Hogyan ettek meg

Hogyan ettek meg

Adam Kolev



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 164
ISBN: 978-3-99064-488-1
Megjelenés időpontja: 2019-03-08
John Lebowski az életében hirtelen beállt rendkívüli változások miatt egy napon arra eszmél, hogy egy gazdag és a misztikus dolgok iránt megszállott barátjával egy titokzatos szigetre utazik, ahol olyasmit talál, amire a legkevésbé sem számított.
Kedves Olvasó!

Igazából tök fura ezt így leírni, hiszen egy naplónak pont az a lényege, hogy senki más ne olvashassa el, de hát az élet nem egyszer produkált már meglepő dolgokat, szóval, ki tudja. A nevem John Lebowski, és amikor ezeket a sorokat írom, éppen 26 éves vagyok.
Jelenleg Chicagóban élek a szüleimmel. Tudom, a nevem nem éppen a legamerikaibb név a világon. A nagyszüleim még valamikor a háború alatt menekültek el Európából, nagyapám pedig éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy felépítse a jelenlegi házunkat. Szegény papa. Isten nyugosztalja!
Gondolom, bennetek is felmerült, hogy mégis mi a francnak írom le mindezt? Nos, a félreértések elkerülése végett közölném veletek, hogy semmiben sem voltam… illetve vagyok különb tőletek. Nekem is vannak céljaim, vágyaim és minden egyéb efféle marhaság, amivel a modernkori ember eteti magát.
Ezt a naplót egy pszichológiában jártas barátom tanácsára kezdtem el írni, hogy könnyebben átláthatóak legyenek a gondolataim. Igen, tudom, mi jár a fejetekben! Először én is baromságnak hittem az egészet, de aztán végül annyira rákaptam, hogy mostanra már teljesen a rabjává lettem. És ami azt illeti… Azok után, amiken keresztülmentem, higgyétek el, szükségem is volt erre.
Szerencsétekre megkíméllek benneteket az életem túlnyomó többségének ecsetelésétől. Nem is tudnám elmondani még ha akarnám sem, mert hát ugye ezt a naplót csupán nemrégiben kezdtem el vezetni. No, de azt hiszem, lassan túl sokat kezdek itt zagyválni, szóval inkább ugorjunk is vissza arra, hogy miért döntöttem úgy, leírom nektek most mindezt.
Őszinte leszek. Ez a történet itt a legnagyobb jóindulattal megnevezve is… hát, mondjuk úgy, hogy érdekes. Ja, igen! Ha még eddig nem jöttetek volna rá, ezeket a sorokat jóval a naplóm megkezdése után írtam hozzá. Aj, hol is kezdjem el, hogy megértsétek? Talán kezdjük is mindjárt a legelején…

***

2 ÉVVEL KORÁBBAN, VALAMIKOR MÁJUSBAN

Azt azért szögezzük le, hogy sosem volt kifejezetten szar életem. Persze nem éltünk nagy lábon sem. Amolyan átlagos alsó középosztálybeli család voltunk. Akkoriban éppen az állami egyetem végzős hallgatójaként töltöttem a szakmai gyakorlatomat egy nagy médiavállalatnál asszisztensként. Riporter akartam lenni, vagy valami hasonló. A fizetésem nem volt valami nagy, viszont ahhoz elég, hogy legyen egy saját lakásom, távol a szüleimtől. A vizsgáim jól sikerültek, és igazából már nem volt olyan sok hátra, hogy lediplomázzam. Barátaim voltak, de ahogy az lenni szokott, az évek múlásával egyre távolabb sodródtunk egymástól. Nem kell semmi rosszra gondolni. Egyszerűen csak jött a munka, az elköltözés, meg valakinél a gyerek is.
Távol álljon tőlem a közhelyek puffogtatása, de az élet zajlott a maga elcseszett kis medrében. Hogy én milyen ember voltam? Nos, a kérdés jogos, és alapvetően kétféle válasz létezik rá. Az egyik, ahogy én láttam magam. Véleményem szerint nem volt bennem semmi rendkívüli. A magam 175 centijével nem számítottam se túl magasnak, se túl alacsonynak. Ezen kívül sportos testalkatú is voltam. No, ne egy tesztoszteronhuszárt képzeljetek el, annyira azért nem vittem túlzásba a dolgot. Egyszerűen csak nem voltam kövér, meg néha napján lejártam futni. Meg gimis koromban fociztam, de annak az időszaknak már vége van.
Az arcomról inkább nem beszélnék sokat. Nem volt se szakállam, sem pedig bajszom. A hajam sem volt hosszú, és minden komolyabb sérülés vagy deformáció nélkül születtem a világra. Szóval mondhatni, a kinézetemmel nem volt semmi gond. Ami pedig a jellememet illeti… hát, öhm. Igazából én egy nyitott, intelligens és modern felfogású embernek gondolom magam, akivel ugyanúgy lehet komoly dolgokról is beszélni, mint orbitális nagy baromságokat elkövetni.
Az pedig, hogy mások hogyan láttak engem? Nos, hát egyértelműen engem sem kedvelhetett mindenki. Pont úgy, ahogyan én sem kedveltem mindenkit. Akikkel megtaláltam a közös hangot, azokkal jóban voltam. Akikkel meg nem, az meg kit érdekel, nem igaz? A barátnőm szerint… Oh, igen, merthogy ilyenem is van. Szerinte az a legjobb tulajdonságom, hogy képes vagyok meglátni mindenben a jót, és inkább arra fókuszálok. Tehát család, barátok, munka, lakás és egy szerető barátnő, meg egy ígéretes karrier.
Mi a francért kezdtem el itt siránkozni nektek, gondolhatnátok. Na, csak várjátok ki a végét! A történetünk, mint mondtam, igazából két évvel az egész elcseszett utazás előtt kezdődött. De erről majd később. Éppen a szokásos reggeli kávémat szürcsöltem a munkahelyemen és azon gondolkodtam, hogy mit csináljunk majd Ginával a hétvégén. Igen, Gina a barátnőm, vagy legalábbis az volt akkoriban. Szóval, éppen a kávémat szürcsölgettem és a reggeli újságot olvastam, amikor valaki megszólított.
– Hé, John! Ezt figyeld!
Az illetőt, aki hozzám szólt, Williamnek hívták. William alacsony, kövér, szemüveges srác volt iszonyatosan nagy önbizalommal, és még annál is nagyobb anyagi háttérrel. A családja az egyik legrégibb brit nemesi családhoz, a McLenonhoz tartozott. Innentől fogva a pénz nem jelentett számára akadályt. Rögeszmésen rajongott a misztikus dolgokért. Részben emiatt is akart újságíró lenni. Képes volt egész vagyonokat költeni mindenféle kacatra, amire valaki azt mondta, hogy köze van a túlvilághoz. Persze időnként valóban fel tudott mutatni egy-két érdekes dolgot. Alapvetően egyébként nem volt egy rossz srác, csak volt egy-két fura szokása.
– Már megint valami olcsó kísértetsztorival akarsz lenyűgözni? – fordultam oda hozzá.
William elmosolyodott.
– Egy jó riporter minden dolgot alaposan megvizsgál – válaszolta.
Azzal felém fordította a képernyőjét. Egy újságcikk volt benne, amiben valami pasas azt állította, hogy kísértetek járnak éjszakánként a házában. Nekem elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy kitaláljam, hogy kamu az egész, de William.
– Na, mit szólsz? – kérdezte.
– Ugye tudod, hogy ez még nem bizonyíték? – mondtam a képernyőre mutatva.
William felsóhajtott.
– Te aztán egy igazi kétkedő vagy, John, hallod?
– Csupán jobban hiszek a saját szememnek, mint valami félőrült öreg pasasnak a világ másik végéről – feleltem.
William nevetve megrázta a fejét.
– Látod, ez a baj veled, John. Túlságosan földhözragadtan gondolkodsz. Pedig a világ tele van egy csomó misztikus dologgal. Csak nyitottnak kell rá lenni – adta elő az ilyenkor szokásos monológját.
– Olyanokkal, mint a Loch Ness-i szörny? – böktem rá az egyik szekrényén lévő képre.
– Hékás! Nessi nemzeti kincs! Ne merészeld őt szidni!
Természetesen tudta, hogy csak ugratom. Igazából tiszteltem érte, amiért foggal-körömmel képes kiállni azért, amiben hisz. Még ha az adott esetben egyértelműen baromságnak is tűnt.
– Vigyázzatok, srácok! Itt jön Betty! – szólított meg minket hirtelen Detweiler.
Vagy Deepwater? A fene se tudja már. Igazából ő később nem is lesz olyan fontos, szóval hívjuk csak egyszerűen D-nek. D a fejével oldalra bökött, és mi ketten Williammel az általa mutatott irányba néztünk. Betty valóban ott lépkedett a folyosón. Ő amolyan… hát, hogy is fogalmazzam meg szépen? Biztosan ti is ismeritek azt a tipikusan magas, műkörmös, szőke plázacicát, aki egy kiló smink nélkül még az ágyból sem teszi ki a lábát, és folyton a telefonját nyomkodja.
Na, Betty pontosan ilyen. Emellett valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig a könyökén szorongatta a táskáját. Komolyan mondom, izmosabb karja lehetett tőle, mint némelyik testépítőnek, akivel időnként együtt lógott. Oh, és mielőtt azt hinnétek, hogy buta volt, mint a tök, hát nem. Betty okos volt. Ugyan valószínűleg a fizikai Nobel-díjat sohasem fogja megkapni és a matekkal is akadt némi problémája, de egyvalamihez nagyon értett: zseniális érzéke volt ahhoz, hogy kiszagolja, kinél kell benyalnia magát. Szó szerint.
Terjengtek bizonyos pletykák, miszerint azért kapta meg az ügyfélkoordinátori kinevezést, mert lefeküdt az egyik főnökkel. Vagy mindegyikkel. Sosem derült fény a dologra, és Betty nem az a fajta lány, aki fűnek-fának elkérkedik az ilyesmivel.
A slusszpoén az egészben, hogy valójában az évfolyamtársam, és ugyanolyan gyakornok volt itt, mint bármelyikük. Bár ő szerette másképp értelmezni a dolgokat, és ezt nem félt időnként az orrunk alá dörgölni. Vagyis szinte mindig.
D egyből visszafordult a munkájához. Noha nem mintha annyi félnivalója lett volna. Betty szokásához híven most is a telefonján pötyögött valamit. Gondolhatjátok, hogy az sem éppen az olcsóbb készülékek közül való volt. Szinte érezni lehetett azt a mérhetetlen arroganciát, ami belőle áradt. Szerencsére valami nagyon lefoglalta őt, és nem igazán figyelt a többiekre. Nekem nem sok félnivalóm volt tőle. Tudta, hogy foglalt vagyok, és különben sem vagyok az esete. Meg ő sem az enyém. Mondhatni, amolyan kölcsönös távolságtartás jellemezte a kapcsolatunkat.
Amikor elhaladt az íróasztalok mellett, minden szem őrá szegeződött. Habár sokan féltek tőle az irodában, azért ennek ellenére mindegyikük megbámulta őt. Rövid, fekete szoknyája pontosan annyira volt feszes, hogy kilátsszon alóla a tangája. Komolyan, néha tényleg nem hiszem el, hogy a lányoknak ez nem kényelmes. Persze tudom, hogy ez szexi, meg trendi, meg minden egyéb hasonló, de például Gina sosem hordott tangát, mégis tök csábító volt. Na, de mindegy is. Hiszen ezek a barmok folyton csak a nyálukat csorgatták utána, ezzel is tovább növelve azt az amúgy sem kicsit egóját.
Lassan a mi asztalunkhoz ért. D próbált úgy tenni, mintha dolgozna, de azért közben ő is megbámulta Betty fenekét. Én nem különösebben foglalkoztam vele, na de William!
– Helloooo Bettyyy! – köszönt rá ez a marha.
Betty azonnal megállt, és most előszőr sikerült elszakítania tekintetét a telefonja képernyőjéről, majd hangosan felsóhajtott.
– Már megint mit akarsz, William? – kérdezte.
– Csupán üdvözöltem egy régi barátot – mondta mosolyogva William.
– Kollégák vagyunk csak, William, és annak sem éppen a legjobbak – válaszolta lekezelően Betty.
Ilyenkor minden épeszű ember annyiban hagyta volna a dolgot, na de William…
– Tudod, egyszer igazán megihatnánk valahol valamit. Csak mi ketten. Hátha közelebb kerülnénk egymáshoz – vetette fel az ötletet mosolyogva William.
Betty azonban csak megvetően forgatta a szemeit.
– Nem vagy az esetem, William – mondta felemelt kézzel.
Igazából ez így nem volt teljesen igaz. Hiszen, mint azt már korábban is említettem, William gazdag. Ami Betty számára bizony egy igen jelentős szempont. A probléma viszont ott kezdődött, legalábbis Betty részéről, hogy William egyáltalán nem úgy viselkedett, mint a legtöbb önelégült, elkényeztetett pojáca. Habár igaz, az előbb felsoroltak mindegyike valamilyen szinten jellemző volt rá. Viszont nem úgy, ahogyan azt Betty szerette volna. Meg hát ugye ott volt a mániája a misztikus dolgok iránt. Ami időnként bizony elég kellemetlen helyzetbe sodorta őt is, meg a körülötte lévőket is. Bettynek pedig ez egyáltalán nem tetszett. Holott kezdetben még szabályosan ő flörtölgetett Williammel. A fagyi azonban később rendesen visszanyalt. És William azóta is folyton folyvást bepróbálkozott nála. Mondjuk, hogy miért, az legalább akkora rejtély volt, mint az általa hőn szeretett misztikumok.
– Ugyan már Betty! – folytatta ez a barom. – Legyél egy kicsit nyitottabb az új dolgok irányába! Ki tudja? Talán még az is lehet, hogy tetszene neked.
Hogy ebben a kijelentésben mennyi volt az áthallás, azt most inkább nem részletezem. Betty azonban csak meredten bámult Williamre, majd szép lassan elindult felé.
– Azt javaslom, hogy inkább fejezd be a munkádat – mondta neki hűvösen, amikor odaért. – Mert ahogy látom, akad még bőven.
Habár semmi durva nem volt a szavaiban, mégis olyan fenyegetően hatottak, hogy menten megfagyott körülöttük a levegő. William már épp készült valamit mondani, ám ekkor Betty megfordult és otthagyta.
– Szia, John! – köszönt oda nekem hirtelen. – Remélem, jól megy a sorod.
– Persze. Remekül – válaszoltam.
Erre Betty látványosan elmosolyodott, majd kacéran felém kacsintott, ami számomra inkább ijesztő volt, semmint csábító. Nyilván ez a gesztus inkább Williamnek szólt, semmint hogy valóban érdekelte volna, hogy mi van velem. Én speciel nem csináltam ebből ügyet. Amúgy sem lett volna semmi értelme.
– Hűha! Úgy látom, bukik rád! – jegyezte meg mellettem gúnyosan William.
– Még ha így is lenne, akkor is rossz ajtón kopogtat. Mert én ugye, már foglalt vagyok – válaszoltam.
William erre egy jót nevetett, majd megpaskolta a vállamat és visszaült az asztalához. A nap további része ezek után a megszokott mederben zajlott. Tudjátok, amolyan tipikus munkanap, amire nem is érdemes szót vesztegetni. Aztán egyszer csak megjelent az egyik asszisztens, már nem tudom a nevét, de az biztos, hogy egy lány volt.
– Lebowski! – szólított a nevemen.
– Igen – fordultam oda hozzá.
A lány egy pillanatra megszeppent, és valamiért nagyon kerülte a tekintetem. Így utólag visszagondolva már ekkor gyanakodhattam volna.
– Wong hívat téged – mondta a tőle telhető legközömbösebb hangon.
Wong a közvetlen felettesünk volt, és nem mellesleg a cég egyik társtulajdonosa. Alapvetően egy rendes fickó. Engem is ő vett fel, így mondhatni elég közeli volt vele a viszonyom. Az asszisztens elkísért egészen Wong irodájáig, aki szokásához híven az asztala mögött ült.
– Áh, John! – köszönt rám, amikor meglátott. – Gyere, kérlek, fáradj beljebb! – invitált engem Wong.
Udvariasságból be akartam csukni az ajtót, ám meglepődve tapasztaltam, hogy az asszisztens ezt már megtette. Persze ebben nem volt semmi szokatlan, hiszen a főnökével általában zárt ajtók mögött szokott beszélni az ember. Odamentem Wong asztalához, és leültem a vele szemben lévő székre. Wong megvárta, amíg kényelembe helyezem magam.

...

Ez is tetszhet Önnek :

Hogyan ettek meg

Dornfeld Ádám

Az ismeretlenen túl

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők