A Boszorkányok Védőszentje

A Boszorkányok Védőszentje

Lelkek útján

Dezső Sándor



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 422
ISBN: 978-3-99131-348-9
Megjelenés időpontja: 2022-11-17
Rendkívül olvasmányos, fordulatos, színes fantasy kalandregény.
1. fejezet
Árnyak

– Atyám, vétkeztem – mondtam, közben vér folyt végig az arcomon. Bal kezemben késem, a jobban pedig egy szál cigaretta. Sebhelyes fejbőrömet nekitámasztottam a gyóntatófülke törött, koszos rácsának. Hörgő, halálra vágyó hang vonyított lábam alatt. Barna csuhás, szakadt ruházatú, félig megskalpolt pap szólt hozzám utolsó erejéből.
– A pokol tüzén fogsz elégni! Megrontottad Isten házát, és elengedted a vétkeseket! – kiabált rám.
Felnéztem nagy levegőt véve. Boltíves plafon köszönt, amin apró darabokból kirakott színes kövek tündököltek. Körülöttem hullák. Mind papok. Az egész templom vérben úszott. Lángolt középen a Jézus-szobor. Folyt le dicsőn a festék, melyet hitetlen kezek festettek reá. Akárcsak a megtisztulás. Vajon most büszke híveire, kik oly sok rosszat tettek e Földön, mindet az ő nevében? Létezik egyáltalán? Ugyanazt tenné, mint én, látván tébolyult követőit? Rengeteg kérdés, válaszokat mégsem hallok. Életem akkor számítana, ha megtudnám, van-e értelme annak, amit művelek. Hűvös, mégis kellemes éjszakánk kerekedett. Hollók társaságában gyenge szellő vitte messzire a holtak hamvait.
– Ha maga is ott lesz, atyám, akkor tudom, jó helyre kerültünk mindketten – válaszoltam kifújva füstömet.
Ezután összezúztam a pap fejét bakancsommal. Ha az általuk említett Túlvilág létezik, biztosan megvár ott. Roppant koponyája, majd még több vér csorgott a fa padló korhadt deszkáira. Nyelte, mintha újszülött csecsemő lenne, aki az anyja melléből örökkön szívná a kellemes, meleg tejet. Felálltam székemből nehezen, környezetemben kapaszkodót keresve. Kilépve a fülkéből a kápolna közepére értem, ott görnyedten a földön feküdt egy nő. Lenéztem rá. Ő halott tekintetével az égre bámult. Sápadt arcán száradó, koszos vér honolt. Könny csordult szememből. Sérült bőrén korbácsnyomok forrtak össze hegként. Zúzódások lábain zöldre színeződtek.
– Elkéstem. Nem tudtalak megmenteni… – térdeltem le hozzá. Felemeltem testét, majd magamhoz öleltem. Könnyeimmel áztattam ruháját. Közben bocsánatot kértem tőle. A bejárati ajtónál állt némán két nő. Engem néztek. Fekete ruhákban. Fehér bőrük, sötét hajuk csak úgy nyelte a tűz vöröslő színét. Ők is szomorúan tekintettek rám. Majd közelebb sétált az egyik, és azt mondta:
– Megtettél mindent. Ne hibáztasd magad. – Ekkor felnéztem, egészen mélyen, lilán tündöklő szemébe.
– Megmentek mindenkit! Senkit sem hagyok meghalni többet! – válaszoltam. Felálltam, és testét továbbra is magamhoz szorítva pillantottam a másik nőre, aki reménnyel teli szemmel tekintett rám. Egy ideig figyelt, majd megszólalt:
– Mennünk kell! Méltó temetésben részesítjük. – Elindultunk kifelé a templomból, ami szépen lassan leégett. Fekete füstje és omladozó belseje csodás képet festett az éjszakában.

Valahogy mégsem élvezhettem e képet. Számomra egy újabb bukás. A sokadik ártatlan élet, amit elvesztett világunk. A Fekete Erdő közepén létezett egy sötét sírkövekből épült temető. Ez a hely, amire senki sem talál rá. Ide azok kerülnek, akiket boszorkányság vádjával ölnek meg. Vízbe fojtás, máglyán égetés, és minden más kínzás, kivégzés. Papok teszik az Úr nevében. Mit gondolok én? Azt, hogy ez nem helyes! Próbálom megvédeni az ártatlan nőket. Az összes papra lesújtok utam során.
Valamiért mégsem tudok ott lenni mindenhol. Bár az összes nőt és gyereket megmenthetném! Esténként álmomban az ő hangjukat hallom. A sírást, a segélykérést. Azt a sok életet és fájdalmat érzem, s nem hagynak nyugodni.
Miattuk vagyok úton éjjel-nappal. Mert nem engedhetem meg senkinek e bűnt, amit gondolkozás nélkül elkövetnek az emberek. Mit tenne az Úr, ha létezne? Ugyanazt, amit én. Elsöpörné tébolyult híveit, majd új alapokra helyezné amúgy is ingatag hitét. Ő viszont ezt hátradőlve nézi. Vicces, mert nem tudom, hogy ki vagyok. Csak egy ember, aki tüzes bottal jár. Az árnyékban mozog. Valójában senki sem ismer. Senki sem lát. A nevem Sasy. Legtöbben viszont a Boszorkányok Védőszentjének hívnak.

Anglia, 1621
Tavasz

Rettegő emberek. Tébolyult királyságok. Rengeteg bűnözés, tömeges erőszak. Valaki igazságot tesz? Ki jó és ki a rossz? A történelemben az én fajtám elvész, akármit cselekedne. Engem ez kicsit sem zavar. Régi, ismerős hangok csengtek fülemben.
Nyugodtan ittam egy kisvárosi kocsmában a sörömet. A negyedik hordó kakassört nyitotta vendéglátónk. Az aranypénzek csörgése a padlón illett a heves hegedűszó mellé. Cigarettám füstje magasra szállt. Háttérben nagy zsivaj, félig meztelen felszolgálólányok, undorító, részeg alakok mindenütt. Markosabb férfiak sorban késeket dobáltak a királyi címeres plakátra a falon. Hörögve csúfolták a trónörököst, és nyál- csorgatva gondoltak a hercegnőre. Átlagos estének ígérkezett.
Fekete kabátot viseltem, ami földig érő hosszal büszkélkedett. Sötét bőrbakancsom a széken támasztottam, viszont ha kellett, szántotta az utakat. Többszíjas öveim derekamon lógtak, fekete kalapom takarta arcomat. Sokan alkimistának néztek. Ruhám alatt lapult egy ritka szamurájkard, melyet hátamon viseltem. Bal oldalamon késem lógott, míg jobb felemen, derék tájt, puskám díszelgett. Egycsövű, 3-as cilinderű lőfegyver, ezüstszínnel. Bakancsom belsejében néhány tőrt rejtegettem. Mellemen végigvezettem a töltényhevedert – ázsiai mestertől vásároltam évekkel ezelőtt. Tüzes bot. Sokan ennek nevezték lőfegyveremet. Az előkelők nyelvén így csengett. Ízlelgetve a húst, melyet három ezüstért vettem, rájöttem: ezt még egy kutya sem enné meg élete utolsó pillanatában. Biztosan nem tetszettem a pultosnak, vagy épp macskáját sütötte ma estére főfogásnak, aki nem fogott elegendő patkányt gazdájának. Sok helyen hasonlóan ehetetlen moslékot szolgáltak fel. A bab, ami mellé járt, talán ehető is lett volna, viszont fűszer helyett hajszálak pihentek benne, mik kevésbé hozták meg az étvágyam. Többen lelkesen fogyasztották az ételt. Megszokták az évek alatt, hogy az egyre mélységesebb élelmiszerhiány okozta válság miatt kénytelenek megenni akármit, ami eléjük kerül. Ennyit a kocsmáról. Nyugatabbra takarosabb csehók szolgálnak fogyaszthatóbb táplálékot. Ideje továbbállni.
Fekete nadrágomról lesöpörtem a dohánymaradványt, mely a sodrásból maradt rajta. A Sarokban fekvő kutyák emelték fejüket magasba, szaglászva utánam, hátha maradékomat megkapják vacsorára. Felálltam és távoztam. Vizslató tekintetek követték léptemet. Éppen időben, mivel a népek már siettek a dombra. Jómagam is arra tekintettem. Fáklyák égtek, füstjük, mint a kígyó tekeredett felfelé. Talán be akarja kebelezni a helyet. Megemészteni szépen lassan, és magába olvasztani. Akár az egyház országunkat. Ma boszorkányégetést tartottak a Szent Hegynek nevezett dombon. Mindenki, aki félte Isten nevét, vagy csak szórakozni szeretett volna, oda tartott. Ismét egy ártatlan nő, aki halálra ítélve hamis bűnei miatt lakolna. Tegnap óta hangosan örvend a türelmetlen pórnép. Viszik fiaikat, beléjük nevelve az átlag polgárok gondolatait. Kivégzésekkel öntözve a gyermeki fejükben csírázó gyűlöletet. Ahogy haladtam a tömeggel lassan felfelé, úgy nőtt a hangzavar, illetve olyan szavakkal dobálóztak, amik nem illették meg e helyet.

– Remélem, üvölteni fog, míg el nem ég a tüdeje! – Az egyik paraszt ezt akarta hallani.
– Hadd süljön át a bőre a boszorkánynak!
– Égjen tisztátlan teste, mert magába engedte a gonoszt! – És folytatták. Talán a félelem beszélt belőlük. Vagy szimplán erre vágytak?
Már felért mindenki, aki a mai tisztító tüzet látni akarta. Türelmetlenül toporzékoltak, összenyomva társaikat próbáltak kedvezőbb helyre kerülni, mire kezdetét veszi az ítélethozatal. Oszlopnál állt lehajtott fejjel egy barna hajú nő. Erősen szorította testén lenge ruháját összegyűrve az öreg kötél. Lábai alatt a sok fa már lelocsolva olajjal. Sebzett talpát szúrta a fenyőből kiálló tűlevél. Középen állt egy pap szürke köpenyben. Fakereszt a nyakában, hasonló kereszt bal kezében, a jobban pedig sötét borítós, sárguló lapos Biblia. Széttárta karját, és nekilátott szokásos beszédjének.
– Urunk, Jézus Krisztus, lásd e bűnös testet, és szabadítsd fel a lelkét! – Miközben ezt mondta, én elővettem egy fán rejtegetett íjamat, hosszú nyíl társaságában. Ráillesztettem a húrra. Lassan, magabiztosan feszítettem néma fegyverem. Hollók ültek szomszédos ágon párosával, várva a megmaradt hulla átsült húsát, amiből talán csipegethetnek. A pap mögött jobbra álló, zsákba bújtatott fejű hóhér felemelte a kezében lévő fáklyát.
– Most eljön érted e tisztító tűz, mely segít a Mennybe jutásodban! Ott Isten megbocsájt neked! – Mikor ezt befejezte, a hóhér készült begyújtani máglyát. Hangosodó tömeg moraja halkult utolsó levegővételemnél. Ekkor szállt nyilam egyenesen a szívébe. Sok őrjöngő ember elcsendesült, mert a hóhér még állva tudott maradni, míg nem tudatosult benne, hogy ő már halott. Mikor összeesett, a pap is reá vetette tekintetét, bár ekkor már mögötte álltam. Szaggatva, némán vett levegőt. Remegő arccal fordult felém. Csuklyám elrejtette arcomat, kalapom pedig a fán hagyott íjamon díszelgett.
– Hát eljöttél értem? Mondd, mit vétkeztem?
– A válasz maga mögött van, atyám – utaltam ezzel a nőre. Lassan késemet az alhasába szúrtam, és szépen elkezdtem felnyitni a tüdeje felé.
– Ő egy boszorkány! – fejezte be rekedt hanggal, vért hányva maga elé. Mellkasánál kitéptem a késemet. Többen a tömegből hátrálni kezdtek, illetve suttogva találgatni, vajon ki lehetek. A helyzet adta magát. Hamar zártam a beszélgetést.
– Maga pedig pap. Ahova tart, ott rájön az igazságra. – Ezután balról jobbra irányított, hirtelen vágással fejeztem be a keresztet testén.
Élettelenül esett a nép elé. Ők rettegve legeltették szemeiket rajta. Közben már siettem a kikötözött nőhöz. Felnézett rám könnyes szemeivel, kócos hajjal, piros szeplős arcával köszönt. Tekintetében láttam fájdalmát, a rettegést. Vajon mit tehettek vele? Míg gondolkoztam, eloldoztam. Kezeim közé zuhant. Megfogtam, magamhoz ölelve. A fáklya lángjait szél fújta a gyorsan csordogáló olajra, ami meggyújtotta alattunk a máglyát. A jobbágyok azt hitték, mindketten a tűzbe vesztünk. Mi ketten végül a lángok között szöktünk egy csendes, sötét helyre. A fák között verekedtem át magunkat holdnak gyönge fényében oda, ahol senki sem bánthatott. Óvtam karommal az ágaktól puha bőrét. Erősen kapaszkodott kabátomba, hevesen lélegezve. Szívverése ütemesen pulzált, amivel erőt adott lábaimnak. Letérdeltem szembe vele, a földre. Ő rám nézett, majd azt mondta:

– Megmentettél. Miért tetted?
Viszonoztam pillantását, de nem feleltem. Csak megtöröltem az arcát régi kendőmmel, amin vörös hímzés fakult. Ő szipogott, és folytatta:
– Az Úr azt akarta, hogy ma meghaljak. Te pedig szembeszálltál vele!
– Egy pap akart megölni téged valami miatt, amit nem követtél el – válaszoltam. Félrenéztem, majd vissza rá.
– Ki vagy te? – kérdezte ekkor már kicsit összeszedettebben. Nem tudtam belemélyedni a beszélgetésbe, ugyanis éreztem valami egészen furcsát. Mintha szemek lestek volna rám.
– El kell hagynod ezt a falut! Ismerek egy helyet fenn, a hegyek mélyén. Ott békében élhetsz – mondtam, kicsit siettetve a dolgot.
– Nem ismerem az utat! Engem ott csak a magány várna – tekintett félre a hűvös éjszakába meredve.
Levettem csuklyám, ami meglepte őt. Szőke, hátrafésült hajam, kék szemem, sima bőröm szőkés szemöldökkel párosult. Ajkaim kissé kiszáradtak, néhol vércseppek alvadtak arcomon. Ekkor megérkeztek azok, aki segítenek majd neki.
– Semmi gond. Vannak, akik utat mutatnak. Míg érzéseidet szívedben hordozod, s oda tartasz, ahol sorstársaid várnak, magány nem érhet utol. – Ebben a pillanatban mosolyt csaltam arcára.
Nekem elég volt e köszönet. Mögöttem persze már megjelent két nő. Az egyik minden általam kiszabadított lelket kísért új otthonába, míg másik társaságomat kereste. Felálltunk, végül a bemutatkozást követően útra keltek. Még egyszer visszapillantott, de a fák elnyelték őket. Ketten maradtunk a másik nővel a fák bölcsőjébe burkolózva. Mosolygott, mint mindig.
– Megmentetted – kezdte mondandóját Stella, aki évek óta a Fekete Erdő boszorkánya.
– Őt igen. Sokaknak viszont éreztem fájdalmát. Nem segíthettem nekik – folytattam. Stella közben lassan sétált, becserkészve engem.
– Mindenkit te sem menthetsz meg, Sasy. Igyekszel, és egyszer ez okozza a veszted. – Ekkor már mögém ért. Kezeivel hátulról átölelt. Lehajtott fejjel tekintettem a földre némán.
– Sok embert fogsz megmenteni. És még annál is több boszorkányt. Mind biztos helyre kerülnek, neked hála. De a holtakat nem támaszthatod fel – suttogta utolsó mondatát fülembe. Vett egy mély levegőt, aztán lassan körbe kezdett sétálni, bal tenyerét rajtam tartva.
– Pedig nagyon közel vannak hozzám. – Mikor befejeztem, már előttem állt. A szemembe nézett. Hosszú fekete haja magába szívta környezetünk csodás színeit. Lila szemét tükrözte a holdfény.
– Tudom mióta nem aludtál. Annyira közel vagy, mégis távolnak érzem. Évek óta látlak szenvedni. Sosem csillapítja az éhségedet egy megmentett lélek sem – simította végig arcomat. Már tompultak az érzéseim. Tudtam, nem használ átkot, mégis hirtelen csendes lett a világ, még a szél sem lengedezett.
– Szeretnél ma pihenni, igaz? Tudod, hogy én segíthetek. Csak egy szavadba kerül. – Ahogy közeledtek ajkai, nekem a szemeim úgy csukódtak le. Majd beköszöntött az éj, s az erdő elcsendesült.
Csókja egészen reggelig hagyott pihenni. Egy hang sem zavart. Egy lélek sem tűnt fel. Tényleg ki tudtam pihenni magam. Álmomban sárga búzamezőn jártam fényes nappal. Ismeretlen nő fogta a kezem. Húzott maga után, nem nézve hátra. Szép álom. Olyan meleg. Talán ez emlék lenne, vagy sokadik képzelgésem csapdájába zuhantam?

Hirtelen maguktól nyíltak szemeim. Öreg fa tövében feküdtem, ujjaimat nyugtatták a fűszálak, amik bőrömön táncot jártak. A felszerelésem mellettem gondosan összekötve hevert. Jobb oldalamnál kis csomagban szárított hús, illetve pár répa. Kulacsomban szerencsére még lötyögött egy kevés víz. Lecsavartam tetejét, ami koppant a falán, mikor kiittam belőle kristálytiszta vizemet. Száraz torkomat minimálisan átmosta a kellemesen hűvös ital. A tegnapi rum után könnyedén keltett életre ez a fél korty.
Környezetem gyanúsan csendes, békés hangulatot teremtett nekem a reggeli mellé. Szerencsére tudtam, merre tartok majd tovább, így nem gondolkoztam máson. Talán már meg is feledkeztem a reggeli füstölt hús finom ízéről. Közel hozzám, magas fa ágáról szólt hozzám egy vékony lányhang.

– Jó reggelt, Sasy! Hogy aludtál? – tette fel a kérdést valaki. Mozdulatlanul ültem tovább. Ettem-ittam. Kis idő múlva előbújt a fák közül az ismerős.
Alacsony, százötvenöt centiméter magas lány fiatal arccal, kis, arányos testalkattal. Szoknyát viselt, ami testéhez simult. Sárga-szürke ruházata a felettünk tündöklő napra emlékeztetett. Kezében fa botot tartott, míg másikban egy könyvet. Szájából szalmaszál lógott. Rövid, szőke haja válla vonalában vágva minimálisan arca elé lengett. Rose mágustanonc volt. Alacsony varázserővel bírt, de gyorsan tanult a korához képest. A természet élővilága iránti szeretete messze felülmúlta nem csak az emberekét, hanem fajának tagjaiét is. A mágusok tornyának örököse ezen kívül az apja, a végtelen hatalommal és bölcsességgel bíró Chaos Mágus elmondása szerint.
– Nem szeretem, mikor bujkálsz – válaszoltam. Rátekintettem, ő pedig elpirosodva közelebb lépett.
– Most is érezted a közelben a jelenlétemet? – kérdezte aranyosan, illetve meglepetten. Rose-zal pár éve találkoztam először futólag, mikor a hegyekben jártam. Barátságosan és segítőkészen támogatott, míg vissza nem kellett térnie pár nappal később a toronyba.
– Igen. Te viszont mit keresel itt? – érdeklődtem, továbbra is magam elé nézve. Ő elfordult, majd válaszolt.
– Csak épp erre jártam – vágta rá. Meglepett a helyzet, ugyanis nem szokott makacs lenni.

Felszerelkeztem, közben gondolkoztam. Tegnap egy falu kimaradt. Azt talán ma kéne pótolnom.
Lehetséges, hogy a helybéliektől megtudom, ki az, akit halálra ítéltek és ma lesz a kivégzése. Viszont Rose még mindig csak állt. Némán, orrát fennhordva. Nem bírtam már nézni. Közel mentem hozzá. Leguggoltam, vállára tettem a kezem, ezzel rávettem, hogy magától felém forduljon. Amint megtette, egészen közel került arca az enyémhez, erről tágra nyílt, világoskék szemei, továbbá piros arca árulkodott. Botját erősebben szorította. Cipőjének orrát a földbe nyomta, és kis tányért formált odalenn. Kivettem szájából a szalmaszálat, és másik felét az orrára csaptam gyengén.

– Miért vagy itt, Rose? – kérdeztem, közben a szemébe néztem. Ő kicsit észbe kapva felelt, vékony hangon.
– El kell, hogy vezesselek a boszorkánytanácshoz. Mágus mesterem ezt a parancsot adta. Minél előbb indulnunk kell! Fontos hírek vannak számodra. – Elképedve néztem rá, bal vállát még mindig fogva. Miért hívat engem a boszorkánytanács? Sosem volt erre példa.
– Rendben. Mennyi idő, míg odaérünk? – kérdeztem, majd felálltam.
– Ha most indulunk, egy napnyi járóföld.
Viszonylag közel vagyunk. Tudtam, útközben pár falut meg kell látogatnom. Rose északkeleti irányba mutatott botjával.
– Induljunk! – vágtam rá. Már akart volna valamit mondani, de akkor szájába visszadugtam a szalmaszálat, ezzel pontot téve a dolgokra. Ő követett, és útra keltünk. Rose elég beszédes kis varázslólány. Fiatal lelke tiszta és reménnyel teli. Ha ügyesen tanul, biztosan nagy mágus lehet. Főleg úgy, hogy az apja a hatalmas Chaos Mágus. Elképesztő. Gondolataim nagy részét mégis a tanács foglalta el, akár bőséges étellel megrakott asztal, ahova még egy pohár bor sem fér kísérőnek két fullasztó falat között. Mit szeretnének? Évek óta járom a településeket boszorkányok után kutatva. Ennyiről szól az életem. Biztosan Stella keze van a dolgokban. Mindig ő az, aki a háttérből mozgatja a szálakat. Lefogadom, most is szemmel tart. Vagy csak vár rám valahol, ahova úgyis el fogok menni. Ezen gondolatok közepette értünk be egy nagyobb faluba. Rothadó falak fogadtak mohás tetőkkel, negatív emberekkel. Sokan szekerekre rakodtak bútorokat vagy apró gyermeküket. Készültek talán valahova? A falu szívében haladtunk, ahol több plakátot láttam a falon. „A boszorkány tömlöcben”, „Elkaptuk a strigát”.
– Ma délután végzik ki – mondta egy arra járó részeg alak. Mocskos ruházatban, cipő nélkül, borát kincsként őrizve álldogált. Napégette nyakára vizes rongyot rakott.
– Merre tartják fogva ezt a nőt? – Kérdésem közben rámutattam a plakátra. Rose közelebb lépett a hirdetőfelülethez, kémlelve a többi felkérést. Olvasgatta egyszerű köznyelvünket, miben néhol helyesírási hibákat is észrevett.
– A falu végén egy börtönben van, a templom mögött – válaszolt, mire szememmel megtaláltam célomat. Olyannyira tudta, merre küldjön minket, hogy az már gyanakvásra adott okot. Válasz nélkül hagytam az öreget. Kezemet zsebre téve indultam Rose támogatásával abba az irányba.
5 Csillagok
Csak ajánlani tudom - 19.11.2022

Ez a könyv új értelmet ad az 1600-as éveknek. Megosztó és kritikus könyv egy fantasy, sci-fi story-ban. Kérdések kérdés után.

5 Csillagok
Vègre valami újdonság - 19.11.2022

Rengeteg kèrdèst vet fel a sztori ès izgalmas kalandokon keresztül keresi a válaszokat!

Ez is tetszhet Önnek :

A Boszorkányok Védőszentje

Pócs Ervin András

Út a semmibe

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők