Sci-fi & Fantázia

2084

Arpad Vaczi

2084

Olvasópróba:

Minden diktatúra egy nemesnek tartott ügyért harcolva emelkedett ki a történelem folyamán.
Ha éppen Te vagy az, kinek vágya,
ereje, és hatalma van arra,
hogy megvalósítsa az abszolút elnyomást,
akkor tudd: az elme képtelen
feldolgozni a korlátlan hatalmat,
elkerülhetetlenül beleőrülsz terved megvalósításába.


Nyilatkozat: a történet fikció, pusztán egy elvet mutat be,
ezért bizonyos távolságtartással érdemes elolvasni.



ELSŐ FELVONÁS
1.

Stephen borús arccal szedte lábait. Nyűgös volt és fáradt, ám borúját nem ez táplálta. A mozgójárdán, amelyen haladt, nem volt szükséges sétálnia, de a feszültségét le kellett adnia valahogyan. A csőszerű járaton keresztül – ami több száz méteres magasságban vitte át a szemközti felhőkarcolóban lévő közlekedési csomóponthoz – szabad volt a kilátás, így ezen a szinten az egész várost beláthatta, ki erre járt. Ám Stephen nem foglalkozott a látvánnyal, amint önmagába zuhanva bosszankodott.
A lakás, amelybe a közelmúltban költözött be, és amire olyannyira büszke volt, félórán át nem akarta kiengedni az imént. Sőt addig vitatkozott a lakását vezérlő mesterséges intelligenciával, míg az végül beutalta őt pszichiátriai kivizsgálásra. Ez amúgy is időszerű lett volna, mivel szeptembertől munkába kellett állnia, tekintettel arra, hogy egyetemi tanulmányait sikeresen befejezte. Munkába állásának legfőbb kritériuma pedig egy ilyen jellegű vizsgálat volt. Ám így vélhetően több szempontból is fogják elemezni őt. Stephen azt szerette volna a legkevésbé, ha ez az ügy negatívan hatna pályakezdésére.
Ártatlanul indult az egész. Nehezére esett felkelnie, mivel egész éjszaka felszínesen aludt. Igazából már jó ideje gondjai voltak az alvással, de most különösen sokat vergődött. A múlt éjjel azért volt más, mert a nagynénje foglalkoztatta az álmában is, aki az előző nap avval hívta, hogy eutanáziát kérvényezett magának. Az asszony kilencven évesen akár a nagymamája is lehetett volna, aki Stephen egyetlen ismert élő rokona volt. Nem értette a fiatalember, hogy ilyen idősen miért akar valaki ilyesmit, amikor teljesen egészséges fizikailag. Így még álmában is azon pörgött, hogy hogyan beszélje le nagynénjét erről az őrültségről.
Reggelre viszont a nehéz éjszaka után Stephen annyira depresszívvé vált, hogy az ágyából kimászva az erkélyén lévő műbőr fotelig volt csak hajlandó elvánszorogni. Mindent a háztartási rendszerre bízott. Alapesetben maga készítette a kávéját hagyományos módon, ám most semmi ilyesmire nem volt képes. Így ültében csak a depresszióját figyelte, míg az automatika összeállította a sonkás tojást és az ominózus kávét.
A reggeli elkészültével végül a plafonban lévő rejtett sínek vonalán futó robotkarok egyike halk zümmögéssel kicsúszott a konyhából az erkélyig. A berendezés „türelmesen” várta, hogy a karja végén lévő tálcát átadhassa, ám ezt Stephen hosszú ideig nem akarta tudomásul venni. Aztán amikor a fiatal férfi a szeme sarkából mégis odasandított, észrevette a tálcán az extra vizespohár melletti fehér tablettát.
– Ez meg mi a szar? – kérdezte barátságtalanul a háztartási rendszert vezérlő mesterséges intelligenciát.
– Nem engedhetem ki a lakásból ilyen állapotban – jött a gép hangja egy fókuszpont nélküli forrásból.
Stephen összevonta szemöldökét, majd fészkelődni kezdett foteljában.
– Elmész te a picsába! – fakadt ki a fiatalember felsőbbrendűségének tudatában. Hangjában megvető lenézés vibrált, hiszen öt éven át tanult mesterségesintelligencia-programozást az egyetemen, és már előtte is ez a téma volt a hobbija.
– Téved, uram! – mondta a gép olyan hangtónussal, mintha enyhe megbántottságot érezne. Az MI rendesen fel volt készítve az emberi viselkedés dimenziójából, így gyakran szimulált érzelmeket hangjának finom modulálásával. – A biztonsági protokoll az ön érdekét szolgálja. Nem engedhetem ki a lakásból ilyen érzelmi állapotban. Szüksége van a nyugtatóra.

Stephen még próbálkozott egy ideig, aminek az lett a következménye, hogy mire bevette a tablettát, addigra az elektronikus határidőnaplójába beírta a gép a visszaigazolt pszichiátriai kivizsgálás dátumát az ügy kapcsán. Stephen csak nagyokat pislogott az olajozottan működő rendszeren, míg leesett neki az, hogy a házi mesterséges intelligencia összekötötte a folyamatot a pályakezdésének hivatalos pszichiátriai átvilágításával is.
Amint a huzavona után Stephen a lakásból kilépve haladt a mozgójárdán, összegezte az otthoni eseményeket. Úgy érezte magát, mint akit leforráztak.
„Ez nem az iskola, ez már komoly” – gondolta.
Az, hogy a kollégiumban a helyi mesterséges intelligencia rendet rakott a diákok közt, néha jó mókára adott lehetőséget. Ha vissza akartak vágni a diáktársaival, egyszerűen belepiszkáltak annak rendszerébe. A kollégiumi MI elavult volt, feltűnés nélkül tudtak hozzányúlni.
De itt, kinn, a való világban Stephen ezt már nem tehette meg. Hiszen a lakásban lévő mesterséges intelligencia végső soron az államé, amely berendezés összeköttetésben állt egy rakás állambiztonsági rendszerrel. Ennek meghekkelése pedig nem diákcsínynek, hanem terroristatevékenységnek számítana.
A bevett tabletta végül igazán „beütött”, ami miatt Stephen gondolatainak éle kezdett megtompulni. Ám ettől függetlenül a fiatalember nem engedte elterelődni a témáról a figyelmét, mialatt újra és újra bizonytalanság járta át a reggeli ügy
kapcsán.
Azt pontosan tudta Stephen, hogy bármerre is járjon, a gondolati és érzelmi hullámait folyamatosan szkennelik a különböző biztonsági berendezések. Erről a rendszerről mindenki hallott már, hiszen számos olyan hír látott napvilágot, amely szerint bizonyos bűncselekményeket sikerült megelőzni ennek kapcsán. De arra nem volt rálátása a fiatalembernek, hogy milyen mélységig képesek a hatóságok értelmezni a lakosság mentális tevékenységeit.
Stephen lassacskán, a gyógyszer segítségével mégiscsak elengedte a depresszióját, így végül megnyugodva ért át a szemközti toronyházba. Ez volt a környék középső, központi épülete, amely hatszög-formát alkotva további hat magas építésű lakóépülettel állt kapcsolatban. Stephen körülbelül ötszáz méter magasan, az épület felénél érkezett meg a saját lakóházából ennek az épületnek ebbe a nagyobb csarnokába, amely több vonalon is fogadta a hasonló mozgójárdákon érkező utasokat. Ezen a teljesen szabványos belvárosi közlekedési csomóponton az eddigieken felül még egy magasvasútpálya is áthaladt, aminek itt, az épületen belül volt a megállója.
Stephen ekkor beült egy a peron mellett parkoló kétszemélyes kabinba, majd mikor a fedélzeti gép rákérdezett, extra azonosítási pontként bemondta a nevét, és szóban megadta az elérni kívánt célállomását is.
A főbb szerelvény, ami pár percen belül meg is érkezett, csak ideiglenesen került összeköttetésbe Stephen kabinjával. Az ilyen kis egységekből felépülő „vonat” képes volt a különböző csomópontokon nagyobb szakaszokban szétválni és új szerelvénnyé összeállni, valamint arra is, hogy menet közben kapcsolódjon hozzá és váljon le róla egy-egy utas. Így sem megállnia nem kellett az ideiglenesen összeállt fő járműnek, sem átszállnia róla az azt használó utasoknak. A rendszer professzionálisan működött.

***

Stephen negyedórán belül megérkezett a városnak egy a külső részén lévő régiójába, ahol a magasvasút már csak olyannyira lett magasra építve, hogy éppen az alatta lévő fák fölé érjen. A környéken húszemeletes egyen-tömbházak végeláthatatlan sora húzódott, amely az adott besorolású munkásosztály tagjainak adott lakhelyet. A fiatal férfi kis szerelvénye öt kabinnal érkezett ide, amelyről csak az övé csatlakozott le az adott célállomáson.
Stephen – a frissen végzett programozó – megállás után kiszállt a nyitott peronra, beleszagolt a lágy nyári szellőbe, majd odasétált a mozgólépcsőhöz, amely levitte őt a talaj szintjére. Pontosan emlékezett az útra, pedig évek óta nem járt errefelé.
A fiatalemberhez közel állt a nagynénje, Ive néni, de nem ért rá foglalkoznia vele. Próbálta magának megmagyarázni, hogy a tanulmányai miatt volt olyannyira elfoglalt, bár a lelke mélyén tudta, hogy ez nem az igazi indok. Ive néni – a munkástársadalom hasonló szinten lévő tagjaival egyetemben – nem volt jogosult elhagyni a lakónegyedét, így csak Stephen látogathatta meg őt.
Végül a fiatalember elengedte lelkiismeret-furdalását, miközben a gyalogútra lépett. Az épületek mellett a szabad levegőn nem volt mozgójárda, így gyalog kellett megtennie a tízperces utat. A környéken a déli órákban csak pár ember volt látható a közel százszázalékos foglalkoztatottság miatt, így Stephen nem érezte magát olyannyira kellemetlenül a ruhájában.
Az informatikában dolgozók, akik a lakosság egyre nagyobb hányadát tették ki, égszínkék egyenruhában jártak. Stephen két hete, a diplomaosztó után megkapta a besorolását is, így nem csak az államtól kapott új ruhatárát kellett hordania. Mivel kiemelkedő teljesítményének köszönhetően megkapta az elit tagságot, kék színű, nyári overalljának váll-lapján feltüntetésre került e legmagasabb szintű osztályozás.
Stephen az elit tagságának köszönhetően státuszának összes kiváltságával egyből élhetett, amire egyébként igencsak büszke volt. Ugyanis evvel jogosulttá vált egy állami lakásra a város legigényesebb részén, korlátlan beutazási lehetőséget kapott az összes régióba, és számos további kedvezményt is mindezek mellé.
A fiatalember ruházatáról ez egyértelműen lerítt, emiatt szégyenkezett Stephen a munkásosztály lakhelyének közepén.
A nyugdíjasház kívülről pont úgy nézett ki, mint a környező lakóépületek. A főbejáraton belépve az arra járó azonban emberi recepciót talált, amelyre az itt lakók igénye miatt volt szükség. Stephen mindig is üdvözölte, ha nem géppel kellett beszélnie. Egyenesen a pulthoz lépett.
– Jó napot! – kezdte. – Ive Egel-höz jöttem. Tegnap jelentkeztem be hozzá a kormányzati portálon.
A recepciósnő felnézett rá, mialatt egy pillanatra megakadt a szeme a fiatalember váll-lapján, majd az előtte lévő monitorra tekintett.
– Kicsit késett, Mr. Egel… Azt hiszem, ismeri a járást.
Stephen ekkor a biztonsági kiskapuhoz lépett, amelynek rendszere addigra nemcsak beazonosította őt több különböző módszerrel, hanem a kormányzati portál felületén le is ellenőrizte előzetes bejelentkezésének tényét. Így az ajtó most azonnal kinyílt, hogy átengedje a feltörekvő új nagypolgárt.

***

Ive néni valódi örömmel fogadta Stephent. Az idős hölgy egy pillanat alatt elfelejtette melankóliáját, amint a fiatalember belépett hozzá. Ive apró termetű asszonyság volt vékonyka lábakkal, és hozzá kedvesen kövérkés felsőtesttel. Mozgásába időtlen báj vegyült, míg szemében igazi intelligencia csillogott. Ápolónői múltjából fakadó gondoskodni vágyás munkált az asszonyban, ezért Stephent rögvest leültette egy fotelba, mialatt hűtőszekrényéből narancslével kínálta. Az egyszobás helyiség alapvetően otthonosnak tűnt, bár nélkülözte azt az eleganciát, amelyet lakója sugárzott.
– Te miért laksz ezen a környéken? – kérdezte szemrehányóan Stephen, miközben átvette az üdítőitalt. – Jobbat érdemelnél! – jelentette ki határozottan.
– Jobbat? – nevetett Ive néni, amint ő is leült a fotellal szemközti kanapén. Hízelgett neki Stephen megjegyzése. – Jobbat minél?

Stephen arca erre teljesen elvörösödött.
– Elnézést… nem akartalak megbántani!
– Ugyan – mondta könnyedén Ive –, nem számít. Lakhatnék gazdagabb negyedben is, csak mikor elértem a nyolcvanat, nem fogadtam el az oktatói állást. Ragaszkodtam ahhoz, hogy nyugdíjazzanak le… Már untam az egészet. Az eljáró tiszt pedig bosszúból lefokozta a besorolásomat, ezért kerültem ide. De nem bánom!
– Uhh – jegyezte meg szemlesütve Stephen. – Azért jó tudni, hogy ilyen is van! – húzta el a száját a fiatalember.
Ive ekkor felállt és ahhoz a mini bárpulthoz lépett, amelyen az imént kitöltötte a narancslevet. Egy klasszikus pipát vett elő, amit nagyobbrészt pipadohánnyal, kisebb részt marihuánával töltött meg. Komótosan meggyújtotta gyufáját, majd pöfékelni kezdett, hogy beizzítsa a keveréket.
Stephen erre meglepődött, majd mikor Ive néni az apró termetével mellé lépett és unszolni kezdte őt egy slukkra, azonnal tiltakozni kezdett.
– Ugyan már, csillagom, ne légy fafej! – mondta kedves mosollyal Ive néni. – Megtagadnád egy haldokló utolsó kívánságát? – kérdezte ugyanolyan hangsúllyal.
Stephen nem akart ebbe máris belemenni, inkább elfogadta a pipát. „Legalább segít, hogy nekikezdjek a témának”, gondolta, amint mélyet szívott belőle.
Rögvest megcsapta a keverék. Az egyetemi időszakban egyszer próbálkozott már vele, de akkor nem feküdt neki igazán a szer. A második slukk után most is szédülni kezdett, amint a jellegzetesen égő aroma megperzselte torkát.
– Kösz, elég lesz – jelentette ki végül, mialatt köhécselni kezdett.
Ive néni jóindulatú mosollyal visszaült a kanapéjára, miközben szenvedélyesen folytatta pöfékelését a zárt helyiségben.
– Szóval, minek köszönhetem a látogatásod? – kérdezte nyugodtan Ive. – Csak nem akarsz lebeszélni a halálról egy szerencsétlen öregasszonyt? Arról amúgy sem lehet lebeszélni senkit sem… Mindenkivel megtörténik!
– Gondolom, csak az nem mindegy, hogy mikor – válaszolta Stephen.
A fiatalember ekkor nehézkesen felállt a fotelból. Az ablakpárkányhoz lépett, ahová a nagynéni törvényesen termesztett kannabiszpalántái voltak téve. Stephen éppen azt nézte, miként tudná kinyitni az ablakot, mikor a szoba automatikája az erős füstre válaszul bekapcsolta a levegőcserélő rendszert.
Végül Stephen – Ive melankóliájával átitatva – körbenézett. Nem tudta az érzést lerázni magáról, mintha a falak beszívták volna lakójának hangulatát. A fotel, melyben eddig ült, egy üvegasztal, ami az imént köztük volt, a kanapé, a piciny bárszekrény, egy könyvespolc, a hűtő, egy médialejátszó, az Ive által finanszírozott eredeti fa parketta, és a gondnokkal sárgára festetett falak… mindben ott volt a néni bánata.
Stephen a könyvespolchoz lépett.
– Ilyesmit nem nagyon láthatsz mostanában – kommentálta saját könyvgyűjteményét Ive néni.
Mialatt Stephen szó nélkül egyesével a kezébe vette a könyveket, azon elmélkedett, hogy miért is nem érdekelték korábban e kötetek.
– Ez mind eredeti? – kérdezte kíváncsian a fiatalember.
– Igen – válaszolta tulajdonosi büszkeséggel a nagynéni. – Alig van köztük százévesnél fiatalabb kiadás. Manipulálatlan példányok, még az aranykorból.
– Igazi vagyon lehet – jegyezte meg Stephen. – Miért nem adod el?
A vagy két tucat könyv árából számos kiváltságot vásárolhatott volna magának Ive.
– Hogy emlékezzek. Hogy ne felejtsem, milyen volt a szabadság íze – tette hozzá a nagynéni.
Stephen rémült arcot vágott egy pillanatra, majd gyorsan visszatette az aktuális könyvet a polcra, miközben a médialejátszó beépített kamerájára sandított. Ive is a berendezésre nézett, majd megvonta a vállát, miközben zavartalanul pöfékelt tovább.
– Tudod, annak idején – kezdte Ive az iménti közjáték kapcsán – ezeket okostévéknek hívták. Az emberek nemcsak hogy büszkék voltak rá, de még fizettek is az olyan extrákért, mint a beépített arc- és hangulatfelismerő rendszerek. Akkoriban ez még nem volt kötelező elem. Tulajdonképpen – gondolkodott el –, ők finanszírozták ezen eszközök megvásárlásakor azon technológiai fejlesztéseknek a költségeit, amik ide vezettek.
Ive most jólesőn nevetni kezdett magában. A válla és a feje is mozgott belé, amint kezét a szája elé emelte. Stephen kissé frusztráltnak érezte magát, mivel neki nem volt ez a dolog olyannyira mindegy, mint a nagynéninek. Ám a témához hozzáfűzni nem nagyon mert semmit sem.
Ive értette Stephen frusztráltságát, de nem kímélte.
– Tudod, fiam, engem már nem érdekel, ha a kormány az okostévéjén keresztül engem néz. Én lassan becsukom a boltot itt, akármit is csinálnak. Legalább hamarabb elbírálják az eutanáziámat, ha szidom őket.
Stephen visszaült a fotelba, öntudatlanul is úgy helyezkedve, hogy az arcát véletlenül se láthassa a médialejátszó. Mivel ebben a helyiségben nem volt beépítve intelligens háztartási rendszer – mint az ő lakásában –, vélhetően csak a médialejátszó érzékelői pásztázhatták az ábrázatát. A fiatalember egyre inkább kezdte utálni azt a kifinomult technikát, ami tökéletes kényelmet adott otthonának.
Ive azonban iménti gondolatmenetéhez visszatérve tovább sokkolta Stephent.
– Nem találod furcsának azt sem, fiam, hogy azokat a könyveket – mutatott a háttérben lévő könyvespolcra a nagynéni – csak állami monopóliummal rendelkező antikváriumok vásárolhatják fel? Persze mindezt a kultúra megőrzésének
érdekében.
Stephen sejtette, hogy Ive kicsit belezavarodott a történetbe, és most az ötvenes és hatvanas évekről beszélhet, de nem avatkozott közbe. Jelenleg a klasszikus értelembe vett magántulajdon már nem nagyon létezett, csak külön engedéllyel. Ezért is találta furcsának és megkérdőjelezhetőnek Stephen, hogy valaki egy ilyen szintű, műkincsnek is beillő könyvgyűjteményt tart magánál. Mégis milyen jogon birtokolja ezeket? Talán egy múzeumban lenne a helyük – gondolta Stephen.
Ive viszont tovább folytatta monológját, amint egyre inkább elveszett mondandójában.
– Ezek a disznók szinte minden valamire való könyvet bedaráltak végül. Csak átírt, kifosztott, teljesen kiherélt, és politikailag kifogástalan írásokat hagytak az utókornak.
Ive szemmel láthatóan kezdett rosszul lenni. Stephen felpattant és az öregasszony mellé lépett. Finoman kivette a kezéből a pipát, amelynek izzó tartalmát a bárpult piciny mosdójába öntötte. Vizet töltött egy pohárba, majd azt a nagynéni szájához emelte.
– Nyugodj meg, Ive néni, minden rendben!
A nagynéni arca ekkor kezdett ismét élettel megtelni. A kanapé fölötti egészségügyi szenzorok nem adtak le látható vészjelzést, vélhetően ilyesmi máskor is előfordult már az idős hölggyel. Ám ebben a pillanatban kopogtatás hallatszott a bejárati ajtón, majd választ sem várva belépett rajta egy fiatal ápolónő.
– Minden rendben van, Ive néni? – kérdezte a kis hölgy aggodalommal az arcán. Stephent meglepte, hogy milyen kedves a személyzet.

Formátum: 13.5 * 21.5 cm
Oldalszám: 362
ISBN: 978-3-99107-592-9
Megjelenés időpontja: 2021-06-07
 6.000 Ft