Az öreg tölgy

Az öreg tölgy és a kevélység

Az erdő, ahol éltek, nem hasonlított az általad ismertekhez. Itt csilingeltek a levelek, ha fújta őket a szél; a fák beszélgettek egymással – pont úgy, ahogyan az állatok is tették. Az öreg fák arról voltak híresek – különösen egy közülük –, hogy kissé türelmetlenek voltak a fiatal csemetékkel szemben; nem szerették, ha azok folyton zsizsegnek, neszeznek, mert ilyenkor az öreg fák nem hallották egymást. Márpedig nagyon fontos információkat adtak át egyik ágról a másikra, például azt, hogy rigóék már megint összevesztek az öreg tölgyön, mert rigóné asszony kitépte férjeura csőréből a szaftos gilisztát, akinek minden vágya az volt, hogy nyugalomban lakmározzon, de ez a fehérnép nagyon szemfüles. Nem elég, hogy szinte azonnal lenyelte az ízlelgetésre szánt ínyencséget, még morgolódott is, mert az ura sokáig körözött a szomszéd fa fölött, ahol egy ifjú rigómenyecske vert tanyát a párjával. Rigóné már ismerte ezeket a köröket: tudta, ilyenkor férje tetszelegni akar az új jövevény előtt. Kardos menyecske lévén rikoltozásban tört ki, mire a férj kénytelen-kelletlen, üres beggyel újra hajtóvadászatra indult, remélve, hogy talál az avarban egy újabb gusztusos gilisztát.
De térjünk vissza az öreg tölgyhöz, aki egy hölgy tölgy.
Nagyon sok magonccal ajándékozta meg az erdőt hosszú élete során, de nem mindegyik nőtt sudár fává, mert télen, amikor nincs táplálék az erdei vad éléskamrájában, nagyon finom falattá válik a zsenge kis tölgy a szarvasok, őzek számára. De nem bánkódott, évről évre újabb és újabb terméseket szórt szét, amit szerettek a mókusok, vaddisznók, és még sok állat. Nem volt bánatos, amikor látta mivé válik a sok makk, mert együtt éltek, segítették egymást. A vaddisznók fellazították gyökerei körül a földet, így könnyebben tudott lejutni a víz. Amikor a szarvasok agancsukat tisztították a törzsén, úgy érezte, mintha simogatnák, masszíroznák fájós hátát.
Tisztelettel fogadta a fényt, mely a napból áradt; a szelet, mely levélruháját igazgatta, arcát simogatta; az esőt, mely lemosta leveleiről a port, éltető vízzel látta el gyökereit, a földet, melyből az erőt nyerte.
A föld alatt egy titkos életet élt, szemnek láthatatlan, fülnek hallhatatlan módon. A gyökerek, melyek hosszasan elnyújtóztak a föld alatt, olyanok voltak mint az ősrégi telefonkábel: hozták-vitték az információt, ott pedig, ahol két fa gyökere összeért, kicserélték a sok tudást. Márpedig az öreg tölgynek nagy tudása volt. El tudta mondani környező társainak, ha egy mókus vagy egy kisegér megrágta a kérgét, vagy odút akart készíteni a törzsében. Minden fa megtudta, ha egy madár fészket rakott rá, vagy azt, ha a szél bolondos kedvében megtépázta levélhaját, ami ugyebár mégsem szép dolog – főleg, ha idős hölgyről beszélünk. Mert hiszen ő nagyon hiú volt! Nagyon fontos volt számára, hogy minden ága, levele úgy álljon, mintha fiatal lenne, így aki arra jár, azonnal meglássa, milyen gyönyörűség lakik az erdő közepén. Nem tűrte az odúvájókat, mert ugye köztudott, csak az öreg fákban laknak albérletben; a fiatal, kemény törzset még a mókus foga sem bírja!
Hosszú évek teltek el, sokszor vetette le levélruháját azóta, hogy megszületett. Minden tavasszal az volt az első dolga, hogy igazítsa, szépítgesse küllemét, ágait úgy növessze, hogy szél ne tegyen kárt benne, az erdő lakói, az arra járó emberek csodálattal figyeljenek fel rá.
Egyszer aztán förtelmes dolog történt!
Egy harkály huppant le az egyik ágára, de egy pillanat múlva már a törzsén érezte a kopácsolást. Azonnal szétküldte a vészjelzést a többi fa felé: riasszák el a megátalkodott betolakodót, segítsenek neki, hiszen ez a dolguk! Társai hajladoztak, lengedeztek ágaikkal, félve az öreg hölgy haragjától, de mindhiába.
A harkály ezzel mit sem törődve tovább püfölte csőrével az öreg hölgy kérgét, aki kénytelen-kelletlen kuncogásban tört ki, mert ez az inzultus igencsak csiklandós érzéssel járt. Először csak halkan kuncogott, majd nevetésben tört ki – ami ugye azzal jár, hogy igencsak recsegős hangot ad ki magából –, amitől harkályunk bizony annyira megrémült, hogy tovaszállt. De kemény fából faragták ezt a madarat. Úgy gondolta, mégis végére jár a dolognak, ugyanis a fa kérge alól bizonyos helyeken másképpen verődött vissza a hang! Ez bizony életbevágóan fontos információ egy felelősségteljes harkály számára. Ez a hang kövér kukacot sejtet!
Mit sem törődve öreg tölgyfa berzenkedésével, teljes erővel munkához látott.
Kopogott jobbról, kopogott balról, szépen, módszeresen haladva a törzsön, mígnem újra rátalált a semmivel össze nem téveszthető hangra. Itt aztán minden tapasztalatát beleadva – mert egy harkálynál szintén nagyon fontos – csőrével faragni kezdte a fa kérgét. Az öreg hölgy azt sem tudta, sírjon vagy nevessen. Tönkreteszik a szép ruháját, amit annyira óvott, védett, a bordázatot, amely már szinte művészi volt saját szemében. Haragudott, ennek pedig hangot is adott. Nyikorgatni kezdte újra ágait, még meg is lengedeztette őket, de az álnok rovarirtó csak nem tágított! Jól irányzott koppintás jobbról, majd balról, és hopp, már meg is jelent a kéreg alatt a hőn áhított falat! Gyönyörű, kövér, fehér kukac volt. Elsőrendű, mondhatni ötcsillagos ételkülönlegesség.
Az öreg hölgy elképedve látta, milyen kéretlen lakóval áldotta meg a teremtő, és lassan megértette: bizony ennek a harkálynak köszönheti, hogy nagyobb kár nem esett féltve őrzött testében.
Eltelt a nyár. Az öreg tölgy ásítozni kezdett, szép álmokat kívántak egymásnak az erdő fái, majd téli álomra szenderültek.
A tavaszi nap első sugarainál, amikor a föld elengedte a fagyos hideget, langyos szellő fújdogált, az öreg tölgy első levelei kipattantak a rügyekből, melyek napról napra egyre teltebbé váltak. Valami megváltozott! Furcsa érzés kerítette hatalmába; eszébe jutott a madár, aki megcsiklandozta, és eszébe jutott a csúf féreg, aki a bőre alá furakodott. Vajon ez megismétlődhet?
– Bizony, meg! Velünk is megtörtént már, megtörtént már, már… – visszhangozták a fák, és az öreg tölgy elképedt. Ő, aki mindent tud, hogy nem vett eddig erről tudomást? Tényleg ennyire kevély volt, hogy nem hallotta társai hangját, csak azt, amit ő akart? Süket volt a füle talán?
– A szíved volt süket… süket… süket… – mondták a társai.
Az öreg tölgy elgondolkodott, majd körülnézett, és most értette meg: eddig csak magával foglakozott. Nem látta, mennyit fejlődött körülötte az erdő. A kis suhancok meglett fákká nőtték ki magukat, álltak kevélyen, a fiatalság magabiztosságával szerte az erdőben, és akarva-akaratlanul neki is támaszt nyújtva. Elszégyellte magát. Hosszú éveken át volt elfoglalva saját szépségével és nem vette észre, milyen gyönyörű körülötte mindegyik felnövekvő magonc. Azt sem vette észre, milyen nagy szükség van az ő tudására, bölcsességére, hiszen az erdőben sincs tudás nélkül egy növény sem, ez törvény.
Ezt a tudást át kell adni!
Akkor megértette. Megértette, miért esett olyan jól a madár csiklandozása; miért esett neki olyan jól a nevetés. Évtizedek óta nem nevetett. Hogyan is nevetett volna? Egy komoly hölgy nem tesz ilyen gyerekes dolgot – és akkor kacagni kezdett. Kacagni kezdett önmagán, ami átragadt az erdő többi fájára is, a külső szemlélőben azt az érzetet keltve, hogy a fák azonnal ledobják az összes levelüket a nagy rezgéstől. Érezte újra a nap melegét, de most valami furcsa, eddig ismeretlen meleg áradt szét az ágain, a törzsén, a gyökerein; most értette meg, mi a szeretet. A melegség csak fokozódott, amikor ránézett társaira, és hirtelen, mintha egy kapu nyílt volna meg, minden tudás, ami öreg lelkében lakott, áramolni kezdett a környező fák felé.
Minden erdőlakó megérezte, hogy itt valami nagyon fontos és szép dolog történik. Még rigóné is abbahagyta férjeura vallatását, miszerint már megint hova rakta, kinek adta azt a kukacot, amire csakis ő tarthat igényt.
Átjárta a szeretet az ő picinyke szívét is, és büszkén nézett dolgos párjára. Igen, vele fogom felnevelni a fiókáimat – gondolta.