Líra & Dráma

Második esély

H. Rose

Második esély

Olvasópróba:

I. fejezet
A pokolnál

„Ha a poklon mész keresztül, továbbra is sétálj!”
Winston Churchill

Előfordul, hogy az ember már azelőtt meghal, mielőtt még élhetett volna. Még meg sem ízlelhette igazán az élet apróbb-nagyobb örömeit, a felnőtté válás rejtelmeit, a házasság és gyermekvállalás szépségeit, az őszülő öregkort a felnövekvő unokákkal, dédunokákkal. Te jó ég! Mennyi mindenből kimaradtam! Ennyi lett volna az én kis életem?! Ennyi?! Igen, nagyon úgy tűnik. Hát, aki 17 évesen meghal, az még mondhatni, nem is élt.
Mindeni kíváncsi arra, hogy mi van a halál után. Sokan azt gondolják, semmi, vagy azt, hogy újraszületünk; vagy talán azt, hogy az égben van a menny, a föld alatt pedig a pokol. Ezt valójában csak az tudná megmondani, aki már meghalt. Tőle sajnos már soha többé nem kapunk választ. A halál örökre szól. Egyszer elmész, mindent magaddal viszel, és nem jöhetsz vissza. Ezért nem tudja senki a pontos választ.
Én a csekély 17 életévem során azt vallottam, hogy a jók a mennyországba, a rosszak a pokolba kerülnek. Ott vagy örökre békében nyugodnak, vagy szenvednek az idők végezetéig bűnükért.
Miután meghaltam, nem tévedtem nagyot. De sajnos nem a mennyország kapuinál hallgattam az angyalok énekét, hanem a pokol kapuja szélén álltam együtt a többi elítélttel egy keskeny és hosszú szakadékon. Csak libasorban közlekedhettünk, mert két ember kárhozott lelke már nem fért volna el egymás mellett. Leírhatatlan hosszú út volt ez, ami a pokol kapujához vezetett, szorosan tele bűnös lelkekkel. És milyen lassan haladtunk! Ennek oka az volt, hogy a kapunál állt egy,őr’’, akinek el kellett mesélni, mi minden rosszat követtünk el életünk során, amiért ide kell jönnünk. A hallottak alapján döntötte el a kapuőr, hogy a pokol melyik részéhez kell mennünk, hiszen a pokol kimondhatatlanul hatalmas hely volt, ami több nagyobb részlegből állt. A lassú haladás okai pedig csak a hosszabbnál hosszabb bűnös élettörténetek voltak. Egyszerre csak egy mesélt, a többiek meg majd beleőrültek a türelmetlen várakozásba. Nyilván már ez is egyike volt a büntetéseknek a sok közül, ami még ránk várt. Istenem! Hiába kiabáltam ezt már sírva! Nem hallgat meg többé! Már nem fog segíteni!
Amíg én sírdogáltam, a többiek lökdösték lefelé egymást a szakadékról bele a forró lángtengerbe. Aki ezt tette, ahhoz odasuhant egy ördögféle alak, és sátáni kacaja után jól megverte az illetőt és a sor végére vitte. Egy másik ördögi alak pedig felhúzta azt, amelyiket lelökték, és égett lelkét szintén a sor végére küldte. Olyan volt, mintha élveznék ezt a helyzetet azok a rémes alakok. Úgy kacagtak, hogy egy felnőtt férfi is felsírna tőlük éjszaka. Felnőtt... Ne is emlegessük ezt a szót többé! Én még csak nem is tudom, milyen annak lenni, s már nem is fogom megtudni.
Lelkem alakja megőrizte régi 17 éves, gyönyörű tinédzserlány alakját, és ahogyan körbenézek, szerintem minden lélek megtartotta sajátját. Úgy látom, egyik-másik igazán lecserélhette volna egy szebb alakra magát! Fúj! De legalább nekem ugyanúgy megmaradt a szép hosszú, barna, hullámos hajam... Csak... Ahogy így ránézek: elég kócos állapotban van! Itt még fésűt se fogok kapni! Az tuti! Kár! De még nagyobb kár, hogy a szép ruhámat, ami már elég koszos a szakadék porától, azt sem tudom lecserélni, de lehet, hogy még kimosni se! Borzalmas lesz az elkövetkező idő! Örökre? Ezt? Nem tudom, hogy fogja bírni szegény lelkem!
– Hé, maga! Maga jön! – szólított meg az őr a pokol bejáratánál.
Végre rám került a sor! De... Várjunk csak! Hű, a mindenit! Ez aztán kinéz! De undorító ördögfeje van! Mint a mesékben! Fúj! De ronda!
– Nem hallja, amit beszélek? ORDÍTSAM? – kiabált velem az őr.
– Jah, de... Ööö, elnézést! Elgondolkodtam.
– Maga elnézést kér? Tőlem? A pokolban? Muhahahaaa... – megint az ördögien rémes kacaj.
– Istenem! Nagyon félek!
– Eltévesztette a házszámot széplány! Itt nincs,elnézést”! És nincs is elnézve! Nem is lesz! Muhahahaaa... Itt mindenki bunkó, durva, káromkodva szól hozzám, stb. Én meg leütöm! Muhahahaaa! Biztos, hogy magának a pokolban a helye? Én nem úgy látom.
– Hát...
– Ne gondolkodjon! Hallgasson! Mesélje el inkább, hogy mi a bűne. Miért és hogyan halt meg? Mit követett el élete során, szép lány? Mondja már!


II. fejezet
Földi Laura bűne

„A szerelem igazolja azokat a tetteket,
amelyeket az emberek képtelenek megérteni 
– hacsak nem élik át ugyanazt a szerelmet.”
Paulo Coelho

– Fiatal voltam, bolond és nagyon szerelmes. Ez volt minden bűnöm.
– Muhahahaaa... Biztos, hogy nem ennyi a sztorid. Fiatal, bolond, szerelmes... Mások se két szóban mesélnek, szép lány!
– Ez három volt.
– Csitt! Na... Részletesen! Hadd várakozzanak a mögötted lévők!
– Hát jó. 17 évesen szerettem volna jogosítványt szerezni. Be is iratkoztam az autóvezető tanfolyamra. Sikeresen letettem a KRESZ és az egészségügyi vizsgát hamar, aztán mentem vezetni a tanuló kocsival. Az oktatóm egy 26 éves, jóképű férfi volt. Vezendi Viktornak hívták. Tőle helyesebb férfival még életemben nem találkoztam. Azonnal megbabonázott a gyönyörű, barna szemével, sötét színű, dús hajával. Na és az a férfiasan komoly tekintete! Szédítő volt! Amikor rám nézett, mindig futkosott rajtam a hideg, és egyszerre melegség töltött el.
– Jó, ez nem érdekel. Tovább!
– Hm... Az első vezetési órán, mikor a sebváltó használatát mutatta be, megérintette a kezem, majd szédítő tekintetével mélyen a szemembe nézett. És akkor éreztem, hogy a vonzalom kölcsönös. Ekkor megdicsérte, hogy milyen gyönyörű színe van a szememnek. Zöld. Majd elindultunk. Volt egy pár vezetési óra, amikor még,csak” ilyen apró jeleket adott, majd az utolsó óra után meghívott egy fagyira. Olyan vicces volt! Mind a ketten két gömb somlóit kértünk. Az a közös nagy kedvenc!
– Jó tovább! Lényegtelen ez a fagyis rész!
–Szerintem nem! Mert aznap nagyon távolságtartó volt velem. Rákérdeztem, mi a baja, mire ő átfogta a derekam, szorosan magához húzott, és azt mondta, hogy megőrjítem! Megbolondul, ha a közelébe megyek, ha ránézek, elolvad, ha hozzáérek, beleremeg stb. Aztán elengedett, elfordult, és azt mondta, hogy ne nézzek már rá így, mert belém fog szeretni. És az nem helyes, mert felesége van, Ivett. Én csak hallgattam, mert nyilván tudtam, hogy Ivett a felesége, hisz együtt dolgoznak. Ketten vezetik az autósiskolát. Visszafordult és belenézett a szemembe. Istenem! Az a szerelmes tekintet! Erre én azt mondtam neki, hogy szerintem már késő. Ő is nagyon szépen néz rám, és én is úgy érzek, ahogy ő. Erre megcsókolt! De az a csók! Ah... Annyira érzéki, szenvedélyes, szerelemes és hosszú.
– Már megint rizsázik, szép lány! Kíméljen meg a részletektől!
– Oké... Szóval, teljesen beleszerettünk egymásba, de csak titokban találkozhattunk. Azt mondta, hogy nem válhat még el a feleségétől az üzlet miatt, hisz Ivett azonnal kirúgná. Attól a nőtől amúgy ki is telik. Amilyen gyönyörű, olyan gonosz is. Viktor megígérte nekem, hogy amint szerez egy másik állást, elválik tőle és engem feleségül fog venni, mert engem szeret. Őszinte volt, szerettük egymást, úgyhogy sokszor voltunk együtt... úgy. Fél évig sikerült megőrizni a kis titkunkat. Egyik alkalommal, mikor szeretkeztünk, nagy baj történt. Náluk voltunk, hevesen, szerelmesen hemperegtünk az ágyban, és egyszer csak benyitott a felesége. Pedig azt mondta, hogy három napra el kell utaznia! Az a szikrázó tekintete Ivettnek, amikor nézett minket... Jaj, elfogott egy rossz előérzet. Aztán kirohant, s Viktor felpattant az ágyról, majd visszaborult mellém. Fogta a fejét, én meg noszogattam, hogy szaladjon utána, de ő nem akart. Mondta, hogy engem szeret, és Ivett már nem érdekli. De az én lelkiismeretem utána zavarta. Viktor kiment. Én ott maradtam az ágyban. Lassan felöltöztem, közben csorgott a könnyem, de nem bántam meg. Sőt! Eszembe jutott, hogy Viktor úgyis velem akar lenni. Erre elmosolyodtam, és már egy cseppet sem sajnáltam Ivettet. Kedvem lett volna örömömben nevetni. És… Itt rontottam el. Rosszindulatú voltam azzal szemben, akit megsértettem. Nem is kicsit! És még örültem is neki. Meg se bántam! Közben hallgattam, ahogy Viktor kiabál lent: ,Ivett! Ivett! Hol vagy?!”. Erre felkacagtam. Hangosan nevettem, és kiabáltam:,Ne éld bele magad, Ivett! Háhá! Az enyém Viktor! Engem szeret! Nem téged! Legyőztelek!”. Erre hirtelen megjelent az ajtóban Ivett. Szeme gyűlölettől izzott. És én... Nem töröltem le a mosolyt a képemről! Nem! Ivett egyre dühösebben nézett, majd felordított, nekem szaladt, és kilökött az ablakon a 13. emeletről. A helyszínen meghaltam. Innen már csak arra emlékszem, hogy egy színkavalkád vett körül, szédültem, s itt találtam magam. Itt a szakadék végén. Hm...
Ez az én történetem. Így haltam meg. Ezért vagyok itt. A tízparancsolat is tiltja, hogy a másét elvegyük, és akkor meg se bántam... ami nagy hiba. Ha megbántam volna a helyszínen, és bocsánatot kértem volna Ivettől. Ah, akkor nem ide kerültem volna. Vagy... Meg se haltam volna talán. Nem tudom. Hm... Már bánom, de már nem lehet visszacsinálni. Ez van. Hm... Az ott egy könnycsepp?
– Miket beszélsz? Megőrültél? Hallgass! És tűnj a szemem elől, szép lány! A 9-es szektorba menj a kapu után! – majd elfordult az őr, és megtörölte a szemét.
Nahát! Még a pokolban, az ördögi őrnek, aki csak káromkodni meg kacagni tud, neki is vannak érzései.
– Menj már! – kiabálta utánam haragosan, de én láttam, amit láttam.
Én is könnyeztem. Nehéz volt elmesélni.
– Megyek már! – fordultam el.
– Laura! – szólt az őr.
– Igen?
– Ivettet várom a pokolban. Érted! Gyilkosság: 1-es szektor! Muhahahaaa...


III. fejezet
Első „nap” a pokolban

„Az igazi szeretet tettekben, és nem a szavakban nyilvánul meg.”
filippinó közmondás

„Ez rosszabb, mint a pokol!” –szokták panaszkodni az emberek, ha valami rossz történik velük. Pedig mennyire nincs igazuk! A pokol a legrosszabb dolog a világon, nem véletlen büntetik itt a kárhozott lelkeket. Az az ember, aki ezt mondja, nyilván nem égető parázson lépked, hiszen a pokolban ez a,talaj”. Igen. Semmi föld, homok vagy víz. Csak parázs, ami nagyon forró, és azon kell mennünk addig, míg a Föld meg nem szűnik létezni. Vagy talán tovább is... Minden egyes lépésnél sziszegek, legszívesebben ordítanék az égető fájdalomtól, de nem tehetem meg. Nem akarom felhívni magamra a figyelmet, így is bujkálva járkálok, nehogy elkapjon és megkínozzon az egyik gonosz lélek!
Körülöttünk óriási fekete, szúrós sziklák, amiket gyakran meg kell másznunk. Például, ha enni szeretne valaki, azt csak az erre kijelölt helyen teheti meg, és hogy eljusson oda, át kell mennie számos sziklahegyen. Ha élnénk, belehalnánk abba a mászásba – annyira szörnyű –, de mivel már csak egy szál lélekből állunk, így egy kínzó szenvedés az egész. Egyébként az a hely egy borzalmas ebédlőhöz hasonlít, ha jobban megnézzük, de... Nem, nem nevezném még annak se. Amúgy enni is csak azért megyünk, hogy jobban bírjuk az elkövetkező szenvedéseket, és hogy jobban megkívánjuk az ennivalót. Naponta egyszer van erre lehetőségünk, és nem tartózkodhatunk ott sokat. A pokolfajzatok ördögies testalakban figyelnek minket és – nem a legkedvesebben – kiküldenek onnan egy idő után.
Ahhoz, hogy a saját kis,lakóhelyiségembe” eljussak, már meg kellett másznom egy párat. Inkább nem árulom el mennyit! A,szobám” (már ha annak lehet azt a kis lyukat nevezni) egy apró, sziklákkal körülvett barlangocska volt, aminek alja szintén parázs volt, és egyetlen egy kis rozoga, kemény faággyal rendelkezett. Ott pihenhettem, ha már kormosra égett a lábam, de ha túl sokáig ültem rajta, akkor összerogyott alattam, és várhattam, amíg másikat adnak. Így is jártam, amikor azon akartam feküdni és csak a szomszéd szobából kilopva szerezhettem másikat, mert állítólag hónapokig nem kapunk újat.
Az „ágyszerzés” után megint sziklákat másztam, hogy elmenjek enni. Fárasztóan pokoli manőver volt, de legalább addig sem voltam parázson. Csak ne lett volna olyan meredek!
Amint megláttam az evőhelyet, kedvem lett volna visszafordulni. Egy óriási büdös, koszos kocsmát kell elképzelni, ahol az,emberek” ölik egymást. Minket már nyilván nem lehet megölni, mert halottak vagyunk, de egyesek ezt is ki akarják próbálni a másik lelkén. Anyám! Borzalmas egy hely! Nem is akartam nézegetni, hogy mit csinálnak, megfogtam a kis csomagomat és elindultam vele az egyik asztalhoz, ahol még volt hely.
Sokáig kerestem a megfelelő asztalt, hiszen... Melyik gonosz fazonhoz üljek le? Nem? Mert üres asztal egy se volt. Na, végre leültem egy asztlhoz, ahol ült velem szemben (az asztalfőn) egy csúnya, kövér, elég bunkó férfi; mellettem balról egy fiatal szőke fiú, aki korombeli lehetett; jobbról pedig egy másik fiú, aki barna volt (vagy aranybarna, de jó dús haja volt). Mind a két pasi roppant helyes volt, de nyilván nem kezdek el ismerkedni a pokolban. Hülye lennék!
Épp nyitottam kifele a csomagom, amikor beszólt nekem a szemben ülő ronda hapsi.
– Hé, szép lány! Ide azzal a kajával, he!
– Ez az enyém! – vágtam vissza. – Nem hagyom, hogy elvegye tőlem! Én is éhes vagyok! – folytattam.
– De nekem ez kevés! Kell a tied is, hogy jóllakjak! – mordult rám.
– Nem adom! Nekem is kevés, de én nem veszem el a másét!
– Ez a pokol, szivi! Itt, ha én azt akarom, hogy add ide, akkor ide is adod! Megértetted?!
– Nem! Nem adom!
– Add ide, vagy csúnyán megverlek! – és már ugrott is fel az asztaltól, amikor a mellettem ülő helyes, szőke fiú megragadta a karját, kicsavarta, és visszaültette a helyére.
Én csak lestem! De jó erőben van ez a gyerek! Teljesen ledöbbentem!
– Mit pattogsz hülyegyerek?! Azt hiszed, nagymenő vagy?! Tévedsz, seggfej! – kiabált tovább az a barom, de már a szőke sráccal.
Az pedig... Nem is törődött vele. Még csak rá se nézett. Mondjuk, rám se, de... mindegy!
– Neked ugatok, majomarcú! Füleden ülsz, he?! – és már állt is fel, hogy megüsse a szőke srácot, de az olyat ütött hirtelen a mellkasán, hogy az a ronda pasas nekirepült a sziklának.
A pokolfajzatok csak röhögtek, az én szám meg tátva maradt. Ekkor ránéztem a barna hajúra, akinek felcsillant a kék szeme. Hű! Nagyon fura volt. Szabályosan villogott a szeme. Nagyon elcsodálkoztam. Még sosem láttam ilyet! Elneveztem magamban villogó szeműnek.
A mellettünk lévő asztalról mindent láttak a gonosz lelkek, és körülvették a szőkét.
– De nagy franc ez a gyerek! Nézd már, Béla! Azt hiszi, ő itt a Jani! Én vagyok a Jani, nyuszika! – és felemelte a srácot a székből a hajánál fogva. Többen is körülvették. Meg akarták verni. Erre közéjük ugrott a villogó szemű, kirakta a karját előre, és mindenki hátrébb húzódott. Féltek tőle, pedig az hozzájuk se ért, csak intett, és rájuk nézett. Mint afféle varázslat vagy mi... Mindenki eltakarodott onnan, de eltűnt a villogó szemű is. Kár, mert meg akartam neki köszönni, hogy megmentette azt, aki meg engem. Apropó! Meg kéne nekem is köszönni akkor.
– Köszi, hogy megmentettél. Majdnem elvette a kajámat. Még az! Meg is vert volna! Köszönöm. – szóltam neki kedvesen, mikor visszaült, de ő nem válaszolt, és nem is nézett rám.
– Hallod? Megköszöntem, hogy megmentettél! – erre se volt semmi reakciója. – Nem hallasz? KÖSZI! –Semmi. – Na jó... ha nem is válaszolsz, mert lehet, hogy néma vagy… Szóval, legalább nézz rám! Süket is vagy? De az nem lehetsz! Mert biztos hallottad, amit akart volna tőlem az a durva pasas! Hé!!! – de ő rám se hederített. – Bunkó vagy!
– Nem én vagyok a bunkó, hanem a másik fickó – közölte velem közömbösen.
– Áhá... Szóval mégis hallasz. De... Miért nem nézel rám, amikor hozzám beszélsz? – semmi reakció erre. – Bunkó! Bunkó!
– Nem akarok rád nézni – jelenti ki tök nyugisan, miközben eszegetett.
– De miért nem? Nem vagyok csúnya! Sőt...
– Tudom.
– Honnan? Nem is nézel rám!
– Láttalak, mielőtt leültél.
– Aha, lebuktál! De most miért nem akarsz rám nézni? Ez nem illendő. Ha beszélsz valakivel, akkor a szemébe kell...
– Ez a pokol. Itt nincs olyan, hogy nem illik.
– Illik, nem illik... Nézz rám, ha hozzám beszélsz! – emeltem fel a hangom.
– Nem – közölte nyugisan.
– De!
– Nem.
– De miért nem? Mi a baj velem? – háborodtam fel.
– Semmi.
– Akkor meg?
– Nem akarok beléd szeretni. Ennyi – erre megfogta a kajáját és elment egy másik asztalhoz, én meg szóhoz sem jutottam. Atya világ! Ez most komoly?
Egész este azon a szőke srácon járt az eszem. Nem akar rám nézni, mert belém fog szeretni? És ezt nem akarja? Nahát! Nem! Ez hülyeség! Ilyen a világon nincs! Habár... Lehet, és különben is a pokolban vagyunk. Itt már semmin nem lepődöm meg! Na, és az a villogó szemű pasi... Az is helyes volt, ő legalább rám is nézett, meg a szemét is felvillantotta. Vicces! Aztán eltűnt! Érdekes...

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 170
ISBN: 978-615-5002-47-2
Megjelenés időpontja: 2012-10-24
 3.830 Ft
 1.915 Ft