Múltba zárva

1

Olivia Preston a kávéja fölé hajolva szerette volna kiélvezni a reggel még hátralévő perceit. Belélegezte annak felcsapó illatos gőzét. Minden egyes korty egy kincs volt így korán reggel, amíg fülsértő dudálás nem szakította félbe ezt a reggeli szertartást. Majd egy hosszabb…
Biztosan Dereck az – gondolta magában, de a dudálás csak nem maradt abba. Egyre erőteljesebb lett.
– Dereck, mindjárt megyek, várj egy percet! – morogta magában. Ezzel egy időben megszólalt a telefonja is. A telefon és a duda duettje azonnal visszarántotta a lányt a valóságba, egy szempillantás alatt teljesen éberré vált, felébredt. És nagy valószínűséggel a szomszédok is…
– Dereck, mindjárt megyek, 30 másodperc! Ez pont elég idő arra, hogy átülj, mert én vezetek! – kiabálta a telefonba olyan ellentmondást nem tűrő hangon, hogy a fiúnak nem volt más választása. Tudta jól, ha átül, akkor a saját testi épségét veszélyezteti, de ha nem, akkor is, mert a társa általi „halál” sokkal rosszabb lesz, ha nem engedelmeskedik. Így megtette, amit Liv kért, mert arra még később lehet mentsége.
A lány kirohant a házból, célba vette a vezetőülést. Ingerülten odaköszönt Derecknek, majd mindenféle befolyás nélkül teret engedett magának. Gázt adott, nem is kicsit, a kerekek csikorogtak, és a szolgálati gépjármű engedelmesen, de nyüszítve adta meg magát a nő nyomásának.
Állati tempóban vágtáztak át a városon, hogy időben munkába érjenek. Legalább is a főnökük utolsó két hetében, amíg nyugdíjba nem megy. Nem tudták, a továbbiakban mire számíthatnak, ki lesz az a bátor, aki átveszi a helyét.
– Liv, lassíts, lassíts! – kiáltotta Dereck. Ez olyan kiáltás volt, amit maga sem hitt el. Valószínűleg csak a félelem mondatta vele, mert ilyet soha nem ejtett volna ki a száján. – Nem a rallypályán vagy!
– Ne aggódj már, Dereck! Itt is vagyunk. Tudom, nem a megszokott, de ma ez van! Beértüüüüünk – vigyorgott a lány a hófehérré vált fiúra.
Ajjaj… – ismerte fel végül a helyzetet.
– Dereck, be kell mennem, amíg azt nem gondolják, hogy már megint késünk! Kivédelek, ha arról lenne szó! – kiabálta Liv az őrs ajtajából.
Ja, persze, hogy magyarázhatna ki egy nyomozó egy ilyen rosszullétet? – gondolta.
Olivia benyitott a helyi rendőrkapitányság tágas előcsarnokába. Azt hitte, hogy majd – mint mindig – átugranak a kínos reggeli ellenőrzésen, de ma nem így volt: már messziről hallotta főnöke metsző hangját:
– Preston! Hol a társa? Elkésett? Kellenek, ügy van! – morogta.
– Ne aggódjon, főnök, itt van kinn. Pár perc, és itt lesz. És hogy megértse, és legyen, akit megbüntethet, én vezettem. Minden az én hibám – hajtotta le alárendelten a fejét, szája szegletében némi cinkos mosollyal.
– Na ne már, Preston! Már megint Raikköneneset játszott? Ebben a hónapban már ez a második, és ez…
– De főnök, nem késtünk! – vágott a szavába a lány. – Az, hogy Dereck ilyen gyenge gyomrú…
– Na nem, Preston, ez már kicsit sok! – vágott most a kapitány a lány szavába. – Elhiszem, hogy unatkozik, hogy nem terem errefelé olyan bűnügy, ami kegyedet kielégítené – váltott a mérgesből ironikus hangnemre –, de tudja, mit mondok? Ebben a pár napban nem érdekel. Legyen az utódom feladata a megregulázása, és legyen vele minden felsőbb hatalom, hogy ez meg is valósuljon! Imádkozzon, Liv, hogy elég türelme legyen! Az ég legyen vele! Tudom, hogy itt maga az egyik legjobb nyomozó – folytatta –, de ha kifog egy idegbeteg frátert, akkor nagy bajok lesznek. Szemlátomást nagyobb dolgokra hivatott, de itt maradnak a piti bűntettek még pitibb elkövetőkkel. Ma is csak egy kisbolt kirablását tudom ajánlani, viszont addig kellene igyekezni, amíg forró a nyom!
Bár a kapitány mindezt kioktatásnak szánta, és már vagy ezerszer megtette, a nő látta, hogy az orra alatt szinte mosolyog. Ó, igen! Határozottan mosolyog! Arthur Williams… mihez fognak itt kezdeni, ha már nem lesz itt? A haja régen őszbe hajlott már, magas és nagydarab termete ellenére a nagy pocakjával, az orra alatti kis bajusszal inkább egy szerethető mackó volt. Szigorúsága ellenére az arcát leginkább megnyugtatóként lehetett jellemezni. Liv mindig is felnézett rá: a sok ballépése és baklövése ellenére mindig kiállt mellette. Itt apja helyett az apja volt. Nagyon fog neki hiányozni. És bár a nyugdíjkorhatárt még nem érte el, de kérelmezte az előnyugdíjazást, hogy a feleségével tudjanak utazgatni, kiélvezni a hátralévő életüket. Egy igazán jó embert veszít el a csapat, és ki tudja, miféle ember kerül a helyére…
– Jó reggelt mindenkinek! – préselte ki magából szinte minden erejét latba vetve a szavakat Dereck. Határozott léptekkel a mosdó felé vette az irányt, bízva abban, hogy ha egy kis hideg vízzel megmossa az arcát, majd jobban lesz. Kollégái a háta mögött egymásra néztek, és a nevetés szinte futótűzként terjedt. Dereck megtorpant, megfordult, és eltorzult arccal sziszegte:
– Csak egyszer üljetek be Liv mellé, amikor siet! – És szinte az egész feje lángba borult, mert az együttérzés szikráját sem tapasztalta bennük. Tényleg kell a hideg víz. Jó hideg!
– Mi is utaztunk már vele!
– És mi is! – jött a válasz több helyről is, de ezt már csak a mosdóajtóból hallotta, majd eltűnt mögötte. Pár perc múlva megjelent. Bár sokkal jobban nézett ki, a gyomra még mindig háborgott.
– Jó reggel, Rogers! – köszöntötte a kapitány, és volt valami irónia is a hangjában. – Preston megint megkocsikáztatta? – kérdezte leplezetlen jókedvvel.
– Reggelt, főnök! Meeeg… – nyújtotta el a szót, mint aki ezzel szeretne mindent megmagyarázni. Ekkor Williams fánkkal és kávéval kínálta, amitől Dereck arca újra elfehéredett. – Nem, köszönöm! – hadarta. Liv látta a komikus helyzetet, és nem bírta fékezni magát: hangos kacajjal vetett véget a két férfi közt létrejött szituációnak, mire mindketten meghökkenve, tágra nyílt szemmel bámultak a lányra.
– Jaj, Liv! Csak te ne! – gyötrődött Dereck.
– Na jó, emberek, ha már ilyen szépen összejöttünk, lenne itt valami. Bejelentés érkezett Todd kisboltjából, hogy valamivel hét óra előtt egy fegyveres ember kirabolta. Őszintén nem is értem, hiszen reggel még nincs is bevétel. Ki kell menni, felvenni a vallomásokat, megnézni a kamerafelvételeket. Bár az ilyen ügyek ritkán zárulnak pozitív eredménnyel, a legjobb két emberemet küldöm, hátha valami csodát tesznek. A helyszínelők már ott vannak, próbálják rögzíteni az esetleges nyomokat. Peterson járőr biztosította a helyszínt – sorolta el a tényeket olyan szenvtelen hangon, amiből mindhárman tudták, hogy nem remélhetnek sikert. De a munka az munka, ha menni kell, hát menni kell.
Majd így folytatta, kissé erőteljesebb hangon:
– Ha kérhetném a két „elit” nyomozómat, ráállnának végre az ügyre?! – Az „elit” szót jócskán megtoldotta megfelelő szarkazmussal is.
Olivia jókedve hirtelen elpárolgott, amint meghallotta a reggeli feladatokat. Egy újabb kis ügy, amelytől, ha valamiféle szerencse folytán sikerülne is megoldani, nem remélhet semmiféle előrejutást a karrierjében.
– Gyerünk, Dereck, essünk túl rajta! – azzal elindult a kijárat felé. A fiú szorosan a nyomában lépkedett, és végig az „én vezetek” szavakat mantrázta. – Rendben, vezess, ha már elég jól vagy. És ne haragudj, de nem tudom megérteni, hogy még mindig nem szoktad meg a stílusom. Egyszer majdcsak belejössz, és élvezni fogod. – A komikus helyzet ellenére megpróbálta a lehető legnagyobb együttérzéssel kimondani a szavait.
– Na, arra ne vegyél mérget. Nem tudom, más hogy bírja ezt ki, de te meg kelhetnél kicsit korábban, hogy ne mindig én szívjam meg, amikor szívességből munkába hozlak – vágta rá a fiú.
– Igen, igazad van. Azért a szíved mélyén tudod, hogy ez még sokszor meg fog ismétlődni – húzta megint mosolyra a száját a lány. – Nem jókedvemből hagytam benn a kocsimat. Ma már azzal megyek haza, ne félj!
Dereck lemondóan bólintott, és a pár utcányira lévő kisbolthoz vezető út hátralévő részét szótlanul tették meg. Elég ideje ismerték egymást ahhoz, hogy tudják, mire gondol a másik. Szinte szavak nélkül megértették egymást. Jó kis csapat voltak ők ketten. A férfinak magas, nyúlánk alkata, szépen kidolgozott felsőteste volt. Világosbarna haja állandóan úgy be volt lőve, hogy azt az időt, amit azzal töltött, hogy megalkossa, sokan megirigyelhették volna. Laza, de mindig elegáns ruhájában az összbenyomás tökéletesnek hatott. Szinte minden nő megbámulta. Ha együtt vezettek le egy hosszú napot a helyi pubban, ami a törzshelyük is volt, rengeteg telefonszámot begyűjtött a hölgyvendégektől. Sokan viszont azt hitték, hogy ők egy párt alkotnak, de erről szó sem volt. Sok női szív tört össze, amikor megtudták, hogy Derecknek soha senki nem lesz elég jó: hihetetlenül válogatós volt a nők terén. Felvázolt magának egy álomképet, és mindenáron ahhoz ragaszkodott. Az egyéjszakás kalandokat régebben nem vetette meg, de mára már ez sem igazán érdekelte, mert a lányokat nagyon nehezen tudta lepattintani magáról. Inkább csak várta az igazit. A nagy Ő-t. Többen viszont pont ezen dolgai miatt – ebbe a külseje is beleszámított – határozottan meg voltak győződve, hogy biztosan az ellenfél kapujára játszik. A kollégák nagy része is ehhez a táborhoz tartozott.
Mivel gyorsan odaértek a bolthoz, így Livnek nem volt sok ideje Dereckkel való kapcsolatán töprengeni. Kiszálltak a kocsiból, átküzdötték magukat a rendőrségi szalagon. Liv váltott pár szót az elsőként kiérkező járőrrel, hogy képet kapjon, mi is történt pontosan. Már messziről meghallották Todd hangját. Nem volt ismeretlen számukra, mert a boltja nem először – és valószínűleg nem utoljára – vált a kisstílű rablók célpontjává: az utca, melyben állt, több menekülési útvonalat is engedett a gaztevőknek.
A kárvallott nagyképűen utasítgatta a helyszínelőket, mit hogyan kellene normálisan csinálni. Hogy legalább most az egyszer tudná a rendőrség kézre keríteni a tettest. Ekkor lépett be a két nyomozó az épületbe. Todd lángoló feje szemlátomást duplájára nőtt, amikor meglátta őket.
– Ó, ismét a két szuperzsaru! Üdvözlöm önöket! Végre ideértek! Már azt hittem, teljesen elfelejtettek! Mégis mikor akarják elkezdeni a nyomozást? Az elkövető már valószínű már árkon-bokron túl van a 200 dollárommal, és egy igen drága whiskyvel. – Tovább ömlöttek volna belőle a szavak, de Liv közbeszólt.
– Jobb reggelt, Todd! Látja, itt vagyunk, nem feledkeztünk meg önről! És most higgadtan mondja el, mi is történt. De ha inkább tovább szidalmazná a munkánkat vagy minket, megteheti, de azzal is telik ám az idő! – mondta erélyesen, mire Todd szemlátomást visszavett egy kicsit a flegma modorából.
– Ne haragudjanak, de ebben a félévben már másodszor rabolnak ki. A többiről nem is beszélve! A tettesek meg sehol! Szerintem érthető, ha meglehetősen ideges vagyok – szomorodott el. – Tehát reggel – mint minden reggel – ugyanabban az időben, hat órakor nyitottam. A szokásos környékbeli emberek jöttek vásárolni. Majd valamivel hét óra előtt pár perccel bejött egy sötét színű kapucnis kabátot viselő alak, aki még sapkát és napszemüveget is viselt. Ekkor már sejtettem, hogy nem lesz ennek jó vége! – Ahogy Todd egy pillanatra eltért a vallomásától, Liv megragadta az alkalmat és közbeszólt:
– Honnan tudja pontosan, hogy mennyi lehetett az idő? – kérdezte összehúzott szemmel.
– Szólt a rádió, és az esetet követően mondták be a hétórás híreket – válaszolta, majd folytatta: – Az alak pisztolyt rántott és a pénzt követelte a kasszából, majd amikor megkapta, kifele menet leemelt egy üveg whiskyt. – Szinte könny szökött a szemébe, és nem lehetett tudni, hogy ez a pénz miatt, vagy az italhoz fűződő „barátsága” miatt történt. – Még jó, hogy reggel van, így nem volt sok pénz a kasszában. Körülbelül 200 dollár. Az ital nemkülönben.
– Valószínűleg jó ízlése van az elkövetőnek – törte meg a feszültséget Dereck, és inkább volt gúnyos a kijelentése, mint vicces.
– Dereck! Kérlek! – szólt rá Liv, és egy lesújtó pillantással nyomatékosította is ezt. Majd ismét Toddhoz fordult: – Kérem, folytassa! Tudná jellemezni a tettest? Bármi apróság is segítség lehet.
– Azt mondanám, hogy körülbelül 180 centi magas, fehér bőrű, vékony testalkatú, borostás férfi. A hangja nem volt ismerős, de hallhatóan elváltoztatta – gondolkodott erősen. Hirtelen felcsillant a szeme.
– Kicsit húzta a lábát, bicegett! Talán ez jobban segít. – Liv bólintott. – Sajnos mást nem tudok mondani…
– Tartózkodott még bárki a helyiségben, amikor az eset történt? – kérdezte a lány.
– Igen, volt itt egy vásárló, de abban a pillanatban kereket oldott, ahogy meghallotta, mibe csöppent. Lehet, hogy még ő is elvitt valamit?! – Hirtelen elfehéredett, amikor tudatára ébredt, hogy akár ez is történhetett.
– Ha nem tud mást mondani, akkor talán megnéznénk a kamerafelvételeket.
Todd bólintott, majd eltűnt a hátsó helyiségben. Kisvártatva egy laptoppal tért vissza. Bekapcsolta, matatott még rajta egy kicsit, majd a nyomozók felé fordította a képernyőt. A látottak alapján megállapították, hogy minden úgy történt, ahogy Todd elmondta. Livnek is feltűnt a férfi jellegzetes járása. Tudta, hogy látta már valahol. Zakatolt az agya, felpörögtek a fogaskerekek. Próbált visszaemlékezni, mikor is látta már ezt a mozgást. Már nem is figyelte a felvételeket, pedig Dereck újra és újra visszapörgette. Teljesen elmerült a gondolataiban. Kétségbeesetten próbálta felidézni, hogy ki is lehet ez. Ahogy lázasan törte a fejét, Todd két csésze kávéval szeretett volna kedveskedni nekik. Liv elvette, és hálásan nézett a férfira. – Köszönöm! – mondta, miközben úgy itta az éltető nedűt, mintha az élete múlna rajta. És nem is volt rossz a kávé. Sőt kifejezetten jó! Ám ekkor eszébe jutott, hogy ki lett zökkentve az előbbi gondolataiból, és vagy a kávé, vagy a figyelemelterelés hatására, de Livet villámcsapásként érte a felismerés: tudta ki az elkövető!
– Todd, még egyszer köszönjük a kávét, nagyon hatásos volt! – vigyorgott. – Ha bármi kérdésünk lenne a továbbiakban, akkor keressük! – közben pedig megrángatta Dereck ruháját, jelezvén, hogy indulniuk kell. A férfi ekkor nézett fel a laptopból és rögtön tudta, hogy Liv talált valamit. Ismerte ezt az arckifejezést; ez volt a „tudom, ki az” arckifejezés.
A kocsi felé igyekezve Dereck nem győzött úrrá lenni a kíváncsiságán. Mikor beszálltak, azonnal Livnek szegezte a kérdést: – Áruld már el, ki az! Megnéztem a felvételeket legalább ötször, de nem tűnt fel semmi különös a tettes horgas orrán kívül. De te már tudod, úgyhogy ne csigázz! – szólt rá erélyesen, és ezen a határozottságon még a lány is meglepődött.
– Hát ez az! Csak nézted, de nem láttál semmit! – vigyorgott elégedetten, miközben rádión beszólt, hogy rendőröket kér a nyugati parki sikátorokhoz, mert valószínűleg megvan a gyanúsított, majd közölte Dereckkel: – Irány a nyugati park! Meg kell keresnünk Dagi Joe-t!
– Dagi Joe? De hogy jön ő ide? Mi köze hozzá? Ő volt az? Nem lehetne még téged sem felismerni, ha ilyen öltözékben lennél! – vágta rá azonnal. De Liv folytatta:
– Nem emlékszel, hogy az egyik balul sikerült rablásnál egy rendőr meglőtte? – Dereck helyeslően biccentett, hogy igen, emlékszik rá. – És hol találta el a golyó? – kérdezte. – Látom, már kapiskálod! Igen, a jobb combján. Azóta húzza a lábát. Még jó, hogy ilyen jellegzetes a járása. De azért te is ügyes vagy! A lábára koncentráltam, az orra fel sem tűnt! – paskolta meg
a fiú vállát.
Mire ezt megbeszélték, meg is érkeztek a nyugati parkhoz, amely nevével ellentétben nem egy füves-fás terület volt, hanem sikátorokkal övezett nyüzsgő tér, ahová autóval be sem lehetett hajtani a nagy tömeg miatt. Közkedvelt helye volt ez a helyi alvilági alakoknak, és egyéb, alkohol- és drog- problémákkal küzdő embereknek. Ez volt Dagi Joe törzshelye is. A nyomozókat gyorsan felismerte pár alak, akik gyorsan el is párologtak. Nem kellett sokáig keresgélniük, mert a park egyik lepukkant talponállójában megpillantották emberüket. Ugyanazt a sötét, kapucnis kabátot viselte, mint a kisbolt kirablásakor. Gyorsan mellette termettek, mielőtt kereket oldhatott volna.
– Helló, Dagi Joe! Volna ránk pár perced? – kérdezte Liv lekezelően.
– Üdvözletem, Preston nyomozó! Mi járatban erre? Miért nem hagyják békén a tisztességes állampolgárokat ezen a szép délelőttön? – kérdezte Joe, és ennek hallatán a körülöttük lévő emberek hangos üdvrivalgásban törtek ki. Mielőtt Liv megkérdezhette volna a bolt kirablásáról, a felbolydult, alkoholos állapotban lévő tömeg szinte egyszerre akarta elhagyni a szórakozóegységet a „nyomozó” szó hallatán. Livet és Derecket is majdnem fellökték, és – kihasználva figyelmük pillanatnyi elterelődését – már Dagi Joe is kereste, merre iszkolhatna el. Látta, hogy a kis utcák kiürültek az egyenruha láttán. Nincs menekvés – gondolta lemondóan. De! A főút felé!
Mire a nyomozók felocsúdtak, észrevették, hogy az emberük menekül. A felgyűlt adrenalin hatására Joe szemlátomást szárnyakra kapott. Utánaeredtek, de az előnye tetemes volt.
– Dereck, a kocsiba, most! – ordította Liv. – Vezess, ne totojázz! Utána! – adta ki a parancsot a lány, amit társa azonnal követett, mert tudta, ha elszúr valamit, Liv éktelen haragra gerjed, talán még a társától is el kell búcsúznia. – Gyerünk, gyerünk! Ott van! – ordította. – Hajts fel a padkára!
– De a kocsi… – próbált ellenkezni, de a lány újra ráripakodott.
– Szarok a kocsira! Elmenekül! Majd meg lesz javítva! Csináld, amit mondtam! – és a nyomaték kedvéért még egy morgást is bevetett, mint egy véreb. És Dereck tudta, hogy meg kell tennie. Minden kíméletét latba vetve felhajtott a padkára. Az autót jobban sajnálta, mint a menekülő rablót, aki ha Liv kezei közé kerül, akkor elveszett ember. Kis sebességgel követték Joe-t, óvatosan, nehogy valamelyik járókelőnek baja essen, és amikor mellé értek, Liv kivágta a jobb oldali ajtót, Dagi Joe pedig hatalmas puffanással terült el az aszfalton. A lány kipattant a kocsiból, és a még földön fekvő ember kezeit a háta mögött össze is bilincselte.
– Na, Dagi Joe! Jogodban áll hallgatni! Minden, amit mondasz, felhasználható ellened a… – szerette volna folytatni az ilyenkor szokásos szöveget, miközben megpróbálta talpra állítani, de ekkor erős bűz ütötte meg az orrát. – Délelőtt van, és már így árad belőled a piaszag? – mondta, még mindig a gyanúsított mögött állva. Majd megnézte a férfit elölről is, és látta, hogy a kabátjából valamiféle folyadék szivárog. Szétnyitotta a kabátot, és egy törött whiskysüveget húzott ki a belső zsebből. – Dagi Joe! Bármibe mernék fogadni, hogy ez ugyanaz az üveg, ami a ma reggeli rablásból származik Todd kisboltjából, és akkor nagy bajban vagy! Márpedig ez onnan van, nem is kell mondanod semmit – közölte határozottan.
– Az egyik haveromtól kaptam – kezdte a védekezést, majd folytatta: – Különben is, ez rendőri túlkapás! Feljelentést teszek bántalmazásért! Lehet, hogy eltört valamim, mert mindenem fáj.
– Valószínű az egódon nagyobb csorba esett, mint az eséssel szerzett fájdalom, hogy megint egy nő kapott el! – csatlakozott a beszélgetésbe Dereck is, és látszott, hogy Dagi Joe-t ez valóban jobban bántotta.
Liv óvatosan betuszkolta az autóba a mozogni is alig bíró Joe-t, majd Ő maga is beszállt. Gondosan lehúzta a két első ablakot, hogy még orron át se kapjanak alkoholmérgezést. A kapitányságra menet azon gondolkodott, vajon egy ilyen vékony alakot miért hívhatnak daginak? Lehet, hogy pont a vékonysága miatt? Ám ekkor bevillant neki egy vicces ötlet, hogy másról is kaphatta a nevét. A gondolatra, hogy miként vélekedik a hátsó ülésen utazó gyanúsított egyes testrészéről, elnevette magát.
– Örülök, hogy ilyen jól szórakozik, nyomozó! Majd nem fog, ha felelősségre vonják azért, amit tett! – közölte felháborodottan. – Az, aki ilyet tesz egy ártatlan emberrel…– Liv ezt már nem hagyta szó nélkül.
– Ááártatlaaan? – kérdezte megrökönyödve. – Tudod, Dagi Joe, nem is tudom, kit fognak ezért elmarasztalni. Azt, aki elfut a nyomozók elől?