Kiküldetésben Rómában

Kiküldetésben Rómában

Gresina Szilvia



Formátum: 13,5 X 21,5
Oldalszám: 132
ISBN: 978-3-99131-232-1
Megjelenés időpontja: 2023-04-18
Fordulatos, izgalmakban és kalandokban gazdag romantikus történet az Örök Városból, Rómából.
Első fejezet
Az érkezés

Ragyogó, verőfényes októberi nap fogadta a KLM 829-es járatának utasait, ami Rómában természetesen nem szokatlan, ám a holland ködös hajnali indulás után Lorain számára maga volt a csoda. A csomagok felszedését követően hamarosan rátalált a nevét hirdető táblával várakozó sofőrre, aki nagy örömmel üdvözölte, vette át tőle nem kevés poggyászát, s kalauzolta őt a repülőtér parkolójában várakozó autóhoz. Az úton, miközben a sofőr áradó beszámolóját hallgatta arról, milyen nagyszerűen fogja magát érezni a kollégái között az Örök Városban, ámulattal szemlélte az egymás után felbukkanó, lenyűgöző műemlékeket. Ugyan Lorain régész–művészettörténészi diplomájának köszönhetően többször is járt már Rómában hosszabb-rövidebb ösztöndíjakkal, de az előtte álló ötéves kiküldetés megannyi meglepetése addig ismeretlen, várakozással teli érzéssel töltötte meg lelkét.
Miután átszelték a várost a via Maglianától a Villa Borgheséig Lorain máris a Valle Giuliában fekvő via Omeróban, új otthonában és munkahelyén, a Holland Intézetben találta magát. Jól ismerte a helyet, tudta, hogy a Nederlands Instituut te Rome (Istituto Olandese di Roma) kutatásokat folytat a művészettörténet, a régészet és a történelem terén, a holland kultúrát képviseli és terjeszti Olaszországban, előmozdítja a két ország egyetemközi kapcsolatait, konferenciákat, kiállításokat és koncerteket szervez és tart. Azonban amikor kutató ösztöndíjasként járt itt, még álmaiban sem remélte, hogy egyszer majd munkát kap itt. A titkárnő nyomban bejelentette érkezését az igazgatónál. Paul Veltmann egy sudár termetű, kisportolt, hatvanas éveiben járó, szőke hajának köszönhetően alig őszülő férfi volt, aki a holland tengerészkapitányokra emlékeztető pipával a kezében fogadta Lorain személyében új művészeti titkárát.
– Isten hozta, doctor Hennes, remélem, jól utazott! – kezdte a beszélgetést az igazgató. – Tudom, többször is volt már nálunk ösztöndíjas az elmúlt években, ezért talán nem érezte különösnek Antonio vezetési stílusát. Vezetett már Rómában?
– Még nem, ösztöndíjasként csak gyalogosan és tömegközlekedési eszközökkel jártam – válaszolta Lorain higgadtan, de nagy tisztelettel.
– Na, sebaj, majd megszokja az itteni, szinte teljesen szabály nélküli lendületet. Ha berendezkedett, majd holnap jöjjön be hozzám ismét, hogy megismertethessem a munkájával. Azzal megnyomta a telefon egyik gombját, és bekérette a gondnokot.
– Elsőként hadd mutassam be önnek gondnokunkat, Signor Gianluigi Colombarit, azaz Gigit, akire számíthat minden műszaki és technikai kérdésben, s majd ő átkíséri a lakosztályába. Este pedig a feleségemmel szeretettel várjuk vacsorára; itt lakunk a kert másik végében lévő rezidenciában, el sem tudja téveszteni.
Ezzel el is köszöntek egymástól, s végre úgy tűnt, Lorain megpihenhet saját lakrészében eseménydús napja után. A XV. Lajos korabeli stílusban bútorozott apartman a Villa Borghese csendes parkjára nézett, ahonnét egy szökőkút üdítő csobogása hallatszott halványan. A lakosztály napfényben úszó szalonja egy tágas előszobából nyílt, s szintén onnan volt megközelíthető a konyha is. A szalon délkeleti sarkából nyílt két hálószoba egy-egy fürdőszobával. Egyedül a szalon rendelkezett két égtáj felé is ablakokkal, így a Viale delle Belle Arti forgalma nem engedte elfeledni lakójának a város lüktető ritmusát. Lorain, amint felfrissült egy forró zuhany alatt és elrendezkedett, már indulhatott is, hogy eleget tegyen az igazgató szívélyes vacsorameghívásának.
Különösen figyelmes és vendégszerető fogadtatásban volt része, és Ingrid, az igazgató felesége anyáskodó gondoskodással vette körül. Lorainben mindez azonban kis aggodalmat ébresztett; attól tartott ugyanis, hogy az igazgató felesége – jobb elfoglaltság hiányában – majd őt szándékozik pótmamaként felkarolni. A vacsora ennek ellenére remekül telt, és sok közös ismerőst és emléket tártak fel a beszélgetésük során.
Másnap délelőtt tíz órára várta az igazgató az irodájában, hogy bemutassa őt a munkatársaknak és megismertesse vele feladatait. Az Intézetben nem sokan dolgoztak: a gondnokon és a sofőrön kívül, akiket már megismert, csupán három embert mutattak be neki: Julienne Beckert, a titkárnőt, Nickolas de Bakkert, a tudományos titkárt, és Daniel Pricket, a gazdasági vezetőt. Ezután az igazgató bekísérte irodájába és megismertette vele az éves rendezvénytervet, amelynek finomítása, színesítése és megszervezése mind rá várt.
– Tudja, Miss Hennes, az ön munkája különös fontossággal bír intézetünk életében, ezért a legnagyobb odafigyelést és precizitást várom öntől. Továbbá kérem, minden programról és eseményről jó előre számoljon be nekem.
– Úgy lesz, igazgató úr, mindent el fogok követni az Intézet kulturális életének sikeréért.
– Remek, pontosan ezt szerettem volna hallani. Most menjen, és ismerkedjen meg a munkatársaival és az irodájával.
Loraintől nem állt távol új munkaköre, még ha korábbi, tudományos elmélyüléssel járó tevékenysége során nem is kapott ennyi lehetőséget kulturális események megszervezésére és levezetésére, így ambiciózusan kezdett neki az Intézet eseménynaptára áttekintésének és saját feladatai körvonalazásának. Délben Gigi, a gondnok felajánlotta, hogy megmutatja neki a legközelebbi bevásárlási lehetőségeket, s elmondta, hogy amíg nem vesz saját autót, addig használhatja az Intézet személyzeti Audiját, vagy ha távolabbra szeretne utazni, az igazgató hozzájárulásával igénybe veheti Antonio vezetésével a Mercedest, amivel a repülőtérről behozták.
Az éléskamrája feltöltése után nekifogott, hogy megírja az elkövetkező kortárs zenei koncert előadóinak rövid bemutatását és elkészítse a koncert programját, amire a titkárnő már kiküldte a meghívókat. A hét második felében pedig az igazgató és elődje által előkészített, modern holland festők képeiből álló kiállítást kellett megnyitnia, aminek szintén izgalommal tekintett elébe. El is döntötte, hogy megnézi a galériában, hogyan sikerült az installálás, s rendben van-e minden. Amint beért a galériába, látta, hogy de Bakker van Gogh önarcképe előtt álldogál; látszott, hogy mennyire megérintette a kép. Mellélépett és azt mondta:
– Lenyűgöző, ugye?
– Áh, ön az! Egészen belefeledkeztem a kép szépségébe, tényleg bámulatos.
– Örülök, ha a tudományos terület képviselője így érdeklődik a művészet iránt. Bevallom, én is szeretem a tudományos értekezleteket, történelmi előadásokat és irodalmi esteket hallgatni, még ha nem is az én szakterületem.
– Ez jó kezdet a közös munkához. Úgy hallottam, ön régész is, én pedig történész és filozófia szakon végeztem, de nagyon fontosnak tartom a nyitottságot más diszciplínák iránt. Ebben a munkában pedig ez különösen fontos, hiszen nem feltétlenül kell önnek sem zenekritikusnak lennie, hogy megszervezzen egy jó koncertet, elég, ha meghívja a szakértőket. No, de nem is akarom feltartani a kiállítás ellenőrzésében, hiszen holnapután lesz a megnyitó. Azért, ha nem veszi tolakodásnak, nagy örömet szerezne, ha e kellemes beszélgetést egy ebédnél is folytathatnánk.
– Nagyon kedves. Miért is ne? Nem zárkózom el, de ezekben a napokban örülök, ha belerázódom a munkába. Nagyon sok tennivaló vár rám, de ha van kedve, csatlakozhat hozzám a hétvégén egy városnézéshez, amit már alig várok, hiszen egy régész számára az ókor fellegvára különösen nagy vonzerővel bír.
– Nagyon szívesen, és közben az ebédre is sort keríthetünk. Melyik nap legyen?
– Rendben, akkor legyen szombaton reggel, 9-kor, a kertkapunál.
– Ott fogom várni. Nos, további jó ténykedést kívánok – s ezzel magára hagyta Loraint a képekkel.
A kiállítás nagy érdeklődésre tarthatott igényt, hiszen az amszterdami Szépművészeti Múzeumnak köszönhetően olyan művészek remekeit lehetett megcsodálni, mint Vincent van Gogh, Jan Toorop, Jan Thorn-Prikker, Kees van Dongen, Jan Sluyters, Jozef Israels, Johan Barthold Jongkind, Jakob Matthus és a Willem Maris testvérek, valamint Antoine Mauve és Hendrik Mesdag.
Szombat reggel, mire Lorain leért a kertbe, de Bakker már ott várakozott. Sebtében üdvözölték egymást, és indultak is a centro storico felé. Lorain kívánságára először a Fórummal kezdték és felmentek Traianus oszlopára, hogy onnan is megcsodálják az ókori remekművek maradványait, amelyek körülvették őket. Aztán a Colosseummal folytatták, s végül a Palatinus beszédes romjainak megszemlélése után elérkeztek Livia házához, amit szintén nagy áhítattal jártak be. Ritka példája e ház – amely valójában egy palota – az ókori falfestészet mestermunkájának. Bizony már délután két óra lett, mire a Pantheonhoz is ellátogattak, ami Lorain kedvenc – ha egyáltalán lehet ilyet mondani egy régész szemszögéből – ókori építészeti remekműve volt, s végre elérkeztek a Minerva Hotel tetőteraszára, ahol kellemes fáradsággal a testükben megrendelhették jól megérdemelt ebédjüket.
– Látom, szereti a tenger gyümölcseit. Én is rajongok értük.
– Igen, nagyon szeretem őket.
– Úgy gondolom, e szép kirándulás és a következő öt év közös munka alapján – ha nem veszi tolakodásnak – megkérhetem, szólítson Nicknek.
– Jó, Nick, te pedig engem Lorynak, de kérlek, az intézetben, a többiek előtt maradjunk meg a hivatalos hangnemnél; nem szeretném, ha félreértenék a helyzetet.
– Természetesen, ahogy óhajtod, Lory. Örülök, hogy az első két programod ilyen jól sikerült, valóban minden elismerést megérdemelsz azért, ahogyan levezetted őket.
– Köszönöm, nagyon kedves vagy. Igyekeztem nem csak minden tőlem telhetőt megtenni, de minden lehetséges követ megmozgatni.
Ebéd után visszatértek az intézetbe, s kezdődő barátságuk jeleként megegyeztek, hogy a következő hétvégén, a rómaiakhoz hasonlóan, kerékpározni mennek a via Appia Anticára.
Az elkövetkező hét sűrű programja ellenére Lornak sikerült rövid kis sétákat tennie a mellettük elterülő Villa Borghesében, és ellátogatni a minden régész álmaiban szereplő múzeumba, a szintén a közelben lévő Villa Giulia Etruszk Múzeumba. E séták jót tettek a gondolatai rendszerezésének is, tekintve, mennyi új személyt, helyet és adminisztratív eljárást kellett megismernie, és a gördülékeny munka érdekben jól megjegyeznie. Mindebben sokat segített a tény, hogy Lorain kivételesen jól szervezetten vezette személyes programjait is, így élete központjában a naplója állt, amibe természetesen nem kislányos gondolatokat firkálgatott, hanem az elkövetkező tennivalóit jegyezte le, valamint az elmúlt események után az azokkal kapcsolatos új információkat rögzítette.
A közvetlenül a Holland Intézet mellett fekvő Villa Borghese, azon túl, hogy a világ egyik legszebb művészeti gyűjteményét rejtette, kiváló délutáni pihenőhelynek is bizonyult. A XVII. században, barokk stílusban épült Kaszinó épülete adott otthont a mai Museo e Galleria Borghesének, ami a Borghese család Scipio Borghese (Bernini róla készített mellszobra is itt látható) által alapított, nem túl nagy, de kiemelkedő szépségű szépművészeti gyűjteménye. Itt látható többek között Canova Paolina Borghese-szobra, Bernini David, valamint Apollo és Daphne, továbbá Proserpina elrablása szobrai. Mindezen gyönyörűségeket természetesen ókori római mozaikok és szobrok kísérik. A magukkal ragadó festmények közül elég csak néhányat megemlíteni, hogy a Galéria hangulata és művészi értéke átérezhető legyen: itt csodálható meg Pinturicchio Keresztre feszítés című képe, Raffaello Nő az egyszarvúval alkotása, valamint Fra Angelico Utolsó ítélet és Krisztus mennybemenetele művei, valamint több Caravaggio, Correggio és Tiziano-mű is. Lorain nem csak művészeti értéke miatt becsülte nagyra e parkot, hanem üdítő természeti környezete miatt is, ahol egy csobogó szökőkút melletti kis padon vagy a tónál jól lehetett olvasgatni, s a lélekemelő környezetben ötleteket meríteni a következő kulturális programokhoz. Szinte meg sem lepődött, hogy egy ilyen békés délutáni elmélkedése idején Nick köszönt rá, aki elismerte, maga is előszeretettel jár ki a Villa Borghesébe hasonló céllal. Lorain maga mellé invitálta őt, s miután jól kitárgyalták a park előnyeit és tulajdonságait, mély csendbe merülve bámulták a tavacskán úszkáló hattyúkat és a körülöttük nyüzsgő gyerekeket. Hosszú ideje először érezte úgy, hogy valakivel a csendben is megértik egymást.
A hét gyorsabban elszaladt, mint azt várta. A heti két koncert és egy művészeti konferencia kimerítő szervezése és lebonyolítása után Lorain örömmel telve sietett a Nickkel megbeszélt találkozóra a Via Appia Anticára, ahol megelégedettségére Nick már a kibérelt kerékpárokkal várta őt.
– Szervusz, már azt hittem, sosem érsz ide. Nem tudom, miért kellene különben titkolni az intézet munkatársai előtt, hogy barátság van köztünk. Legközelebb indulhatnánk együtt már a rezidenciáról – fakadt ki Nick.
– Szervusz. Jó, tulajdonképpen igaz, de tudod, milyenek az emberek; rögtön kombinálni kezdenek.
– Szerintem pedig higgyenek, amit akarnak, ha mi jól érezzük magunkat egymás társaságában, akkor semmi közük hozzá, hogy azt mennyire óhajtjuk elmélyíteni.
– Na igen – válaszolta megadóan Lory, kissé elfordulva zavarában, s hogy elterelje a szót, hozzátette: – Akkor talán induljunk, s gyönyörködjünk az ókori hangulatot talán a legmegragadóbban és hétköznapibban érzékeltető Appia Anticában. Végül is ezért jöttünk, nem?
Azzal a kerékpárok nyergébe pattantak, és elindultak együtt felfedezni a napsütésben ragyogó ókori emlékeket.

Az ókorból legépebben megmaradt út megcsodálása után megnézték a két leghíresebb katakombát, a Szent Sebestyént és a San Callistót, s már jócskán délután kettő után tértek be egy borostyánnal teljesen befuttatott, hangulatos étterembe, hogy megebédeljenek.
– Nagyon szép nap volt – mondta Nick, s kissé elpilledve kényelmesen hátradőlt a széken.
– Igen, szerintem is – válaszolt röviden Lory, belefeledkezve az étlapba.
– Igazán megismételhetnénk. Rómában van elég látnivaló; ütemezzünk be időnként egy-egy ilyen kirándulást. Mit szólsz?
– Jó. Miért is ne? Ha megbocsátasz, én kimegyek a mosdóba. Nekem rendelj egy vongole veracés spagettit, és utána egy tál sült tintahalat zöldsalátával – s azzal már ki is penderült a székéből a mosdó irányába. Mire visszaért, az étel már gőzölögve várta őket, de Nick udvariasan kitartott, és csak Loryval együtt kezdett hozzá a falatozásnak.
Az ebéd igencsak elhúzódott; elegáns kimértséggel és sok beszélgetéssel, amolyan római módon, s így már majdnem öt óra volt, mire hazaértek a rezidenciára.
– Akkor hát itthon volnánk – mondta Nick kissé zavartan, mert egyre nagyobb vonzalmat érzett a lány iránt. – Köszönöm, hogy velem tartottál! – Odahajolt Lorain arcához, s lágyan megérintve ajkával rálehelt egy csókot. Lorain magának sem vallotta be, hogy arcuk összeérintésekor megmagyarázhatatlan bizsergést érzett a testén átszaladni, és nem is tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Jó barátságot remélt csak kialakítani a fiúval. Röviden megköszönte a szép napot és már sarkon is fordult, s a következő hét reá váró tennivalói körüli gondolatok öntötték el az agyát.


Második fejezet
Belerázódás a napi teendőkbe

Lorain külön feladatként megkapta az igazgató fiának, Philnek a művészi képzését is amolyan mellékes szívességként, ami miatt Poul Veltamann és neje, Ingrid, különös hálával viseltetett irányában. Úgy vélte, elutasítani semmiképpen sem lehet az igazgató magánjellegű kérését, a közelebbi barátság pedig még jól jöhet a későbbiekben. Phil szorgalmas, jó tanuló utolsó éves gimnazista volt, s bár megviselte őt az olasz nyelv gyors elsajátításának kényszere, aránylag jól beilleszkedett a római középiskolai közösségébe, s a művészetek iránt is dicséretes fogékonyságot mutatott. Lorain minden héten háromszor tartott neki külön órát zene- és szépművészetből. Phil ugyanakkor kellemes társaságnak bizonyult a rendezvényeket követő fogadásokon is; amikor Lorynak már nem volt kedve új arcokkal találkozni, feltűnés nélkül tudott visszavonulni Philhez, aki korához képest magas, nyúlánk termetével és rövidre vágott, dús vörösesszőke hajával és vékony, szögletes keretű szemüvegével komoly külsővel rendelkezett. Ilyenkor jól átbeszélték a kiállításra került műveket vagy a zenei előadók stílusát, s kellemesen kivonták magukat a körülöttük zajló felszínes társalgásokból.
Így szépen kialakult rendszerességgel telt el az ősz, s közeledett a karácsony. Lory számára művészeti titkárként ez az év egyik, ha nem a legfontosabb eseménye volt. Az ekkor nyíló és tavaszig nyitva tartó kiállítás és a karácsonyi koncert az ő választásán múlt, amit természetesen az igazgatóval is egyeztetnie kellett – bár ez egyre inkább formális gesztussá vált. Ilyenkor az összes meghatározó olasz és külföldi intézmény képviseltette magát a Holland Intézet koncerttel és fogadással kísért karácsonyi kiállításmegnyitóján. Lorain úgy vélte, hogy kiküldetésének első karácsonyát mindenképpen emlékezetessé kell tennie, ezért Van Gogh-kiállítást tűzött ki célul, amit már jó előre elkezdett szervezni. Nem kisebb múzeumokkal kellett kapcsolatba lépnie, mint az amszterdami Van Gogh Múzeum, a párizsi Musee d’Orsay, a Berlini Képtár és a The Armand Hammer Museum of Art Los Angelesben. December elejére már össze is állt a kiállításra kerülő anyag szállítási dokumentációja a biztosításokkal együtt, s már csak a képek fogadására kellett felkészülni. A Los Angeles-in kívül minden kép kamionnal érkezett, s először a via Merulanán lévő vámszabad területre vitték őket, ahol a megfelelő szerződések és vámolási papírok ellenében Lorain Gigi, a gondnok kíséretében meg is kapta a képeket, és Antonióval, az intézet sofőrjével el is szállították azokat. Lorynak nagy kő esett le a szívéről, amikor a kincset érő festmények már házon belül voltak, s ezután már csak az érdemi munka várt rá a kiállítás installációjával. Még a hétvégi városnéző kiruccanásokat is lemondta Nickkel, aki sajnálkozva, de megértően fogadta a közös programok átmeneti mellőzését, sőt fizikai segítségét is felajánlotta az installáció kivitelezésében. Mi tagadás, Lorynak jól jött minden hadra fogható segéderő, hiszen csak Gigire számíthatott a munka gyakorlati részében. Az értékes és nehéz képek megfelelő felfüggesztéséhez legalább két főnek kellett tartania minden egyes festményt, és a harmadik, távolabb álló személy – azaz Lorain – utasítása szerint beállítani, és elvégezni a kép falra történő felhelyezését. Ezt az eljárást kellett alkalmazniuk mind a húsz kép esetében, amit végül Lorain feladata zárt a képek alatt feltüntetett adatok fordításával és falra történő rögzítésével.
Több mint egy hét megfeszített munka kellett a kiállítás teljes installálásához. Ezután Lorynak már csak a megnyitó beszédére kellett figyelnie, s azt jól megírnia. Mint minden ilyen esetben, a megnyitóra vendégelőadót is kellett találnia, és felkérnie e becses kiállítás megfelelő bemutatására az olasz és nemzetközi közönség számára. Tekintve, hogy a kiállítás anyagának meghatározó része az Orsayből származott, végül úgy döntött, hogy e világhírű múzeum frissen kinevezett igazgatóját, Laurence des Chavignont kéri fel erre a feladatra és hívja meg a Holland Intézetbe, Rómába. Terve sikerrel is járt, mert des Chavignon igazgató úr a lehetőségre, hogy a megnyitón való részvétel mellett a karácsonyt feleségével együtt Rómában töltse, nem tudott nemet mondani.

Ez is tetszhet Önnek :

Kiküldetésben Rómában

Lanyi Iren

Quo vadis Europa

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők