Sci-fi & Fantázia

A Föld védelmében

Nagy Károly

A Föld védelmében

Olvasópróba:

2017. augusztus 28. – Washington, Amerikai Egyesült Államok (még 34 nap a WE eseményig)

Miután drámai módon ért véget az iraki miniszterelnökkel folytatott telefonbeszélgetése, Hillary Jackson négy órán belül válságtanácskozást hívott össze. Valamennyi főtiszt ott volt, aki számított, de a CIA főigazgatója és a politikai tanácsadók is az Ovális Irodában voltak. Az amerikai elnök asszony próbálta leplezni izgatottságát, de rendkívül feldúlt volt, amiért a füle hallatára ölték meg a miniszterelnököt. Haider al-Hassant a saját dolgozószobájában végezték ki a kormányzati palota ellen intézet rajtaütés során, ennyit már sikerült megtudni. A támadás körülményei azonban nagyon homályosak voltak.
– Sikerült a térségbe drónokat irányítani vagy műholdfelvételeket készíteni? – vágott a közepébe Hillary Jackson.
– Igen, elnök asszony – válaszolt a légierő főparancsnoka. – Sokkal okosabbak azonban nem lettünk.
– Ez hogy lehetséges? – értetlenkedett az elnök asszony.
– Készítettünk felvételeket nemcsak a kormányzati palota környékéről és Bagdadról, hanem a környező településekről is. Sikerült elérnünk a helyi embereinket is, és az iraki főparancsnokot. Valamennyien megerősítették, hogy a támadást nem követhették el az Iszlám Állam emberei.
– Hogyhogy nem? Hát, akkor kik voltak?
– Egyelőre nem tudjuk, elnök asszony. A frontvonal több száz kilométerre van az iraki fővárostól, és minden eddig beérkezett információ azt igazolta, hogy nem lehettek az Iszlám Állam fegyveresei. Még a környéken sincsenek.
– Akkor kiknek állhatott ez érdekében?
– Most épp belső puccskísérletre gyanakszunk, elnök asszony. Annyi bizonyos, hogy profi támadás volt. Egyetlen szemtanú sincs. Aki a kormányzati palotában vagy annak környékén volt, az halott.
– De hát robbanásokat is hallottam a telefonban! A támadás egyáltalán nem volt csendes – paprikázta fel magát újra Hillary Jackson, aki még mindig a történtek hatása alatt volt.
– Elnök asszony, ön két sebészi pontosságú rakétatalálatot hallott. A palota előtt őrködő tankokat lőtték szét. Az egész támadás két percig tarthatott. Aztán az egész csapat felszívódott, mintha a föld nyelte volna el őket. Semmi nyomuk. Sehol egy elcsípett rádió-beszélgetés, sehol egy bekapcsolva felejtett mobiltelefon, még egy árva e-mailre vagy netes bejegyzésre sem akadtunk, amely utalna a támadást megszervezők kilétére – összegezte a történteket a CIA főigazgatója.
– Talán az oroszok vagy a kínaiak? – találgatott Hillary Jackson.
– Ez egyetlen titkosszolgálatra sem utal. Még az izraeliek sem így dolgoznak.
– Mégis honnan ilyen biztosak ebben? – kérdezte kissé kimérten Hillary Jackson.
– Azonnal odaküldtük az egyik Navy Seals-es taktikai egységünket. Ezt a hangfelvételt akkor rögzítettük, amikor az egység parancsnoka jelentést tett az ott látottakról. Ha megengedi, lejátszom a felvételt.
A CIA igazgatója elővette a tabletjét, előkereste a felvételt, majd a miniszámítógépet lerakta az elnök asszony asztalára, és elindította a hanganyagot.

– Itt Bravo-2-es, ez nagyon durva mészárszék! Uramisten!
– Mi a helyzet Bravo-2-es?
– Itt nem al-Kaidás, vagy ISIS-es fiúk játszadoztak.
A háttérben jól hallhatóan valaki öklendezni kezdett, majd hányt.
– Mi történik ott?
– Semmi különös, Farkas odú. Az egyik újonc ismerkedik a terepmunkával. Most lát először kizsigerelt emberi hullákat. Itt a 40 fokban fel is püffedtek a testek, orrfacsaró a bűz, vétel.
– A terepről meséljen! Ki tehette? Meg tudják állapítani a nyomokból, Bravo-2-es?
– Negatív, Farkas odú. Lövésnyomokat csak M4A1-esekből láttam. Az iraki katonák próbáltak meg védekezni, esélytelenül. De nem ez az érdekes.
– Akkor mi, vétel?
– A két tankot ért rakétatalálaton kívül nem találjuk hagyományos lőfegyverek nyomait. Sehol egy golyónyom vagy töltényhüvely. A holttestek viszont csúnyán megégtek. Olyan mintha…
– Mintha, mi?
– Nem tudom. Egy-két holttestet akkora hőenergia érhetett, hogy teljes testrészeik hiányoznak. Az a test, aki egykor az iraki miniszterelnök lehetett, fej nélkül és gyomor nélkül, a zsigerei szerteszét. Fogalmam sincs, hogy milyen fegyver okozhat ilyen sebeket, de ilyet még nem láttam. Soha.
– Szedjék össze, ami bizonyíték lehet, aztán lépjenek le! Farkas odú, vége.
– Értettem. Bravó-2, vége.

Ahogy a felvétel véget ért, az Ovális Irodára tíz másodperces csend telepedett. Vagy senkinek nem volt egy épkézláb ötlete a támadásról, vagy ha volt is, nem merte elmondani, nehogy nevetségessé váljon a jelenlévők szemében. Végül az elnök asszony unta meg ezt az állapotot. Hillary Jackson sosem szerette, ha a stábja egy tétlen, hozzá nem értő csoport benyomását kelti.
– Rendben, uraim! Akkor összegezzük a helyzetet. Az elmúlt hetekben a balti országokban olyan zavargássorozat kezdődött el, ami már húszezernél is több halálos áldozattal járt. Amióta a balti hatóságokat értesítettük a vérvizsgálati eredményekről, legalább tudjuk, hogy mivel állunk szemben, de azt nem, hogy ezt ki szervezi, gerjeszti. Egyáltalán kinek van olyan technológiája, amivel nanorobotokat juttathat az emberi véráramba? Az egyik kubai magánklinikával felvettük a kapcsolatot, akik megoldást ígértek a problémára, és két héten belül meglehetnek az ellenanyaggal.
Hillary Jackson tartott egy kis szünetet, az asztalán lévő poharába szénsavmentes ásványvizet töltött, majd a poharat kiitta, és folytatta az összegzést. Bár híres volt arról, hogy uralja az érzelmeit, az elmúlt időszak negatív híráradata őt is megviselte.
– A balti államok elleni hackertámadást a mi szakértőink segítségével megállítottuk, így jövő héten újra kinyithatnak a bankok, és legalább az éhséglázadások és zavargások megszűnnek. A balti bankokat és az állami számítógépes rendszereket megtámadó szuper trójai vírust megtaláltuk ugyan, de a forrását nem sikerült azonosítanunk. Állítólag több túlterheléses támadást is indítottak a helyi rendszerek ellen, de mivel Oroszországtól kezdve Kínán át, egészen Dél- és Észak-Koreáig mindenhonnan bevetettek ehhez a támadáshoz számítógépeket, ezért ezzel az üggyel nem tudunk mit kezdeni.
Kis szünetet tartott Hillary Jackson, megmasszírozta az orrnyergét, majd folytatta.
– Ukrajnában több kulcsfontosságú várost elfoglaltak a szeparatistáknak mondott orosz katonák, és Vlagyimir Potemkin elnök fenyegetőzik, miközben egyre több az orosz katonai gépek által elkövetett légtérsértés. Ha pedig mindez nem lenne elég, Szíria az Iszlám Állam ellenőrzése alá került, az iraki miniszterelnököt megölték, és jelen pillanatban azt sem tudjuk még, hogy kinek az ellenőrzése alatt van az ország. Önök szerint mi a fészkes fene folyik itt? – csattant fel a végén az amerikai elnök asszony.
A CIA főigazgatója úgy döntött, megosztja a teóriáját a jelenlévőkkel, még akkor is, ha ezért a katonatisztek kigúnyolják majd.
– Talán támadás alatt állunk, elnök asszony.
– Micsoda?! – hördült fel több katonatiszt egyszerre. Főleg az egyesített erők vezérkari főnöke csóválta a fejét. Ahogy beosztottjai gyakran mondogatták róla, nem szereti a mesedélutánokat és a találgatásokat. Szerinte valami vagy megtörtént, vagy nem. Olyan viszont nincs, hogy talán.
– Folytassa, főigazgató úr! – csillant fel Hillary Jackson szeme.
– Köszönöm, elnök asszony. Szóval, azt gondolom, hogy a világ különböző pontjain, nagyjából egymás után bekövetkező események nem a véletlen, szerencsétlen egybeesés művei. Olyan, mint, amikor különböző akciókkal mi akarunk instabillá tenni egy kormányt. Mit csinálunk ilyenkor? Hát felszítjuk az indulatokat. Megkeressük az adott ország gyenge pontjait, azokra ráerősítünk, felkelést szítunk, azok élére vezetőket találunk, majd az általános népharag elzavarja vagy megsemmisíti az ország kormányát, diktátorát. Emlékezzenek csak rá! Ez történt Tunéziában, Egyiptomban, Líbiában és Szíriában. Bár az utóbbi országban ez rosszul sült el.
– Ha már Szíriát említi – vágott közbe a légierő parancsnoka. – Ez az Iszlám Állam nevű akciójuk még rosszabb ötlet volt. Céltalanul gyilkoló gépeket neveltek ki, akik nem mutatnak semmilyen emberi társadalomra jellemző szervezettséget és könyörületet.
– Már megbocsásson, tábornok úr, de az Iszlám Állam nem a mi szülöttünk.
– Pedig igazi CIA-s balhénak tűnik!
– De akkor sem az.
– Mondja ezt a lefejezett civilek hozzátartozóinak.
– Elég legyen, uraim! – vágott közbe az elnök asszony. – Ez nem egy középiskola, ahol a ki a suli legnagyobb kanja című játékot játsszuk. Jó lenne, ha összeszednék magukat.
– Igenis, elnök asszony! – válaszolta egyszerre a két férfi.
– Folytassa, főigazgató úr! – kérte a gondolatmenet befejezésére a CIA-vezetőt Hillary Jackson.
– Szóval, összegezve. A balti államokban és Ukrajnában, a Törökországban és a Közel-Keleten megtörtént és jelenleg is zajló események olyanok, mintha egy jól megszervezett titkosszolgálati akciósorozat részei lennének. Egymástól függetlennek látszó események, bizonyítékok és azonosítható érdekek nélkül.
– De mégis ki szervezne meg egy ilyen akciót, és mi lenne vele a célja? – tette fel a szobában mindenkit foglalkoztató kérdést Hillary Jackson.
– Nem tudom, elnök asszony. Mint ahogy azt sem, hogy ez kinek állhat hatalmában. A Földön senkinek, annyi bizonyos.
– Biztos a nácik voltak a Holdról – köpte be a légierő parancsnoka. A mondatra a katonatisztekből kitört a nevetés, amely fél percre mindenkit kicsit kizökkentett a nyomasztó valóságból. Még Hillary Jackson is elmosolyodott, pedig nem volt szokása. Végül csendre intett mindenkit, és félig mosolyogva a CIA főigazgatója felé fordult.
– Kedves Jack! Azt hiszem, az idegenek támadása egyelőre nem reális alternatíva. Még akkor sem, ha szeretem az 51-es körzetről szóló legendákat és mendemondákat. Azt hiszem, egyelőre a Földön lakó, ember nevű lényekkel sokkal több gond van, mint a marslakókkal volt és valaha lesz. Mindenesetre értékelem, hogy legalább gondolkodni próbált az ügyön.
A CIA-s azonban nem hagyta magát lerázni.
– A legnagyobb tisztelettel, elnök asszony! Ön is tudja, hogy a balti vérmintákban olyan nanorobot technikát és anyagokat találtunk, ami nem lehetséges a mi bolygónkon. Az Iszlám Állam nevű képződményt pedig senki nem vállalja magára. Vagy fel nem fedezett zsenik mozognak közöttünk, akikről a világ legbefolyásosabb és legerősebb hatalma, az Amerikai Egyesült Államok sem tud, vagy pedig nem e világiak.
Az Ovális Irodában ezúttal senki sem nevetett. Az elnök asszony asztali telefonja diszkréten csipogni kezdett. Hillary Jackson kissé kelletlenül rápillantott a készülékre, és látta a számból, hogy a közvetlen asszisztense keresi. Úgy döntött, hogy felveszi.
– Remélem, nagyon jó okkal hívott, Jessica, így a napi értekezlet kellős közepén.
– Elnézést, elnök asszony. De nem volt más megoldás. Ezt látniuk kell – mondta a hallhatóan a sírógörccsel küszködő asszisztens.
– Nyugodjon meg, kedvesem! Mit kell látnunk? Miről beszél? – enyhült meg az elnök asszony.
– Az Al Jazeera internetes oldalán leadták a hírfolyamban a… Úristen, segíts! Micsoda szörnyűség és barbárság – kezdett el zokogni az asszisztens.
– Szedje már össze magát! Mit látott? – vesztette el a türelmét Hillary Jackson. Sosem szerette a gyenge embereket.
– Elnök asszony, felraktak az Al Jazeera oldalára egy videót, amin egy amerikai különleges katonai egység lefejezését mutatják. Úristen, segíts! Tizenkét embert fejeztek le! Majd… Jézusom, nézzék meg! – majd Jessica lerakta a telefont. Hillary Jackson döbbenten a helyére tette a készüléket, majd szólt a CIA főigazgatójának, hogy vegye elő a tabletjét, és menjen rá az Al Jazeera oldalára. Az arab hírtévé vezércikkben foglalkozott az amerikai katonák lefejezésével. A tudósítás azt állította, hogy az iraki Bagdadban fogták el a katonákat. Ezután az anyagban közölték, hogy brutális rész következik, ezért aki érzékeny rá, ne nézze. A tablet köré gyűltek az amerikai főtisztek és az elnök asszony is. Elindult a videó, amelyen először a szokásos, Iszlám Állam féle harci indulót lehetett hallani, majd megjelent tizenkét földre térdeltetett férfi, mindegyik amerikai mögött két-két fegyveressel. Felolvastak egy ideológiailag, vallásilag és emberileg is zagyva szöveget, majd egyszerre magasba emelkedtek a kardok, és levágták az amerikai katonák fejét. A fej nélküli torzók előredőltek, spriccelt belőlük a vér, majd pár másodperc múlva a felvétel véget ért. A képen újra az Al Jazeera műsorvezetője jelent meg, aki azt mondta, hogy Szíria után Irakot is elfoglalta az Iszlám Állam.
– Kapcsolja ki! Nem hallja? Kapcsolja már ki! – üvöltött magából kikelve az elnök asszony. Hillary Jackson vérvörös arccal ült vissza a helyére, majd a szárazföldi erők parancsnoka felé fordult.
– Tábornok úr, hogy eshettek fogságba a katonáink?
– Nem tudom, elnök asszony. Ez a Navy Seal egység az egyik legjobb volt. Biztos, hogy harcoltak, mert eredetileg tizennyolc fős egység volt. A fiúk ilyen bevetéseken tudják, mit vállalnak. Ezek a srácok előbb halnak meg egy csatában, mint hogy birka módjára levágják őket. Nem tudom, mi történhetett, de Isten az atyám, hogy kiderítem – lett sziklakemény a tábornok arca.
– Derítsék is ki! – mondta Hillary Jackson. – Azt is tudni akarom, hogy valóban az ISIS kezére került-e Irak. Valaki ezért felelni fog. Velünk nem lehet játszadozni.

...

2017. augusztus 29. – Kuvait, Kuvaitváros (még 33 nap a WE eseményig)

Akin Jay-Jay West még mindig a négy nappal ezelőtt, Irakban történtek hatása alatt volt. A nigériai olajmérnök munkájából adódóan többször volt már veszélyben, sokszor dolgozott háborús környezetben vagy olyan országokban, ahol állandóak voltak az utcai csatározások és zavargások. Arra azonban még nem volt példa, hogy 24 óra alatt háromszor akarják megölni, arra pedig végképp nem emlékezett, hogy emberek alakuljanak át a szeme előtt hüllőszerű lénnyé, és hallja a gondolataikat. Most is ez járt a fejében. Miután a határon átszökött Irakból Kuvaitba, elhatározta, hogy nyomozni kezd az ügyben. Napok óta az interneten kutatott. A hasonló élményt átélt emberek beszámolóit kereste, de többségében olyan fórumokat talált, amelyek zavarosak voltak. Érződött rajtuk a feltűnési viszketegség, a meseelemek és az üldözési mánia. Ez utóbbit persze magán is tapasztalta, mert tízpercenként kitekintgetett annak az internetes kávézónak az ablakán, ahol napközben ücsörgött, alig egy kilométerre a szállodai szobájától.
Senkivel sem beszélt, senkit sem hívott fel az ismerősei közül. Attól tartott, hogy nem hinnének neki. Félt attól is, hogy óvatossága ellenére bármikor a nyomára akadhatnak az IDEGENEK. Jobb szó híján így nevezte őket: IDEGENEK. West kortyolt egyet a kávéjából, majd a csészéjét a személyi számítógép billentyűzete mellé helyezte, és elkezdte legyűrni a falafelét. Néha félnapokig nem evett az izgatottságtól, de amikor teste jelezte, hogy most már elég volt az önsanyargatásból, és legyen szíves, gondoskodjon valamilyen étel jellegű „üzemanyagról”, akkor szinte falt. Éppen a reggeli híreket olvasta – közte az egyre mélyülő európai válsággal és az Európai Unió drámai bejelentéseivel –, amikor rákattintott egy újabb cikkre. Ez érdekelte eddig a legjobban. A BBC tudósítása volt. A bagdadi riporterük azt jelentette, hogy megtámadták az iraki miniszterelnöki rezidenciát, megölték a kormányfőt, majd az Iszlám Állam katonái elfoglalták gyakorlatilag az egész országot. A cikk megemlítette azt is, hogy bár hivatalosan még nem ismerték el, de az amerikai kormány már nem ura az iraki helyzetnek. A BBC ezt azzal támasztotta alá, hogy belinkelt egy videót, amit az Al-Jazeerához küldtek el az Iszlám Állam szélsőségesei. A videó alatti szöveg felhívta a figyelmet arra, hogy csak erős idegzetűeknek ajánlják, mert egy amerikai különleges katonai egység kivégzése látható rajta. Westnek hirtelen balsejtelme támadt, emiatt kattintott a videóra, nem a puszta, öncélú erőszak érdekelte.
A videó az ISIS szokásos propaganda zenéjével és zászlójával indult el, majd megjelent tizenkét földre térdeltett férfi, mindegyik amerikai katona mögött két-két fegyveressel. Egy maszkos alak elkezdett felolvasni egy zagyva szöveget. Ahogy a férfi hangját West meghallotta, félrenyelt, és elkezdett fuldokolni a köhögéstől. A szendvicsét kiejtette a kezéből, és zavarában leverte a kávéscsészéjét. Köhögő rohama lett, amely jó tíz másodpercig tartott. Az internetes kávézóban szerencséjére ő volt a koradélutáni órákban az egyetlen vendég, csak a pultos volt a helyiségben. A férfi zavartan kikukucskált, angolul megkérdezte, hogy minden rendben van-e, de West rögtön intett a fejével, hogy nincs nagy baj, csak mohó volt, és félrenyelt.
A nigériai olajmérnök magához tért, majd újra a képernyőre meredt. Ismét elindította a felvételt, majd bedugta a fülhallgatóját a számítógépbe, és felhangosítva hallgatta meg újra és újra a videót. Azt a részt nézte meg ötször egymás után, ahol az egyik fegyveres a szöveget felolvassa. Kétség sem férhetett hozzá. Ez ő. A Joe-ként bemutatkozó öltönyös férfi, aki pár nappal ezelőtt gyíklénnyé vált a szeme előtt. Akin Jay-Jay Westet hirtelen leverte a víz, annak ellenére, hogy a kávézóban jól működött a klíma. Szíve szaporán vert, és viharos sebességgel jártak a gondolatai. Magában azon tanakodott, hogy most mit tegyen. A hatóságoknak nyilván nem szólhat, mert akkor az egész történetet el kellene mesélnie, és azzal csak azt érné el, hogy kinevetteti saját magát. Rosszabb esetben akár őrizetbe is vennék, és kényszergyógykezelésre küldenék, vagy ki tudja, mi történne vele. Hirtelen ötlettől vezérelve rákeresett arra a névre, amelyet egymás között említett a két gyíklény. Beütötte a Google-ba a Brumal Soikun nevet. Lenyomta az Enter gombot. Közvetlenül ezzel a névvel foglalkozó oldalt vagy cikket nem talált, de újra számos idegenekkel foglalkozó oldal jelent meg találatként. Úgy döntött, hogy bővíti a keresési kört. A Brumal Soikun mellett ezúttal begépelte azt is, hogy gyíklény. A keresés újra az előző oldalakat dobta fel. Viszont abban a másodpercben elkezdett a számítógép tálcáján villogni egy kis ikon. Csevegő programnak tűnt. West nem értette. Megvonta a vállát, és rákattintott. Felugrott egy ablak, amelyen a következő üzenet jelent meg.

Próbálkozol, kishaver? Látunk ám téged!

West hirtelen eltolta gurulós székét a számítógéptől, mintha csak áramütés érte volna. Kiverte a jeges veríték, a gyomra összeszorult, és zihált. Zavarában gyorsan kipillantott az utcára, de senkit sem látott. A gép mögül kipillantott a pultos felé, de ő épp telefonon beszélt, és jól hallhatóan a barátnőjével fecsegett. Westet egy pillantásra sem méltatta. Az olajmérnök fújt egyet, erőt vett magán, majd odagurult székével a számítógéphez. Szép lassan jobb kezével közelített az egérhez, majd egy gyors kattintással kilépett a csevegő programból. Az ablak szinte azonnal újra felugrott, a következő szöveggel.

Azt hiszed, hogy megúszod? Mindenhol ott vagyunk, minden a mi kezünkben van.

West, ahogy elolvasta a szöveget, úgy érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Páni félelem fogta el. Egyre csak az járt a fejében, hogy a monitoron keresztül is figyelik. A nigériai összeszedte minden bátorságát, és úgy döntött, ha már „vonalban van”, akkor visszakérdez. Gépelni kezdett.

– Kik vagytok, és mi a célotok?
– Majd pont neked mondjuk el, földi rabszolga.
– Ha ennyire jelentéktelen vagyok, akkor nem árthatok nektek.
– Ha eljön az ideje, úgyis megtudod. Közeleg az utolsó órátok.
– Kiirtotok minket?
– Nem kellünk ehhez mi. Megoldjátok ezt ti magatok is.

West lemerevedett. Nem értette, kivel „beszélget”, nem értette, hogyan bukkantak rá, és már abban sem volt biztos, hogy vajon a valóságot érzékeli-e. Végül úgy döntött, hogy még egy utolsó kérdéssel megpróbálkozik.

– Nincs esély a békés együttműködésre?
– Béke?!! Ha-ha-ha. A béke a gyengék mentsvára. Mindenképp meghaltok.

West pokolian dühös lett. Maga sem értette a saját reakcióját, de ellökte székét a számítógéptől, és a félelem helyét egy korábban sohasem tapasztalt harag vette át. Felállt, kifelé menet kifizette a szendvicsét, a kávéját és a számítógép előtt töltött órákat, majd kilépett az utcára, és a hotel felé indult. Alig távoldott el harminc méterre az internetes kávézótól, amikor egy robbanásszerű csattanást hallott. Az utca túloldaláról visszanézett, és még az ablaküvegen keresztül is látta, hogy lángol az egyik számítógép és a monitor. A pultos kétségbeesetten próbálta eloltani poroltójával, de az elektromos tűz ellen csak lassan tudta felvenni a harcot. A gép fél perc alatt elégett, majd a tűz lassan kihunyt. Akin Jay-Jay West földbegyökerezett lábbal nézte végig a jelenetet. Két perccel azelőtt még ott ült annál a számítógépnél. Ha ott marad, már nem élne. Az arcába robbant volna a képernyő. A nigériai olajmérnök futólépésben elindult, de már nem a szállodai szobája felé. Az egyik Kuvaitban bérelt bankszéfje felé vette az irányt, ahol nagyobb mennyiségű készpénzt tartott. Nem tudta, mitévő legyen, de úgy gondolta, hogy Kuvaitban nem maradhat. Mint ahogy a repülőjáratokban sem bízott, mert a számítógépes rendszerekben megjelenne a neve. Irány a kikötő. Ott majd megegyezik az egyik olajtanker kapitányával, és hajóra száll. Egyiptom még mindig biztonságosabb, jobban el lehet tűnni. Már ha az embernek van elegendő pénze. Márpedig neki van.
West, miközben leintett egy taxit, azon gondolkodott, hogy mit szól majd Ali Husszein a váratlan viszontlátáshoz. Rég nem találkoztak, de volt katonatiszt barátja mindig olyan szívélyesen üdvözölte, mintha csak tegnap váltak volna el. Ali jó vendéglátó volt, szeretett nála időzni egy-két hetet. Általában a szabadságát vagy a két megbízatása közötti időt töltötte el kairói barátjánál. Az sem lesz gond, hogy majd hol alszik. Alinak szép szállodája van. Még a piramisokra is rálátni.

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 576
ISBN: 978-3-99048-726-6
Megjelenés időpontja: 2016-11-17
Átlagértékelés : 5
 5.370 Ft
 3.290 Ft

Nyár-tipp