Már tudom ki vagy!

Dal az éjszakában
1977 nyarán – a nyári szünidő utolsó hónapjában, mert mindig ilyenkor mentünk – elutaztunk nyaralni a balatonlellei Honvéd Üdülőbe. 11 éves voltam, tele várakozással és izgalommal, mert hatévesen jártam ott utoljára, s csak halvány, de kellemes emlékeim maradtak az öt évvel azelőtti nyaralásról. A Balatont pedig azóta sem láttam.

Hogy miért pont azt a kis, lábakon álló bodegát kaptuk mindjárt a kerítés mellett, pár méterre a vasúti átjárótól, nem tudom. Leginkább kerekek nélküli lakókocsira hasonlított, középen elválasztva, s jobbra is, balra is egy-egy apró szoba nyílott, a mellékhelyiség pedig a kettő között, a folyosóról. A mi lakrészünk a jobb oldali szobácska lett, s amikor beléptünk, derült csak ki, hogy valójában milyen szűkös téren kell hármunknak osztozni.

A bejárattól jobbra aprócska asztal húzta meg magát, két kis tábori székkel, felette kicsi, keskeny ablak, fele magasságban kezdődő, zsinórra fűzött csipkefüggönnyel, amelyet inkább konyhák ablakára akasztanak, mint szobákéra. Az asztalka mögött emeletes ágy állt, mely rögtön felkeltette érdeklődésem. Mindig szerettem volna emeletes ágyon aludni, mivel azonban sem testvérem nem volt, sem táborban nem jártam soha, ez volt az első alkalom, hogy kipróbálhassam. Természetesen azonnal a felső részt követeltem magamnak. Nem kellett sokáig győzködnöm a szüleimet, mert a felső ágy és a plafon között nagyjából fél méter szabad hely állt rendelkezésre: egy felnőtt inkább érezte volna koporsóban magát, mint kényelmes fekhelyen! Nekem azonban pont megfelelt!
A szoba túlsó végét egy keskeny kis szekrény zárta, melybe anyukám hasztalan próbálta meg begyömöszölni a ruháinkat: jó részük így a bőröndben maradt. A szoba másik felét egy egyszemélyes heverő és egy függönnyel eltakart mosdó foglalta el. Középütt kis, keskeny szőnyeg és fent egy karbidlámpa: ennyi volt a berendezés.
Anyukám hangosan elégedetlenkedett azon, hogy lehet három embert ilyen kis helyre elszállásolni két hétre?
Én azonban örültem az emeletes ágy ígéretének. Mindjárt felmásztam az elég meredek létrán, és felfedeztem, hogy még fel is tudok ülni úgy, hogy a fejem éppen csak hozzáér a mennyezethez!

A következő meglepetés nagyjából fél óra múlva ért minket: azonkívül ugyanis, hogy tőlünk pár méterre húzott el a menetrend szerinti balatoni gyors, mivel ott volt az átjáró, rendszerint hosszan sípolt előtte, viszont nem minden esetben ­fékezett. Ezért az egész, lábakon álló bodega mozgásba jött, rázkódott és úgy reszketett, mintha a vonat után akarna eredni.
Bevallom, engem ez nagyon szórakoztatott, de a szüleimet jóval kevésbé.

Igazán kellemetlenné azonban este vált a helyzet, mivel vonat éjszaka is jár, viszont a csend jóval nagyobb, mint napközben. Már messziről hallani lehetett, hogy jön a vonat, majd belehasított a csendbe az éles vonatfütty, majd (néhány másodperccel később), először csak finoman, majd egyre erősebben, rázkódni kezdett az egész építmény.
A szüleim valószínűleg túlságosan fáradtak voltak, mert előbb anyukám aludt el az alattam lévő ágyon, majd apukám is, a mellettünk lévőn, pedig az ő fekhelye állt legközelebb a sínekhez.
Én azonban képtelen voltam aludni (de idegen helyen egyébként sem tudok), csak feküdtem a sötétben, fél méterre a plafontól, és vártam a következő vonatot.
A BM üdülő pont velünk szemben volt, az átjáró másik oldalán. Hangosak voltak: ismerkedési estet rendeztek, de sikerrel álcázták diszkónak. Igaz, a vonatot nem tudták túlharsogni, de nem sokkal maradtak le mögötte. Mivel a lármában aludni képtelen voltam, lemásztam az ágyról, a kis asztalka mellé ültem, fejemet kidugtam az ablakon, és hallgattam a zenét, mely ritmusra rázta a bodegát.
Szerettem a diszkót, mármint mint stílust, ugyanis 14 éves koromig csak kívülről láttam az ilyen helyeket: ABBA rajongó voltam, mint abban az időben – szinte – mindenki!

A D. J. azonban „beleszeretett” egy általam teljesen ismeretlen dalba: újra és újra felrakta. A dal új volt, izgalmas, és amikor már vagy hatodszor hallottam, magam is belesuttogtam a holdfényes, forró éjszakába: „She’s crazy like a fool, what about it Daddy Cool”. Reggelre már kívülről fújtam az egész dalt, aminek egyébként sincs bonyolult szövege, és próbáltam elképzelni, ki lehet, aki előadja, mert mély hangja egészen a lelkemig hatolt, s bár egy szavát sem értettem – olybá tűnt, hogy egyenesen nekem címezi a mondanivalóját. Persze lehet, hogy csak gyerekes képzelgés volt az egész, bár a későbbiek fényében erősen kételkedem ebben.
Mit tudtam én 11 évesen, hogy az életben semmi sem véletlen?

Anyukám másnap kiharcolta, hogy átkerüljünk az üdülő túlsó végébe, egy tágasabb, nagyobb szobába, ahol mindenkinek külön ágya volt, két szekrény, televízió, éjjeli szekrény… ide azonban már nem hallatszott sem a vasút, sem a szomszédos üdülő zaja.

A szívemben pedig ott élt a dal, és csak arra várt, hogy néhány hónap múlva megmutassa magát az, aki (akkori hitem szerint) a fülembe súgta átható hangján: „She’s crazy about her daddy, Oh she believes in him. She loves her daddy.”



























Látsz engem?
A gyerekeknek néha különös gondolataik támadnak.
Vagy lehet, nekik van igazuk?

Néhány hónappal később – de még ugyanabban az évben – egy késő este kedvenc helyemen, az asztal alatt hasaltam. Onnan néztem a tévét. Szerettem visszavonulni ebbe a „kuckóba”, melyet kétoldalt a fotelek határoltak. Hasra feküdtem a földön, és sokszor a szüleim észre sem vették, hogy még mindig fent vagyok.
A hazai tévé két csatornája – akkoriban sem – kényeztette el könnyűzenei, s főképpen nyugati, zeneprogramok sugárzásával a nézőket.
Nem is ezt néztük, hanem a csehszlovák adót. Talán a nyugaton rendszeresen fellépő Karel Gott miatt, de a csehek jóval több műsort átvettek az NDK-ból, akik pedig az NSZK-ból kapták a jobb felvételeket. A műsorújságból mindig kinéztem az adások időpontját, ami rendszerint elég későn volt ahhoz, hogy alig bírjam nyitva tartani a szemem. Akkor is az ABBÁ-t próbáltam kivárni, de sejtettem, hogy az utolsó szám lesz: rendszerint így volt.
Már majdnem vége volt a műsornak, amikor teljesen váratlanul felhangzott az én „lellei dalom”; így hívtam, mivel mást nem tudtam róla. Már az első taktusokat megismertem. Azonnal tágra nyílt a szemem, és kissé kikúszva az asztal alól, a képernyőre meredtem, majd a feliratra: „Boney M”. A név semmit sem mondott nekem. Egy csillogó ruhás, barna bőrű fiú ugrott a mikrofon elé, lekapta az állványról, megpördült maga körül, s átdobta egyik kezéből a másikba. Meg nem állt egyetlen pillanatra sem! Illetve egy percre mégis félbeszakította a szökdécselést. Leült az emelvény szélére, egyik kinyújtott lábát átrakta a másikon, rámutatott a szemben lévő kamerára, és elmondta a dal lírai részét. Meg voltam győződve róla, hogy nemcsak lát engem, de hozzám is beszél… hogy mit?
Azt én jó ideig csak a szívemmel voltam képes megérteni… Egészen pontosan ez így volt… mindvégig!

Az a klip, amelyre később sehogy sem sikerült rátalálnom, teljesen megbűvölt. Nem láttam, és nem hallottam senkit, csak őt. Nem tudtam a nevét, sem azt, hogy honnan jött, és ki ő? Csak bámultam megbabonázva szélsebes, szögletes mozdulatait, jellegzetes hajkoronáját, amire annyira büszke volt, s az idők során szinte „védjegyévé” vált, még akkor is, amikor parókával pótolta. Közben úgy éreztem, mintha leforráznának egy vödör forróvízzel, majd mindjárt utána nyakon öntetnének egy vödör hideggel. Aztán kezdődött minden elölről. Hogy az együttesben rajta kívül még három lány is van? Nekem fel sem tűnt! Egy ütemre táncoltak hátul, ám a fiú a maga külön elképzelése szerint produkálta magát, ki nem esve a ritmusból, de mintha mégsem ugyanarra a dalra táncolna. Amint elmondta a szöveget, máris felugrott, s folytatta tovább ott, ahol az előbb abbahagyta. Képtelen voltam a szemem levenni róla, s közben furcsa, bizsergő érzés kaparászott a fejemben. Már régen az ABBA szerepelt a képernyőn, de én továbbra is a fiút láttam, s már magának a műsornak is vége volt, amikor kábán kimásztam az asztal alól. Anyukám csodálkozott, hogy még mindig ott vagyok?
Beszédelegtem a szobámba. Dédnagymamám éppen lefekvéshez készülődött, már bújt be az ágyba. Nem emlékszem, hogy kérdezte volna, mit állok ott az ajtóban vagy becsuktam-e egyáltalán magam mögött… Mert ha az ágyamban egy krokodil feküdt volna, azt is figyelmen kívül hagyom. Bizonytalan mozdulattal a nagyszoba felé mutattam, valahol arra, ahol a tévét sejtettem: „Mama” – mondtam –, én azt a fiút ismerem, és az a fiú kell nekem!”
Mama nem lepődött meg (mégiscsak 11 éves voltam), nem mondta, hogy hülyeségeket beszélek, vagy fogalmam sincs, hogy mit mondtam az előbb, csak nézett rám komolyan, s azt mondta: „Túl jó ízlésed van csillagom. Sok bajod lesz még ebben az életben.”
Valószínűleg a próféta szólott belőle.

Gyorsan megtanultam, hogy a fiút Bobby Farrellnek hívják, hogy egy Aruba nevű, Karib-tengeri szigetről származik, és 15 évesen útra kelt, hogy matrózként járta be a világot. Megállapodott előbb Dániában, majd Hollandiában, D. J.-ként működött, s ott is fedezték fel a Boney M. számára. Hogy go go boy is volt, na, azt jóval később tudtam meg. Az életrajzok mifelénk rövidek voltak, ennél többet sokáig nem tudtam róla, igaz, vigaszként én voltam az egyetlen az osztályban, aki az összes karibi sziget nevét és helyét kívülről tudta! Arubát ugyanis nem volt egyszerű megtalálni még a világtérképen sem, nem hogy az osztályén!

A „Love for sale” című koncertet, kivételesen teljes egészében, leadták a magyar televízióban is. Addigra már „megismerkedtem” a lányokkal is, sőt, az egyik osztálytársam behozta a nagylemezt az egyik osztályfőnöki órára, és ott végighallgattuk. Amint felcsendült a „Motherless child”, elsírtam magam. Kérdezte az osztályfőnök, hogy mi a baj? Nem tudtam megmondani, csak annyit, hogy ez a dal nagyon szép, de fáj. Sírnom kellett tőle. A dalt megjegyeztem ugyan, de a címét nem, s így sokáig (később már megszokásból is) maradt „I feel”. A Love for Sale koncertfelvételét már nem az asztal alól néztem végig, hanem a tévé előtt. Mégpedig közvetlenül előtte. Nem igazán tudom, hogy miért csináltam, de több évig, ha megláttam őket a televízióban, odaültem olyan közel a képernyőhöz, hogy hozzáért az orrom, becézgettem őket azzal a pár angol szóval, amit időközben megtanultam, s tenyeremet a képernyőre téve, mintha érezni akartam volna lényüket, kisugárzásukat, mely vonzott, mint lepkét az éjszakai fény. A mama mindig rám szólt: „Ne menj olyan közel: elrontod a szemed! És ne tapogasd össze a képernyőt!” Nekem azonban – valamiért – így volt jó. Fényes pontok ugráltak a szemem előtt, inkább hallgatni és érezni akartam őket, mintha a látvány csak sokadrangú lenne. Pedig szerettem őket nézni… a két szobát összekötő ajtón (melyet lezártunk, így ott nem volt átjárás) több évtizedig díszelegtek a poszterjeik.

Lejátszották a kedvencemet, az „I feel”-t is, és sok más dalt. Elkápráztatott az előadás, de… leginkább az a lány… Amint közelebbről is szemügyre tudtam venni, nyomban „beleszerettem”, még ha különösen is hangzik. Ez a bűvölet nagyon sokáig tartott, mondhatnám, egészen az utóbbi évekig. Egyszerűen nem tudtam a vonzásából kikerülni. Akkor még nem sejtettem, s később is csak kételkedve gondoltam arra, hogy ez az őszinte, áhítatos vonzalom tulajdonképpen nem az enyém. Kaptam ezt is… „örökbe”. Amikor később – úgy 6 év múlva – személyesen is találkoztam vele, úgy csüggtem rajta, mint gyümölcs a fán. Lehetséges, hogy az évek során – mert az én odaadó rajongásom bizony nem szűnt iránta, nem is módosult nagyon sokáig – egy idő után zavarni kezdte. Hiszen én közben felnőtté váltam, de ha találkoztunk, úgy ugrottam a nyakába, mintha évszázadok óta nem láttam volna; s mindig úgy is éreztem!

A „Love for sale” alatt azonban csak annyit tudtam tenni, hogy simogattam a képernyőt, és azt suttogtam, hogy: „gyönyörű” és „csodálatos”.
Később rájöttem, hogy rajtam kívül őt kevesen találják szépnek. Ha bájos, szép arcát ecseteltem, szinte mindenki azonnal a másik két lányt említette. Amikor aztán 1984-ben találkoztunk, kérdezte tőlem, miért hívom őt másképp, mint a többiek? A legnagyobb természetességgel vágtam rá, hogy azért, mert Bobby is így hívja.
Egy német (vagy osztrák) riportban ugyanis Bobbyt faggatták, hogy melyikük hol él, s mert akkor mindenkit név szerint felsorolt, határozottan emlékszem a nevekre.
Mind a négyüknek „találtam” valami privát nevet: Marciát „kalapos tündér”-nek szólítottam, Maizie volt a „szépségem”, Bobby pedig: My Bunny… My Bunny… Egészen 2010 nyár közepéig, amikor olyan nevet kapott tőlem, ahogy ezután már mindig hívni fogom!

Az 1978-as budapesti koncertre nem engedett el a szülői önkény, így elvesztettem az egyetlen lehetőséget, hogy életemben először és utoljára együtt lássam a csapatot. 12 és fél éves voltam, és a szüleim hallani sem akartak arról, hogy egyedül menjek a koncertre, más pedig nem volt, aki velem jöjjön. Egyébként ez is jellemző maradt egész életemre… leginkább egyedül vagy valamelyik barátnőmmel (háromszor pedig anyukámmal) mentem Boney M. koncertre, leginkább a lányéra, mivel ő járt hozzánk gyakrabban. Bobbyval személyesen csupán egyetlen egyszer találkoztam: 1994-ben.

A különös kapcsolattal, ami Bobbyhoz fűzött, sokáig nem tudtam mit kezdeni. Arra hamar rádöbbentem, hogy az én érzéseim (főleg a lány irányában) tulajdonképpen az ő érzései. Nem volt nehéz rájönni, mit éreznek egymás iránt, elég megnézni néhány korabeli felvételt. Gyerek voltam csak, és gyerek módjára örültem, ha egymáshoz értek a színpadon. Nevettem, ugráltam, tapsoltam s biztattam őket.
Épp ezért a lány házasságának a híre úgy ért, mint derült égből a villámcsapás! Minden előzmény nélkül… az újságcikk csupán annyit árult el, hogy egy filmforgatáson ismerkedett meg a férjével. Ott volt az esküvői kép, amire úgy bámultam, mint aki szellemet lát. „De hát mi ez?” – faggattam a papírlapot. – „Mégis, hogyan? Neked nem ezt kellett volna tenned!” – Persze választ nem reméltem, de egyszerűen nem hittem a szememnek. Akkor éreztem először olyan iszonyú, tehetetlen dühöt, kétségbeesést, mintha kövek záporoznának a fejemre. Acsarkodva téptem apró fecnikre a képet, a földre szórtam, még ugráltam is rajta. Nem lett jobb… Akkor bal kezemet ökölbe szorítva, teljes erőmből az íróasztalomra csaptam. (Meg is lett az eredménye: a következő fél évben a tornaórákat kénytelen voltam sajgó csuklóval végigcsinálni. Szólni nem mertem róla senkinek, a szüleimnek legkevésbé.) Aztán mégsem bírtam tovább az érzelmek rám zúduló áradatát: a földre roskadtam és zokogni kezdtem… Ám az én dühömön túl éreztem egy másik, sokkal mélyebb fájdalmat. Amikor dédnagymamám bejött és kérdezte, hogy miért sírok olyan keservesen, felemeltem a szétszórt cetliket, és azt mondtam: „Nézd, mama, nézd! Hogy tehette ezt velünk?” Miután én ezt többször is így jelentettem ki, egy idő után anyukám rám szólt, hogy nem velünk tette, hanem Bobbyval. „Az ugyanaz” – suttogtam, de anyukám meghallotta, és furcsán nézett rám.

A következő sokk akkor ért, amikor Frank Farian, a menedzser (hogy finom legyek) elküldte Bobbyt. Egy-két dolgot lehetett olvasni a közöttük folyó viszályról (és akkor én már évek óta „írtam” róluk a füzetkémet, amely tele volt beragasztott cikkekkel, fotókkal), de évekig tartó csatározásra akkor még senki sem gondolt.
Azt a napot egész életemben megemlegettem, mert a cikk reggel került a kezembe, iskolába menet. Mire elkezdődött a matekóra, már potyogtak a könnyeim, és mire a magyardolgozatra került sor, már az összes padszomszédom zsebkendőjét telesírtam. Dolgozat helyett pedig egy foltos és üres papírlapot adtam be. Az osztályfőnöknő jót akart: látta, hogy sírok. 16 éves voltam, ugyan mi bajom lehetett?
Odajött hozzám, megsimogatta volna a fejemet, de elhajoltam az útjából.
– Mi a baj? – kérdezte kedvesen.
Mit mond erre az ember, ha kamasz?
– Semmi!
Az osztályfőnök azonban nagyon is látta, hogy mi a gond:
– Mi az, kis Gábor, elhagyott?
Bólogattam.
– Nem baj, kislány, ha elment, jön másik, majd meglátod!
– Nekem nem kell másik! – tört ki belőlem. – Nekem ő kell!