A félelem nélküli harcosok

A félelem nélküli harcosok

Neukirchner Ferenc



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 182
ISBN: 978-3-99107-430-4
Megjelenés időpontja: 2021-09-30
Kalandos, fordulatos regény mindenkinek, aki szereti a lendületes, izgalmas történeteket.
Előszó
A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik a kalandokat, izgalmas ütközeteket, csatákat, ármányt és szerelmet. A történetben sok szálon folynak a kalandos történetek, amelyekben négy királyságon át – a keleti, az északi, a nyugati, és végül a déli királyság területén át – követhetjük nyomon főhősünk kalandjait, ahogyan a volt rabszolgafiú igazi hőssé válik az olvasó és az őt körülvevő szereplők szemében. A történet olyan izgalmakkal teli, hogy aki elkezdi olvasni a könyvet, szinte le sem tudja majd rakni.
Fecó

I. rész
Reggel van, a felkelő Nap fényénél egy lovascsapat körvonalai rajzolódnak ki az északi puszta zöld gyepén. A lovascsapat már több napja úton van. Céljuk a távoli Szaki királyság, de míg azt elérik – ha egyáltalán eljutnak oda – számtalan akadály kerülhet útjukba és gátolhatja megérkezésüket. Vezetőjük Sen, aki azért vállalta fel ezt a hosszú és veszélyes utat, hogy fényt derítsen múltjára, és talán megtalálja vagy legalábbis fényt derítsen arra, kik voltak a szülei, honnan is származik valójában.
Egész múltját homály fedte ugyanis. Még fiatalon – emlékei szerint úgy hatéves lehetett – eladták őket az Északi Királyság egyik kikötőjében, Vork városában egy keleti rabszolgakereskedőnek – ha jól emlékszik, egy hasonló korú fiúval együtt. A kufár hajóján a távoli Keleti Királyságba hozta őket, ahol is mindketten egy kőbányába kerültek.
Nevüket is itt kapták, mert az út folyamán azt is elfelejtették, miután a hajón is elég mostohán bántak velük a hosszú út során. A másik fiút Sidnek nevezték el. A kőbányában az elején vizet hordtak a többi rabszolgának, és élelmezésükben segítettek. Később már, amikor nagyobbak lettek, őket is befogták a nehéz és gyötrelmes munkába. Mivel nem itt születtek, termetük nagyobb és erősebb volt, mint az itt élő keletieké, így mikor elérték a 16 év körüli kort, egy helyi nagyúr, aki gyakran látogatta a kőfejtőt, hogy gladiátorokat keressen magának, felfigyelt rájuk és mindkettőjüket megvásárolta.
Életük talán még kegyetlenebb lett, hisz’ a kiképzőhelyen a többi gladiátor és kiképzőjük elég keményen és sokszor megalázóan bánt velük, mivel ők voltak a legfiatalabbak.
Három év elteltével azonban nagy átváltozáson estek át. Mindkettőjük teste még jobban megerősödött, izmaik kemények, acélosak lettek, termetükkel kitűntek a többi gladiátor közül, és tudásukkal, bátorságukkal, amit kiképzésük során szereztek, ők lettek az iskola legelszántabb harcosai. Mindketten két karddal harcoltak. Éveken át erre tanították őket, és ők ezt jól, sőt kiválóan el is sajátították, hisz’ tudták: ha bekerülnek az arénába, ott tudásukra számíthatnak csak, ha életben akarnak maradni. Ott a vesztesek, gyengék meghalnak, számukra nincs kegyelem, csak a legjobbak maradhatnak életben, és számukra az volt a cél.
Mindketten fáradhatatlanul eddzenek, gyakorolnak az udvaron, mikor kiképzőjük, Tar odaszól nekik:
– Elég, most már hagyjátok abba, holnap nehéz napotok lesz. Lehet, hogy az utolsó, gyertek, egyetek és pihenjetek, még el akarlak látni benneteket néhány hasznos tanáccsal.
Miután ettek, ittak, kiképzőjük leült velük szemben az asztalhoz.
– Úgy tudom, két szigonyos gladiátorral fogtok szembekerülni. Itt kiképzésetek során már találkoztatok ilyen harcmodorral, habár az aréna az más, mert ott a tanultaktól eltérő lehet, sőt van mindenkinek saját maga által kifejlesztett harcmodora. Csak arra figyeljetek nagyon, hogy a hálójukba, amit a bal kezükben tartanak, nehogy belegabalyodjatok, mert az a végzeteteket jelenti. Habozás nélkül végeznek veletek, hisz’ ott az a cél lebeg mindenki szeme előtt: életben maradni és túlélni a harcot.
Megköszönték kiképzőjük hasznos tanácsait, és elalvás előtt még egy kicsit elbeszélgettek.
– Te emlékszel valamire a gyerekkorodból? – kérdezte Sen.
– Sokra nem. Egy kis házban éltem anyámmal és nagyapával, az udvarban egy nagy körtefa volt és körülötte sok csirke futkosott. Egyszer fegyveresek jöttek, és elhurcoltak. Így kerültem ide.
– Én egy nagy, kastélyszerű helyen éltem, sok szolgáló vett körül, mindenem megvolt. Anyám magas, karcsú, szép nő volt, és képzeld, pont ott, ahol nekem, a füle mögött volt két anyajegye egymás mellett. Apámra én sem emlékszem. A kastély melletti parkban játszottunk épp anyámmal és két szolgálóval, amikor fegyveresek jelentek meg, és én is arra a sorsra jutottam, amire te.
Abbahagyták a beszélgetést, majd mind a ketten lefeküdtek az ágyukra és elaludtak. A reggel hamar eljött. Tar velük együtt még másik három gladiátort is felkészített, akik azon a napon harcolni fognak az arénában. Az év két napján megrendezett viadalon számos gladiátor vett részt a királyságok városából. Gazdáik ilyenkor nagy pénzekkel fogadnak rájuk. Számukra ez szórakozás volt, de a vesztes gladiátor számára a halált jelentette.
Az öt gladiátort felpakolták a lovaskocsira és kiképzőjük, valamint gazdájuk egy másik kocsival követte őket az aréna felé. Odaérve beterelték egy cellába az öt gladiátort, ahol küzdelmük elkezdéséig maradnak. Gazdájuk fent, az emelvény egyik páholyában foglalt helyet.
Megkezdődött a viadal. A küzdelmeket a tartomány alkirálya, Tau fenség jele nyitotta meg.
Elsőnek egy buzogányos és egy lándzsás gladiátor kezdett – a buzogányos győzött. Bent a cellákban feszült csend volt, mindenki a küzdelemre készült.
Tar odalépett, és kinyitotta a cellaajtót. Sen és Sid tétován álltak fel.
– Még nem ti jöttök.
A másik három társuknak intett, és elvezette őket.
– Nem félsz? – kérdezte Sid.
– Dehogynem, hisz’ nem tudom, mi fog történni velünk, vajon lesz-e esélyünk túlélni a küzdelmet.
– Tudod, mielőtt meghalok, szerettem volna megismerni apámat, még egyszer látni anyámat, egyáltalán megismerni a múltamat, de lehet, hogy már soha nem tudom meg, ki is voltam valójában.
Sen leült a padra és két kardjára pillantott.
– Most már csak bennük bízhatok.
Egy óra múlva visszatért Tar.
– Ti jöttök.
– A többiek hol vannak? – kérdezte Sid.
– Halottak – válaszolta szomorúan Tar.
– Ránk is ez a sors vár? – kérdezte Sid.
– Ez csak rajtatok múlik. Ha győztök, életben maradtok, ha veszítetek, meghaltok, csak ez a két lehetőség van. Fogjátok a fegyvereiteket és gyertek utánam.
Mindketten követték Tart, majd az aréna bejárata előtt megálltak. A két szigonyos már ott várakozott. Arcukat nem látták, mert sisakjuk eltakarta. Odalépett hozzájuk a viadal vezetője.
– Mind a négyen jöttök utánam és bevonulunk az arénába. Miután jelt adok, megkezdődhet a küzdelem. Szabályok nincsenek, a harc halálig tart. Megértettétek?
Mind a négyen csendesen bólintottak, és megindulnak az aréna közepe felé. Ketten jobbra, a másik kettő balra helyezkedett el. Ott álltak, közben a nézők elkezdték megkötni a fogadásokat. Gazdájuk 15 aranyban fogadott rájuk a másik két harcos gazdájával.
– Csak ennyivel fogadsz?
– Már így is elveszítettem 20 aranyat. Úgy látszik, ez a nap nem kedvez nekem.
Miután a többiek is fogadtak, a viadal vezetője jelzett a gladiátoroknak és megkezdődött a harc.
Először csak kerülgették egymást, a szigonyosok egy-egy döféssel próbálkoztak, de Sen és Sid ügyesen kitértek a szúrások elől. Az egyik szigonyos hálóját Sen felé vetette, de ő kardjával ügyesen elhárította azt. Sidnek nem volt ilyen szerencséje; őneki a háló a lábára csavarodott, a szigonyos a földre rántotta, majd fegyverét felemelte feje a fölé, hogy Sidbe döfje. Sidnek esélye sem volt. Sen ezt látva egy hatalmas szaltóval átugrotta ellenfelét, és egyik kardját a Sidet ledöfni készülő gladiátorba vágta, másik kardjával meg a saját ellenfele torkát vágta keresztül ugrás közben.
Döbbent csend következett, hisz’ ilyet még senki nem látott az arénában, hogy valaki egyszerre két ellenféllel végezzen. Azután kitört az örömujjongás: ünnepelték a két győztest.
Bejött a viadalvezető és visszavezette őket a cellájukba. Tar elégedetten nyugtázta:
– Ez valami csodálatos volt, ilyet még nem láttam. Hol tanultad ezt?
– Nem tudom, csak úgy jött magától – felelte Sen.
– Most hogyan tovább, mi lesz? – kérdezte Sid.
– Visszatértünk a gazda házába, kaptok egy finom vacsorát, és talán egy-egy nővel is megjutalmaz benneteket a gazda.
De nem így lett. A gazdát magához kérette az alkirály.
– For nagyúr, úgy tudom, a te tulajdonodban van a két gladiátor, akik ezt a látványos győzelmet aratták.
– Igen, királyom.
– Szeretném őket megvásárolni.
For nagyúr jól tudta, hogy az alkirálynak nem mondhat ellent.
– Mennyire gondolsz?
– 100 aranyra.
– Legyen fejenként 100.
Az alkirály gondolkodni kezdett.
– Jó, rendben.
Intett az intézőjének, aki ki is fizette For nagyúrnak az összeget.
Sid és Sen cellája előtt megjelent öt fegyveres. Tar felállt, és kérdőre vonta őket.
– Mi történik?
– Elkísérjük őket. Az alkirály megvásárolta mind a kettőt, most már az ő tulajdonát képezik.
– Kaphatok egy percet, hogy elbúcsúzzam tőlük? Évekig én voltam a kiképzőjük.
– Hogyne. – Kicsit félrevonultak.
– Isten áldjon benneteket! Remélem, jobb sorsotok lesz, mint eddig volt, talán még hallok felőletek.
Megölelte mindkettőt, majd a fegyveresek elkísérték őket.
Estefelé az alkirály színe elé vitték őket
– Jó erős és magas harcosok vagytok. Mostantól az én tulajdonomban vagytok, azt csinálok veletek, amit csak akarok, nekem tartoztok feltétel nélküli engedelemmel. Nálam is harcolni fogtok, s hogy meddig éltek, az rajtatok múlik
Másnap indultak vissza a tartomány fővárosa, Sar felé. Több napig utaztak, mire megérkeztek Sar városába, ahol mindjárt a palotába kerültek. Az alkirálynak hatalmas palotája volt, magas kőfallal körülvéve. Őket egy hátsó szárnyba vezették, ahol a többi gladiátor is tartózkodott. Itt nem csak rabszolgák voltak, hanem szabad emberek is, akik pénzért harcoltak. Mindjárt egy fájdalmas eseményt kellett átélniük: beleégették a jobb felkarjukba az alkirály jelét, ami egy körben lévő háromszöget ábrázolt.
Itt több mint száz gladiátor volt, így több kiképző is foglakozott velük. Egy idősebb, keleti harcmesterhez kerültek, aki nemcsak gyakorlati, hanem szellemi oktatásban is részesítette mindkettőjüket. Mindkettőjüknek két-két kézbe szabott markolatú, félhosszúságú, kétélű kardot csináltatott. Ezentúl ezekkel fognak küzdeni. Már vagy fél éve tartott a kiképzésük, mikor mesterük bejelentette, hogy hétvégén sor kerül az első küzdelmükre, ami halálig tart.
Eljött a hétvége. Mindkettőjüket a palota terére kísérték, itt kapták meg a felszerelésüket is: bőrnadrág, bőrcsizma, s a hátukra erősítve két-két kardjuk, hogy ne akadályozza őket a mozgásukban harc közben. Az alkirályi család és a többi nagyúr is elfoglalta már a helyét. Ott volt az alkirály felesége és négy gyermeke, két fiú és két leány. Az alkirály nagyobbik leányának szeme megakadt a két magas, izmos, itteniektől eltérő arcú gladiátoron.
– Milyen erős férfiak, szinte kár lenne, ha megölnék őket.
– Nem valószínű. Főleg az egyik nagyon ügyes; képzeljétek, egyszerre két ellenféllel végzett.
– Hogy lehetséges ez? – kérdezte Alda hercegnő.
– Lehetséges, a saját szememmel láttam.
Összepárosították, ki kivel küzd meg, majd megkezdődtek a párviadalok. Sen másodiknak lépett a küzdőtérre – most nem kettőjüknek együtt, hanem külön-külön kellett megküzdeniük. Őneki egy hosszabb karddal harcoló, pajzsos gladiátor lett az ellenfele.
A viadalvezető megadta a jelet. Sen odaugrott, a másik még fel sem ocsúdott, ő kardjával átszúrta a torkát. Ellenfele földre rogyott és kidőlt oldalra: meghalt.
– Hát ez igencsak gyors volt – jegyezte meg a hercegnő.
– Mondtam neked, leányom, hogy ez a harcos egy kivételes tehetség.
Következett Sid, akinek egy buzogányos jutott. Sid is leterítette rövid küzdelem után az ellenfelét. A küzdelmek után visszakísérték az életben maradt gladiátorokat a helyükre. Az alkirály magához kérette idős mesterüket és közölte vele, hogy mindkét gladiátor – mármint Sen és Sid – ezentúl a városi sikátorok arénájában fog harcolni.
– De ott megölik őket felség.
– Nem baj, úgyis az a sorsuk. Remélem, addig is sok pénzt keresnek nekem.
– Ahogy parancsolod, elkezdem a felkészítésüket.
A mester lement hozzájuk és elmagyarázta nekik, hova fognak kerülni.
– Ott csak akkor maradtok életben, ha elég ügyesek vagytok. Továbbá kegyetlennek kell lennetek, hisz’ ott szabály vagy szánalom nincs, egyszerűen ölnötök kell, vagy megölnek benneteket.
Eltelt fél év. Sen sok emberrel végzett, a sikátorok rettegett gyilkosának nevezték, már szinte alig akadt ember, aki ki mert volna állni vele. Sid is jól harcolt, hiszen életben maradt.
Az alkirály ismét magához hívatta az idős mestert, és beszámoltatta az eddig történt eseményekről
– Sok pénzt keresett nekem ez a két gladiátor, örülök, hogy túlélték. Tényleg kivételes képességű harcosok. Nem kell már többé a sikátorokban harcolniuk. Közöld velük, hogy a hónap végén elviszem őket a fővárosba, Attába a többit gladiátorral együtt az éves nagy versenyre, ami csaknem fél hónapig tart. Készüljenek fel a másik 28 gladiátorral együtt.
– Igenis, felség, elkezdem a felkészítésüket.
Sen és Sid testén számos sebhely és heg volt látható. Lehettek nagy harcosok, de nem voltak sebezhetetlenek. Az orvos rendbe hozta a sebeket és elkezdték a felkészülést.
Sen és Sid sokat gyakoroltak, habár Sennek nem nagyon volt rá szüksége. A többi gladiátor nagyra tartotta mindkét idegen harcost, nem szerettek volna velük szembekerülni. Indulás előtt nem sokkal az uralkodó ismét hívatta mesterüket.
– Délután kísértesd a küzdőtérre Sent!
– Miért felség, megtudhatom?
– Nem, csak kísért oda, és hozza magával a kardjait is!
A mester visszavonult. Ekkor az alkirály hívatta az egyik kapitányát.
– Válassz ki öt jó harcost a katonáid közül, és két óra múlva legyenek fegyverzetben a küzdőtéren.
– Igenis, felség!
Délután volt. Az alkirály kíséretével megérkezett a küzdőtérhez, ahol már ott várakozott a kapitány kiválasztott öt katonája, valamint a Sid és Sen.
– Gladiátor, hallottam kivételesen nagy tudásodról, milyen ügyes és kegyetlen vagy a harcban. Most öt katona ellen kell megküzdened. Ha itt is győzni tudsz, akkor méltó lehetsz arra, hogy te vezesd gladiátorcsapatomat a fővárosunkban a fenséges császár elé.
Sen nem szólt semmit, csak bólintott, az öt katona azonban félelemmel telt el, hisz’ már ők is hallottak a kivételes képességű harcosról, akinek eddig nem akadt legyőzője. Nem volt azonban választásuk, harcolniuk kellett. Felálltak egymással szemben, az alkirály jelt adott és megkezdődött a küzdelem. Nem tartott sokáig; Sen hamar végzett a katonákkal majd az alkirály felé fordult, és fél térdre ereszkedve lehajtotta a fejét
– Te egy igazán nagyszerű harcos vagy, azt már magam is látom. Úgy érzem, a fővárosban sem fogsz legyőzőre találni. A hátralévő pár napra megengedem, hogy a palotában lehess, kapsz egy külön szobát a mestereddel együtt.
– Köszönöm, felség, remélem méltóan fogom képviselni a csapatodat a fővárosi viadalon is.
Elfoglalta a szobájukat a palotában. Az alkirály megengedte nekik, hogy szabadon mászkálhassanak bent, és kint a kertben is. Két szolga jelent meg az ajtajukban és szóltak, hogy kövessék őket.
Egy fürdőhelyiségbe vezették őket. Sen még életében nem volt ilyen helyen: egy vízzel teli medence állt benne, és kellemes illat töltötte meg a helyiséget. A szolgák mondták neki, vesse le a ruháit és lépjen be a medencébe. A két szolga is követte, ő pedig hagyta, csináljanak vele, amit csak akarnak. Ebben a kellemes környezetben igazán jól érezte magát – életében talán először. Kiült a padkára és nézte, hogy mestere is tisztálkodik. A szolgák ezután egy könnyű nyári ruhát és szandált adtak rá. Felszabadultnak érezte magát a fürdés után. Mesterével kimentek a palota kertjébe és leültek egy árnyas fügefa alá. Már majdnem elaludt, mikor valaki megszólította.
– Jól érzed itt magad?
Sen felnézett. A két hercegkisasszony állt előtte szolgálóival, valamint az alkirály. Féltérdre ereszkedett.
– Nem kell ezt csinálnod. Állj fel! Én Alda vagyok, a húgomat Rinának hívják. Ha magunk között vagyunk, nyugodtan szólíthatsz bennünket a nevünkön, megengedem.
Sen felegyenesedett, egy jó fejjel magasabb volt a két hercegnőnél. A hölgyeket elbűvölte Sen magas, izmos termete, szőkésbarna haja és kék szeme, valamint arca is, amely valahogy más volt, mint a helyi embereknek.
– Ülj le az asztalhoz. Szeretnék veled egy kicsit beszélgetni. Hogy kerültél ide hozzánk?
– Arra nem nagyon emlékszem, mert még kiskoromban elraboltak és eladták rabszolgának. Annyi rémlik, hogy valahonnan az északi királyságból származom.
– Apánk azt mondta, te egy veszélyes és kegyetlen harcos vagy. Igaz ez?
– Igaz.
– Egyáltalán nem tűnsz annak. Megnyerő a modorod, szelíd a tekinteted.
– Valamikor én is ilyen voltam, amilyennek most láttok, de később arra kényszerítettek, hogy öljek, gyilkoljak, és ezt kellett tennem, különben nem maradhattam volna életben.
Vacsorára csengettek. A két hercegnő felállt és elköszöntek tőlük, s kíséretükkel együtt megindultak a palota étkezőjébe.

Ez is tetszhet Önnek :

A félelem nélküli harcosok

Blake N. Jessy

Lélektöredékek

A szerző további könyvei

A félelem nélküli harcosok

Neukirchner Ferenc

Kiáltás a vadonban

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők