A 13 emelet

A zuhanás

0. fejezet


13. emelet – A döntés

Mike egy nehéz pénteki nap ébredt, fáradtan, fájdalmasan, kínokkal telve. Nem a nap tehetett erről a negatív érzelmi töltetről természetesen, hanem azok az emberek, akik átvetítették saját hangulatukat ehhez, akiknek a most péntek volt maga a hétfő, vagy netán a kedd. A péntekek általában a hétvégék előhírnökei, így szinte mindenki valamiféle fordulópontot lát benne, ami a hétvégére átvezeti, felmenti, megváltja. Főleg azok éreznek így, akik egész héten robotolnak, akár több műszakban is, és a hétvégétől valamiféle felszabadulást remélnek – hacsak nem kell dolgozni menni szombaton és vasárnap is –, hogy hétfőn újrakezdjék. Nem olyan bonyolult ez a körforgás, maximum annak esik nehezére átélni, aki már-már hétről hétre dolgozik, munkája egy unott és monoton ritmus, ami az évek-évtizedek alatt belecsiszolta az átlagpolgárt a hétköznapokba, és a hétvégék között már úgy ugrál, mint patakban lévő köveken, hogy szárazon átjusson a túloldalra. Akik lecsúsznak a kövekről, azok áznak és sodródnak az életük ritmustalanságában, de ha nagyon képletesen vagy viccesen akarom kifejezni, akkor ők a szabadúszók – ha már patakról van szó –, akiknek nincs hétköznapja, nincs hétvégéje, dolgoznak, amikor munka van. A túloldalra mindenki átjut előbb-utóbb, ahol a másik part jelentheti a nyugdíjaséveket, vagy azt a másik oldalt, ahonnan már nem nagyon jön vissza senki. Ha valakit végleg elnyel a víz, mert nem tud úszni, az is átjut a túlpartra, csak hamarabb meghal. Ezek azok az emberek, akik kiégtek, és már halottak, csak ők még nem tudják. Akik feladták, és halottak, csak még nem tudják. Akik elmerültek, halottak, csak még nem tudják. Ő is ilyen. De ő már sejti, hogy halott.
Előző este, a veszekedés után senkinek nem jutott eszébe leengedni a redőnyt, így ez nem gátolta meg a napsugarak bejutását a keskeny réseken. Kicsit úgy nézett ki abban az adott pillanatban a szoba fényjátéka, mintha az ablakra egy szabályosan leadott gépfegyversorozat lyukain szűrődne át a fény. Teljesen aszimmetrikus mintát rajzoltak a szemközti falra a fénynyalábok, mivel az emeleti ablak előtt egy nagy fa állt, aminek a fajtáját a házban lakók nem is ismerték, nem is érdekelte őket, mert sosem vonzódtak a növényekhez. Nagy és zöld és árnyékol, ezek a legfontosabb paraméterei. Emellett persze beleillik az utcaképbe.
Highland Park. Dallas egyik legirigyeltebb negyede, amit a helyiek egyszerűen csak „a park”-nak hívnak. A széles, gondosan karbantartott utcák mentén százéves tölgyek állnak őrt, lombjuk alatt árnyékba burkolva a kastélyszerű kúriákat és modern, minimalista villákat, amelyeknek üvegfalai visszatükrözik a texasi kora reggeli napfény sárgás derengését.
Itt minden ház más, mégis mind ugyanolyan. Vörös téglás, déli stílusú villa fehér oszlopokkal, mellette hófehér, lapostetős, modern luxusvilla, kicsit arrébb pedig egy spanyol mediterrán rezidencia, terrakotta tetővel és boltíves tornáccal. Mindegyik mögött végtelenül zöld, precízen nyírt gyep terül el, amelyet hajnalonként kertészek hada gondoz, míg a lakók még álmaikban utaznak.
Az utcákon lassan hajtanak a fekete Range Roverek, a fehér Mercedesek és a gyöngyházszürke Lexus SUV-k. A járdán reggelente fitneszruhás nők kocognak, fülükben AirPods, arcukon gondosan felvitt, természetes hatású smink. A kutyákat profi sétáltatók vezetik, egyszerre öt-hat golden retrievert vagy francia bulldogot, miközben mobiljukon szervezik a következő napi beosztást.
A házak előtt mindenhol díszkivilágítás, még nyáron is. Az út menti postaládákon elegáns réztáblák, rajtuk a tulajdonosok neve – vagy csak egy monogram, a kíváncsiskodók távol tartására. Itt nincsenek felesleges díszek, olcsó gipszkutak vagy műanyag flamingók. Csak tökéletesre tervezett kertek, díszcserjék, japán juharok, levendulasorok és rózsabokrok katonás rendben.
Highland Park olyan hely, ahol a csend is státuszszimbólum. Minden reggel frissen kaszált fű és esőztető rendszerek párás illata tölti be a levegőt, és minden este újra ugyanilyen csendben zárul, amikor a házak ablakai mögött a dollármilliós élet drámái zajlanak – titkokkal, vágyakkal, összeesküvésekkel, melyek soha nem jutnak ki a díszkapukon túlra.
Ez a környék jól menő vállalkozók, vámtisztviselők, kis- és nagystílű bűnözők lakta kertváros. Hasonló fákkal az udvarokon, mintha mindegyik fának rejtegetnie kellene a mögötte lakókat és azok tevékenységeit, az épületekkel együtt. Még mindig él az a sztereotípia – legalábbis a rosszindulatúbb embereknél –, miszerint aki gazdag, az biztosan valami adócsaló, maffiózó, gyilkos, seftes stb. Az utcabeliek általában nem érdeklődnek a szomszédok tevékenységei iránt, mert jobb az, ha az ember kevesebbet tud. Akiket rokoni szálak, vagy üzleti ügyek kötnek össze, azok tudják, ki mit csinál. Amúgy egy átlagos kertvárosi élet folyik itt: csendes, de az éj leple alatt senki nem tudja, mi folyik a házakban. Itt is megfordulnak gyanús személyek, történnek érdekes találkozások, de jobb ezeket nem boncolgatni, lesütött szemmel vagy elfordított fejjel elmenni mellettük, mintha ott se lennél, mert különben ki tudja, ki ébreszt fel az éj leple alatt, és az ágyad mellől föléd hajolva, szádra tapasztott kesztyűs kezével kedvesen kérdez arról, mit is láttál aznap. Minden ott lakónak megvan a véleménye, és minden információja ahhoz, hogy elkerülje azokat a házakat, ahol „nagy valószínűséggel” hamarabb sül el egy fegyver, vagy várható valamiféle leszámolás. Ezek az információk nyilvános titkok, amit mindenki tud vagy sejt, de nem mondja el senkinek.
Akik gyanútlanul költöznek ide, azok majd rájönnek, milyen a szomszédság. Aki itt lakik, az meg már tudja, hogyan igazodjon az íratlan szabályokhoz. Nem kell agysebésznek lenni az összefüggések összerakásához, hogy egy vámtisztviselő, aki még csak nem is vezető beosztásban dolgozik valami határátkelőn, miként jár a legújabb M3-as BMW-vel, tart fenn 300 m2-es lakást, és a felesége – meg családi programokon a család – hogyan használja a legújabb, de legfeljebb 3 éves Lexust. Emellett évente több hétvégét tölt a szomszédokkal, mint a saját szüleivel. Hol egy kerti bulin, hol egy hajókázáson.
De a vámtisztviselőn kívül jár oda a helyi adóhivatal vezetője, politikai vezetők és képviselők, talán még a polgármester is.
Mike lassan kinyitotta a szemét, de nem fordult az ablak felé. Már nem volt fontos számára, hogy a napfény melengető vagy vakító-e, ahogyan az sem, hogy milyen nap van, hány óra, és mennyi ideje maradt még. Minden perce, órája, napja, hete és éve ugyanabban a mocsárban telt, csak mindig más színű sárban taposott. De sár az sár, attól, hogy más az árnyalata, még ugyanúgy hideg és nyálkás. És büdös. Mindig büdös.
Hallotta, ahogy Lauren a fürdőszobában zörög, a sminkes eszközök élesen csattogtak a pulton, ahogy dobálta ki a neszesszerből a festékeket, ecseteket, spirálokat. Bizonyára keresett valamit. Mindig is túlzásba vitte a sminkelést, mintha mindennap valami vörös szőnyeges eseményre menne, de Mike-nak soha nem volt türelme ezt szóvá tenni. Nem érdekelte. Volt idő, amikor fontos volt számára, a nő hogy néz ki, mit vesz fel, milyen parfümöt fúj magára. Volt idő, amikor számolta, hányszor csókolja meg reggelente, hányszor ér a keze a derekához, vagy milyen fehérneműt vesz fel éjszakára. Ma már csak ritkán kívánta, inkább semleges volt számára, de néha a biológiai vágy még győzött benne – üres, mechanikus percek voltak ezek. Ma már csak azt számolta, hogy hány nap van hátra fizetésig, és hány nap van hátra az életéből. Az első szám fontos volt a maffiának, a második meg neki.
Felült az ágyban, megropogtatta a nyakát, ahogy oldalra biccentette a fejét, majd felállt. Nem zavarta, hogy meztelen, Lauren mindig becsukta az ajtót, ha fürdött vagy készült valahova, így sose látta, mit csinál odabent. Régen ez bosszantotta, ma már inkább megkönnyebbült, hogy nem kell látnia a nő csupasz testét. Már nem kívánta. Talán ez volt a legijesztőbb felismerés az utóbbi hónapokban. Nem a maffia fenyegetése; nem az, hogy a projektjei összeomlottak; nem az, hogy az apósa bábként rángatta a céges szálakon, hanem az, hogy a nő, akit egykor szerelmesen, őszintén, vakon és gyermeki lelkesedéssel szeretett, már majdhogynem undort váltott ki belőle.
Felkapta az alsónadrágját a földről, belerúgott a szétdobált ruhák egyikébe, ami gombócba gyűrve feküdt a szoba közepén. Nem tudta, hogy az övé vagy Laurené, de nem is érdekelte. Lauren éppen kilépett a fürdőből, a haján még törölköző, arca sápadt, szeme alatt karikák.
– Megint nem húztad le a redőnyt este – jegyezte meg fásultan.
Mike fel sem nézett a telefonjából, csak morogva válaszolt:
– Jó reggelt neked is, Lauren. Elhiszed, hogy így is lehet udvariasan szólni valakihez?
– El. Csak most nem vagyok abban a hangulatban.
– Mikor vagy abban?
– Majd, ha valami jó is történik.
– Talán, ha reggel valaki főzne egy kávét… – szúrta vissza Lauren.
Mike most rápillantott.
– Talán, ha valaki nem beszélne hozzám úgy, mint egy alulfizetett mezőgazdasági napszámoshoz…
Lauren vállat vont, belemélyedt a táskája rendezgetésébe.
– Elromlott az ébresztő, Mike. Legalább most ne kezdjük!
Mike felállt, s a szeme sarkából figyelte a nőt, ahogy elvonul a fürdő felé.
Minden reggel ugyanaz a lemez… De legalább nem unatkozom –
gondolta.
Kiment a folyosóra, majd le a lépcsőn, egyenesen a konyhába. A kávéfőzőt előző este nem takarította ki senki, a szűrő tele volt az előző napi zaccal, a víztartály üresen állt. Mike rá sem nézett, csak kivett egy doboz energiaitalt a hűtőből, felrázta, és egy húzásra megitta. Gyomra összerándult az édes-savanyú löttytől, de legalább felébresztette annyira, hogy működni tudjon.
A telefonja az étkezőasztalon feküdt, rezgett, vibrált, pityegett. Nem akarta felvenni. Pontosan tudta, ki az. Tony emberei reggelente is felhívták, mintha csak egy kedves jó reggelt akarnának kívánni. Pedig valójában csak azt akarták tudni, hogy még életben van-e, és ha igen, akkor mikor hajlandó visszafizetni azt a félmillió dollárt, amit elbukott az utolsó projektjén. Egy félig kész irodaépület, amit a maffia pénzéből kezdett el, de a beadott kérelmet nem engedélyezték, a kivitelezőt beperelték, az ügy körül botrány kerekedett. Az após nem segített. Richard Whitaker szerint „aki hülye, haljon meg”. És Mike hülye volt. Ezt már ő maga is tudta.
Maria, a takarítónő, már a mosogatót törölgette.
– Jó reggelt, Mr. Thomson!
– Jó reggelt, Maria!
Mike le sem veszi a szemét az energiaitalról, de aztán bosszúsan körbenéz.
– A kávéfőző még mindig tele van zaccal.
– Sajnálom, uram, azt hittem, Mrs. Thomson használta tegnap utoljára… Mindjárt kitakarítom!
Mike legyint:
– Persze, persze. Mindig valaki más a hibás… Nem baj, van még energiaitalom.
Maria lesüti a szemét, Mike sóhajt, majd halkan, kissé megenyhülve mondja:
– Nem baj, majd valahogy túléljük a reggelt, nem igaz?
– Igen, uram – mosolygott halványan Maria, csöndben kitakarította a kávéfőzőt és sietve elvonult a ház talán legtávolabbi sarkába. Ő is megszenvedte ezt az ellentétet, ami Mike és Lauren közt feszült, mondhatni nap mint nap. Sokszor szánta őket, hiszen mindenük megvan, mégsem tudnak egymással élni. A gazdag, civilizált emberek mindennapi problémái hol vannak egy magamfajtáéhoz képest? – gondolta, miközben másik feladatához látott.
Lauren leért a lépcsőn, a magassarkú cipője kopogott a járólapon. Mike fel sem nézett rá. Az utóbbi időben alig beszéltek egymással, és ha mégis, akkor csak veszekedtek. Leginkább pénzről, Mike szeretőiről, vagy a férfi önzéséről. A nő haját feltűzte, elegáns selyemblúz és ceruzaszoknya volt rajta. Ahogy Mike rápillantott, egy képkocka villant be az agyába. Egy teljesen más nő képe, egy nappal korábbról.
A neve Chloe volt. Mike előző nap találkozott vele egy hotelszobában. A nő hátát nézte, ahogy az ablak előtt állt, a haját felcsatolta. A vékony pántú fehérnemű felső alatt kirajzolódott a lapockája íve. Mike mögé lépett, belélegezte a parfümjét, végigsimított a derekán, Chloe pedig hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét, miközben Mike kezei a hasára siklottak, majd lassan lejjebb. A nő ajkai halk nyögésre nyíltak, ahogy Mike teste hozzásimult hátulról. Nem volt benne érzelem. Csak vágy, csak birtoklás. Mike szerette birtokolni a nőket. Akkor érezte magát valakinek, amikor egy nő remegve sóhajtott alatta. Vagy felette. Vagy mellette. Mindegy is volt. Nem érdekelte a sorrend, a pozíció, az érzésük. Csak a saját győzelme.
Lauren neszezése visszarántotta a valóságba. Érezte, hogy undorodik magától, de ez az undor is unott volt már. A bűntudata is kiégett benne.
Tegnap is ennek köszönhetően kellett egymást verbálisan alázni. Mike sokszor nem tudta megemészteni, hogy félrelépett; lelkiismeret-furdalása volt, mindig, ha mással bújt ágyba. Tegnap Lauren kezdte a veszekedést, aztán Mike is ráérzett az ízére, és belemelegedett a vitába, aztán dühvel telve sikerült megint lefeküdniük. Mike az idejét se tudja már, mikor feküdt le a feleségével. Néha még kívánta, amikor épp nem volt senki, aki férfiúi feszültségét olthatta volna. Olyankor összejöttek egy 3–4 perces „menetre”, de mindketten ugyanúgy éreztek ezzel kapcsolatban: biológiai szükséglet, mégis jobb, mintha mindenki magának intézné ezt a feszültségoldást. A hamis érzés, hogy kellenek egymásnak, addig tartott csak, amíg a vágyaikat kielégítették. Utána, mintha megbánták volna, hogy lefeküdtek egymással, még feszültebbek lettek, mint a szeretkezés előtt. Mike nem tudta olyankor elviselni a feleségét. Talán a nő kevésbé tudta tolerálni az akciót, és teljesen kifordult magából. Mindenbe belekötött, főleg, amit Mike csinált vagy nem csinált. Azt is megjegyezte, ha a fogkefe nem olyan irányban állt, mint ahogy annak állnia kellene a pohárban. Mike nem értette ezt a viselkedést, de ő is felhúzta ilyenkor mindig magát, és egymásnak feszültek.
Milyen házasélet az ilyen? – fogalmazódott meg benne sokszor. Aztán még nyomorultabbul érezte magát, mert a hamis érzés – még ha hamis is volt – azért jólesett neki, ugyanis érezte abban a pár percben, hogy örömet tud okozni, legalább ennyit tud adni Laurennek. Aztán leforrázta a felesége azzal, hogy kötekedni kezdett, ahogy felöltöztek. Pedig régen nem volt ilyen. Minden együttlét után sokáig feküdtek, simogatták egymást, szerelmesek voltak. Most már előre tudta a férfi, hogy ha megtörténik kettejük közt az aktus, akkor utána egy napig kussban kell maradnia, meg se szabad szólalnia, lábujjhegyen kell járnia az apósa által épített házban. Mert neki ilyenkor joga volt meghunyászkodni, és megalázkodni, csak hogy érezze a törődést, emlékezzen, honnan jött és kinek köszönhetően lett az, aki lett. Ezt mindig érzékeltették vele, mindig megkapta a feleségétől és – főleg – az apósától.
Amúgy még ismerték egymást a feleségével, így nem kellett külön figyelmet fordítani arra, mi a jó a másiknak. Mike már nem törődött azzal, ha párhuzamosan a feleségével több vasat is tartott a tűzben, az se érdekelte volna, ha a felesége is mással kavar. Már kiszeretett belőle annyira, hogy ez ne érdekelje. Sokszor visszagondolt arra, hogyan juthattak el idáig, de ezen változtatni már nem tudott; sodródott, kihasználta a felkínált lehetőségeket. Nem nézett ki rosszul, sőt, igen megnyerő modora és sportos kinézete hamar elvarázsolta a női nem képviselőit, legyen az kolléganő, vagy az utca embere. Eleinte nehezebben ment az említett lelkiismeret-furdalás miatt, de aztán nagyon belejött. Rutinszerűen hazudott otthon, és elég nagy ez a város ahhoz, hogy napközben egy fél nap, nap valahol máshol teljen el, minthogy bemenne dolgozni. Sokszor gondolkodott azon, felesége vagy ugyanolyan jó hazudozó, vagy tényleg nincs senkije.
Lauren szőke haját feltűzte, fülében apró gyémántfülbevaló csillogott, amit Mike vett neki két évvel ezelőtt karácsonyra. Akkor még próbálták megmenteni a házasságukat. Akkor még próbálták… Ma már csak túléltek egymás mellett.
– Nem fogod felvenni a telefont? Idegesít – kérdezte Lauren halkan, miközben a táskájában kutatott a rúzs után.
– Nem. – Mike hangja üres volt. – Túl korán van még ehhez. Ha fontos, újrahívnak. Ha nem, akkor meg kit érdekel?
Lauren nem szólt többet. Tükröt húzott elő a táskájából, felvitte a rúzst, majd becsúsztatta a telefonját a Louis Vuitton bőrtáska oldalzsebébe, és elindult kifelé. Mike végignézett magán: egy szál alsónadrágban állt a konyhában, egyedül, energiaitalos dobozzal a kezében, kócos hajjal, borostásan, a szeme alatt sötét karikákkal. Pontosan úgy nézett ki, ahogy érezte magát: mint egy lecsúszott senki. És ma reggel először tényleg tudatosult benne: ő valójában egy senki.
Felvette a köntösét, majd elindult kifelé az aznapi újságért. A ház előtt a friss, reggeli pára úszott, a szomszéd, Mr. Campbell, épp locsolta a gyepet.
– Jó reggelt, Mike! Szép napunk van, ugye?
Mike a fák árnyékán át, hunyorogva válaszolt:
– Azt mondják. Még nem vagyok meggyőzve róla.
Campbell nevet:
– A feleségem szerint minden reggel az, amikor nem kapok fejmosást…
Mike elmosolyodik:
– Ez esetben nekem még várnom kell a szép napra.
Campbell közelebb lép:
– Mondja, jövő héten ott lesz a szomszédsági bulin?
– Attól függ, hogy Lauren mit parancsol.
– Az asszonyok mindig, mindent tudnak… – bólint Campbell. – Nehéz élet ez nekünk, Mike.
Mike csak csendben bólintott, felvette az újságot a járdáról, köszönt, s elindult vissza a lakásba. Mindenki játszik. Mindenki szerepet játszik ebben a színházban – gondolta.
Dobta ezt a gondolatot, mert ettől csak még rosszabb kedve kerekedett volna.
A beszélgetés közben Mike hallotta, ahogy a garázskapu felnyílik, és Lauren a hátsó ajtót felnyitva pakol a kocsijába. Ez egy fekete Lexus RX-450h volt. A nő büszkén fényeztette naponta, mintha az autó státuszszimbóluma pótolná mindazt, amit Mike már nem adott meg neki. Mintha átvette volna Mike szerepét az autó, amit simogatni, becézni lehet, ami sose szól vissza, és azt csinálja, amit akar tőle. A hű társ mintaképe volt ez a japán prémium autó.
Lauren lecsukta a Lexus csomagtartóját, miután betette a táskáit hátra.
– Hazaérsz ma este időben? – kérdezte a nő reménykedő, de már rezignált hangon.
– Talán. Hacsak nem kell a főnöknek bemutatót tartani az éjszaka közepén, vagy nem húzódik el valami tárgyalás.
– Mike… ne csináld ezt velem. Csak egy vacsorát szerettem volna veled, kettesben – mondta szemlesütve a nő.
Mike megtorpan:
– Én is, Lauren. Csak… – Mondandóját nem tudta befejezni, mert a felesége haragosan félbeszakította.
– Semmi baj. Majd én főzök, és eszem egyedül – fordult el a nő, hogy beszálljon a kocsiba. Rá se nézett a férjére. Mélyen csalódott volt. Próbálta olykor-olykor valahogy helyretenni kettejük dolgait, de Mike nem mindig volt vevő rá. Előfordult viszont, amikor fordítva volt ez, de Lauren se mindig volt ráhangolódva a béke megkötésére. Nagyon ritkán esett úgy, hogy mindketten akarták, és sikerült kicsit csökkenteni a súrlódást. Akkor egész jól elvoltak. Mondjuk harmincnaponta egy-két napig…
Mike lehajtotta a fejét, és nem tudott mondani semmit. Lauren beindította az „űrhajót”, és a hibridhajtás ufóhangján kigurult a garázsból, le a bejárón, az úttestig. Mikor irányba állt, az elektromotor szinte kilőtte az autót a ház elől. Úgy megy el, mintha soha nem akarna visszajönni – gondolta Mike. Jól érezte. Lauren nagyon nem kívánt már szenvedni, nagyon a végét járta a kapcsolatuk.
Mike fájdalmasan utánanézett még a Lexusnak, amíg az eltűnt az utca végén. Kicsit kivárt, majd megfordult, és visszament a lakásba. Felment az emeletre, gyorsan lezuhanyozott, felöltözött – sötétkék öltöny, fehér ing, bordó nyakkendő –, felvette az óráját, és elindult dolgozni. Az irodába menet nem hallgatott zenét, nem kapcsolta be a rádiót sem. Csak bámult maga elé az autópályán, a belső sávban, követő tempomattal, a forgalom sodrásában. Mint egy gép. Mint egy robotpilóta üzemmódban működő drón, aminek nincs saját akarata, csak előreprogramozott feladatai. Nem volt semmi különös az úton – most kivételesen nem volt baleset, útfelújítás, torlódás. Örült neki. Legalább ennek lehet örülni… vagy egyáltalán, lehet valaminek.
Nem sok ideje maradt a forgalom egyenletességének örvendeni, mert a telefonja megint elkezdett rezegni. Egy ismeretlen szám hívta. A hívás bekapcsolt az autó kihangosítójára, a férfi felvette.
– Halló? – kérdezte bizalmatlanul.
...