A csoda

- amikor az élet értelmet nyer -

Előszó


Az emberek szeretethiányban szenvednek. Elmondom újra. Az emberek úgy viselkednek, ahogy; a világ olyan, amilyen; mert az emberek szomjazzák a szeretetet. A világ betegeskedik, sőt, haldoklik.
Ha körülnézel magad körül, azt látod, hogy az emberek éppenhogy léteznek, vegetálnak. Hány boldog embert ismersz? És nem a Facebook-happyre gondolok. Hány olyan embert ismersz, aki elégedett az életével és őszintén önazonos, miközben életcéljának él és eközben inspirál másokat?
Mert én nem sokat. És nem azokról az emberekről beszélek, akik csodálatos lelki békéről és megvilágosodásról, gyógyulásról beszélnek, közben pedig rossz körülöttük lenni, mert agresszívak, megfojtanak az energiájukkal, elszívják a szobából a levegőt, vagy nem hagynak téged megnyilvánulni. Nem azokról a papokról, lelkészekről beszélek, akik bár igaz hitről és élő kapcsolatról beszélnek Istennel, de közben megkeseredettek, rettegnek, vagy valósággal bele próbálnak félemlíteni téged a hitbe, mondván, ha nem gyónsz, ha nem jutsz igaz hitre, ha nem teszed ezt vagy azt, ha „bűnt” követsz el, pokolra jutsz.
Azokról a hétköznapi emberekről beszélek, akik körül egyszerűen jó létezni. Akik szelídek. Akik kedvesek. Akik türelmesek.
A helyzet az, hogy nem sok járkál belőlük az utcán. Léteznek, itt járnak közöttünk, de kevesen vannak. Egy dolog azonban közös bennük: hisznek valamiben, ami önmagukon túlmutat; egy nagyobb erőben. A dolog úgy áll, hogy én nem találkoztam még őszintén boldog és elégedett ateista emberrel. Hiszen a mögöttes probléma, a félelem a haláltól, átitatja az egész életüket, még akkor is, ha erőnek erejével igyekeznek elnyomni magukban azt. A szomorú igazság az, hogy a halál, a saját végességünk így, úgy vagy amúgy, de elkerülhetetlenül szembejön velünk életünk során. És ha azt gondoljuk, hogy a halállal megszűnünk létezni, akkor az élet – akkor is, ha csúcsra járatjuk és minden aspektusát maximálisan kiélvezzük – egy keserves menetelés az elkerülhetetlen megszűnésbe. Egy kegyetlen harc, amiben nem győzhetünk, mert még ha boldogok is vagyunk egy-egy pillanatra, a következő gondolatunk az, hogy a nehezen megtalált boldogságot elveszíthetem… sőt, ha ateista vagyok, akkor elhiszem, hogy el is fogom veszíteni, legkésőbb a saját halálommal.
Tehát még ha a csatát meg is nyerem, a háborút elvesztem.
Ez egy tragikus világkép, mely minden önazonos boldogságot csírájában tapos el. Hiszen miféle boldogság az, amiről azt gondolom, hogy elveszítem?! Milyen világkép az, ahol a tükörbe nézek, és nap mint nap a tükörképem a saját mulandóságomra emlékeztet? Ahol a saját testem apránként árul el engem?
Gyerekként azt reméled, hogy hosszú életed lesz. Aztán ahogy felnősz és telik az idő, ráébredsz, hogy a hosszú élet nem más, mint jegy az első sorba, hogy végignézd, ahogy a szeretteid meghalnak körülötted. Azt gondolod gyerekként, hogy milyen jó azoknak, akik 50 éve boldog házasságban élnek. Arról senki sem beszél, hogy az idő előrehaladtával elkezdesz rettegni, mert a halál lassan, de biztosan el fog érni téged vagy a házastársadat. Úgy menni aludni, hogy holnap talán egy kihűlt test mellett ébredsz, és ezzel az egész világodat, amit éveken keresztül együtt építgettetek, elveszíted, mégsem annyira rózsás, igaz?
Ismerem a gondolataidat, mert én is voltam ateista. (És félreértés ne essék, az ateizmus valójában nem a hit hiányát jelenti: az ateista emberek igenis, hogy hisznek: abban hisznek, hogy nem hisznek semmiben. Az a hitük, hogy nincs hitük. Ahhoz ugyanis, hogy ne higgy semmiben, el kell hinned, hogy nincs más az életben, csak amit látsz. Hinned kell benne, hogy nincs ennél több.)

Aztán rájöttem, hogy a hit valami nálunk nagyobban nem a Nálunknagyobbnak – Istennek – kell. Isten – a gondolatmenet kedvéért tételezzük fel, hogy VAN Isten/Energia/Szeretet/Univerzum… hívd, ahogy szeretnéd –, tehát: a MINDENHATÓ pontosan tudja, hogy ő van. Neki a létezéshez, köszöni szépen, de nincs szüksége a te hitedre. Ő azelőtt tudta, hogy van, hogy te lettél volna.

Nem, nem. Pontosan fordítva működik a dolog: hitre a Nálunk­nagyobban nekünk, földi halandóknak van szükségünk, azért, hogy a létet elviselhetőbbé tegyük. Mert a gondolataink minősége meghatározza az életminőségünket.
Én nem láttam még boldog ateista vagy materialista embert. És bármiben mernék fogadni, hogyha a felszín mögé nézel és bármelyik „boldognak” mondott ateistával vagy materialistával leülsz mélyen beszélgetni, és a megfelelő kérdéseket teszed fel miközben a megfelelő módon közelítesz, a maszk, amit magukra erőltetnek, lehullik, és sírásban törnek ki.
Tudom, mert rendszeresen megríkatom az ateista barátaimat.
Az a nagy helyzet, hogy valami nálunk nagyobba vetett hit nélkül nem megy. Erre a legtöbb ember akkor jön rá, amikor a saját ereje végéhez ér. És ebben az egyben olyan biztos lehetsz, mint a halál: előbb-utóbb te is el fogsz jutni az erőd végéhez. Azért van szükség a hitre, mert a hitevesztettség egy ponton túl nem működik. (Ismeritek a mondást, hogy „zuhanó repülőn nincsenek ateisták”? Más szavakkal: fogékonyságunk az istenfogalomra kiszolgáltatottságunk arányában meredeken nő. Mert aki volt már igazán kiszolgáltatva, az tudja: élni lehet Isten nélkül, de meghalni képtelenség.)
Tehát a hit nem „Istennek” kell, sőt, neked sem kötelező. Meg van engedve, hogy leéld az életedet nélküle. Meg van engedve, hogy boldogtalan legyél; meg van engedve, hogy szenvedj… csak minek?
Minek szenvedni, ha nem muszáj? Ha van rá esély, akár csak 0,001%, hogy mégis van valamilyen istenféle, nem lenne jobb érzés megbizonyosodni róla? És ha úgy döntesz, hogy nincs, nem hiszel nekem, miután elolvastad ezt a könyvet, utána is szenvedhetsz. Visszatérhetsz a könyvet megelőző állapotodba, tudva, hogy te megpróbáltad, belenyugodhatsz a sorsodba és abba, hogy az élet fáj.
Nincs vesztenivalód.




I. fejezet
MIVEL AZONOSULOK?


Azt már tudjuk, hogy a hit nekünk segít. De mégis, hogyan higgyünk, miben higgyünk, amikor a világ tele van rossz emberekkel?
Az élet úgy hozta, hogy sok ember megtisztelt a bizalmával és megnyílt nekem. Egy dolog közös bennük, magamat is ideértve: mind tettek olyan dolgot életükben, amit utólag megbántak. Ami bántotta a lelkiismeretüket. Amitől rosszul érezték magukat. Amit szégyelltek – akár saját maguk előtt is.
Nekem személy szerint volt egy abortuszom, és hogy még nagyobb legyen a bűntudatom, én voltam a hibás 99%-ban. Akkor nem tudtam, hogy milyen hatása lesz a világképemre. Sok ember azt mondja, hogy „a magzat egy egyszerű, sejtszinten lévő kezdemény, ne érezd magad rosszul miatta”. Mindent megtettem azért, hogy elhiggyem ezt a materialista narratívát és ne csináljak nagy lelki ügyet belőle.
A biológiai igazság úgy áll, hogy annak a magzatnak dobogott a szíve. Érzett fájdalmat. És én megöltem. Én öltem meg! (Érdekes világban élünk, ahol a házi kedvenceket gyereknek tekintjük, de a méhbe ágyazódott magzatról – amik egyszer mi is voltunk – a világ el akarja hitetni velünk, hogy csak egy alkalmatlankodó sejtcsomó.)
A szívem mélyén azonban tudtam – bár mindent megtettem azért, hogy elnyomjam magamban –; átléptem egy határt. Az igaz érzéseinket csak elnyomni lehet, megszüntetni nem.
A helyzetet csak rontotta, hogy olyan „katolikus” környezetben mozogtam, ahol egyenesen gyilkosnak tartották az olyan nőket, mint én.
Hát, próbálj boldog lenni ezzel a tudattal! Hajrá!
Nem ment. Az alkoholba menekültem a fájó valóság elől: ez egy feloldhatatlan konfliktus volt bennem, ha tetszik; megbocsáthatatlan bűn. Úgyhogy bölcsen hallgattam róla, bár belül megevett a bűntudat. Nem számított, hogy hány emberrel teszek jót vagy hánynak segítek az életben, egynek a halála az én lelkemen szárad… megváltoztatni, jóvátenni, meg nem történtté tenni nem tudom. Ezzel együtt kell élnem.
De ahogy mások elkezdtek megnyílni nekem, rájöttem, hogy mindenkinek van saját „abortusza”. Saját bűntudata. Saját fájdalma. Saját keresztje, amit cipel magával.

A szenvedés univerzális. Lehetséges, hogy nem látod mások fájdalmát. Lehetséges, hogy nem mutatják meg a nyomorukat. Ha ismertél volna engem ebben az időben, kívülállóként rólam sem tudtad volna megmondani, hogy mennyire mélyen vagyok. Vannak, akik a Facebook, Isten, vagy vallás mögé bújnak, mások pótcselekvésekhez fordulnak, de mind fájdalomban élnek vagy éltek. Minden egyes ember ezen a földön az életében már összetört, vagy össze fog törni.
És akkor megértettem valami nagyon fontosat: a „jó” emberek is csinálnak rossz dolgokat, és a „rossz” embereknek is vannak jó pillanataik. Nincs olyan ember a földön, aki ne tett volna már valami „rosszat”.
Tehát a jó és rossz ember egy mítosz… mert senki sem tisztán jó, és senki sem tisztán rossz. Ismétlem: senki! Lehet, hogy nem ismered valaki sötét oldalát, el lehet játszani, hogy mi bizony tökéletesek vagyunk, lehet úgy tenni, hogy bennünk igenis csak jó van… de ez nem a teljes igazság! Mindenki vívja a saját csatáit és küzd a saját démonaival, a saját tökéletlenségével, önmagával – végső soron; a félelmeivel. Ismétlem: mindenki.
Rossz ember, mint olyan, nem létezik. Ismétlem, nem létezik. Mi mind folyamatban lévő mesterművek vagyunk. Igen, a „rossz” emberek is.
Olyan viszont létezik, hogy nem vagyunk önazonosak a hibázás pillanatában, és ezért utólag nem tudjuk elfogadni, hogy az az ember, aki ezt vagy azt a „rossz” dolgot tette, ÉN voltam.
És ez történik tömegesen a világon. Az emberek elfelejtették, hogy kik ők valójában. Nem emlékeznek önmaguk legjobb verziójára. Tudom, mert én sem tudtam, hogy ki vagyok.
Érdekes az emberi elme – mindenáron azonosulni akar valamivel. Amikor a kisbaba megszületik, ő az édesanyjával azonosul, csak hónapokkal később képes önmagát megkülönböztetni az édesanyjától, mégpedig úgy, hogy „ő az anya, én vagyok, aki nem az anya”. Önmagát az anya viszonylatában negációban határozza meg (azaz mi nem vagyok).
Ahogy halad az idő, az elménk a legkülönfélébb dolgokkal képes azonosítani magát, és elhinni, hogy az valóban ő. Azonosulni annyit jelenti, mint elhinni, hogy az vagyok, ami szerint viselkedem. Hagyom, hogy meghatározza az énemet, amivel azonosulok. Azaz azzá válok, amit cselekszem. Nem arról van szó, hogy nincs beleszólásunk önmagunk meghatározásába, azaz önmagunk kibontakoztatásába – pontosan, hogy olyan nagy erővel rendelkeznek a gondolataink, hogy ha jelentéktelennek képzeljük magunkat, és el is hisszük, azzá is válunk. Mi ez, ha nem erő?
Mondok példákat:
A gyerek, ha problémaként kezeled, a problémával azonosítja magát. Ha azt mondogatod neki, hogy „vele nehéz”, „vele csak a baj van”, akkor el fogja hinni, hogy vele valóban nehéz, vele valóban csak a baj van… ő valóban egy probléma. És aszerint is fog viselkedni. Azok a gyerekek, akik gyerekként nem voltak helyesen szeretve, akik nem tanulták meg a saját értékeiket, később olyan kapcsolatokba és tevékenységekbe fognak belemenni, ahol ők senkik és semmik. Feladják magukat, mert nem is tudják, hogy mennyi értéket hordoznak magukban.
A materialista elme az anyaggal, tehát a testtel azonosítja magát, és elhiszi, hogy amíg van test, van ember is. Így jut arra a következtetésre, hogy ha a test megszűnik, az én is megszűnik. És eszerint is viselkedik – a mulandóra tekint, mint biztos pontra, a mulandót próbálja erőnek erejével megőrizni, és vívja a megkeseredett harcát az idővel… végső soron a halállal.
Az elme tudja magát azonosítani a rossz tettekkel is, és elhiszi, hogy ő az, aki rosszat tett, tehát ő egy rossz ember, következtetésképpen nem érdemel semmi jót, hiszen rossz ember. Tehát elhisszük, hogy ha van olyan dolog, amit ma már máshogy tennénk, ami miatt bűntudatunk van, akkor mi „rossz” emberek, hovatovább „bűnösök” vagyunk. Aztán elhisszük, hogy Isten – ez az ítélkező, fehér szakállú, szigorú szülőkép – nem fog szeretni egy olyan „rossz” embert, mint mi. És fejben „rosszá”, azaz szerethetetlenné válunk.
Tehát a helyzet nem túl rózsás: vagy NINCS Isten – tehát a halálunk után megszűnünk létezni –, vagy talán mégis VAN Isten, de ez az Isten elítél bennünket, és így a szeretetét nem érdemeljük meg mi, „rossz” emberek.
Hát, sok sikert a boldogsághoz, barátom!
Nem számít, hányszor voltál önzetlen, hány embernek segítettél – ha csak egyszer is tettél valami „rosszat”, az felülírja a fejünkben az összes jót, és képesek vagyunk magunknak újra és újra és újra szemrehányást tenni miatta, néha akár évekig, évtizedekig, sőt, van, hogy akár egy egész életen át! Vannak, akiket a sírig kísér!
Én 4 évig voltam önmagam árnyéka. Jött az alkohol, az evés, a +20 kg és a belülről felemésztő bűntudat. Az a kevés ember, akinek engedtem, hogy valóban belelásson az életembe, kivétel nélkül úgy gondolja, hogy csoda, hogy ma életben vagyok. Egyetértek velük!
Az azonosulás azonban – a látszat ellenére – pontosan, hogy csak a kezdet. Az első lépés. Nem a végcél.

Az azonosulás egy tanulási folyamat. Pontosan, hogy úgy teremted meg a határaidat, hogy tudatosan megválogatod, mivel azonosulsz: újra és újra választok valamit, amivel azonosulok, majd amikor már nem érzem magam otthon benne, leveszem, mint egy ruhát, és új, szebb, jobb, otthonosabb ruha után nézek. És minden ruha levehető, egyet kivéve. Hiszen a tanulási folyamat célja, hogy eljussunk a végső ruhánkhoz, amiben otthonra találunk, amivel 100%-osan azonosulni tudunk. Ami tényleg mi vagyunk, és nem a szerepünk: nem az, aminek a világ mond minket, nem az, aminek mások elvárnak, nem a munkánk, nem a traumánk, hibánk vagy múltunk! Te nem a traumád vagy. Te nem a hibád vagy. Te nem a múltad vagy. A mostani állapotod csak azt mutatja, mi az, amin keresztülmentél, és hogyan reagáltál rá. Az állapotod nem te vagy. A nagy kérdés már csak az: mivel tudunk végső soron azonosulni? Ki vagy te valójában?

Érezted már úgy, hogy ránézel az életedre és nem tetszik, amit látsz? Hogy becsapva érezted magad, mert egyszerűen nem ilyennek képzelted a felnőttkort; a valóság bekopogtat az ajtódon, és rájössz, hogy az élet nehéz… tulajdonképpen egy rossz vicc? Úgy érzed, nem azt kaptad, amit vártál, de menni kell előre, mert az idő fénysebességgel robog előre, és mert visszafele nincs út? És lehet, hogy már arra sem emlékszel, vagy nem is érted, hogyan kerülhettél ebbe a helyzetbe, mi történt veled, egyáltalán; ki ez az ember, akivé váltál? Mert te nem akartál olyan szürkévé és megkeseredetté válni, mint más megkeseredett felnőttek, akiket gyerekként láttál, és mégis; egy lettél közülük. Valahogy… bekoszolódtál. Már nem vagy olyan tiszta lelkű, mint gyerekként, mert a világ nem engedi. Úgy érzed; a világ téged is összekoszolt. Bántott. És már azt sem tudod, hogy ki vagy te valójában.
Fel sem mered tenni magadnak a kérdést, hogy jó ember vagy-e, vagy éppen hajtogatod, hogy mennyire fantasztikus vagy, mert pontosan tudod, hogy ha a dolgaid mélyére nézel, megvannak a saját sötét titkaid. És nem érzed magad annak a jó embernek, aminek mások látnak téged.
Itt a trükk. Néha nem érezzük magunkat belül annak, aminek kívülről látnak. Nem vagyunk önazonosak.
Tudom, hogy egy abortuszt nem mindenki tragédiaként fog fel. Elmondok egy másik történetet. Egy közeli barátnőm szeretői kapcsolatba került élete szerelmével, akinek történetesen volt barátnője. A barátnőm, bár ő vállalta önként és dalolva, hogy belemegy ebbe a helyzetbe, egy idő után nem bírta elviselni a szeretői szerepet, egy nap elöntötte az agyát a vak düh, felhívta a férfi barátnőjét, és mindent elmondott neki.
Más szavakkal: bántotta a szerelmét, elárulta a bizalmát és visszaélt egy olyan helyzettel, amibe korábban beleegyezett. Persze, a férfi azóta hallani sem akar róla.
Ahogy már megbeszéltük, nincs tisztán jó és tisztán rossz ember, ezek csak a tények, amik történtek. A barátnőmet azonban azóta eszi a bűntudat. Egy kívülálló mondhatja, hogy „nem tragédia, nem a világvége”. Mindenki hallott már hasonló történetekről, vagy ismer valakit, aki hasonló dolgot művelt – az ilyen esetek szinte mindennaposak, sajnos. Már meg sem döbbenünk rajtuk, mert hozzájuk vagyunk szokva. Ez azonban nem teszi őket kevésbé tragikussá – vagy helyesebbé. Annak, aki benne van, a barátnőmnek, ez valóban tragédia. Ő átérzi a tragédiát. Neki az. Számára fordult egyet a világ. Ő saját magát azóta rossz embernek tartja, nem tud tükörbe nézni és eszi a bűntudat. Amikor a dolgok velünk történnek, egyből felismerjük a súlyukat.
Ami nekem az abortusz, az a barátnőmnek az árulás. Valaki másnak lehet, hogy egy félrelépés. Egy eljárt kéz. Egy gyerek, akit elhanyagolt. Egy válás. Egy cél feladása. Egy méltatlan kompromisszum. Bármi lehet.

Nem az a fontos, hogy mi történik velünk, hanem ahogy érezzük magunkat miatta. Bűntudat és bűntudat között nincs hierarchia, mindegy, hogy milyen módon jutottunk el oda. Ahogy fájdalom és fájdalom között sincs. Nem versenghetünk, hogy melyikünknek fáj jobban: a belső megélést nem lehet méricskélni. Az is fájhat nagyon mélyen, ami egy kívülálló számára nevetséges apróság. A félelem pedig félelem, mindegy, hogy mitől félek. Számomra valós.
Úgy érezni, hogy visszavonhatatlanul elrontottál valamit, nem jó érzés. Azt érezni, hogy késő már változtatni, nincs erőd, nincs hited, nincs időd vagy lehetőséged, pokoli kín. Amivel – nincs választásod – együtt kell élned, kilátástalanul. Életre vagy ítélve.
(Egy pillanatra eljátszhatunk a halál gondolatával… Félreértés ne essék, egyébként feladni sem könnyű, megölni magadat egyál­talán nem könnyű. Főleg akkor nem, ha hívő ember vagy és hiszel a pokolban. Mert e szerint a logika szerint – egy kedves barátnőm magyarázta el nekem, hogy tulajdonképpen ő miért nem öli meg magát – nem elég a szenvedés, ami oda juttatott, hogy meg akarj halni, hanem még érezz bűntudatot is miatta, ráadásul amiért meg merted ölni magadat, a túloldalon a pokol vár, ahol szenvedni fogsz örökkön örökké. Milyen logikai bukfenc ez?! És főleg, milyen szerető „Isten” tenne ilyet?! Milyen szerető „Isten” rúgna beléd még egyet, mikor már úgyis a padlón vagy?!
Én is sokszor éreztem, hogy nem bírom tovább, én ezt feladom, meg akarok halni – többször is közel kerültem a halálhoz. De mindig volt valaki, aki visszatartott és a lelkemre beszélt. Aki visszarángatott a szakadék széléről. A lelkiismeretemre hatottak ezek az emberek. Azt mondták: „képzeld magad elé a szüleid fájdalmát a temetéseden”. Meggyőző érvnek tűnt. Nem akartam még több bűntudatot érezni, és fájdalmat okozni azoknak az embereknek, akiket végtelenül szeretek. Ezt nem tehettem meg velük. Tehát maradtam, azaz léteztem tovább. Bűntudatból. Élni nem tudtam, meghalni nem mertem. Maradtam, és viseltem a terhemet.)
Ha tettél valamit, ami bánt téged, ami esz téged belül, amit még magad előtt is szégyellsz, amitől kevesebbnek vagy rossz embernek érzed magad, akkor tudod, hogy ez nem élet. Azt gondolni, hogy mindezért még „Isten” büntetni is fog, hogy „Isten” minden tévutadért eltol magától, elhagy téged, méltatlannak tart téged magához, végső soron; nem szeret már téged és jó oka van erre… nem jó érzés.
Csakhogy itt rengeteg félreértés van, és sok mindent tévesen értelmezünk… Hiszen hogyan fejlődhetnél, ha nincs megengedve, hogy hibázz? Ez egy fair kérdés, és halálosan komolyan kérdezem: nem lenne butaság Istentől idetenni téged erre a Földre tökéletlenül, majd elvárni, hogy tökéletesedj magadtól, de hibázás nélkül ám!? Ez egy sikerorientált, maximalista istenkép lenne, aki lehetetlen küldetés elé állít minket. Nemde?
Isteni szerencse, hogy ez nem így van.

Az Élet, a Szeretet és Isten nem az, aminek mi képzeljük.
...