A Brown örökség

A KÖNYVBEN SZEREPLŐ ESEMÉNYEK,
SZEMÉLYEK ÉS A VALÓSÁG KÖZÖTTI HASONLÓSÁG
CSAK A VÉLETLEN MŰVE.

1. FEJEZET
– Anya! Anya! – viharzott át a nappalin, egyenesen szülei hálószobájába a lány. Ott hirtelen megtorpant, de mikor megpillantotta a nyitott fürdőszobaajtót, határozott léptekkel rontott be rajta. – Anya, már egy negyedórája kereslek! – háborgott.
– Akkor most megtaláltál. Mi az a nagyon fontos dolog, ami miatt fellármáztad utánam az egész szállodát? – kérdezte nyugodtan, cseppet sem izgatva magát lánya ingerültsége miatt a nő.
– Robert! – vágta csípőre kezeit a lány, és szemeit édesanyja tükörképére villantotta. – Megint és mindig Robert! – hőbörgött, mint mindig, ha korlátozva érezte magát.
Olyan volt ilyenkor, mint az édesapja. Le sem tagadhatta volna, hogy Mark Brown lánya. Ugyanolyan makacs, heves és akaratos. Leona az elmúlt évek során számtalanszor szembesült a hasonlósággal apa és lánya között, és ahogy teltek az évek, ez a hasonlóság egyre erősebb lett és egyre inkább megmutatkozott.
– Mi van vele? – kérdezte közömbösen édesanyja annak ellenére, hogy pontosan tudta lányának mi a problémája az említett férfival kapcsolatosan, mégis igyekezet úgy tenni, mintha ez nem így lenne, és folytatta szemei kifestését.
Már rég nem izgatta magát lánya dühkitörései miatt. Hozzászokott az elmúlt évek alatt, hogy mindig lázad valami vagy valaki ellen. Kislányként is ilyen volt, a kamaszkor pedig egyáltalán nem javított az amúgy is nehéz természetén. Most pedig, hogy nagykorú lett, úgy vélte, semmi nem szab neki gátat, és a világ a lábai előtt hever az általa viselt név és vagyon birtokában.
– Folyton a nyomomban van. Mindig mindent tudni akar: hova megyek, kivel, meddig maradok – sorolta háborogva a lány.
– Ez a dolga – mondta édesanyja tárgyilagos nyugodt hangon.
– De már nagykorú vagyok, nem kell nekem dada. Tudok magamra vigyázni – jelentette ki határozottan a lány.
– Na ne mondd! – fordult felé az édesanyja, és rászegezte azt a tekintetét, amitől a lányt mindig kirázta a hideg. Leona tisztában volt ezzel, és ennek tudatában továbbra is nyugodt, hűvös hangon folytatva tette fel kérdését. – Akkor megmagyaráznád nekem, hogy hogyan történhetett meg az, ami miatt jelenleg is szobafogságban vagy?
– Az nem az én hibám volt – vágta rá a lány hevesen.
– Nem? – kérdezte emelt hangon Leona. – Ha Robert és David nincsenek ott, a barátaidat laposra verik, téged pedig a rendőrségről szedhettünk volna össze, jobbik esetben – közölte dühösen.
– Bárkivel megtörténhet hasonló. Azok a huligánok belénk kötöttek. Rosszkor voltunk rossz helyen – magyarázta érzelmektől fűtött hangon a lány.
– Én egy kicsit másképp ismerem a történteket. A részeg barátaid hangoskodtak és a pénzükkel hencegtek. Mindenkinek beszóltak, azoknak az embereknek is, akik nektek mentek.
– Csak buliztunk, anya! – csattant fel a lány.
– Érdekes, hogy a ti értelmezésetekben a randalírozás, a lerészegedés jelenti a bulizást – mondta Leona és nagyot sóhajtott. – Vannak szabályok, Elisabeth, amelyeket te nem tartottál be, pedig elfogadtad azokat. Nem álltunk soha az utadba. Ha el szerettél volna menni valahova, elengedtünk. Egyetlenegy feltétele volt mindennek, az pedig Robert. Neki mindenhol ott kell lennie veled. – Mielőtt a lány közbevághatott volna, édesanyja kezével csendre intette, majd folytatta. Esze ágában sem volt most abbahagyni. – A nagykorúság velejárója a felelősségvállalás. Vállald a felelősséget a tetteidért! Ha azt hiszed, a szabályokat felrúgni felnőttes dolog, akkor nagyon tévedsz. A szabályokat betartani és vállalni a tetteinket, az felnőtt emberhez méltó viselkedés – mondta szigorúan, közbeszólást nem tűrően a lánynak. – Most pedig ideje utánanézni a tanulmányaidnak – fordult vissza a tükör felé. – Érettségi előtt állsz. Jó lenne eldönteni, mihez akarsz kezdeni az életeddel, ha már nem jelentkeztél egyetlen főiskolára sem. Ami pedig Robert dolgát illeti, melletted marad. Ebből nem engedek.
– Miért mindig az van, amit te akarsz? – háborgott a lány.
– Mert én vagyok az anyád – hangzott a válasz.
– Mi van, ha nem akarok továbbtanulni? – szegezte hirtelen a kérdést édesanyjának, makacs fejtartás kíséretében, akinek feléje sem kellett fordulni, a tükörben is jól látta dacos, lázadó tekintetét. De ha nem látta volna, akkor is pontosan tudta volna, milyen arcot vág most, miközben próbál ellenszegülni.
Leona higgadt hangon válaszolt. – Nem gond. Dolgozhatsz is. A szobalányoknak mindig sok dolguk van, jól jön a segítség – közölte, és gyors léptekkel elindult kifelé a fürdőszobából.
Lánya utánairamodott, és próbált vele lépést tartani.
– Majd pont szobalány leszek! – háborodott fel Elisabeth.
– Miért? – fordult hirtelen felé édesanyja, és ettől a lány megtorpant. Szemtől szembe álltak egymással. Lehetősége sem volt másfelé nézni, tekintete fogva tartotta. – Mit gondoltál, hova kerülnél? Csak egy érettségid van, illetve még az sem. Se gyakorlat, se tapasztalat. Mi szeretnél lenni? Szállodaigazgató? Legyen. De akkor tanulj tovább – mondta, és továbbindult.
A lány se tétovázott, a nyomába szegődött. – A miénk ez az egész kóceráj és még jó néhány – mutatott körbe színpadiasan. – Ha nem csinálnék soha semmit egész hátralévő életemben, akkor is jól ellennék.
Édesanya most már kezdte elveszíteni türelmét. Gyors mozdulattal ismét felé fordult. Összeszűkült szemekkel nézett rá. Elisabeth testén végigfutott a remegés, de nem hátrált. Makacsul állta édesanyja dühös tekintetét. Jól ismerte ezt a nézést; túlfeszítette a húrt, és most viselnie kell annak következményeit.
– Ugye magad sem hiszed, hogy ez az egész magától működik? Szerinted mi csak szórakozunk itt egész nap?
– Nem, nem hiszem. De ti élvezitek ezt! – vágott vissza a lány. – Látnátok, milyenek vagytok, amikor belevetitek magatokat a munkába. Kastélyszálló itt, kastélyszálló ott, na meg a Holdfény. Mintha ez az egész valami torta lenne habbal, és élvezettel beleharaptok.
– Akkor találj ki végre te is olyan dolgot magadnak, amit élveznél, és harapj bele! A vagyon, amiről beszélsz, azért van, hogy támogasson téged azon az úton, amit választasz magadnak, hogy megvalósíthasd az álmaidat. Találj ki magadnak valamit! Legyél orvos, űrhajós, lélekbúvár, vagy Isten tudja, mi. De arra ne is számíts, hogy támogatom a semmittevést. Ha velünk szeretnél dolgozni, legyen, de azért tanulnod kell, keményen, hogy átvehesd tőlünk az irányítást.
– Na, kösz! – húzta el a száját a lány. – Azt már nem, hogy folyton minden lépésemet ellenőrizzétek. Ha apa élne, minden egészen más lenne! Ő megértene engem.
– Ha édesapád élne, ugyanezt mondaná, amit én. Tanulj!
Elisabeth nem tudta mit feleljen; bármit is mond, nem nyerhet. Vesztésre áll. Ismét alul maradt édesanyjával szemben. Tehetetlen dühében dobálni kezdte a hatalmas franciaágyon sorakozó párnákat, amelyek sorra, egymás után landoltak a parkettán.
– Ez szemétség! – kiabálta, miközben egy párnakupac halmozódott fel a földön.
– Azt hiszem, most már elég lesz, Brown kisasszony! – szólt rá erőteljesen egy férfihang.
Elisabeth egy pillanatra megtorpant, majd gyors léptekkel a férfi előtt termett. – Clive, kérlek! Beszélj vele! – mondta, és közben gyilkos tekintettel édesanyjára nézett, mintha a férfi e nélkül nem tudná, kiről is beszél.
– Jó lenne, ha előbb lenyugodnál! – szólította fel a férfi, és mellőzve a lányt feleségéhez sétált, hogy átölelhesse, és üdvözlő csókot adhasson neki, aztán szigorúan a lányra nézett. – Pakold vissza szépen a párnákat a helyükre! Aztán kérj bocsánatot az édesanyádtól azért a hangnemért, amit vele szemben használtál!
Elisabeth durcásan engedelmeskedett a férfinak. Tisztában volt vele, hogy nem tehet mást. Telve méreggel visszapakolta az imént földre dobált párnákat a helyükre, majd karba font kézzel Clive-ra nézett, aki várakozásteljes pillantással várta a továbbiakat. – Bocsánat – morogta halkan a lány.
– Nem hallottuk! – szólította fel a férfi határozottan.
– Bocsánat – ismételte hangosan a lány. – De ez akkor sem igazság! Senki nem ért meg engem – háborgott tovább. – Legalább te mellettem lehetnél, Clive! Te nemcsak az apám, hanem a bátyám is vagy. Te vérbeli Brown vagy.
– Éppen azért tudom, hogy mi a jó neked, Elisabeth – lépett a lány elé, és megsimogatta annak arcát. – Valamit kezdened kell az életeddel és kordában kell tartani az indulataidat. Ezek a mindennapos veszekedések megnehezítik az életünket. Foglald le magad valamivel. Eddig még mindig mindent abbahagytál. A zongorázást, a színjátszást, a táncot.
A lány dacosan az előtte magasodó férfira nézett. – Mi van, ha énekelni akarok, mint te?
– Akkor énekelj! Keresünk neked egy jó énektanárt – válaszolta higgadtan a férfi.
– Minek? – csattant fel a lány. – Te énekes vagy, te is taníthatsz engem. Nálad jobban senki nem tudja, hogyan kell csinálni.
– Nagyon szívesen segítek neked. De te is tudod, hogy a szállodavezetésből én is kiveszem a részem. Mellette ott vannak a fellépések. Ha énekelni akarsz, komolyan fogod csinálni. Iskolában, bizonyítvánnyal, vizsgákkal. Én nem vagyok énektanár.
– Mi a csudának nekem sztárapa, ha nem élvezhetem az előnyeit? Ki taníthatna nekem többet nálad? A semmiből kezdtél, és most a legismertebb előadóművész vagy az országban. Kell ennél több?
– Neked ezerszer többet kell bizonyítanod, mint azoknak, akik átlagos családból származnak. Bármit teszel, mindenki figyelni fogja és hozzánk fog hasonlítani. Azt mondják majd, könnyű neked, mert Brown vagy.
– Bárhová megyek, ezt kapom! – csattant fel ismét a lány. – Az édesapám Mark Brown, a Brown szállodalánc megalapítója. A mostohaapám, aki a bátyám is, Clive Brown, az ország elismert énekese, számos aranylemez és platinalemez tulajdonosa, mellesleg a Brown szállodalánc örököse és egyik igazgatója. Az anyám Leona Brown, aki szintén a Brown szállodák igazgatója és a Holdfény Rendezvényközpont létrehozója.
– Na, szívem, te tényleg nagyon sanyarú sorsú vagy – paskolta meg gyengéden Clive a lány arcát. – A név kötelez. Brownnak születtél. Ez van. Ideje belenyugodni.
– Ja! De az előnyeit csak korlátozottan élvezhetem – morogta Elisabeth. – Magam takarítom a szobámat, a fürdőszobámat, bár tele vagyunk alkalmazottal.
– Képzeld, én is magam takarítom a szobánkat, sőt a nappalit, a dolgozót, a konyhát, az étkezőt és a fürdőt is. Mellette vezetem a birodalmat, ahogyan te nevezed a szállodákat – sorolta az édesanyja –, és mindezek mellett próbálok eleget tenni anyai feladataimnak, és még a te panaszáradatodat is hallgatom sanyarú sorsodról.
– Mert el vagyok nyomva! – kiabálta a lány.
– Már megint Elisabeth Brown-est van? – dugta be fejét az ajtón a fiú, és érdeklődve nézett szét. Jól ismerte már ezt a helyzetet, aminek most is szemtanúja lett. Elisabeth folyton lázong vagy a testőrök, vagy az iskola, vagy éppen valami más miatt, ami nem úgy van, ahogy azt ő akarja. Bulik, haverok, újabb menő holmik, de azonnal.
– Fogd be! – rivallt rá a lány.
– Elisabeth! Hogy beszélsz a testvéreddel? – szólt rá Clive.
– Ahogy megérdemli Mr. Tökéletes – felelte gúnyosan, és a fiúra grimaszolt. – Mindenbe beleüti az orrát az eminenske.
– Úgy látom, nővérkém, megint rajtad van a hiszti – jegyezte meg Mark a tőle megszokott higgadtsággal. Mindig nyugodtan, reálisan szemlélte a dolgokat, nem kereste a vitákat sem a bajt. A tőle elvárt szinten tanult és eleget tett mindennek, ami a Brown névvel járt. – Mi van, elhagyott a pasid?
– Fogd be! – sziszegte a lány és leszegett fejjel figyelte, szülei hogyan reagálnak a friss információra. Már bánta, hogy idáig feszítette a húrt, jobb lett volna elkerülni ezt a témát. Még!
– Pasi? Milyen pasi? – érdeklődött édesanyja, és választ várva nézett lányára. De az nem felelt. Eddig nem igazán volt terítéken ez a téma, mert a lány körül zsongó fiúk az osztálytársakból álltak, s mivel egyedül sehova nem engedték, így fel sem merült egy szerelem lehetősége olyasvalakivel, akit ők nem ismertek volna.
Elisabeth nem felelt, így helyette testvére válaszolt a feltett kérdésre: – Valami idős pasi csapja neki a szelet, már mindenki erről beszél a suliban. Folyton hívogatja őt, és órákat sutyorog vele.
– Fogd már be azt a lepcses szád, Mark Brown! – kiabált az öccsére a lány, és hozzávágta a keze ügyébe kerülő első párnát. Mark ügyesen kitért a felé repülő párna útjából. Az ettől az ajtófélfának ütközött, majd a földre esett.
– Ne fogja be! – mondta Clive. – Érdekel a dolog. Milyen pasi, és mennyire idős az illető?
– Mark csak világol. Be akar mártani – próbált valami magyarázattal kibújni a számára kényes téma alól a lány.
– Hát hogyne! – vigyorgott a fiú, és miközben távozott, egy nevet mondott kéjesen. – Adam. Ó, Adam!
– Adam? – kérdezte Clive. – Milyen Adam?
– Adam – mondta Elisabeth kurtán, remélve, hogy csoda történik és megúszhatja, és nem kell elmondania a dolgot, bár tudta, ez a csoda itt nem fog megtörténni.
– Elisabeth, kérdeztem valamit! – szólt emelt hangon Clive. – Milyen Adamnak hívják a fiút vagy férfit?
A lány lehajtott fejjel a csuklóján lévő ékszert forgatta. Tudta, most már biztos kitör a botrány, ha a szülei megtudják, kiről is van szó.
– Adam Haddon – adta meg a választ a kérdésre halkan.
– Ez a Adam Haddon az a Haddon, akire gondolok? – kérdezte élesen Clive.
Elisabeth összerezzent. – Az ingatlankereskedő – hebegte.
– Kereskedő! – nevetett fel Clive, majd hirtelen komoly hangnemre váltott. – Már bekebelezte az összes ingatlanost közel s távol. Akit nem, azt majd még most teszi tönkre.
A férfi idegesen kezdett fel s alá járkálni a szobában. Egyáltalán nem tetszett neki az udvarló személye. A semmiből bukkant fel, és szinte pillanatok alatt lett az egyik leggazdagabb üzletember a környéken. Mindenki azt találgatta, vajon hogyan csinálta – és miből. Mostanában elég gyakori beszédtéma volt a köreikben a fiatalember személye, és ezekből a beszélgetésekből nem alakult ki kellemes kép róla.
Leona – látva, hogy Clive nagyon dühös – jobbnak gondolta, ha ő folytatja ezt a beszélgetést.
– Elisabeth, az a férfi jóval idősebb, mint te – mondta olyan higgadtan, ahogy csak a helyzethez képest tudta. – Hány éves is pontosan?
– Csak… – próbálta volna szépíteni a valóságot Elisabeth, de aztán mégis meggondolta magát. Szülei úgyis megtudják az igazságot, így nem hazudott. – Most lesz harminc.
– Remek! – csattant fel Clive.
– Az apánk több mint húsz évvel volt idősebb anyánál – támadt neki a férfinak ösztönösen a lány.
– De én akkor már nem voltam tizennyolc éves, és már régen nem – vágta rá az édesanyja. – Az sem elhanyagolható tény, hogy saját házam volt, munkám, külön életem. Az a helyzet egészen más volt, mint most a tiéd. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Neked tetemes örökséged van, nem elhanyagolható vagyoni háttérrel és névvel.
– Adamnak is van háza és vagyona is!
– No, hiszen pont ez a vagyon az, ami aggaszt engem – húzta el a száját Clive. – Nem beszélve a megszerzésének módjáról.
– Becsületesen megdolgozott érte – vette védelmébe a lány a férfit.
– Nem kell reklámoznod a pasit, Elisabeth, pontosan tudjuk, hogy milyen módszereket alkalmaz – villantotta szemeit a lányra vészjóslóan Clive. – Másról sem beszélnek a városban, csak a csodás meggazdagodásáról és tisztességtelen módszereiről. Túl gyakori beszédtéma lett a szóban forgó fiatalember.
– Nem is ismeritek őt, és már el is ítélitek – kiabálta a lány.
– Az meglehet, hogy nem ismerjük, de nem is szándékoztunk megismerni őt, szívem. Szemtelenül magabiztos, és nem tisztel senkit és semmit – mondta Clive indulatosan.
Elege volt a vitából. Nem éppen ez volt az, amire most készült.
– Tudtam, hogy ez lesz – pufogott a lány. – Tudtam! Tudtam! Tudtam! – harsogta.
– Mára már elég lesz Adamból, és minden egyéb más témát is napolnék holnapra – figyelmeztette a lányt Clive. – Ha kicsit önmagadon túl is látnál, tudnád, hogy ma milyen nap van és látnád, hogy szeretnék indulni édesanyáddal. Nyugodtan – nyomta meg az utolsó szót a férfi, és ezzel befejezetnek tekintette az Adam Haddon-témát. Legalábbis mára.
– Csak tudnám, mit tudtok csinálni minden évfordulón a Holdfényben – morogta a lány. – Dögunalom – indult kifelé a szobából dühös léptekkel.
– Ha tudnád, nem neveznéd unalmasnak! – vigyorodott el Clive, és átölelte feleségét.
– Jézusom! – hallották távolból a lány hangját. – Micsoda perverzek a szüleim még ennyi idősen is – mormogta, de igazából örült, hogy elterelődött a téma Adamról és leléphetett.
– Ez leöregezett minket? – kérdezte Clive csodálkozó tekintettel feleségétől.
– Nagy valószínűséggel.
– Na, mindegy, induljunk, mert már szeretnék kettesben lenni veled.
– Csak előbb lenyugszom kicsit. Lassan kezdek kételkedni benne, hogy kordában tudjuk tartani őt – mondta Leona, miközben magára fújt egy kis parfümöt. – Elisabeth napról napra kezelhetetlenebb. Fogalmam sincs, mi lesz, ha az érettségi a kezében lesz. Naphosszat nem járkálhat a barátnőivel, na meg ezzel az Adam fickóval, ki tudja merre. Ha most nem találunk ki neki valamit, teljesen kicsúszik a kezünkből és két kézzel fogja szórni a pénzt, mert már nem gyámkodhatunk felette és a vagyona felett. Felnőtt nő.
– Majd lenyugszik, ne izgasd magad miatta! Az örökségéhez pedig amúgy sem juthat hozzá huszonegy éves koráig. Apa jól tudta, hogy egy Brown-lányt kordában kell tartani és korlátok közé szorítani. De ennek az Adamnak kitekerem a nyakát – sziszegte a férfi erélyesen. – Ha csak rágondolok, elönt a méreg. Egyáltalán hol találkozhattak? – morgolódott egyre ingerültebben Clive.
– És még én vagyok ideges – mosolyodott el férje hevességén Leona.
Clive elnevette magát. – Gyere! – szorította magához. – Igazad van – nézett rá csillogó szemekkel. – Lenyugszunk. Most csak mi ketten vagyunk fontosak – szorította még jobban magához a nőt, és boldogan mosolyogva a fülébe súgta: – Boldog házassági évfordulót, Leona Brown.