Auratörés

Auratörés

Hanzik Krisztián



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 332
ISBN: 978-3-99131-097-6
Megjelenés időpontja: 2022-07-18
Egy egzotikus, kalandokkal teli világba kalauzolja el olvasóit Hanzik Krisztián Auratörés című regénysorozatának első része, amely bővelkedik izgalmakban.
Múlt

Az emberiséget, amíg visszakövethető a történelmünk, mindig is veszély fenyegette. Ha eltekintünk a természeti katasztrófák és a civilizációnkon belül kialakuló ellenségeskedéstől, volt egy sokkal nagyobb vész, ami megnehezítette fennmaradásunkat, mint faj. Teremtmények, melyek sötétségből, szenvedésből, és a halálunkból táplálkoztak. Számunkra létezésük egyetlen oka az, hogy megnehezítse a miénket.
Én mindig is úgy tekintettem rájuk, mint állatokra, mivel több „fajból” állnak. Viselkedésük és testi felépítésük gyökeresen különbözik fajonként. Vannak, melyek négy lábon közlekednek, és igen primitív lények; néhány „Négylábú” alfajnak még az alapvető érzékszerveik sincsenek meg, így vakon és süketen, csak a szaglásukra hagyatkozva keresik meg prédájukat, míg vannak olyan „fajok”, melyek két lábon járnak, rendelkeznek ugyanazokkal az érzékszervekkel, mint az emberek, és még az intelligenciájuk is igen magas. Ezt a fajt „Humanoidnak” nevezzük. De együttes nevükön csak Szörnyetegeknek hívjuk őket. Ilyen ellenséggel szemben az emberiség sorsa kilátástalannak tűnhet külső szemszögből, de van valamink, ami a Szörnyetegeknek nincs: érzéseink. Akaraterő, túlélési ösztön, szeretet, barátság. Ez csak néhány a sok érzelem közül, amivel az emberek átírták saját történelmüket a Szörnyek elleni harcban. Minden ember rendelkezik aurával, melyre kivetülnek az érzéseink.
Amikor kiengedjük érzelmeinket az auránk segítségével, azt aurafeloldásnak nevezzük. Amikor kioldjuk az auránkat, erősebbé válunk, mozgásunk gyorsabbá válik, csapásaink nagyobb súllyal bírnak. Mintha az akaraterőnk támadásaink formájában mutatkozna meg. A tapasztaltabb harcosok képesek aurájukat fegyvereikbe, de még akár különleges támadásokba is összpontosítani. Felfedezve, majd felhasználva ezt az erőt, mely igazából bennünk lakozik, az emberiség nagy előnyre tett szert az aura és érzelem nélküli szörnyetegekkel szemben, melyek csak gyilkolási vágyból – vagy ki tudja, milyen motivációból – harcoltak. De sajnos a szörnyek létszámfölényben voltak.
Az emberiség – rádöbbenve, hogy bármilyen keményen is harcol a szörnyetegek ellen, nincs esélye a győzelemre – felkészült a pusztulásra. Ám mikor úgy tűnt, minden elbukott, feltűnt öt hős, kiknek ereje nagyobb volt, mint bármily harcosé. Gilstreyn, kinek páncélja áttörhetetlen volt; Molakhin, kinek nyilai megállíthatatlanok voltak; Nevelline, kinek tudása határtalan volt; Liabell, ki ismerte ellenségeinek összes gyengeségét, és Jyken, kinek orvostudománya olyan magas szintű volt, hogy akár a halottakat is fel tudta kelteni. A hősök olyan megoldással álltak elő, amelyről azt állították, hogy meg fogja menteni az emberiséget. A céljuk egyszerű volt: a szörnyek visszataszítása a sötétségbe, ahová tartoznak. Az emberek kezdjenek barlangokon dolgozni, melyekbe bekényszerítik a szörnyeket, majd Nevelline mindet lezárja egytől egyig egy különleges képességgel, auráját felhasználva. Az emberek, mivel nem láttak már más lehetőséget, beleegyeztek, hogy együttműködnek a hősökkel. Évtizedek teltek el, mire befejezték a barlangokat, de ami ezután történt, arra senki sem számított.
A szörnyek saját akaratukból vonultak be a sötét barlangokba, elsétálva az emberek mellett, kikkel egy örökkévalóságon át háborúztak. Mikor az emberek jelet adtak Nevelline-nek, hogy lezárhatja a barlangokat, a nő így felelt: „Nem zárhatom be ezeket a lényeket, hisz csak egy helyre vágytak, hol megtalálják békéjüket anélkül, hogy mi, emberek megzavarnánk őket. Mint láthatjátok, ők is csak azért harcoltak, mert azt gondolták, hogy létezésünk akadályozná őket a túlélésben. Adtunk nekik egy helyet, ahol élhetnek, így rájöttek, hogy nincs szükség további háborúzásra. Hát hagynátok, emberek, hogy a szörnyetegek, kikre oly mély gyűlölettel nézünk, okosabbak legyenek nálunk?” Az emberek igazat adtak Nevelline-nek, és letették fegyvereiket.
A bátor harcosokat, akik megmentették az emberiséget ezzel a lehetetlennek tűnő, mégis egyszerű tervvel, elnevezték Szenteknek. Szobrokat állítottak tiszteletükre, és óriási vagyonnal köszönték meg segítségüket. Az emberiség végre végeláthatatlan háborúzás nélkül élhette mindennapjait: a harc és az aurafeloldás fogalma már a távoli múlté volt.

Több száz év telt el azóta.
Generációk sora hullott el eme esemény megtörténte óta. Ezek az események a „Szentek könyvében” lettek feltüntetve, amit néhány ember már csak legendának tart. Legalábbis tartott – egészen pár évvel ezelőttig. Egy napon, mely nem indult különlegesebben, mint bármely másik, Kinou városát lemészárolták. Amikor egy hírnök szokásos napi munkáját végezve a városba ért, csak egy félholt férfit talált a helyszínen, aki utolsó leheletével azt mondta a hírnöknek, hogy a lakosok holttestét elvitték rémisztő, fekete lények.
A hír gyorsan elterjedt: nem tétováztak az emberek, kardot ragadtak és elkezdték felkutatni a barlangokat, mivel biztosak voltak abban, hogy a legendák, amelyeket a Szentek Könyve leír, mind igazak, és a szörnyetegek visszatértek. Az emberek, kiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit is jelent harcolni vagy mi is az aura, sorban hullottak el.
Ahogy teltek az évek, néhány embernek az idő során a könyv tanításai alapján sikerült megértenie, hogyan tudják az aurájukat felhasználni. Akik képtelenek voltak használni az erejüket, vagy egyszerűen csak túl gyengék voltak, nem harcoltak tovább.
Én egyike vagyok azoknak, akik nem tudják használni az aurájukat, de nem adom fel. Sosem fogom feladni. Harcolni akarok. Segíteni az emberiségnek.
Én is…
Hős Akarok Lenni.


Tehetetlenség

Kis csapatunk a felfedezői beosztást kapta a Védelmezőktől. A többiek letörve, de én megkönnyebbülve álltam a beosztástábla előtt. Bár szeretnék mindent megtenni annak érdekében, hogy a világunk biztonságosabb hely legyen az emberek számára, ez a feladat tökéletes volt egy olyan tapasztalatlan harcos számára, mint én. Feladatunk egyszerű: a már fellelt barlangokba behatolni, és kideríteni, milyen típusú szörnyek rejtőznek benne. Egy barlangba nem elég csak benézni, hisz’ azt, ami a barlang legmélyén van, a célunk felfedezni. A többi felfedezőosztag jelentése szerint a legtöbb barlangnak a mélyén rejtőzik az igazi veszedelem; egy nagyobb vagy erősebb szörnyeteg, amihez a kisebbek, akár az életük árán is, megpróbálják megakadályozni a külső erők hozzáférését. Nincs olyan feladat, ami teljesen veszélymentes a szörnyek elleni harcban, mégis a felfedezőosztagoknak van a legtöbb esélyük arra, hogy egy küldetésről élve visszatérnek. Persze, mivel olyanokat küldenek felfedezni, akiknek a tapasztalata általában egyenlő a nullával, ez az esély is elenyésző. Gyengéket küldenek gyengéknek való feladatra, akik ha nem az első, valószínűleg a második küldetésükön elbuknak, mert tapasztalatlanok. Ha ez mégsem következik be, előléptetik őket, vagy őt, függően a túlélők számától, és vagy a Kivégző, vagy a Védelmező címet kapják meg, majd ezután keresnek újabb feláldozható harcosokat. Ez egy örök körforgás. El kell fogadnunk, hogy feláldozhatóak vagyunk.
Mindig a beosztástábla előtt állásunk pillanatai jutnak eszembe, ha nehéz helyzetbe kerülünk. Amikor meglátjuk, hogy a legalacsonyabb pozícióba kerültünk. A szomorúság a társaim arcán, és a rejtett öröm a sajátomon. Örültem, mert azt gondoltam, hogy amellett, hogy segítünk az emberiségen, mi magunk is vissza fogunk térni minden küldetésről, elveszített bajtársak vagy komoly sérülések nélkül. Ezek a gondolatok tartották bennem a lelket és adtak magabiztosságot, mielőtt küldetésre indultunk. Ám a mai napon minden vak reményem semmivé vált.
A harmadik küldetésünk már majdnem a végéhez ért, miután visszavertünk féltucatnyi négylábú szörnyeteget, amiben persze leginkább a társaimnak volt nagy szerepe, mintsem nekem. Elvégre nemhogy különleges, megsemmisítő képességekkel nem tudom elintézni az ellenséget, velük ellentétben még az Aurámat sem tudom feloldani. Próbálom magamat azzal nyugtatni, hogy a mai nap eseményei nem az én hibámból történtek, de hasztalan. Tudom, hogy az én hibám volt. Ez egy normál gondolatmenet, ami átfut az agyunkon, ha valami olyat teszünk, ami másokat veszélybe sodor, vagy akaratlanul rosszat teszünk valakivel. De ez nem a megfelelő időpont arra, hogy ilyeneken törjem az agyam, hiszen… még mindig a barlang legmélyén vagyunk.
Lefagyva a látványtól, ami elém tárul, mozgásképtelenné váltam. A világ, ami körülöttem van, megszűnt létezni. A társaim, a barátaim megszűntek létezni. Csak egy dolog maradt számomra ezekben a pillanatokban: a szörnyeteg, amivel farkasszemet nézek, miközben az már félig felfalt bajtársam holttestén csámcsogott. Csak egy hangot hallottam, ami a nevemet mondta. A lányét, akivel pár perce még a küldetés végkimeneteléről beszélgettünk. A rossz döntésről, amit együttes erővel hoztunk meg.
– Hiroto, Hiroto! – szólított a lány játékos hangon.
– Mitsuri?
– Mit szólnál, ha ma bevállalnánk egy kis „extra munkát”? – felelte Mitsuri kérdő hangsúlyomra ördögi mosollyal.
– Mire… várj, miért engem kérdezel? Nem én vagyok a csapatvezető.
– Oh, de Bansou olyan komolyan veszi a szabályokat. Arra gondoltam… – mielőtt Mitsuri befejezte volna a mondandóját, Bansou szigorú hangon közbevágott:
– Mitsuri. Nem – mondta határozott hangon a csapatvezető.
– Azt sem tudjátok, mit akartam mondani – mondta Mitsuri lehajtott fejjel.
– Teljesen esélytelennek látom, hogy rávegyél arra, hogy megszegjem a Védelmezők parancsát, de halljuk, Mitsuri, mire gondoltál? – kérdezte frusztrált hangon Bansou, mintha egyáltalán nem érdekelné Mitsuri terve.
– Mi lenne ha… ahelyett, hogy csak megfigyeljük a szörnyet… – A lány hagyott egy kis szünetet a nagy csattanó előtt, mintha átgondolta volna, hogy vajon tényleg jó ötlet-e az, amit mondani akar.
– Mi lenne, ha megölnénk a szörnyet?
A csapat minden tagjának arcán sokkos kifejezés ült, kivéve az enyémen. Persze meglepődtem azon, amit Mitsuri mondott, de én megértettem a motivációt a mondandója mögött. Már az előző küldetésen is azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha megölnénk a szörnyet. A Védelmezőknek nem lenne más választásuk, mint előléptetni, igaz? Eggyel kevesebb munka a Kivégzőknek, és bizonyítanánk, hogy többek vagyunk, mint eldobható senkik. Ez már magában előléptetést érdemel. Persze ez veszélyesebb feladatokkal is járna a jövőben, de legalább nem úgy néznének ránk, mintha tudnák, hogy erről a küldetésről már úgysem térnek vissza.
– Én nem tartom rossz ötletnek. – válaszoltam Mitsuri nevetségesnek tűnő ötletére magabiztosan.
– Te is, Hiroto? Itt mindenkinek teljesen elment az esze? – tört ki Bansouból.
– Én… nem tenném a helyetekben. Bansounak igaza van – mondta Annie, aki mindig ott próbált Bansou kedvében járni, ahol csak tudott.
– Nem emlékszem, hogy kérdeztelek volna, törpe! – kiáltott Mitsuri Annie-ra, aki igaz, hogy alacsonyabb volt az átlagosnál, de mégis túlzás volt őt törpének nevezni.
Mitsuri és Annie nem igazán jött ki egymással. Túl sokban különbözött a gondolatmenetük, ami már az első küldetésünkön is megmutatkozott. Míg Mitsuri játékos, vidám, és élettel teli, Annie komoly és szabálykövető, leginkább Bansouhoz hasonlítható.
– Nőj fel, Mitsuri! Miért kell a gyerekes gondolkozásoddal megnehezíteni minden küldetést? – felelte Annie, villámokat szórva szemével Mitsuri felé.
– Elég ebből! Kizárt, hogy nekiessünk! Az a Kivégzők feladata! – mondta határozottan a csapatvezető.
– Hiroto. Ha úgy döntötök, hogy megölitek a szörnyet, veletek tartok – szólalt fel a végig mögöttünk kullogó Satoru.
Satoru mindig az oldalamon állt, legyen szó bármiről is. Elvégre – ellentétben a többiekkel – mi nem a csapatban ismertük meg egymást, hanem gyerekkori barátok vagyunk. A magassága miatt mindig is csúfolták, pont, mint jómagamat, csak – ellenben vele – engem azért, mert mindig is kicsit le voltam maradva a növésben a többi gyerekhez képest. Azt hiszem, így lettünk barátok.

Mielőtt Bansou bármit is felelni tudott volna Satoru kijelentésére, egy pár óriási kőajtóhoz értünk. E mögött az ajtó mögött élt a barlang fő szörnyetege. Ha ezt az ajtót kinyitjuk, elénk tárul, hogy a szörny milyen típusú. Ezzel az információval vissza kell sietnünk a városba, és továbbítani a látottakat a Fő Védelmezőnek, aki ez alapján beoszt egy Kivégzőcsapatot a barlangba, és likvidáltatja a szörnyeteget. Ezzel a tervvel indultunk ma útnak, de a dolgok sajnos másképp alakultak. Egy döntés miatt, ami miattam született meg.
– Hiroto. Ha nekiestek a szörnyetegnek, nem foglak megállítani titeket. Én vagyok a csapatvezető, de ti rendelkeztek a saját életetekkel. Ha ilyen könnyen el akarjátok dobni, tegyétek. Tudom, hogy Mitsuri és Satoru bármikor hamarabb követné a te parancsaidat, mint az enyémet, de ha nem hallgattok rám, nem lesztek tovább a csapatom tagjai. Magatokra lesztek utalva, nem fogok segíteni nektek. Visszatérek a városba, és leadom a jelentésem. Ha bármi történik, az a te sarad. Értetted? – mondta Bansou halkan, mégis szigorú hangsúllyal, végig a szemembe nézve, mintha próbálna lelátni a lelkem mélyére.
– Értettem – válaszoltam a csapatvezető szúrós szavaira, de a magabiztosság a hangomból teljesen eltűnt.
Talán ez lett volna az a pillanat, amikor meg kellett volna fognom Mitsuri vállát és azt mondani neki: „Ne csináld, Mitsuri, eljön majd a mi időnk.” De nem tettem. Meg tudtam volna akadályozni az ezután történteket, de nem tettem. Ahogy Bansou mondta… ez az én saram, és életem végéig kísérteni fog engem.
Miközben mind az öten nekifeszültünk a gigászi kőajtóknak, egyikünk sem mondott semmit. Tudtuk, mi jön ezután. Bansou és Annie biztosan azon agyaltak, hogyan fogják elmondani a Fő Védelmezőnek, hogy a csapat nagyobbik része elhullott, mert úgy döntöttek, jó ötlet lenne megtámadni a szörnyeteget. Mitsuri és Satoru valószínűleg stratégián dolgozott a fejében, amivel le tudnánk teríteni a szörnyeteget, amit még csak el sem tudtunk képzelni, hogyan nézhet ki. Én csak egy dologra tudtam gondolni, ami biztosan nem volt olyan összetett, mint ami a csapattársaim fejében játszódhatott le ezekben a kritikus pillanatokban: vajon túléljük a találkozást a szörnyeteggel? Újra és újra ez játszódott le a fejemben. A pillanat, amitől jobban tartottam, mint az előző két alkalommal, eljött. Az ajtók kinyíltak. Egy óriási, nyitott tér tárult elénk. A mennyezetről egy gigászi csillár lógott a kőfalú és -padlózatú szobában, amiben egy kisebb város lakossága is elfért volna, messzi végében egy fekete alakkal, mely összekuporodva, mozdulatlanul feküdt. Szótlanul elemeztük a látványt. Vajon ezeket a helyeket tényleg emberek építették a szörnyeknek? Miért fordítottak ennyi időt arra, hogy jól érezzék itt magukat? Nem mintha már számítana.
– Alszik? – tette fel a kérdést Satoru, ami bután hangozhatott, de még egyikünk sem látott szörnyet összekuporodva, mozdulatlanul feküdni.
– Négylábú, négyes nagyságrendű, érzékszervei láthatólag nem hiányoznak – jegyezte meg Bansou, ignorálva Satoru kérdését. – Rendben, feljegyeztem, a szörny… –, de mielőtt a csapatvezető befejezte volna, Mitsuri nagy lendülettel elindult az alak felé felé.
– Mitsuri! – kiáltotta Bansou a lány felé, aki teljes sebességgel a szörny felé tartott. – Idióta… – ekkor hirtelen felém fordította fejét –, remélem, észben tartod, amit mondtam, Hiroto – majd intett a csapat többi tagjának, hogy fordítsanak hátat és induljanak vissza a városba.
Annie követte Bansou utasítását és hátat fordított a szörnynek, majd rám nézett megvető pillantással. Satoru mellettem állt, szemével Mitsurit követte, ahogy rohan a négylábú felé, ami legalább ötször akkora, mint ő, majd szemüvegét megigazítva rám nézett.
– Menjünk, Hiroto! – mondta határozottan.
Nem válaszoltam, inkább hagytam, hogy a cselekedeteim adjanak jelet a támadásra, és előrántottam a kardom. Satoru is így tett, bár az ő fegyvere nagyban különbözött az enyémtől. Míg én egy egyszerű, egykezes kardot használtam, Satoru egy hozzá illő, másfélszer akkora, kétkezes kardot kapott le hátáról. Ezután egymásra néztünk. Talán azért, hogy még utoljára megkérdezzük magunktól, hogy biztosak vagyunk-e ebben. De aztán további hezitálás nélkül elindultunk a szörnyeteg felé, tudván, ha nem teszünk semmit, Mitsuri biztosan nem bír el a lénnyel egyedül.
Olyan gyorsan haladtunk Mitsuri felé, ahogy csak bírták a lábaink, de Mitsuri és a szörny között már szinte csak méterek voltak. A lány előrántotta az oldalzsebeiben tartott két rövid kardot, felkészülve a támadásra.
– Aurafeloldás! – kiáltotta a lány, s egy másodperc töredéke után gyönyörű, narancssárga mező vette körül testét.
– Aurafeloldás! – kiáltotta Satoru Mitsuri példáját követve, ebből adódóan mozgása felgyorsult, én pedig már nem tudtam vele tovább tartani a tempót.
Satorut zöld aura ölelte körül, miközben hihetetlen sebességgel futott Mitsuri és a még álomban lévő szörnyeteg felé. Satoru ezután már könnyedén utolérte a lányt, majd elérve a szörnyeteget, maga mellé rántotta kardját, felkészülve egy oldalról történő meglepetéscsapásra, Mitsuri pedig elrugaszkodva a földtől hihetetlen magasra ugrott, becélozva a szörnyeteg gerincét, ami begörnyedt pozitúrája miatt tökéletes célpontot jelentett egy felülről érkező támadásnak. De hirtelen mintha megállt volna az idő; pont, mielőtt a két csapás célba ért volna, a szörnyeteg… felébredt.
A sötét lény egy pillanat alatt elrugaszkodott, kikerülve Mitsuri támadását, Satoru pedig épphogy csak megkarcolta a szörnyetegjobb első lábát. A hirtelen mozdulattól, ami meglepetésként érte, a magas fiú a pillanat hevében nem tudott reagálni a szörny elképesztően gyors mozdulatára, így az könnyedén elkapta őt nemrég megsebzett jobb első lábával, majd a kőfalnak dobta, amitől Satoru látszólag elvesztette eszméletét.
A látványtól Mitsuri a fogait összecsikordítva dühös arckifejezést vágott, majd újra elrugaszkodott a földtől, ám nem számított arra, hogy a fekete bundájú szörnyeteg hasonlóan tesz majd. Amint a lány látta, hogy így támadása nem fog célba találni ebből a helyzetből, lökött egyet magán a levegőben, s a földre érkezett. A szörnyeteg Mitsuri előtt landolt, és vérben izzó, pupilla nélküli szemeivel egyenesen a lányt bámulta csorgó nyállal. Mitsuri összerezzent. Tétlenül állt, remegő kezeiből kiestek a kardok. Testén úrrá lett a félelem. A szörnyeteg lassú léptekkel elkezdett közeledni felé, de ahogy csapattársam észrevette ezt, egy gyors mozdulattal leguggolt, majd ismét elrugaszkodott a földtől – ám ezt most nem támadási szándékból tette, hanem azért, hogy elmeneküljön a félelmetes teremtménytől, ezért ugrása a szörnyeteggel ellentétes irányba vitte testét. A lény, nem díjazva ezt a hirtelen mozdulatsort, Mitsuri után vetette magát, és elrugaszkodásának hihetetlen erejéből adódóan könnyedén utolérte őt. A lány arcára ráfagyott a horror, ugyanis észrevette, hogy a lény nem nyújtja ki mellső lábát, hogy elkapja őt vagy csapást mérjen rá, helyette száját nyitja olyan tágra, amilyenre csak tudja. A szörny hirtelen kinyíló szájából patakokban csorgott a nyál, óriási, éles fogainak mennyisége megszámlálhatatlan volt. A sötét démon elkapta méretes szájával Mitsurit, majd előttem landolt. Felém fordult, lángoló szemeivel pedig egyenesen lelkembe vágott. Mitsuri, akit fogaival a gyomránál szorított fejjel lefelé, engem nézett sokktól kitágult pupillákkal, tágra nyílt szájjal. Láttam, hogy a tekintetemet keresi, de én nem tudtam a szemébe nézni, ezért lehunytam könnyben ázó szemeimet. Csak egy hangot hallottam, amely a nevemet szólította. A lányét, akivel pár perce még a küldetés végkimeneteléről beszélgettünk.
– Hiro-to… Hiro… – mondta a kétségbeesett lány sírástól elcsukló hangon. – Meg fogok… halni?
Ezekre a szavakra hirtelen reagálva kinyitottam a szemeimet, ám könnyeimtől mintha egy torzító lencsén keresztül láttam volna a világot.
– Mitsuri! – kiáltottam, miközben tettem egy gyors lépést előre, majd kinyújtottam a kezem a lány felé, aki ezt minden erejét összeszedve megpróbálta viszonozni. Megpróbáltam mosolyt erőltetni arcomra.

Ez is tetszhet Önnek :

Auratörés

Wong Hu Li

Emborgia és az idegenek

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők