Ki van a lombikban?

Ki van a lombikban?

Gyereket akarok így vagy úgy!

Fekete Róza



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 86
ISBN: 978-3-99064-095-1
Megjelenés időpontja: 2018-08-30
ARO. Egy titokzatos hárombetűs mozaikszó. Az általuk takart kórházi osztály nem kevesebbet próbál meg, mint gyermekáldáshoz segítse azon párokat, amelyek nőtagja a hagyományos úton nem eshet teherbe. Rengeteg küzdelem, szenvedés. Vajon megéri? Kiderül az önéletrajzi ihletésű kötetből.
Hogy jut el valaki oda, hogy gyereket akar? Ki így, ki úgy. Van, aki szerint ketyeg a biológiai órája és fél, hogy lemarad valamiről. Van, aki már rendelkezik férjjel, szép bankszámlával, közös lakással és olyan környezettel, aki elvárja, hogy gyereket szüljön. Van, aki épp élete szerelmét akarja megmenteni, visszahódítani, elcsábítani, maga mellett tudni és ezért jut eszébe. Van, aki gyakorlatiasan belekalkulálja az öt-tíz éves tervbe a gyermeket is. Van, aki kedvet kap a barátnők jó sora láttán. Van, aki bizonyítani akar, hogy képes rá. Van, aki bosszút forral, és ehhez egy gyerek az eszköz. Van, akinek kézenfekvő megoldás a lakhatás, segélyek és egyebek szempontjából. Van, aki magányát akarja enyhíteni, és így keres vigasztalást.
Az oka végül is ezerféle lehet. Ezt általában nem is firtatja senki, amikor már a baba megszületik. De mi van, ha nem születik? Ha nem jön? Mi történik, ha be kell látni, hogy a természet nem végzi a dolgát, és számításaink kezdenek füstbe menni? Akkor kell bizony egy „B” terv. Vagy „C” terv, egész a „Zs”-ig. Ez a könyv a mi „ABC” tervünkről szól.

***

AMIKOR A FOGANTATÁS GONDOLATA MÉG MEG SEM FOGANT

Ha az első 18 évemet kellene leforgatnom pár másodpercben, olyanok villannának fel, mint nővérem hosszú haja és mosolya, kórház, nagy fülbevalós kedvenc óvó nénim, altatógáz, aztán az általános iskola étkezője, tüdőszanatórium, állandó harc a beilleszkedésért, műtő, kamurosszullét, hogy hazamehessek a suliból, különböző orvosi rendelők várótermei, élőpontyos karácsonyok, injekciók, a köptető íze, imádott középiskola, ambulancia, húsvéti családi utazások Tiszakécskére, mentő, éjszakai ügyelet, aztán a véget nem érő gyorsírás órák, gépírás gyakorlás, tanulmányi versenyek, fiúk, kórház, érettségi és jogosítvány. Aztán jött Tamás.
Tamással 18 évesen ismertük meg egymást. 3 hónapos ismerkedés után a járásig jutottuk. Fél év után Tamást behívták sorkatonának. A 9 hosszú hónap egymás nélkül az eltávok és látogatások kivételével nem volt akkora borzalom. A katonaság ideje is eltelt, ő pedig úgy döntött, hogy folytatja a katonaságot, hivatásos szolgálatba kezd. Ekkorra már egész komolyra fordult kapcsolatunk, elfogadtuk egymást és olyan volt, mintha mindig is együtt lettünk volna. Nem voltak tabuk, titkok. Voltak viszont bulik, közös nyaralások, romantika, és a magunk gondjait próbáltuk saját erőből megoldani, közös kasszából.
Voltak hévmegállóban fagyoskodások, órák hosszat esőben várós, végtelennek tűnő munkahely előtt várakozós, karácsonyra együtt bevásárlós, készülődős események sorozata és sok-sok nevetés. Annyira romantikus, hogy már szinte unalmas is. Bármelyik „B” kategóriás romantikus filmbe beillett volna az első pár közös évünk.
A komoly párkapcsolat velejárója viszont az is, hogy fiatal párként gondoskodjunk arról, hogy a gyermekvállalást csak akkor hozzuk szóba, ha egyáltalán bármi mást is szóba hozunk. Mint például az összeköltözés, eljegyzés, házasság, örökreveledmaradokság. Mi csak annyit akartunk megtenni, hogy ne kerüljünk „bajba”, és találjuk meg a megfelelő formáját a védekezésnek. Ezért nőgyógyászom, Veronka abszolút partner volt ebben. Nővérem már babát várt, ő kezelte őt, ezért kisebb családkutatást is tudott végezni rólunk. Veronka egy nagyon ambiciózus, szuperokos női nőgyógyász. Hosszú évek alatt, nagyon kemény munkával dolgozta be magát a szakmába. Lexikális tudása páratlan, nagyon tájékozott a legkülönbözőbb és legritkább nőgyógyászati betegségekben is. Gyakorlati tehetsége szintén egyedülálló, csak hozzá vagyok hajlandó járni, minden gondommal-bajommal csak őt keresném meg. Mindemellett még csinos is, igazán megnyerő a külseje, így még jobban elnyeri a bizalmunkat.
Elmondtam neki, hogy Kartagener syndromám van. Születésem után 13 hónappal kaptam egy csúnya tüdőgyulladást. Egymás után 13 röntgent kellett készíteniük az orvosnak, mert azt valószínűsítették, hogy túl izgága vagyok, és minden felvétel homályos lett. Aztán az egyik orvosnak ez már túl sok volt, gyanússá vált, ezért a baloldal sarkába egy ikszet rajzolt. Amit a film előhívása után látott, nem nagyon akarta elhinni, hiszen azelőtt ilyet még nem tapasztalt. Konzultált és konzultált, vidékről és külföldről érdeklődött, mi lehet ez, majd összeültek a tudorok és szüleimet leültetve elmagyarázták, hogy bizony ennek a gyermeknek még a szíve sincs a helyén. Minden belső szervem az ellenkező oldalon foglal helyet, olyan, mint egy normális ember tükörképe. Mivel akkor még Magyarországon ez az állapot nemigen volt diagnosztizálva, próbáltak a tüdőgyulladásommal foglalkozni, mintegy mellesleg megjegyezve, hogy így nemigen fogok sokáig élni, hiszen ez igazán nem szokványos, hogy semmi nem ott van, ahol kéne. Még jó, hogy veséből meg petefészekből kettő van, mert azzal legalább nincs gond.
Gyerekkorom igen nagy részét kórházakban töltöttem. Igazi csodaLevelesként kezeltek, az biztos volt, hogy ha fehér köpenyes elé kerültem és kiderült, hogy mi a bajom, tágra nyílt szemmel összedörzsölték a kezüket, hogy hadd vizsgáljanak meg, mert ugyan tanultak róla, de még nem volt alkalmuk vizsgálni „ilyet”.
Hozzászoktam, hogy még a szemészeten is megtapogatnak, hogy nahát, meg hű meg ha, tényleg, de érdekes, de jó! Nem egyszer fordult elő, hogy szerencsétlen medikát küldték be hozzám, hogy állapítsa meg, mi bajom van és számoljon be róla. Ha az ajtóhoz néztem, láttam, hogy a kis üvegablakon keresztül körülbelül 6-8 orvos csapkodja a térdét és nevetgélnek, miközben a leendő tüdőgyógyász vagy kardiológus már a verejtékét próbálja a köpenye ujjával törölgetni. A pupillám tágul-szűkül és a vérnyomásom rendben van, de gyenge a szívhang. Köhögök és hallja, hogy borzasztó zörejek és sípolások hagyják el minden lélegzetnél a tüdőmet.
De az a fránya szívhang, az nagyon gyenge, de a színem, a körmöm, a szám színe normális. Én pedig csak finoman intek a szememmel, hogy tolja odébb a fonendoszkópját. Rám néz, majd az ajtóra, ahol az orvosok hirtelen pisszegve úgy tettek, mint akik komolyan vizsgáztatják a medikát. Végül mikor én meguntam, megfogtam a fiatal orvosjelölt kezét és egyszerűen áttoltam a mellkasomon a másik oldalra a fonendoszkóppal együtt. És akkor kikerekedett szemmel, majd megzavarodva ide-oda pakolgatta hosszú percekig a sztetoszkópot is, mindent, amit csak lehetett.
Ekkor sziszegtem a fogam között, hogy szituszinverzusz, szituszinverzusz. Majd az ajtó mögött hangos röhögésben kitörő orvosok kitépték az ajtót és hangosan, mutogatva a megsemmisült fiatalemberre jól megtaníttatták vele, hogy igenis létezik olyan, hogy valakinek másik oldalon van a szívcsúcsa.
Veronka, a nőgyógyászom a szokásos gyógyszeremet írta fel, amikor is egy komolyabb beszélgetés után kifejtette, hogy ha nekem ilyen ritka szindrómám van, a gyermekvállalás szinte lehetetlen, hiszen ez a genetikai betegség eleve azt hordozza magában, hogy az embernek nincsenek meg az ideális feltételei a gyermekvállaláshoz. Nemhogy ideális feltételei, egyáltalán, a feltételei. Ha sikerülne, én lennék az első nő, aki élő gyermeket hozna a világra ilyen betegséggel. Az első! A világon! Már akiről tudnak persze.
Ha férfi lennék, sajnos donorra lenne szükségem, de szerencsére nő vagyok, így a lombik eljárással elvileg összejöhet egy gyermek a saját sejtjeinkből. Ahogy a tüdőben, úgy a petevezetékekben sincsenek csillószőreim, vagy le vannak bénulva, ezért nincs sok esély, hogy a megtermékenyített petesejtem rendben lekerüljön a méhembe a csillók segítségével. Ha meg is történne, állandó megfigyelésre lenne szükség, hiszen a csillók hiánya miatt akár méhen kívül is megtapadhatna a pici embrió, jó nagy kalamajkát okozva.
Hosszan beszélgettünk Veronkával. Már szinte többet, mint orvos és páciense. Elmondta, hogy ha már 21 évesen megtaláltam életem párját, akkor ne nagyon halasszuk ezt a témát, mert hosszú-hosszú évekbe, sőt, évtizedekbe kerülhet, vagy talán soha nem kerülhet rá sor, hogy saját gyermekünk lehessen. Vannak új eljárások, kutatások, folyamatosan fejlődik ez a tudomány, de én már nő vagyok, gondoljunk erre is.
Felhúztam a szemöldököm és meg kell, hogy mondjam, ez a beszélgetés nagyon gyomron vágott. Hogy nekem nem lehet gyermekem? Jaj, Istenem, hát én még nem is akarok. Hát mi még nem is akarunk. Eszünkbe sem jutott. Most költöztünk össze, még Édesapám könnyező szemétől sem szabadultam meg gondolatban. Hogy akarnék én gyereket, amikor mi is azok vagyunk? Elmondtam otthon Tamásnak, aki két portörölgetés közben vállat vont, hogy ez még nem téma. Ennyiben maradtunk.
Az élet rendje szerint megvolt az eljegyzés, megvolt az összeköltözés. Szerelmesek voltunk, és már 21 évesek. A kis egyszobás fészkünkre a mai napig örömmel gondolunk, a saját erőnkből vettük, és már akkor rengeteg kihívást jelentett az önálló élet. Dolgoztunk mindketten és minden rendben ment, jól megvoltunk, boldogan.
De ha egy ivarérett nő, aki szerelmes és meghallja, hogy valamije nem lehet, legyen az egy táska, egy esküvő, egy közös lakás vagy egy jegygyűrű, akkor bizony annál jobban piszkálja és piszkálja, nem hagyja békén a gondolat, hogy az neki márpedig kelleni fog. Hát őszintén szólva én is így voltam 21 évesen a gyerekekkel.
Világéletemben nem értettem szót egyetlen gyerekkel sem. Nem bírtam elviselni az osztálytársaim kisebb tesóit, nem tudtam mit kezdeni a rokonokkal, akiknek „kötelező” volt ungyuli-bungyulizni a babájukkal. Nyálasak voltak és utáltam nézni, ahogy etetik őket. Undinak találtam. Aztán szépen lassan befúrta magát a gondolat a fejembe, a gondolataimba. Egyre többször került elő a gyerek téma az életemben. Hirtelen mindenhol olyan emberek vettek körbe, akik babáról beszéltek, mindenhol terhes nőket láttam, igazából mindenhol már csak pocakos nőket láttam. Sőt, a férfiak is pocakosak voltak mindenütt.
Tündéri szőke, loknis kislányok, lufival futó kisfiúk szaladgáltak az utcán. Szuper babakocsikkal mosolygó csinos anyukák lepték el a várost. A liftekből párok szálltak ki ölükben a gyerekkel, a plakátokon terhesvitaminokkal bombázták a népet. Most ez komoly? Mindenki most vállal gyereket? Mindenkinek most jut eszébe gyereket csinálni? Azt hittem, egy titkos, jól megszervezett gyermekgyártás kezdődött az egész országban. Egész Európában. Ellenem.
Mondhatnám, hogy felébredt bennem a vágy egy közös gyermek iránt, de ha őszintén szeretnék fogalmazni, inkább az ijesztett meg, hogy ha majd egyszer szeretnénk, akkor vajon mennyi időbe fog az telni, hogy sikerüljön. Az foglalkoztatott, hogy mennyit kell majd várnunk az elhatározástól a megvalósulásig, és mit csinálunk, ha ötvenévesen még mindig ott állunk, hogy későn kezdtünk el próbálkozni. Ha hamarabb kellett volna erre gondolni, pedig Veronka megmondta. Szóval őszintén bevallva – még magamnak is – nem is az motivált, hogy eljött az ideje és szerelmünk bizonyításaként vállalnék egy gyermeket, hanem az, hogy most kell elkezdeni valamit az ügy érdekében, ha még időben szeretnék szülni. Az időben, mondjuk, úgy 40 éves korom előtt. Mert az sem kizárt, hogy akkorra sikerül, hallottunk már ilyet.
Így kezdődött. Egy orvosi figyelmeztetéssel. Hogy elég érettek voltunk-e hozzá? Nem hinném. Úgy ismertük egymást, mint a saját tenyerünket, sőt, sokszor egymás tenyerét jobban ismertük, mint saját magunkét. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy csak úgy egymásnak teremtődtünk. A következő látogatásnál, amit Veronkánál tettem és a gyógyszeremet akartam felíratni, ismét beszélgetni kezdtünk:
– Doktornő, az az igazság, hogy nagyon sokat gondolkoztam azon, amit mondott legutóbb.
– Mit is Katalin? – kérdezett vissza. Valóban sok témát érintettünk, csak nekem volt egyértelmű, hogy miről beszélek.
– Hát… a gyerekvállalásról. Olyan furán érzem magam. Meg a nővérem a soros amúgy is – próbáltam terelni a témát mégis, mert abban a pillanatban, hogy szóba hoztam, olyan komolytalannak tűnt, hogy én gyerekről beszélek.
– Szeretnék megpróbálni? – segített ki Veronka.
– Valójában igen, ezt szerettem volna mondani. De nem is tudom, mit csinálnék, ha most összejönne. Még csak 21 évesek vagyunk, azért az egy kicsit korai.
– Korai? Gyereknél nincs olyan, hogy korai vagy késői. Vannak sokkal fiatalabb kismamák, akik nálam szültek és békében vannak önmagukkal. Más kultúrákban már most aggastyán lenne a 21 évével, Katalin. Ha meg valaki vár és később szül, mint az ideális, akkor az is az ő döntése. Tény, hogy Önöknek jobban meg kell fontolni, pont azért, mert nem tudjuk, hogy mikor és hogyan sikerül majd teherbe esnie. Az orvoslás szerint azonban 20 és 30 éves kor között a legideálisabb, a női szervezet akkor a legfelkészültebb. Ez most épp aktuális Önnek.
– Így, hogy mondja, már nem is olyan nevetséges. Mit kell tennem, ha Tomival elhatároztuk magunkat?
– Akkor belevágni. Abba kell hagyni a gyógyszert és arra való tekintettel, hogy ez irányban megkezdhessük a vizsgálatokat és továbbirányíthassam speciális területre, egy teljes naptári évet kell próbálkozniuk, de legalább 9 hónapot, sikertelenül. Még az is lehet, hogy ez idő alatt összejön.
– És honnan tudják, hogy mikor telt el az egy év?
– Azt dokumentálnunk kell. Most akkor már nem írom fel a gyógyszert, és bejegyzem a kiskönyvébe a mai dátumot. Így a mai naptól datálódik az egy év. Ha egy év múlva sem lesz még terhes, akkor már mi is meg tudjuk támogatni a babavállalást.
– Gyógyszerrel?
– Ja, neeem, vizsgálatokkal, pontosítjuk a problémát, végig kell járni a protokollt, még akkor is, ha tudjuk, mi az oka a meddőségnek.
Ahogy ültem ott az orvosi íróasztal mellett keresztbe tett lábakkal, vettem egy nagy levegőt és kibuggyant belőlem:
– Vágjunk bele, Veronka, kezdjük el. Igaz, hogy Tomival még azt nem beszéltem meg, hogy mától próbálkozunk, de majd este megbeszélem vele – vigyorogtam.
– Rendben, Katalin. Most egyelőre nem kell tenni semmit, fél év múlva találkozzunk, ha addig nem történik semmi rendellenes. Alkohol, cigaretta ügyben gondolom, hogy nem kell mondanom semmit.
– Nem, valóban nem kell.
Úgy mentem ki az ajtón, mint amikor valaki nyer a lottón. Úristen! Gyerekem lesz! Anyuka leszek! Én is! Én is! Hirtelen az összes kismama a sorstársam lett, másképp sütött a Nap, amikor kimentem a Klinikáról.
Nem emlékszem olyan naaaagy beszélgetésre köztünk, Tomival, amelyben megállapodtunk volna a gyermekvállalásról. Nem emlékszem olyan esetre, ahol azt tervezgettük volna, hogy ha lesz gyermekünk, hogyan fogják hívni és mit/kit nevelünk belőle. Sőt, olyanokkal sem poénkodtunk, hogy hány gyereket szeretnénk.
Szép óvatosan beékelődött az életünkbe, hogy nekünk hamarosan gyerekünk lesz. Így aztán előkerült a hőmérő, lelkesen figyelve az ovulációt, és minden együttlét után a nagy párna a derekam alá került, nem a fejemhez. Két-három hónap sikertelen kísérlet után már tudatosan a falhoz pakoltam a lábaimat, a magasba, majd szép lassan végre megtérültek az általános iskolai tesiórák gyötrő gyakorlatai. A havi ciklusok közepén már a házasélet kiegészült a gyertyaállással, majd a konyhapult megtelt a mindenféle termékenységet elősegítő gyógyteákkal.
Csodaszereket, kapszulákat nem voltam hajlandó bevenni, ennyire még nem voltam elvetemült. Elkezdtem figyelni a horoszkópunkat, és ha valahol valamelyikünknek leírták, hogy nagy változás várható vagy komoly sikereket ér majd el, biztos voltam benne, hogy ez csakis a gyermekáldás lehet. Tulajdonképpen élveztük ezt az időszakot, mert nem kellett figyelni semmire, ösztönből lehetett mindig cselekedni, nem volt semmilyen előírás, mindent és bármikor szabadott csinálni. Mindent. A hatodik-hetedik hónap után azért már picit zavaró volt, hogy nem történik semmi, de nem volt okunk a kétségbeesésre, erre számítanunk kellett.
Persze ezt megosztottam a barátnőimmel is, hiszen ez rendkívül izgalmas egy fiatal nőnek. Naná, babánk lesz, fú, meg hú, ez nagyon komoly dolog. Felnőttünk. Felnőttek lettünk. Ha meg a szomszédnak sikerült felnevelnie a porontyát, pedig nem is szép, nem is okos, akkor nekem is sikerülni fog. Ez a feeling rendkívül ragadós. Sokszor ültem a kádban és néztem, ahogyan táncol a parfümös üvegem a mosógépen, amikor az centrifugázott, és arra gondoltam, hogy mennyi babaruhát fogok majd mosni és az járt a fejemben, hogy kék vagy rózsaszín kisruha lesz a mosógépben?
A sok-sok hónapos türelemjátékot meg-megzavarta egy-egy közeli ismerősöm bejelentése: babát vár. Istenemre mondom, örültem nekik. Kínossá már akkor vált, amikor az ő pocakjuk látványosan növekedett és ez szembetűnő volt, amikor elmentünk egy cukiba vagy kávézóba. A babaváró bulin meg kimondottan kellemetlen volt a téma, mert természetesen az minden jelenlévő számára kiderült, hogy én voltam az ötletgazda, és így kaptak kedvet a kismamák. Ha már két napot késett, álltam a tükör előtt és felfedezni véltem, hogy már van pocakom, és mintha a melleim is nagyobbak lennének. Örültem, ha görcsölt a hasam, mert az azt is jelenthette, hogy nini, alakul valami.
A tizedik hiábavaló hónap után akkor vált nyilvánvalóvá, hogy vágyom egy baba után, amikor épp a metrón utaztam és mellettem állt egy anyuka a babakocsiban ülő gyerekével, akinél volt egy plüss óriás méhecske. Annyira szép baba volt, helyes kis pofija, meg nagy, kerek, barna szemei és akkora szempillái, hogy a homlokát verdesték, ahogy visszakunkorodott. Göndör kis fürtjei csikizték a fülét és a méhecskét használta arra, hogy arrébb pakolja azokat. A nőre néztem és magamat láttam benne. Pont olyan kis törékeny, fiatal volt, visszafogott öltözékben, mint amilyen majd én szeretnék lenni. Annyira elmerültem abban, hogy igen, ez az, megvan, hogy pontosan hogyan képzelem el azt, hogy anya legyek, hogy az Árpád hídnál el kezdtek folyni a könnyeim. Megállíthatatlanul előtörtek belőlem az érzések, mintha egy sivatag közepén kifakadna egy friss vizű forrás. Most már biztosan tudom, hogy babát szeretnék. Most már biztosan tudom, hogy felkészültem rá.
Eljött a következő rákszűrés ideje is, immáron egy éve beszéltünk Veronkával a gyermekvállalásról. Megkérdezte, milyen praktikákat vetettünk be és én elmondtam mindent, az együttlétek kiszámolását, az utána történő gimnasztikázást, a párna nem rendeltetésszerű, gyakori használatát. Veronka mosolygott és bátorításként kaptam tőle egy emelet- és szobaszámot, majd a kezembe nyomta a nőgyógyászati kiskönyvemet, ahova ünnepélyesen bepecsételt egy dátumot és beírta, hogy „steril”, asszisztált reprodukciós osztályra beutalom.
Steril. Steril. Mint egy csomag vatta. Hát ez elég gáz. Steril. Kösszépen. Azt is írhatta volna, hogy meddő. Vagy gyereknemzésre alkalmatlan. Vagy egy nagy nulla, zéró, nuku, semmi! Egy lúzer. Legalább annyira hízelgő lenne.
Na, akkor tudtam, hogy ezzel kezdenem kell valamit. Olyan véglegesen hangzik. Egy év után kimondani, hogy valóban és tényleg nem lehet gyerekem, ez valami elmondhatatlan csalódás. Magamban. Merthogy én vagyok a hibás, nem vitás. Én vagyok a genetikai selejt, akit már gyerekkorában eltemettek és én vagyok a beteg, göthös, aki nem tud Tamásnak adni egy kisfiút. Vagy kislányt.

...

Ez is tetszhet Önnek :

Ki van a lombikban?

Miner Victoria

Holdraszállás

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők