Krimi & Izgalom

Jaddersville

St. Pulcher

Jaddersville

Olvasópróba:

Első fejezet

1.

Az autó kerekei a hirtelen fékezéstől felvisítottak, ahogyan a szerpentin élesen kanyarodó ívén az útpadka keskeny, kavicsokkal teli sávjára sodródott. Apró kövek pattantak ki a füstölgő gumiabroncsok alól és csorogtak le a hegy lejtőjén a mélybe. A kaszni bal oldali része végighúzódott a szalagkorláton, és a hátsó ajtó tompa puffanással behorpadt. Mike homályos tudata egyszeriben kitisztult. Nagyot tekert a kormányon, de a mozdulattal már elkésett. Tehetetlenül nézte, ahogyan a jármű, megpördülve a tengelye körül, átszakítja a fémszalagot, eltépve az utolsó szalmaszálat, az utolsó esélyt, ami fenn tarthatta volna a nehéz kocsit az úton. Oldalra pillantott, ahol a barátnője ült. Agnes az arca elé tartotta a karjait és rémülten sikított.
A kocsi eleje a mélybe fordult.
Mike nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet. Hiszen az előbb még semmi baj nem volt! Agnes végig nevetett a visszaút alatt. Az egész este remekül sikerült. Bál volt Chenilben, ahová egyik barátjuk hívta meg őket. Ez volt az első bál, ahová együtt mentek. Nagyon várták már, és nagyon készültek rá. A lány már egy hónapja új ruhát varratott magának, és amióta készen lett, alig lehetett elrángatni a tükör elől, folyton abban pózolt. Mike pedig a legnagyobb titokban táncórákat vett egy nyugdíjas parkett-táncostól, aki a pletykák szerint valamikor egy gőzhajó első osztályú fedélzetén szórakoztatta a magányosan utazó, gazdag hölgyeket.
Mindkét dolog nagyon hasznos befektetésnek bizonyult. Agnes a legszebb lány volt aznap este, csak úgy sugárzott a fiatalsága, hamvassága, üdesége. A környék suhancai epekedve figyelték amerre csak feltűnt, és Mike boldog volt, hogy ez a lélegzetelállító csoda az övé, csakis az övé.
Végigtáncolták az éjszakát. Egyszer sem lépett a lány lábára. Az öreg dzsigoló meg lett volna elégedve a tanítványával, ha látja. Minden lépést szabályosan és láthatóan könnyedén, elegánsan hajtott végre. Agnes elismerően mosolygott, nagy szemeivel elragadtatottan nézett rá. Sokan próbálták lekérni a lányt, de az mindannyiszor elutasította őket. Mike egy kicsit feszélyezve is érezte magát emiatt.
– Azt fogják mondani rólam, hogy zsarnokként telepedem rád. Miért nem mész táncolni velük?
Agnes tekintetével erősen a fiú szemeibe csimpaszko­dott és a világ legtermészetesebb módján kijelentette:
– Mert veled szeretnék lenni!
Mike-ot elöntötte a forróság.
– Hát akkor mondjanak azt, amit akarnak!
Boldogok voltak. A színes fények, a titokzatosan megvilágított díszletek, a kellemes zene és az ünnepi hangulat mesebeli színteret varázsolt szerelmüknek.
Egyáltalán nem ittak alkoholt. Agnes apja erre külön figyelmeztette.
– Vigyázz a lányomra! – mondta búcsúzóul Howard bácsi a ház lépcsőjén állva, amikor kikísérték őket, és kezet fogtak.
Nem, esze ágában sincs visszaélni ezzel a bizalommal. A szülők egyébként is jól álltak a dologhoz. Agnes ugyan még nem volt nagykorú, csupán tizenhét éves, de őszinte vonzalmát a nála két évvel idősebb fiúhoz és többéves kapcsolatukat mindenki úgy értelmezte, mint egy eleve elrendelt, Istennek tetsző házasság jövőbeni bizonyosságát, hiszen a vak is láthatta, mennyire összeillenek. Jaddersville, ahol éltek, minden lakója szorított értük. Mike szülei sem álltak ellent, csupán arra kérték, végezze el jó eredménnyel a tanulmányait.
– El kell majd tartanod a családod. Úgy tanulj és úgy dolgozz, hogy ez a nagy feladat ne állítson soha megoldhatatlan helyzet elé! Fejezd be az egyetemet, tedd le a doktorátust és találj jó munkát magadnak! – mondogatták neki.
Megtartotta, amit kértek, a vizsgái mindig jó eredménnyel zárultak.
Az igaz, hogy nem szokott ilyen későig fenn maradni. Fél három körül indultak vissza. Talán hiba volt, és nem lett volna szabad küzdenie az álmosság ellen, és rögtön indulniuk kellett volna, amikor megérezte, hogy elfáradt.
– Ne menjünk még? – kérdezte Agnes, és ő azt válaszolta, hogy ne, még maradjanak, ha a lány jól érzi magát.
Bizonyára látszott rajta, hogy elálmosodott, s ezt egy kicsit szégyellte.
Chenil és Jaddersville között mindössze tizenhét mérföld a távolság, s csak attól válik időben roppant hosszúvá, hogy egyfolytában szerpentinen kell menni; ide-oda kanyarodik az út, nagyon szeszélyesen, egyenes szakasz ritkán adódik, és ez meglehetősen lassú haladásra kényszeríti az autósokat. Chenil a hegy lábánál fekszik, míg Jaddersville a hegy tetejére épült. Agnes jókedvű volt, csacsogott, csak a végén szunyókált el. Mike nem egyszer megtette már az utat, gyakorlott vezető volt. Gyengén szemerkélt az eső. Csak egy pillanatra hunyta be a szemét; egy kanyarból értek ki, és a következő még messze volt, talán le sem hunyta, nyitott szemmel aludt, de álmodott, az biztos; volt valami kép, de nem emlékszik már, mi volt, és többé nem is fontos. A baj úgy történhetett meg, hogy az autó felgyorsult, és ő későn eszmélt. Nem volt emberi erő, ami megfoghatta volna az önállósult gépet.
Érezte, hogy arcán patakokban ömlik a vér. Érdekes, gondolta, hogy az ütközés nem is fájt annyira, noha beverte a fejét, és a kitört szélvédőn át a motorház fedelére csúszott; meg kellett volna javítania a biztonsági övet, túlságosan laza, ezért nem tartotta meg az ülésben, ki gondolta volna, hogy pont most lenne rá szükség. A kirobbanó üvegszilánkok ezer darabban szóródtak szét körülötte. Valami megüthette a magnót is, talán a keze vagy a lába, amitől az működésbe lépett, és most Nat King Cole bársonyos hangja váltotta fel a hirtelen beállt csendet. Halványuló eszmélettel Agnest kereste. Ott volt furcsán elcsúszva az ülésben, előre bukott fejjel, a karjai a teste mellett élettelenül, természetellenesen lógtak, mintha nem is hozzá tartoztak volna; zilált, vértől csatakos haja eltakarta az arcát. Valamilyen hangot adott ki; nyöszörgött, ezt még a hangos zene mögül is tisztán hallotta. Nem tudok segíteni, villant át Mike agyán. Kimászok, szólok apádnak, hogy hozzon ki a házból takarót, mert így megfázol. „Mona Lisa, Mona Lisa…” – áradt az ének magányosan a sötét éjszakában. Mike még egy tétova mozdulatot tett kedvese felé, egy simogatást még, gondolta, egy utolsót, de már nem érte el. A keze erőtlenül zuhant vissza.
Elájult.


2.

Kövek csikordultak meg a cipő alatt.
– Jaj, jaj, gyerekek, de szörnyű! Szörnyen összetörtétek magatokat!
A jövevény körbejárta a roncsot.
– Nem szabad gyorsan hajtani, látjátok. Vagy nem látjátok?! – furcsán felnevetett.
Az autó a kerekein landolt, a motorház résein gőz csapott elő. Az idegen benyúlt az ablakon, és a több sebből vérző lány nyakára tette a kezét.
– Él!
Az ajtók beragadtak, egyik oldalon sem nyíltak. Nem baj. A fiúhoz lépett. A lábairól leszedte a cipőit. Elsétált velük egy pár lépést, és a földre dobta őket. Azután visszament, és amennyire csak tudott, befurakodott az utastérbe. Kikapcsolta a magnót és a kocsi lámpáját. Megragadta a lány haját és szenvtelenül rángatni kezdte kifelé. Agnes öntudatlanul is fájdalmas hangokat hallatott.
– Hát persze, kedvesem, nyafogsz, hiszen élsz, és minden tagod törött. Szedd össze magad, azt ajánlom, szorítsd össze a fogaidat, mert fájni fog!
Átnyúlt a hóna alatt és maga után vonszolva megindult felfelé a hegyoldalon. Az autója az áttört szalagkorlátnál parkolt. Az elakadásjelző szabálytalan időközönként felvillanó sárga fénye világította be a visszavezető utat. Az országúti világítást nem merte bekapcsolva hagyni; mindig akad valaki, aki ilyenkor jön és tele van kíváncsisággal. Ha csak az elakadásjelző villog (már amikor akar), azt hihetik, hogy valaki lerobbant, és az út szélére húzódott le, amíg a szerelő (vagy mindegy, hogy ki) megjön. A lényeg, hogy őt ne fedezzék fel. Jobb elkerülni a fölösleges kérdezősködést.
A mélyből feltörő fénycsóvát látta meg először, aztán a szalagkorlát romjait, majd amikor megállt és leállította a motort, a zenét hallotta meg. „Minden potyának örülni kell!” – gondolta, amikor a lányt észrevette. Teljesen átizzadt, mire felért vele, a ruhája véres lett és egy pár helyen el is szakadt, mert a földből kiálló kövek miatt többször elestek. Durván ledobta a sebesült lányt a földre. Valahol nem messze, az út feletti hegyoldalban, egy magányosan álló házban lámpát gyújtottak, de az ablakon át kiszűrődő fény túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy onnan megláthassák. Az idegen kifulladva a csomagtartóhoz lépett, felnyitotta a tetejét, majd kis tanakodás után kivette a pótkereket. Fújt egy párat, aztán remegő kezekkel rágyújtott. „Lesz öröm otthon!” – gondolta boldogan. A cigarettát eldobta, de aztán eszébe jutott valami, mert a világító parázs nyomán megkereste, eloltotta és a dobozba visszatette a csikket. Jobb, ha nem hagy maga után nyomot. A ruháját is elégeti majd. Az a pár csepp vér, ami valószínűleg beszennyezte a köveket, amikor elzuhantak, az esővízzel hamar
eltűnik.
– Gyerünk, angyalom!
Felnyalábolta a lányt, majd belökte a csomagtartóba. Nejlonzsákot borított a haldokló testére, majd rárakta a pótkereket. Lezárta a csomagtartót.
– No, te kis kurva! – ütött egyet a lecsapódó lemezfedélre, majd előrement, beszállt, indított, és felkapcsolta a lámpát.
– Ezt a szerencsét! – nevetett magában. – Mázli!
Gázt adott, Jaddersville irányába fordult, és kisvártatva az autót végképp elnyelte a sötétség.


3.

A magányos házban lakó idősebb férfi rosszat sejtett. Sokáig feküdt nyitott szemmel és fülelt. Arra az ijesztő, robbanásszerű zajra ébredt, mintha valami lezuhant volna a szakadékba. Annak a szobának, amit a feleségével hálónak használtak, nagy ablaka volt, és a tél beköszöntéig mindig nyitva tartották. Hirtelen árnyékok vetültek a falakra. Az ablak előtti állólámpa, a szobainas. Hosszúra nyúltak, föl a mennyezet közepéig. Mintha két pálcikaember alakjai lennének, akik beszélgetnek egymással egy rajzfilmben. A lámpabúra mintha kalap lenne. Vicces. Fölült az ágyában. Olyan furcsán maradt abba minden. A robaj is, a zene is, és az árnyékok is eltűntek. De abbamaradt, tehát nem történt semmi. Éppen vissza akart feküdni, amikor a mellette fekvő felesége megszólalt.
– Nem nézed meg, mi volt az?
– Te is hallottad?
– Hát persze. Valami belezuhant a szakadékba. Egy autó.
A férfi kelletlenül ugyan, de felkelt és felkapcsolta a villanyt. Hosszan nézett ki a nyitott ablakon át. A távolban villogó, sárga fény. Az irányjelző. A lámpatest beázhatott, mert többször kihagy, máskor meg éppen felgyorsul. Vagy rosszul van beállítva. Vigyázni kell vele! Egyébként nem látott mást, csak sötétséget. A nadrágját vette fel éppen, amikor egy autó motorja bőgött fel, majd gyorsított az úton. Odasietett az ablakhoz, de addigra a járművet elnyelte a sötét éjszaka. Azt, amelyiknek nem jó az indexe. Magához vette az elemlámpáját. Ránézett az órára. Négy lesz hat perc múlva.
Biciklire ült, lassan lekerekezett a kanyarba. Hamar észrevette a sérült szalagkorlátot. Odament, megvizsgálta. Levilágított a mélybe. Az összeroncsolódott autó karosszériáján megvillant a lámpa fénye. Mintha egy ember teste borulna a kirobbant szélvédő üresen tátongó nyílásán keresztül a motorházra.
A férfi ijedten megfordult, sietősen a kerékpárjára pattant és gyors tempóban tekert vissza a házába, hogy telefonáljon a sürgősségi mentőkért és értesítse a rendőrséget.


Második fejezet

1.

Bob Fortis megpróbált a másik oldalára fordulni. Minden porcikája fájt. Nagy nehezen elhelyezkedett, de nem bírt már visszaaludni. Úgy érezte, mindkét halántékán szétrepednek az erek. A lázmérőért nyúlt, és becsúsztatta a hóna alá. Az üvegcső hideg érintésétől libabőrös lett az egész teste. Keservesen nyögött. Megfázott a horgásztúrán, örülhet, ha nem kapott tüdőgyulladást. A kanadai határ közelében víkendezett, egy kristálytiszta, gyors folyású patak mellett. Alakulhatott volna másképp is a programja: elmehetett volna egy baráti társasággal barlangászni, amit igazán imádott, de nem volt kedve hozzá. A magányos sportot választotta inkább. Még a megérkezése napján, pénteken, a patak hideg vizében térdig elmerülve próbálta rávenni a pisztrángokat a zsinór végén fityegő parányi horog szárán felkínált műlégy elnyelésére, amikor rászakadt a hirtelen jött eső és a szélvihar. Az ég olyan kék volt, és a nap olyan erővel szórta sugarait, hogy nem hitt a rádió előrejelzésének, ami pedig már reggel korán figyelmeztetett: „Változékony időjárásra számíthatunk esővel, viharokkal, a nap csak néhány órára bukkan elő a felszakadozó felhők mögül…”. Itt szó sem volt felszakadozó felhőkről. Mégis… A kunyhó, amit kibérelt három napra, egy kissé távolabb volt a horgászhelytől, és bőrig ázott, mire összepakolt és odaért. A következő napon már folyt az orra és fájdalmasan köhögött, úgyhogy jobbnak látta, ha most a hétvégi kirándulás egy nappal lerövidül (persze, az utolsó napot nem fizették vissza; „Kidobott pénz, a fenébe is!” – dohogott), és visszatér a nagyváros biztonságos, benzingőzös levegőjébe kúrálódni, New Yorkba.
Kivette a hőmérőt. Harmincnyolc, meg még egy kicsi. Így megy már majdnem egy hete. A láza nem akar elmúlni. „Mentél volna inkább a barlangba!” – korholta magát.
Bob magánnyomozó volt, a lakása volt egyúttal az irodája is. Két éve lépett ki a rendőrségtől, amikor az egyik kollégája azt a nőt vette feleségül, akit ő szeretett, és akiket („Úristen! De nagy marha voltam!”) ő mutatott be egymásnak. Rendesen hintába ültették, és ezt nem is bocsátotta meg nekik. Az a kolléga, Fred Scharf, ráadásul a főnöke is volt. Azután, hogy a barátnője kész tények elé állította, és kidobta a közösen bérelt lakásból, a kis kézi táskájával, amiben elfért az egész keserves élete, betért egy közeli kiskocsmába, feldúltan megivott egy-két pohár erős ír whiskey-t, és rögtön tudta, mit kell tennie. Felmond.
Bekopogott a főnöke ajtaján.
– Szabad! – kiáltotta bentről Fred.
– Mit akarsz? – nézett rá az akták mögül szigorúan, miután Bob belépett az irodába és megállt az asztala előtt.
– Kilépek! – mondta határozottan Bob.
– Jó – vetette oda Fred kurtán, és mintha Bob ott sem lenne, ismét az iratok tanulmányozására fordította a figyelmét.
Bob jól ismerte a főnökét, ezért számított valami ilyesmire, ilyen rövid és megalázó válaszra, ami inkább hasonlított egy kutyavakkantásra (Jjau!), semmint emberi szóra. Lehet, hogy nem bántani akarta ezzel a lekezelő modorral, hanem a lelkiismeret-furdalását leplezte, ámbár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy van lelkiismerete „annak a megveszekedett, álnok gazembernek”, ahogyan Bob akkoriban magában nevezte.
Megkerülte az asztalt, és egészen közel hajolt a meglepett Fredhez.
– Akkor ez is jól fog esni, te szar alak! – sziszegte az ar­­cába, majd egy nagy erejű jobbegyenessel búcsúzott el tőle.
Fred, magával rántva az akták tömegét, felborult székestől. Bob megfordult, és ügyet sem vetve az átkozódó, vérző orrú férfira, sugárzó képpel elviharzott.

Megcsörrent a telefonja. „Nem veszem fel” – gondolta fáradtan. „Ha akar valamit, majd rámondja a rögzítőre. Később meghallgatom, ha túlélem.”
Az üzenetrögzítő bekapcsolt. Ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Vedd fel, te istenverése! – szólalt meg a kagylóban Fred Scharf sürgetően.
Ez volt a legérdekesebb a dologban. Bob magánpraxisának legnagyobb „beszállítója” a volt főnöke, Fred volt. Ha olyan ügy akadt, amiben nagy pénzt dobtak fel a nyomravezetőnek, egyszer sem mulasztotta el értesíteni őt.
– Amikor elengedtelek, nem az volt a célom, hogy az egyik legjobb munkatársamat eltávolítsam a szervezetből – mondta egyszer neki, miután már lenyugodtak a kedélyek, és Bob is megbarátkozott a helyzettel.
– Hanem – mélyen leszívta a cigaretta füstjét –, hogy időt adjak arra, hogy rendezd magadban a dolgot… Meg­bocsáthatnál végre. Nekem is, és Angelának is. Nagyon sokat számítana neki…
Bob nagyot nyelt. Akkoriban nem hallotta ezt a nevet már vagy… mindegy, hosszú ideje. Fred elhallgatott. Bizonyára valamiféle válaszra várt. De inkább nem szólt egy szót sem.
– Nos – folytatta a főrendőr –, mindenesetre akkor jössz vissza, amikor akarsz. Nyitva előtted az ajtó.
Bob bambán maga elé révedt, az ujjai szórakozottan játszottak egy fogpiszkálóval. Egy étteremben találkoztak, Fred kérésére.
– Nem megyek vissza – válaszolta.
Pedig nem állt jól anyagilag, már a tartalékait is felélte.
– Tudom – mondta Fred és eloltotta a cigarettáját. – 
Mást ajánlok. Figyelj!
Hirtelen izgatott lett.
– Van egy ügyünk. Kiraboltak egy gazdag asszonyt, megszabadították a gyémántjaitól. Nehezen haladunk. Gyenge a nyomozati munka, és engem még a paragrafusok is kötnek… De téged nem! Ráadásul a nő tizenötezer dollárt ad annak, aki megtalálja az ékszereit.
Bob szeme elkerekedett.
– Mennyit?!
– Tizenötezer dollárt.
– Az egy félévi fizetés! – kiáltott fel őszinte csodálkozással.
– Találd meg, és tiéd a pénz! – nevetett Fred.
– Mégis hogy?
– Segítek. Mindenben. Például, betekinthetsz az aktákba. De ha értesülsz valami lényegesről, vagy ha rájöttél valamire: rögtön szólsz nekem. A pénz a tied, mi meg rács mögé tesszük a tettest!
Így kezdődött. Nagyon bevált az együttműködésük. Azóta jó néhány ügyön vannak túl, s Bob azt vette észre, hogy jobban keres, mint amikor még állományban volt. Ami azt illeti, Fred is észrevette.
– Szépen hízik a bankszámlád! – jegyezte meg kissé irigyen a legutóbbi sikeres munkájuk után.
– Hát társulj be te is! – mondta erre meggondolatlanul Bob, amit rögtön meg is bánt.
„Nem hiszem el, hogy ez az én számon jött ki!”
Fred eltöprengett az ajánlaton, de aztán csak annyit mondott:
– Megfontolom.

Formátum: 13,5 x 21,5 xm
Oldalszám: 298
ISBN: 978-615-5002-00-7
Megjelenés időpontja: 2011-06-30
 4.070 Ft
 2.035 Ft