Homo ferroviatus

Homo ferroviatus

Csicsek Anna



Formátum: 12 x 19 cm
Oldalszám: 220
ISBN: 978-3-99010-898-7
Megjelenés időpontja: 2020-03-12
Egy vidéki nő, aki magát "homo ferroviatus"-nak (vasúton utazó embernek) vallja, járja Európát. Az élményeket útirajz műfajában írja meg különlegesen finom humorral. Az iróniát, cinizmust, valamint a tudományos értékű elemzéseket felváltva használva teszi olvasmányossá írásait.
Bevezető

Bizonyára sokan emlékeznek arra a rendszerváltozás körüli időre, amikor megkaphattuk „nemfogyatékos” útlevelünket, amelyet naponta elővettünk és a magunk gyönyörűségére megelégedéssel olvashattuk, hogy „A VILÁG ÖSSZES ORSZÁGÁRA ÉRVÉNYES.” Ez a tény, valamint az a lehetőség, hogy – vasutas lévén – évente egyszer csaknem valamennyi európai ország vasútjain ingyen utazhatok, addig is meglévő utazási kedvemet felerősítette.
No, de mi is kell egy utazáshoz? Pénz. Lomb Katótól, a tizenhat (félelmetes!) nyelvet beszélő és világot bejárt egykori tolmácsunktól tudjuk, hogy utazni fele annyi ruhával és dupla annyi pénzzel kell, mint ahogy terveztük. A fele annyi ruha mindig sikerült. Az is a lehető legkényelmesebb legyen, mint pl. a józsefvárosi piacon beszerzett „lakótelepi népviselet”, azaz: kiváló, Kelet-ázsiai,
ADIADS márkájú, már régen kitérdesedett melegítő, aminek annyi csík van az oldalán, hogy eggyel több már veszélyes lenne, mert még szökött rabnak néznék az utazót. Ezért a cuccért egyáltalán nem kár: nyugodtan leehetjük, leihatjuk.
Aztán kell útlevél, ami végre megvan, egy jó útiterv (ez volt az előkészület legizgalmasabb része), nyelvtudás. Nekem speciel családi ok folytán horvát nyelv társalgási szinten, középiskolában elsajátított orosz, tanfolyamon megszerzett alapfokú német, kis angol, amit elsődlegesen az angol pop-rock slágerekből szereztem meg, másodlagosan meg innen-onnan. Pl. vonaton, Kanizsa-Pest között egy Sydney-ből származó, magyarul semmit nem tudó úriembertől. Boldogan mutattam a mi Balatonunkat, majd hozzátettem kis büszkeséggel a hangomban, hogy ez a magyar tenger. Nem nevetett ki, csak bólogatott és megjegyezte, hogy az ő lakása a Sydney-i öbölre néz, a világ egyik legszebb panorámájában gyönyörködhet, amikor csak akar. Beszélgetésünk odáig fajult, hogy egymást tanítottuk a másik nyelvére. Lelkesedéssel beszélt a kutyákról. Kérte, tanítsam meg neki magyarul a „nice dog” kifejezést, hogy Pesten sétálgatva megdicsérhessen egy kutyát. Bujkált bennem a kisördög, hogy „szép dög”, de ezt mégsem! A nice általam ismert jelentései közül az aranyost választottam. Hiszen egy kutya nem biztos, hogy szép, kedves, helyes – főleg, ha éppen az ember nadrágját a benne lévő tartozékkal együtt igyekszik letépni –, de azt, hogy aranyos, rámondhatjuk, mint arra a gyerekre, amelyiket nem találunk kifejezetten szépnek stb. Kölcsönösen szenvedtünk a „nyelvórán”, az úr a kiejtés miatt (még jó, hogy nem a „gyertyagyújtás” szót akarta megtanulni!), én az írás miatt. Le kellett írnom ugyanis a kifejezést.
– Oronász kjutá – hangzott „tanítványom” szájából.
Próbálkoztam az angol fonetikával:
– Áránjosz kutjá. – Hát, ettől sem lesz „eldőlve” egy kutyatulajdonos sem.
Azt mégsem tehetem meg a pesti kutyasétáltatókkal, hogy fejvesztve meneküljenek egy férfi elől, aki oronász kjutát kiáltva rohangál utánuk.
Ekkor már sóhajtoztam: miért nem választottam a szép eb (Sape ab) kifejezést!? Milyen könnyű dolgom lenne! Nagyon jól szórakozhattak a szomszéd fülkében utazók, mire eljutottunk az aranyos kutyáig. Megdicsértem:
– It’s very, very good! – Nagyon meg voltam elégedve magammal, hogy egy teljes mondatot ki tudtam mondani helyesen.
Helyesen?! Rögtön lecsapott:
– No veri – és mondta úgy, ahogy kell…
Most én gyakoroltam. Jó hangosan, és bizonyára nevetségesen, de a végén kaptam egy „Excellent” minősítést, ami nagyon jólesett. Amúgy meg Lomb Kató egyik nagy mondásával nyugtattam magam: „A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni.”
„Csóró” vasutas lévén – hogy, hogy nem – a pénz (ill. hiánya) okozott némi problémát. Így annak megfelelő helyettesítéséről kellett gondoskodni. Ezért került a hátizsákba az utazási napok számának megfelelő mennyiségű és választékú konzerv, ami ugye bárhol és bármikor fogyasztható az etikett szabályainak különösebb betartása nélkül is.
Az útiterv összeállításakor külön hangsúlyt kapott az éjszakai vonatok kiválasztása, így a legtöbbször a szállásgondok is lekerültek a megoldandó problémák listájáról.
Az utazás elmaradhatatlan kelléke természetesen a fogmosó felszerelés is. Útjaimra nemcsak a hagyományos, 3 db-ból (fogkefe, fogkrém, pohár) szettet szoktam elvinni, hanem a kétfázisút is. Ez pedig áll egy laposüvegből, ami csordultig van tele jó minőségű konyakkal. Roppant egyszerű használni. Különösen hajnalok hajnalán, amikor végre már eltaláltad a legjobb pozíciót az ülésen és jól alszol, de ébresztő!, mert át kell szállnod egy másik vonatra… Nos, ilyenkor az ember számára a világ és saját sorsának hatalmas problémái helyet cserélnek egy olyan egyszerű dologgal, mint egy ágy. Lakásunk legszebb, legértékesebb helyeként ágyunkat neveznénk meg, ha ilyenkor megkérdezne valaki bennünket. De a rosseb sem kíváncsi rád! Morcos hangulatunkban még azt is megbánjuk, hogy valaha is útra keltünk. De! Elő a laposüveg, egy korty konyak, jól megforgatjuk a szánkban (ez a fogmosás része), majd lenyeljük (ez az élvezet része.) Ha ezt egymásután többször megismétli az ember, már nem is nagyon zavarja a le- vagy átszállás kellemetlensége.
A vonat mosdójában fellelhető víz egyébként is mosakodásra kell, nem szabad elpocsékolni holmi fogmosásra. Hogy a mosakodás milyen bonyolult és nehézkes művelet tud lenni, az csak ott derült ki. A mosdó jobb oldalán lévő pedál folyamatos nyomása mellett bal lábunkat és más testrészünket egyszerűen, gyorsan meg tudjuk mosni. De hogyan mossuk meg a jobb lábunkat? Ha a jobb lábam a pedálon, akkor nincs a mosdóban! Ha a mosdóban a jobb lábam, mivel nyomom a pedált?! Kis kínlódás után, akrobatákat megszégyenítő testtartással, de sikerült: bal láb a pedálon, előtte keresztbe jobb láb a mosdóba (jó esetben fel tudod emelni, és beletalálsz a mosdóba.) A sokadik éjszakai vonatozás után ennek már kifinomult változatait alkalmazza az ember. Például: a vécékagyló fölé állva pohár vízzel locsolgatja magát az utazó. Kész felüdülés!
Eddig egyedül sohasem merészkedtem külföldre. Hol kettesben, hármasban, baráttal, barátnővel, családdal, kisebb társasággal jártam Európát. Újabban erősödik bennem a vágy, hogy egyedül induljak útra. Rájöttem: nem azért szeretnék egyedül utazni, mert nem tudok, hanem mert nem akarok másokhoz alkalmazkodni. (Egész évben azt teszem.)
Még az „átkos” rendszerben, amikor – jugoszláv (mai horvát) határmenti lévén – évente 8 utazásra jogosító „kishatárátlépővel” látogattunk „Jugóba”, kimondhatatlan boldogság fogott el, amikor az útlevélben engedélyezett 25 km-es körzeten kívülre – az ország belseje felé – merészkedtünk. Nekem ez már a Nyugat, még ha „félprogramon” fut is.
Zágráb! Falusi lányként nagy hatással volt rám a nyüzsgő város, valahogy minden és mindenki olyan szabadnak tűnt. Csak ámultam és bámultam, amikor délelőtt egy bár nyitott ajtaján beleskelődve fehér frakkban (sic!) biliárdozó jóképű férfit láttam. Ugyancsak a nagyváros hangulata érződött a cipőpucoló fiú láttán, aki teljes „menetfelszereléssel” ücsörgött székében, és precízen tisztogatta az arra jövő úriemberek cipőjét. Ilyet addig csak filmeken láttam.
Azt a különös érzést sem tudom elfelejteni, amikor először jártam a közeli kisvárosban, Csáktornyán, és megláttam azt az őrházat (ma már csak a helye van meg), amelyben még nagyapám szolgált pályaőrként. Felszínesen ugyan, de elgondolkodtam az országhatároknak a nagypolitika kénye-kedve szerinti „mozgatásáról”. Akkor, szinte gyerekfejjel, olyan „röhejesnek” tűnt az egész „határosdi” a sorompóval, útlevél-ellenőrzéssel, vámolással együtt. Nagyapám idejében Csáktornyán magyarul és horvátul beszéltek, az iskolákban magyarul folyt az oktatás, és szabadon közlekedtek Csáktornya és a mai Magyarországon lévő falujuk között.
Felejthetetlen élményként rögzült bennem az a látvány, ami az egyik csáktornyai kocsmában fogadott: földbe gyökerezett a lábam egy orr nélküli férfi láttán. Lökögettek, hogy nyugi, ez csak egy szifiliszes férfi, aki hajón dolgozott, és valamelyik kikötőben az orrával (is) fizetett egy „ötpercesért”. Bizonyára nem volt tisztában a szex kockázatával és mellékhatásaival. Nekem azért eltartott egy ideig, amíg elhittem, hogy nem Ady Endre volt az utolsó szifiliszes beteg.

2.
A szabadság pillanatai (1992)

Zürich – Párizs – Oostende – Dower – London – Amszterdam – Brüsszel – Luxemburg – Köln
Három vasutas kerekedett föl 1992. augusztusában egy Nyugat-európai utazásra: egy kolléganő, egy kolléga, és e sorok írója. Ez volt az első olyan nagyszabású utunk, amit már „nemfogyatékos” útlevelünkkel tehettünk meg. Hatalmas várakozás, útikönyvek segítségével gondos tervezés előzte meg a kiválasztott útvonalat: Budapest – Zürich – Párizs – Oostende –Dower – London – Amszterdam – Brüsszel – Luxemburg – Köln – Budapest.
A tervezés részét képezte, hogy minden ország pénzneméből – euró még nem volt – annyit váltsunk be, amennyi feltehetően elegendő lesz az ott-tartózkodás idejére. Kikalkuláltuk a csomagmegőrzés, a kávé, gyümölcs, alapvető élelmiszerek, a szállás stb. költségeit. Utólag kiderült: eléggé jól sikerült a tervezés eme része.
Az indulás idejének közeledtével az izgalom egyre fokozódott. Végre-végre találkozhatunk „a” Nyugattal. Vajon mennyit enged magából megmutatni? Képzeletünk sokszor megjárta azt a vasfüggönyön túli világot, amire olyan kíváncsiak vagyunk.
Szótárral felszerelkezve, közös megegyezés alapján a 3 tagú csoport engem választott meg beszélő embernek.

A Keleti pályaudvaron beállított szerelvény egyik –
I. osztályú – kocsijának kényelmes ülésekkel ellátott fülkéjében helyezkedtünk el. Egy Pesten dolgozó erdélyi lány csatlakozott hozzánk, aki Zürichbe utazott ott élő barátjához. Érdekes dolgokat mesélt Pest egyik legmenőbb szállodájának bárjában történtekről. Pincérként dolgozott ugyanis az előkelő helyen. Nekem misztikusnak tűnt, hogy valaki egyáltalán közelről látta Anthony Perkinst, a híres színészt. És ő még ki is szolgálta! Na! Még el sem hagytuk az országot, máris milyen érdekes dolgok történnek velem! Az én mértékletes sznobizmusomnak nagyon is megfelelő volt egy ilyen indítás. Azt már kissé lehangoló volt hallani a művészről, hogy bizonyos megnyilvánulásai egyértelműen jelezték: már nem teljesen normális. A lány elmondása szerint leült a bárszékre, rendelt, majd nyakát, fejét hátrafeszítve úgy ugatott, mint egy kutya, és fura mozdulatokat tett. Persze miattam akármit csinálhatott, én csak a nagy színészre vagyok képes emlékezni. Ha jól belegondolok, nem is lehet csodálkozni azon, aki a Pszichót úgy eljátszotta, ahogy ő… És meg kellett küzdenie a kétgyerekes családapának a saját homoszexualitásából adódó konfliktusokkal is.
Hegyeshalom határállomáson várakoztunk egy kicsit, de ez nem esett nehezünkre, hiszen legalább alaposan szemügyre vehettük az ugyancsak ott tartózkodó legendás Orient expressz szerelvényét. Micsoda elegancia! Úgy leskelődtünk be az ablakain, mint a kíváncsi gyerekek, láttunk is sok pompázatos dolgot. De annyira azért nem vonzott bennünket a keletre tartó vonat, hogy felhagytunk volna nyugatra tartó terveinkkel.
Éjszaka senki és semmi nem zavarta nyugalmunkat. De mi is zavarta volna? A nyugodt járású vasúti kocsi csöndesen, alig észrevehető mozgással vitt bennünket az idegen vasutakon. A jó ló „jó járású”, a jó vasúti kocsi pedig (pici szakzsargonnal) „nyugodt járású” tud lenni. A lovakról érdemben nyilatkozni nem tudok, de a vasúti pálya állapotáról, a kényelmes utazásról egyértelmű a minősítés: valamennyi nyugati vasút e tekintetben felülmúlja a hazait.
Máig nem emlékszem, hogy miképpen jutottunk át az osztrák-svájci határon, de azt határozattan tudom, hogy amikor reggel felébredtem, kinéztem az ablakon, azonnal tudtam, hogy Svájcban vagyok. Pedig azelőtt sosem jártam arra. Ez tehát nem déja vu érzés volt. Egyszerűen másutt nem lehetnek ennyire zöldek – talán kékes-zöldek – a mezők, domboldalak, mint ott. Szerintem – ami a színeket illeti – nem a képeslapok túloznak, hanem maga a táj csábul el és mutatja magát karakteresebbnek, mint ahogy azt várná az ember.
Zürich tisztán, rendezetten fogadott bennünket. A nem túlságosan zsúfolt, csak „pörgős” pályaudvaron aztán tényleg meggyőződhettem, hogy Svájcban vagyok: egy igazi svájci férfiú jött velem szemben. Közel s távol mindenki globalizáltan volt felöltözve, az illető úr viszont echte hegyi vadász öltözékben. Kackiás bajuszát büszkén viselte, kalapját toll díszítette. Botját lépései ritmusához igazítva, váltakozva hol határozottan a földre szúrta, majd egy ütemet kihagyva előre nyújtotta. A mozdulatoknak funkciója nem volt, hiszen sem nem támaszkodott, sem nem támadott az úr. Nyilvánvaló volt, hogy nem az ottani társadalombiztosítás által támogatott gyógyászati segédeszközzel, hanem egy míves kirándulóbottal igyekezett hegyi túrájára ez a civilben valószínűleg hivatalnok úr. Na jó, legyen inkább bankár vagy banktisztviselő, ez jobban hangzik, és hát Zürichben ez egyébként is teljesen hihető foglalkozás.
A Zürichi-tó lassan ébredt, ahogy a ködpára leple fokozatosan eltűnt, úgy engedte magát megmutatni a csillogó víz, amin egyre több vitorlás himbálózott. Teljes képet akkor kaptunk, amikor már a túlpartot is láttuk. Egyre melegebb lett, több fürdőző is akadt. Bámultuk a megnyugtató vizet, egyszer csak mellénk telepedett egy 70 körüli nő. Vetkőzni kezdett. Meglepetésünkre abba sem hagyta. Amikor már meztelen volt, belépett a vízbe, kedvére úszott egyet, megszárítkozott, felöltözött, elment. Csak mi csodálkoztunk rá valamiféle kelet-európai szeméremből fakadó bambasággal. Mellbevágó volt így találkozni a meztelen szabadsággal. Bele­gondoltam: mi mikor leszünk olyan szabadok, hogy ezt megtehetjük – itthon?
Az egyre népesebb tóparton krisnások zenéltek. Kedvesen kínálták egy nyakba akasztott tálcáról saját készítésű ételüket. Mi is megkóstoltuk. A kis halmokba rendezett étel leginkább a tejbegrízre emlékeztetett.
Majd egy esküvői menettel találkoztunk. A gyönyörű, tojáshéj színű nyitott Rolls Royce-ból – az ottani szokásoknak megfelelően – becsomagolt cukorkákat dobált a nézelődőknek a roppant elegáns vőlegény és szépséges arája. Még hogy idegentől ne fogadjunk el édességet,
dehogynem!

Ez is tetszhet Önnek :

Homo ferroviatus

Klézli Andrea

Mennyei érintés

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők