Zombi Korlátolt Felelõsségû Társaság

Zombi Korlátolt Felelõsségû Társaság

Sötét Lelkek

Lengyel Erika



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 306
ISBN: 978-3-99064-396-9
Megjelenés időpontja: 2019-05-29
Eredeti, humorral átszőtt regény egy lányról, aki amellett, hogy nem tud meghalni, egyéb fura tulajdonságokkal is bír, valamint sok más szeretni való, esetleg gonosz, vagy éppen bizarr természetfeletti lényről. Vigyázat! A letehetetlenül izgalmas, sodró lendületű történet addiktív!
Harmadik fejezet

[A furcsa páros, és a még náluk is furcsább lány]

Örökkévalóságnak tűnt, mire végre kiszabadultam a teremből. A Zero nevű srác mélyen aludt. Nem hibáztattam. Uncsi egy óra volt. A listán következőtől viszont megfagyott bennem a vér. Matematika, Mr. Hutchinsszal. Utáltam a pasast. Nagydarab ember volt, aki mindig izzadt. Még télen is izzadtságszaga volt, no meg rémes szájszaga.
A szekrénynél lecseréltem a könyveimet, és már csuktam volna be, amikor megpillantottam a Jégherceget. A falnak dőlve pötyögött valamit a telefonjába. Vonzó volt, el kell ismernem, ritkán találkozik az ember lánya ilyen dögös sráccal, de akkor is volt benne valami fura.
Úgy mentek el mellette a diákok, mintha egy láthatatlan fal vette volna körbe. Senki nem ütközött neki még véletlenül sem, és senki nem köszönt neki. Talán magányos farkas, vagy a rémes kisugárzása miatt kerülik el nagy ívben. A lányok viszont le sem tagadhatták, hogy miből is vannak valójában. Őt bámulták, és már csak az hiányzott, hogy tökéletes legyen a kép, hogy valaki rózsaszirmokat szórjon a srác köré. Biztosan mindenki Casanovának kezdte volna szólítani, és sorra ájultak volna el előtte.
Kiszúrtam Amy-t. Erősen próbált úgy tenni, mint aki keres valamit a szekrényében, ami nehéz feladat, ha a szemed nem a keresett tárgyra figyel, hanem a jóképű Jéghercegre. Teljesen meg volt babonázva. Elismerem, én is meghökkentem egy pillanatra, amikor megláttam, na de ez azért már túlzás. Becsuktam a szekrényemet és elindultam a fiú felé. Nem azért, mert bármit is akartam volna tőle, hanem mert arra volt a következő órám. Elsétáltam előtte és igyekeztem úgy tenni, mint aki nem ismeri fel, de nem volt túl sok szerencsém.
– Hé, te! – Egyértelműen nem volt barátságos a hangja. Éppen ezért nem akaródzott megfordulnom. Nem fogok hallgatni a hé, te megszólításra.
Továbbmentem, és már éppen elértem a terem ajtaját, amikor egy kéz megragadta az enyémet. Először azt hittem, a Jégherceg az, de tévedtem. A Nulla srác volt.
– Miért nem ébresztettél fel? – förmedt rám.
– Mert nem vagyok az anyád.
– Fájdalmat okoztál. Többször is belém rúgtál.
– Mert te nem fogtad be.
Tudtam, hogy a kis színjátékunk vonzza a tekinteteket, de ebben a percben nem izgatott. Bosszantott a srác, méghozzá oltárira.
– Zero. Te ismered? – Ekkor lépett a Nulla srác mellé a Jégherceg.
– Ja. – Zero a fiúhoz beszélt, de mérges szemeit le nem vette volna rólam. – Beárult órán, aztán többször is bokán rúgott. A legdühítőbb meg, hogy fel sem ébresztett, amikor véget ért az óra.
– Már mondtam, Nulla fiú, nem vagyok az anyukád. Azért rúgtalak bokán, mert folyamatosan dumáltál és az agyamra mentél. Ja, és engedély nélkül beleolvastál a jegyzeteimbe. Ezért még jövök neked eggyel.
– Már megmondtam, ha nem akartad, hogy bárki elolvassa, akkor el kellett volna takarnod. – Közel hajolt hozzám, és ekkor láttam meg. Kendő volt a nyakán, de most tisztán kivettem a tetkót.
– Ez most akkor mi? Páros tetoválás? – Hol a Jéghercegre, hol a Nulla fiúra néztem. – Már értem. Ti ketten egy pár vagytok, igaz? Bocsi, hogy későn kapcsoltam. Csak nem igazán illetek össze. Legalábbis első ránézésre biztosan nem.
A két fiú úgy bámult rám, mint akikbe belecsapott a villám. A Jégherceg egyértelműen rosszul lett attól, amit mondtam, míg a Nulla fiú tátott szájjal meredt rám, miközben próbálta felfogni a hallottakat.
– Hogy én meg ez itt? – mutatott a Jégherceg a másikra. – Soha. Előbb vágom le a saját fejem. Nem kezdek idiótákkal, és főleg nem fiúkkal.
– Én nem vagyok homokos! – kiáltott fel Zero olyan hangosan, hogy azt biztosan mindenki meghallotta. – Honnan vetted ezt az abszurd ötletet?
– Hát onnan, hogy ugyanolyan a tetoválásotok.
– Közlöm, hogy az én testem tökéletes. Hibátlan. Egyetlen tetoválás sem csúfítja. – Még mindig kiabált, és a jelenlevő lányok visszafojtott nevetésben törtek ki.
– Akkor az mi? A nyakad körül? – böktem a tetoválására. – Szaggatott vonal, körbe a nyakadon. Pont, mint neki. Tisztán látom. Ne akard elhitetni velem, hogy nincs ott, amikor majd kiszúrja a szememet.
– Úgy látom, hazudnak neked. Mind a ketten. – A hang közvetlenül a fülembe suttogott, és halálra rémültem tőle. Ugrottam egy nagyot.
Egy fiatal fiú állt előttem. Talán egy évvel lehetett fiatalabb nálam, és már azon voltam, hogy válaszolok neki, amikor megláttam a nyakán a jelet. Az övé nem szaggatott volt, mint a másik kettőnek, hanem tiszta, egyenes és sötét.
– Szóval azt mondod, hogy látod a tetoválásunkat? – kérdezte tőlem a Jégherceg.
– Bocsi, de most mennem kell. Nagyon fontos.
Otthagytam őket, és egyenesen a női mosdó felé vettem az irányt. Ideges voltam. Nem is ideges, inkább rémült. Már jó ideje nem történt velem ilyesmi, és reméltem, hogy soha többé nem is fog. Végignéztem a mosdóban, és amikor láttam, hogy csak az egyik foglalt, gyorsan elővettem a gyógyszeres dobozomat a táskámból, és megnyitottam a csapot. Jó öreg barátom, az erős nyugtató mindent megold. Sok vízzel nyeltem le, és hagytam, hogy a vízsugár egy kicsit felfrissítse az arcomat.
A baleset utáni időszak kínszenvedés volt. Rémes ébredésem után átszállítottak egy kórterembe, ahol megállapították, semmi bajom. Csodával határos módon csak felszíni sebeim voltak, semmi egyéb. A biztonság kedvéért persze benntartottak és megfigyeltek, és ekkor kezdődött a rémálom. Emberek jöttek-mentek a szobámban, mindannyian csak beszéltek és beszéltek, az életükről, a családjukról, hogy milyen rémesen érzik magukat. Először azt hittem, a kórház dolgozói, aztán azt hittem, betegek, de rá kellett jönnöm, egyik sem. Senki nem látta őket rajtam kívül. Az emberek keresztülsétáltak rajtuk, mintha ott sem lettek volna, ők pedig úgy viselkedtek, mintha ez természetes dolog lenne.
Kiakadtam. Sikítoztam és azt ismételgettem, hogy halottakat látok, halott emberek szellemeit. Mindannyiuknak fekete csík volt a nyakukra festve. Az eredmény kézenfekvő – rengeteg nyugtató, újabb CT-felvételek, pszichológus, minden, ami a csomagba belefér. A gyógyszer hatására persze enyhültek a tünetek, és a CT-eredmények szerint semmi bajom nem volt. A pszichológus úgy vélte, el kellene járnom egy terápiára, hogy kibeszéljem magamból a dolgokat, de az anyám annyira le volt sújtva a fia elvesztése miatt, hogy nem törődött a jó tanáccsal.
A gyógyszer elfogyott, és így visszatértek a tünetek. Holtak szellemei követtek mindenhova. Bejutottak a szobámba, elkísértek a temetőbe, és én szépen lassan elvesztettem a józan eszemet. Legalábbis a sárkány szerint. Mert ekkor változott vissza sárkánnyá. Berakott egy szanatóriumba, ahol szerinte majd meggyógyítanak. Hónapokon keresztül gyógyszereztek, beszélgetésekre kényszerítettek, és én, hogy kijussak arról a rémes helyről, hazudtam, ahogy csak bírtam. Az eredmény: meggyógyultam. Csakhogy tudtam, nincs sok esély arra, hogy ők ismét fel ne bukkanjanak, ezért a szobámba zárkóztam, távol a külvilágtól. Amikor pedig kitettem a lábam a házból, vagy be voltam gyógyszerezve, vagy ostobának tettettem magam. Így elkerültem őket.
Most viszont óvatlan voltam. De semmi baj. A gyógyszer hatni fog, ez biztos. Nagy levegőt vettem, és újra kiléptem az iskolai mini társadalomba. Beültem a rémes matekórára, ahol a büdös Mr. Hutchins mit sem változott, majd lehúztam egy spanyolórát és egy számítástechnikát, mire végre elérkezett az ebédidő. Éhes voltam és fáradt. Az iskolaélet lefárasztott.
Az ebédlőben rémesen nagy volt a tömeg és a zaj, de most örültem neki. Mivel nem voltam biztos benne, hogy a gyógyszer teljesen kivédi a külső támadásokat, jobb, ha hangos közegbe merülök, így nehezebben hallom meg őket. Megkaptam a spagettiadagomat, és elindultam az egyik távol eső és eldugott asztalhoz. Láttam a menő csajok asztalát, ahol valaha én is ültem, és a menő csávókét is, de egy kicsit sem érdekelt. Mindig is kiborított a klikkesedés, de most örültem neki. Az asztalnál én ültem egyedül, és megítélésem szerint a dilis lány asztalához úgysem akar senki sem leülni, ezért nyugodtan ehettem anélkül, hogy bárki zavart volna.
Már majdnem befaltam mindent, amikor rájöttem, nem is ülök egyedül az asztalnál. Hatan voltak, kicsit fiatalabbak nálam. Fiúk és lányok, mind a fekete jellel a nyakukon.
– Ez a hely sohasem változik, mi? Tiszta röhej, hogy hülyeségek miatt aggódnak – mérgelődött az egyik nem igazán élő lány.
– Kíváncsi vagyok, mit csinálnának, ha hirtelen a mi helyünkben találnák magukat. – A fekete fiú komoran ingatta a fejét.
– Hála az égnek, hogy meghaltam, mielőtt olyanná váltam volna, mint ők. Ha így lett volna, tutira végzek magammal – kacagott fel egy rövid, szőke hajú lány.
Felálltam. Felkaptam a tálcámat, és már húztam is onnan, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem tudtam, merre akarok menni, csak azt, hogy nem akarok itt maradni. Egy olyan hely kell, ahol nincs senki. Ekkor ugrott be a tető. Talán nyitva van az ajtó. Talán ott végre nyugalmat lelhetek. Kettesével szedtem a lépcsőket felfelé, és amikor az ajtóhoz értem, lenyomtam a kilincset és belöktem. Nyitva volt. Megkönnyebbültem.
A tető széléhez sétáltam és körbenéztem. Ezerszer jártam itt fent, ezerszer néztem itt körbe, és már nagyon untam a látványt, de abban a pillanatban megnyugtatott. Itt nincs zaj, nincsenek emberek.
– Még sosem jártam itt. Tetszik.
Megpördültem. A fiatal fiú, aki korábban megszólított, ismét ott állt előttem. Kedvesnek tűnt barna hajával, barna, csillogó szemével, gyengéd mosolyával, mégis éreztem, hogy lever a víz.
– Oké, nézd… akárhogy is hívnak…
– Gus. Gus Perkins.
– Rendben, Gus Perkins. Örülök, hogy megismerhettelek, de lennél szíves nem követni mindenhová? Megőrjítesz.
– Ne haragudj, csak olyan jó, hogy végre valaki hallja, amit mondok. Eddig csak a levegőbe beszéltem, szó szerint. – A mosolya szomorú lett.
– Én értelek. Hidd el. Meghaltál és itt ragadtál, ahogy a többiek is, akik szintén rám akaszkodtak, és beszélni szeretnél valakivel, de nem keresnél mást? Kiakadok tőletek. Nem veled van bajom személy szerint, csak úgy a szellemektől összességében. – Igyekeztem minél barátságosabban mosolyogni, hátha megérti a helyzetemet.
– Te komolyan Gus Perkinsszel beszélgetsz? – kérdezte a felbukkanó Jégherceg.
– Ne szórakozz már, Nate! Ez nem vicces. – És tessék. Megérkezett Nulla fiú is.
– Őket ismerem. Rajta voltak a buszon – felelte Gus.
– Milyen buszon voltak rajta?
– Hát azon, amelyik balesetet szenvedett. Én is azon utaztam. Ott haltam meg. De ők is meghaltak. – Döbbenten bámulta a két fiút.
– Na, várj egy percet! Azt megértem, hogy te meghaltál azon a buszon, de bárhogy is nézem, ezek ketten nagyon is élnek. Miért állítod azt, hogy ők is meghaltak? – Kezdtem nagyon összezavarodni.
– Azért, mert ők még előttem meghaltak – suttogta Gus.
A két fiúra néztem, akik egyenesen engem bámultak. Ez nagyon nem jó. Vagy dilisnek hisznek, amiért halottakat látok, vagy ők nem is annyira élők, mint azt én hittem. Az világos, hogy Miss Banks látta Zerót, hiszen rá is szólt, és a Jégherceget is látták a lányok a folyosón, de ha nem halottak, akkor meg mi a fenék? Hátrálni kezdtem.
– Várj, várj, Hayley! Nyugi! Nem hiszünk őrültnek, rendben? – Zero próbált olyan kedves lenni, amennyire tőle tellett, de látszott, hogy bepánikolt.
– Te képes vagy kommunikálni a szellemekkel, igaz? Látod is őket, ugye? – Most a Jéghercegre néztem. A rideg tekintete már nem is volt annyira rideg, inkább kíváncsi. Bólintottam. – Az ő nyakuk körül is van ilyen tetoválás?
– Az övék más. Az nem szaggatott, hanem teljes. És sötét fekete. A francba! Tudtam, hogy nem szabad visszajönnöm a suliba. Annyira tudtam. – Nekiütköztem a korlátnak. Hátranéztem, és ekkor rájöttem.
Az utóbbi egy évben megjártam a poklok poklát, és csakis az nyújtott némi vigaszt, hogy ha már képes vagyok észrevenni a holtakat, talán Noah-val is találkozhatok. Ő viszont nem jött el. Ettől estem kétségbe, és ekkor kezdtem el azon agyalni, hogyan is halhatnék meg. Semmi sem vált be, de ez eddig még nem jutott az eszembe.
Ha leugrom innen, az iskola tetejéről, tuti, hogy semmi sem tud megvédeni. Összetörik az összes csontom, valószínűleg a koponyám is, és végre meghalok.
Felkapaszkodtam a korlátra, és gyorsan átmásztam rajta. Hallottam a két fiú kiabálását, meg akartak állítani, de én nem adtam rá nekik esélyt. Elengedtem a kapaszkodót és zuhanni kezdtem.
– Szerinted meghalt?
– Nagyon úgy tűnik.
Felém futottak. Ez biztos. De mi történt pontosan? Elveszítettem az eszméletemet? Nem. Ha jól emlékszem, a tetőn voltam és halott Gusszal beszélgettem, meg ott volt a két fura srác is. Aztán bevillant, milyen tökéletes ötlet lenne, ha leugranék, és meg is tettem. Akkor most végre meghaltam?
– Csekkold le a pulzusát! A pulzusát, Nate!
– Tudom, te idióta! Ne pánikolj!
– Én pánikolok? Te nézel ki úgy, mint aki mindjárt elájul.
Két ujjat éreztem a nyakamon. Kinyitottam a szemem, mire egy sikolyszerű hangot hallottam. Oldalra fordultam, és a halálra rémült Zerót láttam. A Nulla fiú sikoltott. A másik, a Jégherceg, hanyatt dőlt. Valószínűleg letérdelt mellém, hogy megvizsgálja, halott vagyok-e, és amikor kinyitottam a szemem, annyira megijedt, hogy hátraesett. Felültem. Ellenőrizni kell a testemet. Lábak rendben. Karok rendben. Felsőtest rendben. Fej a helyén.
– Basszus! Hát így sem tudok meghalni? Mi a franc van már? – Dühös voltam. Kétségbeesett. Szomorú.
– Tisztán láttam, hogy leugrottál. Az orrom előtt történt. Meg kellett volna halnod. Miért vagy még életben? – A Jégherceg úgy bámult rám, mint egy két lábon járó csodára.
– Ezt szeretném én is tudni. Ha kifekszem a legforgalmasabb útra, pont akkor egy kocsi sem jön. Ha beveszek egy doboz altatót, másnap kisimult arccal ébredek. Ha felvágom az ereimet, az összes kés kicsorbul. Most meg sértetlenül megúszok egy ekkora esést. – Az égre meredtem. – Mi a fenét akarsz tőlem? Nem elég, hogy nem engedsz meghalni, amikor ez az egyetlen, amire vágyom, de még a holtak is mindenhová követnek, és megőrjítenek. Ez valamiféle büntetés? Ha?
A térdeimre hajtottam a fejem és komolyan elgondolkodtam, nem kellene-e visszatérnem a szanatóriumba, vagy keresnem egy jobb szakembert, aki ellát lóerős nyugtatókkal. Talán bevonulhatnék egy zárdába. Lehet, hogy olyan vagyok, mint Jeanne d’Arc – Isten üzenetét kell közvetítenem. Talán rajtam múlik az emberiség sorsa. Az a feladatom, hogy megtaláljam a rák és az AIDS ellenszerét. Kell, hogy legyen valami jó indok erre az egészre.
– Szóval képtelen vagy meghalni, mi? – A Jégherceg arca újra komor lett és töprengő. – Ezt jelenteni kell.
Felállt, a kezébe vette a telefonját és arrébb sétált. Mostanra már Nulla fiú is magához tért kissé, és közelebb merészkedett hozzám.
– Ez hányadik próbálkozásod volt?
– Nem tudom. Annyiszor próbáltam, hogy már nem is emlékszem.
– De miért akarsz meghalni?
– Milyen ostoba kérdés ez? Azért, mert nekem már régen meg kellett volna halnom. Lejárt az időm. Ütött az utolsó órám. Eljött értem a Nagy Kaszás. Csak valahogy mégis itt ragadtam.
Megfájdult a fejem. Még ez is. Talán vérömleny keletkezett benne, talán kapok egy agyvérzést és meghalok. Erősen koncentráltam, hiszen az erős gondolatok csak gazdára találnak, de semmi.
– Nem hiszem el, hogy ez komolyan velem történik. Miért nincs valamiféle csereüzlet, ami révén egy halottnak odaadhatnám az életemet? Cserélnék vele, és minden meg van oldva. Ez már nem vicces.
– Nem értem, miért akarnál meghalni, amikor még fiatal vagy, és előtted az egész élet. – Zero most először nem tűnt idiótának, hanem egyértelműen mérges volt. – Tudod, hányan halnak meg naponta fiatalon, még nálad is fiatalabban? Tudod, hány gyermek hal meg anélkül, hogy egyáltalán megismerte volna az életet? Te meg itt nyafogsz, amiért életben maradtál.
– Te ne akarj engem kioktatni az életről, Nulla fiú. – Most már komolyan bepöccentem. – Pontosan tudom, hogy milyen az élet. Azt is tudom, hogy nem véletlenül kapott minden ember szabad akaratot. Ez az én életem. Csakis az enyém. Azt csinálok vele, amit csak akarok. Ha én meg akarok halni, akkor ki vagy te, hogy megmondd nekem, helyesen cselekszem-e, vagy sem? Megmondtam. Ha tehetném, kiváltanám egy haldokló biztos helyét a túloldalon. Megmentenék egy életet a halálommal, de sajnos ez lehetetlenség. Mint ahogy az is, hogy én irányítsam az életemet. Szóval ne prédikálj itt nekem, mert semmi jogod arra, hogy elítélj, vagy közöd ahhoz, hogy mihez kezdek az életemmel.
Egyértelmű nézeteltérés állt fenn kettőnk között, és be kellett látnom, hogy neki is igaza volt, de ami sok, az sok. Ha minden ember irányíthatja az életét és dönthet a saját sorsa felett, akkor én miért nem?
– Rendben. Beszéltem a Főnökkel. Találkozni akar veled. – Jégherceg zsebre dugta a mobilját, és most engem nézett.
– Jó neki. Én viszont nem kívánok senkit sem látni. – Feltápászkodtam, és utoljára ellenőriztem magam. Minden a helyén. Sajna. Visszaindultam a főépület felé.
– Ő talán tudna választ adni a kérdéseidre. Csak el kell jönnöd velünk hozzá. – A Jégherceg ajánlata kecsegtető volt, de engem nem igazán érdekelt.
– Kösz, de nem.
Várt még rám egy kemény amerikai történelem óra, és dupla gazdaságtan. Nem is beszélve a kellemes társaságról odabenn. Ki cserélné le mindezt egy kis kiruccanásra két fura fiúval és a főnökükkel? Amúgy is, mi a fenét dolgozhatnak ezek? Pizzafutárok?
Így hát végigültem a rémes órákat, és amikor végre eljött a hazamenetel ideje, éppen azon gondolkodtam, gyalog menjek vagy a busszal, amikor kirázott a hideg. Láttam valamit, amit nem kellett volna. Vagy inkább láttam valamit, aminek nem szabadott volna ott lennie, vagy egyáltalán léteznie.
A szekrényemnél álltam, amikor valami elhaladt nem messze tőlem. A szemem sarkából láttam, és először hallucinációnak véltem. Aztán hallottam a neszezést. Megfordultam, de senki nem volt ott. Mivel a gyaloglás mellett döntöttem, a buszt már lekéstem. A többség vagy azzal, vagy kocsival közlekedett, és amikor az órák véget értek, ők már rég nem voltak sehol. Néhány diák azért még itt lézengett, de a jelek szerint ők nem látták azt, amit én. Megráztam magam, és egyszerű képzelgésnek tudtam le. Becsuktam a szekrényemet és elindultam.
Alig tettem pár lépést, amikor hirtelen valamiben fennakadt a farmerom. Először azt hittem, a szára beleakadt az egyik nyitott szekrény szélébe, de aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen, mert egy nyitott szekrény előtt sem jöttem el. Kezdett nagyon rossz érzésem lenni. Mély levegőt vettem, és lassan hátranéztem.
Van úgy, hogy az ember valami rémeset álmodik, és bár a tudata legmélyén tudja, hogy ez csak egy álom, képtelen jelezni magának, hogy fel kéne ébredni. Most én is ezzel próbálkoztam, az ugyanis teljességgel képtelenség, hogy egy nagy fekete pacaszerűség, ami kissé hasonlít a sátán kutyájára, éles fogai között éppen a farmerom végét tartsa, ugye? Mert ez az izé nem pont úgy nézett ki, mint egy kutya, hanem mint egy alaktalan valami, amit senki sem lát rajtam kívül, és aminek vörösen világít a szeme, és éppen rám morog. Csakis álom lehet, de képtelen vagyok felébredni.
Az ösztöneimre hallgattam, és a bal lábammal jól képen rúgtam a csúnyaságot. Ez megtette a hatását. Elengedte a nacimat. Nem is kellett más, táskámmal a kezemben rohanni kezdtem. Ez a kutyaszerűség viszont ott termett a bejárat előtt. A vicces, hogy két lány, akik valószínűsíthetően éppen a mosdóból jöttek ki, és arról beszélgettek, milyen helyes is az a srác történelem óráról, simán elsétáltak a paca mellett.
Király. Nem látják őt, és ő nem árt nekik. Akkor már világos, hogy én vagyok az egyetlen, akit felfalhat. Ez nem túl biztató, mint ahogy az sem, hogy gőzöm sincs, hogyan szabaduljak meg tőle. Tudtam én, hogy ez egy rettenetes nap lesz, csak azt nem, hogy mennyire.

Ez is tetszhet Önnek :

Zombi Korlátolt Felelõsségû Társaság

Dornfeld Ádám

Az ismeretlenen túl

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők