A magányos Frankenstein-szörnyetegtől a véres zombihadseregig: Mennyi túlzást bír el a horror műfaj, mielőtt az igazi borzalom elveszíti hatását?
A horror műfajának – a szó legszorosabb értelmében – rémes híre van. Sokkolásról, érzelmekről és borzongásról szól. Ami azonban az egyik ember számára mesterien megteremtett félelem, az a másik szemében nem több durva hatásvadászatnál. De valójában milyen követelményeknek kell megfelelnie a műfajnak, és hogyan érhetjük el, hogy közönségünk valóban a megfelelő okokból borzongjon?
A horror műfaja már korántsem fiatal, az elmúlt évtizedekben azonban rendkívül gyors fejlődésen ment keresztül. Az első meghatározó művek között Mary Shelley Frankensteinje (1818), valamint természetesen Bram Stoker Draculája (1897) teremtette meg az alapokat. Mindkettőben megtalálhatók azok az alapvető elemek, amelyek a mai horrorban is jelen vannak, a modern közönség jelentős része azonban aligha tekintené már őket igazán sokkoló alkotásoknak.
Ennek számos oka van. Dr. Frankenstein híres szörnyetege ma már csupán egy a nagyon sok közül, különösen, ha a zombiapokalipszisekről szóló történetek végtelen sorára gondolunk. Mary Shelley művében még magának a szörnynek a megteremtése is központi szerepet játszik, míg a modern zombitörténetek elsősorban a lények által kiváltott következményekre összpontosítanak: a civilizáció fenyegetettségére, a társadalom összeomlására és természetesen az emberi életet, testi épséget, sőt nemritkán még a lelki üdvösséget is közvetlenül fenyegető veszélyre. Hogy honnan jöttek, miért jelentek meg, illetve eredetük és viselkedésük egyáltalán logikus-e, gyakran már kevésbé fontos.
Míg a Frankensteinben mindössze egyetlen szörnyeteg szerepel, amely csupán néhány embert öl meg, a modern zombitörténetekben gyakran egész hadseregekkel találjuk szembe magunkat. Ezek a lények ráadásul nem egyszerűen megfojtják áldozataikat, ahogy irodalmi elődjük tette, hanem sokszor úgy falják fel őket, mint egy különösen véres steaket, vagy egy hihetetlenül gyorsan terjedő vírussal magukat az áldozatokat is zombivá változtatják.
Egyvalami tehát nyilvánvaló: a mai horror gyakran egészen más léptékben gondolkodik. És éppen ezt szokták a műfaj egyik legnagyobb gyengeségeként kritizálni.
A több nem mindig jobb
Különösen a film és a mozi nyomta rá bélyegét a horror műfajára, és alakította át szinte úgy, mint valami mutálódott gyilkos vírus. A horrorfilmek vizuális jellege lehetővé teszi az alkotók számára, hogy viszonylag egyszerű eszközökkel gyakoroljanak hatást a közönségre. A borzalmat közvetlenül a néző elé lehet tárni – egyszerű és hatékony módszer, amelyet számtalan film választott, gyakran inkább láncfűrésszel dolgozva, mint finom pengével.
Egy regénnyel ellentétben a filmnek nem feltétlenül kell lassan felépítenie a feszültséget vagy hátborzongató leírásokkal megteremtenie a megfelelő hangulatot, ha vérrel, a mélységből előbújó rémisztő csápos szörnyekkel vagy levágott testrészekkel is bombázhatja a közönséget. Ilyenkor szinte biztosra vehető a kívánt reakció anélkül, hogy komolyabb előkészítésre lenne szükség. Éppen ezért a horrorfilmeknek gyakran azt is felróják, hogy történetük nem igazán állja ki a közelebbi vizsgálat próbáját – vagy éppenséggel alig van történetük.
A műfaj tartós sikere ugyanakkor azt mutatja, hogy ennek a megközelítésnek is megvan a maga közönsége és létjogosultsága. Ilyenkor elsősorban a sokkhatás számít, miközben az animációs és vizuális effektek valóságos versenyt futnak egymással, a történet pedig háttérbe szorul. Még a horror számos rajongója is elismeri, hogy a cselekményt gyakran meglehetősen gyengének tartja, egyszerűen nem arra helyezi a hangsúlyt.
De miért nem elég ma már egyetlen, laboratóriumban létrehozott szörny? Miért van szükség egy egész zombihadseregre ahhoz, hogy még elérjük az embereket, és talán valódi félelmet is keltsünk bennük? A válasz egyetlen szóval összefoglalható: eltompulás.
Olyan ez, mint egy önbeteljesítő jóslat. Minél gyakrabban és minél nagyobb intenzitással kínál borzalmakat a műfaj, annál inkább hozzászokik hozzájuk a közönség. Vizsgálatok szerint a félelemért és a stresszért felelős agyterületek a megrögzött horrorrajongóknál még a vásznon látható legbrutálisabb vérfürdő hatására is alig aktiválódnak. Sokszor legfeljebb az undor marad meg – valódi félelem azonban már nem.
Ha pedig maga a borzalom már nem működik, a történet egyéb gyengeségei is sokkal feltűnőbbé válnak. A több tehát nem mindig jobb. Az emberek megijesztésének alapvetően egyszerű módszere – az egyre szélsőségesebb képek alkalmazása – különösen a műfaj rajongói körében annyira elhasználódott, hogy önmagában már nem elegendő. Ha tehát nem szeretnénk, hogy horrortörténetünket „sok hűhó semmiért” jelzővel illessék, többre lesz szükségünk pusztán rémisztő lényeknél és a szereplők elpusztításának kreatív módszereinél.
A képzelet mindent visz
Ezen a téren a regény egyértelmű előnyben van a filmmel szemben – és talán nem utolsósorban ennek köszönheti jobb hírnevét is. Sokkal többet bíz ugyanis a képzeletre. Bármilyen groteszk vagy brutális is valami, amit érzékszerveinkkel észlelünk, annak eldöntése, hogy félelmetesnek tartjuk-e, végül a fejünkben történik. Semmi sem eleve rémisztő – mi ítéljük annak. És egyetlen író vagy rendező sem tudhatja nálunk pontosabban, hogy mi az, amitől igazán félünk.
Éppen ezért semmi, amit látunk vagy hallunk, nem lehet annyira félelmetes, mint az, amit saját képzeletünk alkot meg, amikor megpróbálja kitölteni a hiányzó részeket. Agyunk tulajdonképpen a saját, személyre szabott horror-animációs stúdiónk.
Pontosan ebben rejlik a félelmetes irodalom megírásának művészete. Finom egyensúlyozásról van szó: egyrészt hiteles és jól kidolgozott keretet kell teremteni, másrészt tudatosan el is kell hallgatni bizonyos dolgokat. A horrorirodalom talán egyedülálló helyzetben van abból a szempontból, hogy néha éppen az a jobb, ha valamit nem írunk le.
Az írók két klasszikus eszköze, a showing és a telling mellé így egy harmadik is társul: az implying, vagyis a sejtetés. A regény bemutathat tárgyakat vagy szereplőket úgy, hogy szándékosan bizonytalan félhomályban hagyja őket, és ezáltal sem a történet többi szereplője, sem az olvasó nem tud bennük igazán megbízni. Jelenségeket és körülményeket vezethet be anélkül, hogy rögtön megmagyarázná őket, és ezzel baljós hangulatot teremthet.
Mindez jóval finomabb eszközökkel történik, mint a filmvászon véres hack-and-slash jeleneteiben. Mivel egy regényben a borzalmat nem lehet vizuális eszközökkel közvetlenül előidézni vagy szinte kikényszeríteni, a cselekmény, a szereplők és a világépítés automatikusan nagyobb jelentőséget kapnak. A regénynek ezekre az irodalmi alappillérekre kell támaszkodnia ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást, hiszen nem választhatja az érzékek szélsőséges ingerlésének rövidebb útját.
Frankenstein szörnyetege saját regényének kontextusában ugyanolyan félelmetes, mint egy egész fertőzött város, hiszen rendkívül személyes és egyedi kapcsolat fűzi teremtőjéhez, Victorhoz. A szörny áldozatai ugyan nincsenek sokan, Victor Frankenstein számára azonban ezek jelentik a lehető legsúlyosabb és legfontosabb veszteségeket a saját személyes világában. A szörny tehát bizonyos értelemben nem tetteinek mennyiségével, hanem azok „minőségével” teremti meg a borzalmat. Pontosan ott csap le, ahol az adott regény és főszereplője szempontjából a legjobban fáj.
Az ismeretlen betörése
Ha számos sikeres horrorregényre gondolunk, hamar észrevehetünk egy visszatérő motívumot, amely a legkülönfélébb formákban jelenik meg újra és újra: valami ismeretlen, valószerűtlen és gyakran természetfeletti lép be a történetbe.
Lehet ez egy szellem, amely kísérteni kezdi azt a vidéki házat, ahová egy fiatal család éppen beköltözött. Egy földönkívüli lény, amely leszállt a Földön. Egy titkos sátánista vagy pogány szertartás, amely gonosz lényeket idéz meg más világokból. Visszatérhetnek a halottak – vagy akár csak egy elpusztult macska térhet vissza.
Mindezekben az esetekben olyan dolgok történnek, amelyek számunkra ismeretlenek és megmagyarázhatatlanok, ezáltal pedig egy ősi emberi gondolkodásmódra építenek: félünk attól, amit nem ismerünk. Különösen akkor, ha ez az ismeretlen valami valóban fenyegető tulajdonságokat kezd mutatni.
„A fantasztikum ott kezdődik, ahol az ismeretlen betör az ismert világba” – fogalmaz az irodalomtudomány. És bár az ismert világban is bőven akad olyan dolog, amely képes rettegést kelteni bennünk – a háborúktól a természeti katasztrófákon át a sorozatgyilkosokig –, a borzalom mégis más dimenzióba kerül, amikor mi, illetve azok a regényszereplők, akikkel azonosulnunk kellene, valami ismeretlennel találjuk szembe magunkat.
Nem tudjuk, honnan származik, mire képes, és mindenekelőtt azt sem, hogyan lehet megállítani. Ez a tudáshiány a tehetetlenség érzését kelti, agyunkat pedig riadókészültségbe helyezi.
Ez a gondolkodásmód még a hétköznapjainkban is megjelenik, és mindannyian számtalanszor megtapasztaltuk már. Ha tíz éve ugyanannál a vállalatnál dolgozunk, reggel nyugodtan és lazán indulunk munkába. Ha azonban életünk első napjára tartunk egy új munkahelyen, stresszesek és izgatottak vagyunk, folyamatosan azon gondolkodunk, mi minden sülhet el rosszul, és vajon nem felejtettünk-e el valamit.
Az ismeretlen azért okoz stresszt és bizonytalanságot, mert nem tudjuk, hogyan kell szembenézni vele. Ugyanígy egy rosszindulatú kísértet a házunkban sokkal nyugtalanítóbb, mint egy kellemetlen szomszéd.
Jól írni a borzalomról
Jó horrorirodalmat írni rendkívül nehéz feladat. Kevés olyan műfaj létezik, amelyben ennyire könnyű egyszerre túllőni a célon – és közben mégis elvéteni azt.
A félelem ősi emberi ösztön, amely viszonylag megbízhatóan ugyanazokra az ingerekre reagál mindannyiunkban. De nem elég egyszerűen megijeszteni a közönséget: a félelemnek a megfelelő okból kell megszületnie. Mondhatnánk úgy is, hogy maga az út a cél. Nem elég, hogy bekövetkezzen a borzalom – jogosnak és indokoltnak is kell érződnie.
Érzelmileg kell hatnia, fenyegetnie kell a főszereplők személyes világát, és az ismeretlennel való szembesítés, valamint a tehetetlenség érzése révén szinte egyetlen pillanatnyi lélegzetvételhez sem szabad juttatnia az olvasót.
A horror műfajában számos motívum tér vissza újra és újra – ezek közül többet ebben a cikkben is említettünk. Ez is azt mutatja, hogy nem maga a borzalom és nem annak mértéke a döntő, hanem az, hogyan illeszkedik a szereplők történetébe.
Ha tehát egy hátborzongató bohóc vagy egy megszállott baba ihlette saját horrorregényének ötletét, ne vesse el rögtön csak azért, mert ilyen már létezett korábban. Inkább adjon neki olyan sajátos formát, amely pontosan az Ön történetéhez – és kizárólag az Ön történetéhez – illik.
Fő tanulság: Október, a borzongás hónapja szinte kínálja magát erre. Ne hagyja, hogy a nehézségek elriasszák: vágjon bele egy vérrel, halállal és ördöggel teli történetbe – és engedje szabadjára a billentyűzetét.
Kövesd blogunkat, ha szeretnél még több könyves történetet, írói tippet és irodalmi receptet olvasni!
– A novum könyvkiadó csapata
Írj véleményt