Sci-fi & Fantázia

Út a semmibe

Pócs Ervin András

Út a semmibe

Olvasópróba:

Ébredés után

Hajnal volt, és már megint mindenki aludt körülöttem, csak én nem tudtam azt tenni, amit az összes normális ember. Ébren voltam, és ami a legrosszabb, egyedül egy népes városban. Egyedül saját magammal és a gondolataimmal összezárva, egy testben. Amióta az eszemet tudtam, mindig kilógtam a sorból és soha nem tettem azt, amit kellett volna. Mondjuk, például este aludni. Ilyenkor mindig megnyugtattam magam, hogy azért vagyunk mi, emberek kívülről különbözőek, hogy belül a lelkünk is más legyen. Különben nagyon unalmas lenne a világ, ha mindig mindenki ugyanazt tenné, ugyanazt gondolná, minden időben és helyzetben.
Szerencsére az élet kiszámíthatatlan és nem tudod, mi fog történni a következő pillanatban. Ezért voltam képes minden reggel felkelni, ez tartotta bennem csak a lelket, vártam, hogy valami történjen, valami, ami megváltoztatja az életem. Ha nem lett volna cél, már rég feladtam volna, mint ahogy sokan már megtették előttem. De egy jó ideje, nem is tudtam mióta, képes voltam abban a hitben ringatni magam, hogy van célom, csak még nem találtam meg. Ha már így alakult, hogy a Föld nevű bolygóra születtem és kaptam bizonyos mennyiségű időt, úgy gondoltam, megpróbálom kitölteni, és nem eldobni magamtól.
Ezek a reggeli eszmefuttatások mindig egy kicsit kizökkentettek az önsajnálatból – vagy inkább visszalöktek.
Ahogy próbáltam elütni a magammal töltött időt, sokszor merült fel bennem az a bizonyos lélek-dolog, amely a valóságban nem létezik, nem tudom megfogni. Meghatározza az embereket, mindig úgy gondoltam, valahogy a fizika és biológia törvényeivel leírható. De egyelőre nemhogy egy hétköznapi ember számára, de még a tudósoknak is felfoghatatlan. Mindig mondtam magamnak, jobban teszed, barátom, ha meg sem próbálod megfejteni az ilyen mélyreható témákat, mert a végén még azon kapod magad, hogy kényszerzubbonyban ülsz egy ágyhoz láncolva, és begyógyszerezve csorog a nyálad.
Sajnos ezt a témát sem tudtam hanyagolni, ahogy a létezés más nagy kérdéseit sem. Persze mélyrehatóan soha nem ástam bele magam, mert világos volt számomra, hogy nincs rá válasz. Vagy legalábbis az emberiség nem akarta soha elfogadni.
Ahogy lenni szokott, megint eljutottam a kedvencemhez, a halál témájához. Sokszor lyukadtam ki ide, de ez mindig elrontotta a kedvem, mert ép ésszel nem bírtam felfogni.
Minden este, mikor alváshoz készülődtem, lekapcsoltam a lámpákat és bebújtam az ágyba. Mikor az egész világ elnémult végre, felnéztem a plafonon keresztül az ég felé, és sóhajtottam egy nagyot. Akkor mindig megszólalt egy kis csengettyű, de nem úgy, mintha a fejemben hallottam volna, hanem kívülről, inkább a fejem fölül. Biztos csak képzeltem, de számomra valóságosnak tűnt. Megrázta valaki és ezzel jelezte nekem, hogy egy újabb nap eltelt az életemből.
Még egy nappal közelebb a halálhoz. Az elkerülhetetlen és végleges halálhoz. Ekkor mindig megpróbáltam a fejemben feldolgozni és elfogadni a kötelező elmúlást. Arra gondoltam, ha másnap meghalnék, vajon rossz érzés lenne? Elég dolgot elértem az életben, amit szerettem volna, sok mindent hagytam veszendőbe? Amíg fiatal az ember, úgy érzi, még nem készült fel. De ha leéltem volna egy teljes életet és meglett emberként kellene meghalnom, addigra meg fogom érteni vajon? Képes leszek elfogadni a kötelező halált?
Ebben a pillanatban viszont mindig összeszorult a torkom, mintha egy nagy gombócot kellene lenyelnem, és legszívesebben elsírtam volna magam. Ezen gondolatok után próbáltam esténként álomra hajtani a fejem és elterelni a gondolataimat, s valahogy nagy nehezen elaludni.
Halk kattanással bezárult mögöttem a lépcsőház ajtaja. Egy pillanatra kizökkentett az önsajnálat megszokott medréből. Ahogy az utcára léptem, arcomba csapott a hideg, nyirkos hajnali levegő, egy újabb szomorú téli nap. Én még mindig hideg téli napnak hívtam, bár nem tudom, igazából mi az a tél. Csak egy könyvben olvastam, hogy amikor meleg volt, azt nyárnak, mikor meg hideg, azt télnek nevezték, volt igazi időjárás.
Az egész utcára rátelepedett egyfajta szürke ködfátyol, mintha el akarta volna rejteni a valóságot a szemek elől. Öreg, omladozó, sötét, dohos házak kígyóztak egymás mellett végig, amerre az ember ellátott. A kopott macskakő borította régi út visszhangzott az ember cipője alatt, felidézve a régmúltat, amikor még lovaskocsik voltak a közlekedés legmodernebb eszközei. De hát arra már ki emlékezett? Nem is akart senki.
Igen, most más korban éltünk. Nemhogy a múlt, de a jelen sem érdekelt senkit. A jövő szó meg nem is szerepelt már a szótárakban. Csak úgy voltunk, valahol a világegyetemben, egy kis aprócska pötty, ami teljesen jelentéktelen. Így minek kellett hát aggódni bármiért is?
Mindenesetre a vasútállomás felé vettem az irányt. Valahogy most engem is csak a saját önös célom érdekelt. Eljutni a vasútállomáshoz, elérni a vonatot, és időben odaérni a találkozóra. Ennyi, nem túl nagy és nem túl bonyolult feladat volt mára. Mégis valami, ami miatt nem éreztem magam teljesen feleslegesnek, legalább ezen az egy napon nem. Úgy reméltem, talán ezen a napon végre megváltozik minden, s ez lesz az én napom. A nap, amikor új életet kezdhetek, ha meg nem sikerül, visszatérek a régi életemhez, amit ugye már jól megszoktam.
Bárhogy próbáltam, csak nem tudtam pozitív dolgokra gondolni. Mert könnyű volt mondani, hogy nem számít, lesz, ami lesz. Csakhogy azzal is tisztában voltam, mégis sok forgott kockán aznap, a jövőm.
Rám tört a maró görcs a gyomromban, alig ettem valamit, és minden egyes lépéssel közelebb értem az állomáshoz. De már nem fordulhattam vissza. Meg kellett tennem, nem lehettem gyáva. Muszáj volt végigcsinálni. Mert akkor mondhatnám magamnak és másoknak is, hogy nem voltam gyáva, nem rajtam múlott. Én minden tőlem telhetőt megtettem.
Na, már oda is értem, a vasútállomásra. Felkapaszkodtam a meredek lépcsőn, ami az első számú vágányhoz vezetett. Még egyórányi utazás várt rám, és utána egy kis gyaloglás. Aztán már ott is leszek. Erre gondolni sem akartam, mindig csak a következő lépésre.
Gyorsan terelnem kellett a gondolatokat.
Mindig is nagyon utáltam várni. Úgy véltem, ez az egyik legfeleslegesebb dolog az életben. Ha az ember utánaszámolt volna, mennyi időt pazarol el az életéből arra, hogy valamire vár, szerintem nagyon el lenne keseredve. Bár ebben a helyzetben inkább vártam volna még egy ideig, nem akartam a dolgok elébe sietni.
Körbejárattam a szemem és megállapítottam, hogy elég rég jártam ezen a helyen. Ezt az állomást is megette az idő vasfoga. Sárga, omladozó épület, régen talán fehér színben pompázott, ennek azonban nyoma sem volt. A nevét jelző táblán már csak egy betű világított, de hát senkit nem érdekeltek ilyen dolgok, mikor ennél sokkal fontosabb témákkal sem foglalkoztak az emberek.
Az idő továbbra is hűvös volt, soha nem szerettem fázni. Olyankor még az ember maradék életkedve is elbújt a fázós kezével együtt a kabátzseb mélyére.
Sokszor előfordult, hogy egyáltalán nem akartam csinálni semmit, csak ülni, s nézni ki a fejemből és várni, hogy elteljen az idő. Hideg időben meg még többször. Arra vágytam, hogy elvackoljam magam, el akartam bújni a világ elől és úgy kihúzni, míg újra meleg lesz. Aztán csak utána felkelni és megcsinálni mindent, amivel elmaradtam. Azt szerettem volna, hogy addig meg mindenki hagyjon engem békén.
Hirtelen vakító fénysugár jelent meg, és a vonat már robogott is a kanyarban, úgy rohant felém, mintha meg sem akart volna állni, de hiába reménykedtem. Csikorgó hangok kíséretében állt meg, majd az ajtó sziszegve tárult fel. A szerelvény, mint egy éhes kígyó, nyelte el a hangoskodó embereket. Utolsóként, lehajtott fejjel felléptem én is a vasúti kocsira. Hogy kizárjam a külvilág minden egyes zaját, a fülembe tettem egy kis zenét, kerestem egy eldugott helyet, lehetőleg a legtávolabb minden élőlénytől, és bevackoltam magam.
A vonat belülről ugyanazt a képet mutatta, mint az egész kor, amiben éltünk. A régi, egykor modern elegancia mára elavult és ósdi hatást keltett. Az ülések kopottak voltak, minden szabad felületet suhancok firkái díszítettek. Körbenézve láttam, ez sem tűnt fel senkinek. Az emberek csak tátogó bábok voltak. Járt a szájuk, de minek, nem mondtak soha semmit.
A szerelvény nyikorgások kíséretében nekiindult az útnak. Senki nem tudta, hányszor tették már meg ezt a távot. Se a vagonok, se a mozdony nem számolták már. Azóta, amióta létrehozták őket, a távoli ködös múltban, minden nap járkáltak fel–alá, rendíthetetlenül végezték a dolgukat. Egészen addig, míg teljesen el nem használódnak. Mikor már az utolsó morzsát is kifacsarták belőlük, mennek a roncstelepre és várják a bezúzást.
A gépek is olyanok, mint az emberek, vagy az emberek olyanok, mint a gépek, talán így helyesebb. Mikor újak, fiatalok, addig mindenki szereti őket, de mikor megkoptak egy kicsit, már kevésbé. Aztán elérjük azt az állapotot, mikor már feleslegesek leszünk. Használnak minket is, míg hasznot hajtunk, aztán eldobnak. Egyszer mindannyian púpok leszünk a világ és a társadalom hátán.
Kibámultam a suhanó vonat ablakán, próbáltam felidézni a tájat, milyen is volt régen, de a por, a szürke pára és az emberiség nemtörődöm, romboló tevékenységének köszönhető pusztítás elfedett előlem mindent. A távolba révedtem, mintha lenne esélye, hogy bármit is lássak, ami melegséggel tölthetne el. De ekkor már megint éreztem a gyomromban a szorító érzést, nem volt visszaút, sebesen száguldottunk a cél felé. Tudtam, nem tehetek mást, csak annyit, hogy megragadom a lehetőséget. Ami nem minden nap kopogtat az ember ajtaján, vagy nem minden nap ül le mellé a padra sörözni.
Mivel az elmúlt éjszaka sem aludtam sokat, mint ahogy az utóbbi időben, kezdett hatalmába keríteni a kimerültség. Nem szerettem volna elbóbiskolni. Soha nem szerettem félórákat aludni, mert akkor felébredve sokkal fáradtabbnak éreztem magam, mintha egyáltalán nem aludtam volna egy percet sem. De ebben az esetben nem tehettem semmit. Bárhogy küzdöttem, az álmosság erősebb volt nálam. A viszonylag monoton, zötykölődő vonatnak, a fülembe szóló lágy zenének köszönhetően egyre hosszabbakat pislogtam. Végül az egyik pislogást már nem követte több. Elnyomott az álom...


Mr. Hooward

– Végállomás, kérjük a szerelvényt elhagyni! – hasított a fülembe valahonnan nagyon messziről. El is telt az egy óra utazás, és sajnos le kellett szállnom. Mélyet sóhajtottam, és elkezdtem összeszedni magam. A lábaim mintha ólomból lettek volna, olyan nehezen mozogtak. Nagy erőfeszítések árán lekecmeregtem a vonatról, de belül olyan érzésem volt, mintha egy láthatatlan erő vissza akart volna húzni. Mindenki ismeri azt az érzést: tisztában vagy vele, hogy meg kell csinálnod valamit, de megpróbálod elodázni. Az én esetemben ez az érkezésem pillanata volt.
Nagyon jól tudtam, hogy nem menekülhetek, de minden egyes másodpercnek, amit nyertem, nagyon örültem. Ezek a kis lopott pillanatok olyan érzéssel töltöttek el, mintha egy friss, hegyi patak mellett álltam volna, és egy mélyet szippantottam volna a kristálytiszta levegőből. Ez életerővel, reménnyel árasztotta el a tüdőmet.
Vágytam rá, hogy ez a pillanat örökké tartson. Milyen jól is hangzott; hegyi patak, friss levegő. De sajnos ezekről a dolgokról csak könyvekben olvastam, meg régi filmekben láttam. Fogalmam sem volt, miért jutottak eszembe ilyen dolgok. Csak elképzelni tudtam, milyen érzés is egy hegyi patak mellett állni, ahol zöldell a fű, kék az ég és halak ficánkolnak a vízben. De abban biztos voltam, hogy egyszer létezett ilyen a Földön és jó élmény lehetett, amit úgy véltem, én nem fogok soha személyesen megtapasztalni.
Próbáltam lassítani az elkerülhetetlent, mégis elindultam a célom felé. Ahogy kiértem az állomás viszonylag védett épületéből, megint a hidegben találtam magam. Nem is tudtam, miért, magam mögé pillantottam, és végigmértem az állomás épületét, ami jóval magasabb és terebélyesebb volt, mint amikhez korábban hozzászoktam. Talán akár több száz éves is lehetett, öregebb, mint a környező épületek, ahogy egy ilyen amatőr meg tudta mondani, mint én.
Alaposabban megnézve szembetűnő volt, hogy valamikor pompázatos látványt nyújthatott. Egy olyan világban született, amikor nem csak a funkciót látták az épületekben. Arra is gondoltak, hogyan illik ez a város összképéhez. Ezen felül a szemre is jótékony hatással volt. Ha már annyi időt kellett eltölteni vasútállomásokon a vonatra várakozva, legalább gyönyörködhetett az utazóközönség valamiben. Szobrok faragásában, az oszlopokban, amik a roppant csarnok tetejét tartották és díszes boltívben, ami alatt nap, mint nap több száz ember haladt át.
De a mai kor emberei csak a pusztulást és elhanyagoltságot látták benne, már ha bárki is vette volna a fáradtságot, hogy ránézzen, és egy perce elmélázzon rajta. De hát senkinek nem volt erre a legkisebb hajlandósága sem, persze engem leszámítva.
Megint felvillant bennem, hogy nem bámészkodni jöttem ide, hanem világos és egyenes céllal, így hát folytattam utamat az ismeretlen felé. Egy nagyobb kereszteződéshez értem a régi városi önkormányzat épülete mögött. Egy nagy, T alakú elágazás volt, jobbkéz felé egy roskadozó híd ívelt át egy hajdan szebb napokat megélt folyó felett, ami most csak sötét és bűzölgő fekete folyam volt. Megpróbáltam felidézni a korábban kapott utasításokat, merre is haladjak tovább. A memóriámmal nem volt soha gondom, és jó tájékozódó képességemnek köszönhetően mindig ügyesen odataláltam, bárhova is mentem, még akkor is, ha nem jártam ott korábban.
Mint általában, nem vettem tudomást a körülöttem lévő emberekről, sokszor kizártam őket a külvilággal együtt és csak akkor foglalkoztam velük, ha nagyon kellett. Sajnos az utam az út túloldalán folytatódott, és persze muszáj volt átkelni egy zebrán, ami azzal járt, hogy számolnom kellett a közlekedő embercsorda röppályájával, hogy ne menjek neki senkinek. Mert ők nem figyeltek, lehajtott fejjel gázoltak át rajtad, mintha ott se lettél volna. Mikor egymásnak mennek, vagy neked, mindig a másik volt a hibás.
Amíg ez a gondolatmenet cikázott a fejemben, át is értem a túloldalra minden baj nélkül. Itt akkor tovább kellett haladnom, egyenesen a sétálóutcának nevezett úton. De hát ki is nevezte el így? Ez is a régmúlt egy hagyatéka volt, ami a valós értelmét időtlen idők óta elvesztette. Ugyanis mindenki csak rohant a saját célja felé, úgy, hogy közben fel sem nézett.
Kétoldalt épületek fogták közre a térkövekkel kirakott utat, bizonyos távolságonként padok maradványai hevertek szabályos rendben. Volt idő, mikor le lehetett ülni egy pár percre, elmajszolni valami harapnivalót, vagy meginni egy kávét. Csak nézni a járókelőket, élvezni a szabad levegőt, beszélgetni, vagy csak gyönyörködni abban a pár pillanatban, míg megállhat az ember. Sajnos ez is csak nekem tűnt fel, de én sem mélázhattam sokáig, muszáj volt tovább haladnom célom felé.
Nemsokára elértem a pontot, ahol jobbra kellett fordulnom. Ekkor vettem észre, hogy az út közepén egy romos, kör alakú tárgy terpeszkedik. Valamikor szökőkút szerepét töltötte be, és talán az utca dísze volt. A közepén egy bronzból készült vízköpő helyezkedett el, mondanom sem kell, ennek is csak romjai maradtak meg. Még azt sem volt könnyű megállapítani, mit akart ábrázolni a szobor. Leginkább egy szárnyas nőalakra emlékeztetett, ami egy kancsóból locsolta az éltető vizet.
A szökőkútnál újra jobbra kellett fordulnom egy kis utcába. Ez az út jóval szűkebb volt, mint amin eddig jöttem, az épületek fenyegetően magasodtak az ember fölé. Ahogy a fényt eltakarták a szemem elől, a kedvem is egyre jobban elszürkült. Mikor egy pillanatra abbahagytam a szemlélődést, rögtön felötlött bennem a kínzó felismerés, hogy már csak percekre vagyok a célomtól. Nem értettem, miért voltam ennyire rosszul. Máskor is csináltam olyat, ami kiszakított megszokott hétköznapi cselekedeteim sodrából. Talán most túl nagy volt a tét, jóval nagyobb, mint eddig bármikor, és ezt tudat alatt is éreztem.
Mikor kiértem a szűk, sikátorszerű utcából, egy nagyobb tér szélén találtam magam. Ezt még az eddigieknél is magasabb épületek ölelték körül. Sajnos nem festettek elém szívmelengető látványt, gyorsan átsiettem a téren. A nyílt terepen a hideg, amiről eddig nem vettem tudomást, a ruházatom minden egyes kis nyílásán keresztül elkezdett beszivárogni. De nem volt sok időm ezen töprengeni, mert sajnos, vagy talán szerencsémre, úgy nézett ki, megérkeztem.
Egy pár pillanat alatt átértem a tér túlsó végére, majd felkaptam a tekintetem. Egy otromba épület pöffeszkedett a szemem előtt. Még messziről is nagynak tűnt. A külvilágtól és a hívatlan vendégektől egy kerítés hivatott elszigetelni. Mondjuk, azt egy percig sem gondoltam, hogy bárki is önként az épület közelébe akart volna merészkedni. Egyáltalán nem nézett ki barátságosnak. Sőt, inkább elhagyatottnak tűnt, egy kísértetjárta szellemváros díszletének tudtam volna elképzelni. Ezért is gondolkodtam el azon, ahogy megindultam felé, hogy vajon lesz–e egyáltalán egy teremtett lélek is valahol.
Mindenestre rendíthetetlenül közeledtem a bejárat felé, mikor egy árny lépett ki a kapuban álló bódéból. Egy pillanatra megrémültem, de hamar visszatértem a valóság rideg mezejére és sikerült felfognom, hogy egy őr körvonalai bontakoztak ki előttem. Rám vetette szúrós pillantását, ami nem keltett bennem semmiféle jó érzést.
Még kinézetre is egy szokásos biztonsági személyzetformának tűnt. Valószínűleg az egész napos ülésnek köszönhető mozgásmegvonás miatt egy kicsit túlsúlyos volt. A szája fölé biggyesztve kis hetyke bajuszt viselt, teljesen átlagos kinézete volt. .
Az összképet kiegészítette tömpe orrára helyezett olvasószemüvege, amely cseppet sem növelte elrettentő visszatartó erejét. Inkább tűnt egy pláza éjjeliőrének, mintsem egy komoly hely biztonsági őrének. Talán ez is csak álca volt, az ellenség megtévesztésének szerves részét képezte. Nem kérdezett semmit, rögtön felnyitotta a sorompót előttem, csak annyit bökött felém, hogy:
– Csak egyenesen, fiam! – Mintha homlokomon villogott volna a tábla, ki a franc vagyok.

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 318
ISBN: 978-3-99064-103-3
Megjelenés időpontja: 2018-03-27
 4.170 Ft
 2.590 Ft

Ősz-tipp