Hontalanok

Ez az írás műfaját tekintve nehezen meghatározható. Önéletrajzi kalandregénynek tűnik leginkább, mert szubjektív elbeszélés, de mégsem az. Talán a film-regény meghatározás illene rá a legjobban, mert egyszerre több dimenzióban, több időben mesél el számos történetet.
Az itt megelevenített sorsok, kalandok valóságos, megtörtént eseményekre alapulnak, ugyanakkor, elsősorban ez egy regény, és ha a szereplők esetleg hasonlítanának néhány létező személyre, nos az a véletlen vagy a képzelet műve. A szerző ezért nem kíván azonosulni sem a főhőssel, sem más szereplővel.
Ezt a könyvet először a múlt század (XX.) hetvenes éveiben írták. Aztán a nyolcvanas években regénybe foglalták. Dicsérték, kritizálták, már majdnem kiadták, aztán ellopták. Újraírták, és eldugták. Végül a berlini fal leomlása után tíz-tizenkét évvel megint újraírták. Íme a végső változat.
A szöveg, stílusát tekintve, a váltakozó idő-dimenziók miatt is rendhagyó. Az elmesélő tárgyilagos hangot következetesen fel-fel váltják szándékosan felszínes képek, máshol pedig az emlék-álmok és fantázia-ábrándok szürrealisztikus lélekfotói, melyek többnyire fiktív levelek formájában bukkannak fel. A párbeszédek kamaszosan szabad szájúak és durvák, mint ahogy a hajdan volt szereplők is.

Ne higgyétek hazug szavam,
ne higgyétek a valóságot,
csak egy őszülő kamasz
kérkedik,
hasztalan tépdesve álmait.


ELSŐ RÉSZ
Róma, 2002. november

A belga virágmintás csokornyakkendőt viselt, ami nem nagyon illett a szmokingjához. De ezen a fogadáson, amit az olaszok szerveztek, nem volt feltűnő. A nők a klasszikus nagyestélyitől kezdve mindenféle szélsőségesen modernkedő ruhakölteményekben díszelegtek, míg a férfiak túlzott eleganciája a filmekből ismerős, mediterrán hősszerelmes nagy alakításait idézte. Apám világéletében csokornyakkendőt hordott. Én már csak a szmokingomhoz, ahhoz is csak feketét.
– Egyébként mivel foglakozik, Monsieur?
– Egy nemzetközi cégnek vagyok a kelet-európai képviselője.
– És járt már korábban is Rómában? − kérdezte a belga franciául, miközben az elmaradhatatlan tésztaféléket kóstolgattuk. Kénytelen voltam magamban elmosolyodni jellegzetes akcentusán.
– Une fois! − válaszoltam, és egyszerre nevettük el magunkat.
– Valóban? Mikor?
– Úgy harminc éve.
Igazából, jártam én azóta Olaszországban már többször is, de valahogy Rómába hosszú évtizedek óta nem jutottam el újra.
Vajon megértené? Vajon felfogná? Egyáltalán érdekelné? Lenne valami értelme annak, hogy elmeséljem neki? Bármennyire is közéjük tartozom, bármennyire is nyugat-európai vagyok a számukra, mégis. Ha nem tudnák, a kiejtésem alapján nem is mondanák meg, hogy nem vagyok francia. Mégis. Volt, aki többször is hitetlenkedve rákérdezett; valóban magyar vagyok? Már én sem tudom igazán. Évtizedek óta világpolgárnak tartom magam, se francia, se magyar, csak ember. Európai, szabad polgár, citoyen du monde. Most itt, Rómában egyébként is egy nemzetközi céget képviselek. Tehát az olaszoknak, belgáknak, svájciaknak − és minden más náció szülöttének − teljesen mindegy, hogy milyen származású vagyok. „Exhungarian.” Írtam az ajtómra a latinai menekülttáborban harminc éve.„ Apatride”. Igen, az voltam sokáig; hontalan. És most világpolgár, kozmopolita, ha tetszik, ha nem! De megérthetné mindezt ez a jámbor belga, aki mindig a napos oldalon járt? Vagy az a kikent-kifent olasz, aki azt képzeli, hogy hasonlít Mastroiannira? A milliomos svájci, aki mindig szivarral kínál? Persze tudom, hogy a nyomorral kérkedni, még ha múltbéli is, nem illik. Sőt, bűn! Pláne, ilyen embereknek…
A kávé után hozták a grappát. Régi, hordóban érlelt, aranybarna, bársonyos ízű, igazi grappa! Soha nem ittam ilyet. Akkoriban, csak a lambruscóra futotta.
Belga barátom megérezhetett valamit, mert udvariasan tovább faggatott. És mivel nem volt benne semmi tolakodás, és a kíváncsisága is inkább megértő szellemről tanúskodott, hát szabadjára engedtem fölgyülemlő emlékeimet.

Mikor is volt? Harminc éve már.
Még a zakóm talán. Apám levetett, kikoptatott, kifordított „zöld” zakója, ahogy hívtuk. A zaciba már nem vették volna be, de számomra kincsként lógott a szekrényben. A többi úgysem lett volna hasznos az útra. Aztán a zakót is visszaakasztottam. Ha emléket akartam volna magammal vinni, talán ez a zakó lett volna az. Meg a ballonkabát, amit Ági egyszer el akart tőlem kunyerálni, mert már annyira ócska volt, hogy még a hatvanas évek bohócdivatja szerint is egyedinek számított. Közben hallgattam a vasárnapi kora reggel jól ismert zajait. Az udvari porolón püfölte dühét a szomszéd, mert a felesége szokás szerint végigveszekedte a szombat estét. A házmesterné suttogott légiós őrmester hangján. Egy rádió duruzsolt valahol, elvegyülve láthatatlan szellemek, látomások morajában. Mintha görög szivacshalászok feleségei kántálnának siratót, Krisna papjainak monoton dala, lamentáló búcsúztató ifjú holtaknak, fiatal házasoknak, avagy valami ballagási dal egyetemekről, gimnáziumokból, valahonnan. Rekviem. Egy pár zokni, egy alsónadrág, egy ing, egy kis törölköző, mosdószerek, borotva. Feljegyzések, címek, semmi! Minden bemagolva. Még az érettségi magyar tételeit sem tudtam jobban.
A fél doboz cigarettát zsebre gyűrve tolvajmódra fordultam ki az ajtón. „Hétfőn, izé, kedden jövök! Jó kajával várjatok!” Mikor? Na persze, mikor? Hát hétfőn. Vagy kedden.
„Visszavárunk!” − kiáltott utánam anyám, mintha megérezte volna.
Persze, a sarkon nem várt senki. A kocsmát „Négylépcsősnek” hívták, habár csak három volt, az is csorba. Kockás abrosz, a pénteki pörkölt alvadt foltjaival, sör meg kiszáradt pogácsák. László búsan üldögélt egy kupica cseresznyepálinka mellett. Én is ugyanazt rendeltem. Bólogattunk, igyekeztünk elnézni egymás feje fölött. Valami búcsúlevélfélét egy közeli kapualjban adtam át neki, ő meg a markomba gyűrte azt a kétszáz dinárt, amit még a saját útlevelére váltott ki. Útlevél! Vajon mikor fogja használni? Fogja-e valaha is használni? A híres kis Piros Passzportot, amivel csak a szocialista országokba lehetett utazni, és oda is csak ritkán. Nyugati „kék” útlevelet átlagember, a mi korosztályunkból, nem kaphatott. Annak a kis fekete szemű lánynak mindent elmondott − naivul, bután, vagy részegen, most már mindegy. „Indulj, Bandi! Indulj, azonnal!” Aztán a lány persze továbbmondta és családi botrány tört ki. A papa még a rendőrségre is bement. „Inkább kerüljön börtönbe, de disszidálni nem fog!” Bevonták az útlevelét, meg mindenféle igazolványát, és vasárnaponként jelentkezni kell a kerületi kapitányságon. „Indulj, Bandi, azonnal! Legalább te juss ki!”
„Tanulj meg angolul, Lacikám! Sürgősen. És a levelet csak akkor add fel, ha már elment a busz. Na, szia!”
Persze a levelet nem adta fel soha.
Kifordultunk a körútra, aztán a sugárútra. Lompos, szoknyás bácskai öregasszonyok családlátogatásból jövet, szalámikkal tömött szatyrok, néhány vásárolni igyekvő magyar. Forintjukat meg a feketén vett dollárt biztosan kémfilmekből ellesett lehetetlen helyekre dugdosták. Meg két spicli. Csak nyugalom! A szél szembefújt. A tanyák, mint kivert kutyák, mozdulatlanul kushadtak a puffadt hótakaró alatt. A határőrtornyok, mint girhes szarkalábak, feketén meredeztek. Aztán betonút, vámház, khaki ruhás Hovamész. Csak a szám ne dadogjon! Csak a kezem ne remegjen! Csak Újvidék, izé, Novi Sadra. Szabadságon vagyok. Fizetett szabadságon, öt napig. És az útlevelem is érvényes. Se cím, se térkép. Hogy kell majd kitölteni a vámpapírt, ha visszajövök? Mert ugye, visszajövök. Na, hát persze, hogy visszajövök. Aztán a valahonnan jól ismert szántások, és Jugoszlávia! Itt vagyunk! Itt vagyok!
Az éjszakai vonaton egy percet sem aludtam. Az erdők feketén-fekete sötétjében boszorkányok nyargaltak, két kezükkel a mozdonylépcsőt cibálták. A fák, mint egy fantasztikus amfiteátrum árkádjai sorakoztak, s mögülük Gorgó-arcot vágtak névtelen barbár istenek. Szürkésbarna hajnal kelt fel a téli hegyek mögül, s a fekete-fehér dombhátakon pirinyó falvak lapultak. De régen volt már, amikor Fricivel lemásztunk a sziklák közt, és a nap vörösre perzselte a hátunkat! Tizenéves bámulatunk szertesiklott az öböl sötét márvány olajzöldjén. A vízisíelők nagyképű másvilágát még nem láttuk. Csak kalandmámoros tengerészbátorság gyürkőzött kamaszlelkünkben. Röhögve ugráltunk, bizonygatva ottlétünket, hogy az öböl képeslap-valószínűtlenségét hinni merjük, az alföldiek sarokig mért tekintetével. Tíz év után az öböl éppen olyan volt, mint akkor régen, csak a színeket festette át valaki szürkésbarnára. Kikötői halszag, konzervdobozok, elázott kenyér, olajszivárvány szépségfoltjai, piszkos autógumik, sós szagú lehelete a tengernek.
Fiume.
Szemben a templom baljós hívogatással. Bemenjek? Én? Oda? Eretnek ember vagyok, és tudom, hogy képmutatása a huszadik századnak már régen megfertőzött. Hogy aztán lébecolva, kocsmai haverok hiszékenységére építve, bohóckodva farzsebbe gyűrjem az esküt? Úgy sem igaz, csak most, csak MOST! Aztán majd meggyónom valahol, hogy soha nem hittem az egészben, és abban sem, hogy a gyónás feloldoz. A miatyánkot nagymamaszóval betanult, óvodás büszkeséggel kapartam ki az emlékezetemből. De mégis talán? Akkor hittem, hogy… de mégsem, csak a szerencsét imádkoztam, hazudva minden betanult igét. Számban éreztem az iskolák ebédlőinek mindig utált főzelékszagát.
Az autóbuszon egy felnyírt tarkó fenyegetett pattanásosan, katonaszaggal. És a félig angol, félig orosz félig magyar keveréknyelvből mindenki azonnal tudta, hogy ez az alak „megy”. A nyírott tarkójú egyre beljebb szorított az ülésen, innen soha ki nem ugorhatnék, ha egyszer lebukom. Bár az útlevelem érvényessége meggyőzhetett volna bárkit, hogy jogom van itt lenni, de azt, hogy „úton vagyok”, tudta mindenki. Legalábbis, én azt hittem! Ha lekapcsolnak, legalább fél év börtön, és persze többet soha nem kaphatok útlevelet. Gianni, a jazz-zongorista, aki olasz nyelvtudása után kapta a művésznevet, kilenc hónapot ült. És a verések alatt megsüketült az egyik fülére. Aztán Sutyi, az autószerelő, éterrel kábítószerezte magát egyévi börtön után, pedig csak Zágrábban kapcsolták le. Gyanús volt. Suszter, akinek megrepedt a mája a verések alatt, csak az operációval úszta meg a börtönt. Az osztrák határon bukott le.
Hányat is lőttek le a berlini falon? Hatvanat? Százat? Engem is le fognak lőni. Leszarom! Még tíz vagy tizenöt kilométer lehet hátra. A nyírott nyakú egyre csak rám pillantgat. Most megállunk… Egyenruhák, zagyvalék beszéd, egy szót sem értek. Ez még nem Koper, ugye? Nem, nem, nyugtat a nyírott nyakú, és cinkosan vigyorog, mint aki mindent tud. A hegyoldalról letekintve egy távoli város öleli körbe az öbölt. „Trieszt”! – mutogat a katonaszagú. Hát jó, ha le is kapnak, legalább elmondhatom, hogy láttam Triesztet. Persze úgy is lekapnak. Vagy az is lehet, hogy visszamegyek. Dél van. Délutánra várnak haza. Legfeljebb kések egy napot. Csak eljöttem megnézni, semmi sem történt. Majd a nyáron. Persze vissza már nincs pénzem vonatra. De bemesélhetem valahol, hogy elveszett, vagy ellopták. De mit keresek akkor itt, az olasz határon? Nem tudom. Mindegy. Leszarom! Még mindig nem érkeztünk meg Koperbe. Megállunk tíz percre, ezt értettem. Mindenki leszáll. Én természetesen maradok, mintha ezzel is siettetném a továbbindulást. Még egy cigarettát sem kívánok, pedig a katonaszagú egyre kínál. „No, Trieszt, no, Koper! Cigarette, pivo!” Meg még valamit gagyog, érthetetlen szerb nyelven. Hiába is titkolnám, hogy magyar vagyok. Az angolt értik, a magyart is talán, de tapintatból úgy tesznek, mintha elhinnék, hogy angol vagyok. Mindenki tudja, hogy magyar vagyok. Nem turista, az látszik. Semmiféle turista nem utazik februárban az olasz határra egy szál aktatáskával. És egyébként is, izgatottságom s félelmem a számtalan megállótól mindent elárul! A jegyeket kéri egy negyvenes kövér kalauz. A nyírott nyakú mond neki valamit szerbül, és a kövér megértő sajnálkozással mosolyog rám. Most már biztos, hogy mindenki tudja! Most majd riasztják a határőrséget. Újra megállunk. Most! Most kapnak le! Nem érdekes. Talán apámnak vannak ügyvéd ismerősei, és kijárhatják, hogy röviddel megússzam. Aztán majd megpróbálom Ausztria felé − vagy egy hamis útlevéllel vagy a nélkül. Vagy jugó kamionsofőrök segítségével. Akárhogy! Mindegy, leszarom! Lebuktam. Továbbmegyünk. A kopasz nyakú egyre csak vigyorog rám: „Trieszt? Trieszt?” „ No, no, Koper! Niet Trieszt, KOPER! My friend is in Koper!”
Fenét! Ha tudnád?! De úgy is tudod! Idáig igyekeztem elkerülni minden kapcsolatot, hogy ne derüljön ki, honnan jövök. Mégis, mintha vonzanám a barátkozó embereket. Az a csinos ötvenes hölgy is az éjszakai vonaton, barátkozva érdeklődött feltűnő zavartságom, bizonytalan angoltudásom okát keresve, ki vagyok, honnan jövök? De annyira barátságos volt, hogy nem tudtam elkerülni a beszélgetést. Magyar? Tényleg magyar? „Mario, egy magyar!” − kiabált át a férjének a vonat másik felébe. A francnak reklámoznak ezek itt engem! A férj − jóképű, hízásnak induló kisöreg −, „aki még jól tartja magát” elegáns nyomott mintás öltönyben, elmélyülten beszélgetett egy kereskedelmi utazóval. Illetve én úgy gondoltam, hogy egy kereskedelmi utazó lehetett. Én ugyanis így képzeltem el egy nemzetközi cég ügynökét. Tökéletesen szabott szürke öltöny, ökölnyi csomóra kötött nyakkendő, őszülő halánték, magabiztos mindent tudás a homlokon, mint egy sportjelvény. Izmos állkapocs és divatos, csatos cipő. Az orra Dávidé, a tekintete Roger Moore-é, az Angyalé, aranygyűrűs ujjai közt illatos, amerikai cigaretta. Mario felém fordult, hanyagul végigmért: „Egy magyar?” Na és? Talán ő is „kinti” magyar volt, de nem akarta felváltani valószínűleg érdekes eszmecseréjét holmi jelentéktelen „hogy van, jól vagyok” idétlen szófecsérlésre. Főleg nem egy ilyen alakkal, akiről üvölt, hogy valami nincs rendben.