A hangokon túl

Előszó

Nem azért kezdem ezt a történetet írni, mert az egész emberiség éppen belecsöppent az úgynevezett koronavírus-járvány kellős közepébe. Sosem gondoltam, hogy egyszer csak úgy járunk, hogy már lassan karantén van.
Anyukám a 81. életévét tölti hamarosan, és tegnap egy olyan levelet kapott a polgármester úrtól, hogy ha lehet, ki se tegye a lábát az otthonából. Tehát nem azért kezdtem el ezt a történetet, mert itthon ragadtam én is.
Ez a történet egy igen hideg téli napon jutott eszembe, amikor tűzifát szedtem össze a melléképületből, hogy azt bevigyem a kandallóba fűteni, és azóta is benne van a fejemben, sok apró részlettel. Hogy miért pont akkor és miért ez a történet, azt nem tudom megmagyarázni.
Ezzel kezdődött.

Remek, már megint elbóbiskoltam. Esetleg el is aludtam? – Ezen tűnődött Kathie. Tovább morfondírozott, de a szemét még mindig nem tudta kinyitni. Mi lehet a gond? A fejem is sajog. Talán nem is akarok még felkelni…
Ezzel a gondolattal újra mély álomba merült. Eltelt egy teljes nap, mire felébredt. Most már jobban érezte magát. Ahogy kinyitotta lassan a szemét, azt vette észre, hogy erős fénysugár szűrődik be a függönyön keresztül. Az ablak nyitva, kellemes szellő járta át a szobát.
Lehet, hogy tavasz van? Még fekve körbenézett. Itt valami nem stimmel. Azon tűnődött, mi az, ami nem stimmel? Nehezére esett a felülés, és jobban körülnézett. Ez nem az én szobám – szögezte le. Itt minden ismeretlen, de akkor hol vagyok?
Ezen túl sokáig nem tudott elmélkedni, mert kinyílt a szoba ajtaja és egy első látásra is igazán kedves arcú, idősebb nő lépett be, kezében egy tányérban almát hozott. Ahogy meglátta Kathie-t, majdnem eldobta a tányért almástól, úgy megörült. Sietős léptekkel ment az ágyhoz. Örömében meg sem tudott szólalni, csak átölelte Kathie-t. Aztán suttogva mondta:
– Végre, magához tért. – Ránézett Kathie-re, nagy mosollyal az arcán. A lány azt sem tudta, mire vélje ezt a nagyon örömteli fogadtatást. Különben is, hol van és ki ez az igen kedves nő? Nem is tudta megkérdezni, mert a hölgy sürgött-forgott körülötte, és közben be nem állt a szája. Mindenféléről fecsegett, amit Kathie nem is értett.
Miről is beszél? Egy erdőről, egy hatalmas robajról, egy összetört autóról, egy férfiról, minden csupa vér… Gyors beszédében magasra emelte a hangját, a kezével összevissza mutogatott.
Na jó, ezt nem vagyok hajlandó tovább követni, amúgy sem értem.
Kathie még mindig nem értette, miről van szó. Közben a hölgy tiszta törölközőt, ruhákat, papucsot hozott Kathie-nek. Mondta neki, hogy fürödjön meg, a ruha, amit hozott, az unokahúgáé, de egyenlőre ez is megteszi, siessen, mert bizonyára már nagyon is éhes lehet. A konyhában fogja várni. Ezzel a lendülettel magára is hagyta Kathie-t.
Na, most akkor nem lettem okosabb. Hol vagyok, és miért pont itt? Ki ez a nő, hogy kerültem ide, miért fáj a fejem, de nagyon? Egyre több kérdése lett. Ahogy felállt az ágyról, kissé megszédült. Hirtelen a fejéhez kapott, éles fájdalom nyilallt a homlokába. Ez meg már megint mi? Egy kötés a fejemen? Ennek most már utána kell járnom.
Magához vette a törölközőt és a ruhákat. Elindult az ajtó felé. Hirtelen megállt, lassan körbenézett a szobán. Aranyos, ízlésesen berendezett, nem kihívó, és modernnek sem mondhatta volna. Olyan egyszerű, némi nagylányos motívummal: például a függöny szép égszínkék, egy kis virágos mintával, a bútorok, a szőnyeg és a nagy ágy, minden olyan nagylányos.
Nem rossz – gondolta Kathie, de nem is volt az ő ízlése. Egyszer csak balra nézett, és majdnem elájult. Egy tükörben meglátta magát. Nem akart hinni a szemének. A ruha és törölköző kiesett a kezéből. Lassan közelebb lépett a tükörhöz, még mindig tágra nyílt szemekkel. Alig tudott megszólalni.
– Ez biztos, hogy én vagyok? Az nem lehet! – suttogta elképedve. Megérintette sebes és felduzzadt száját, a kék foltokkal teli bal arcát, a feldagadt, kék-vörös színekben pompázó bal szemét, és a homlokán lévő kötést. Sebesült, sápadt, fáradt, megtört arc nézett vissza rá.
– Szóval ez itt mégiscsak én vagyok.
Nem volt már annyira ijedt, csak egyszerűen értetlenség és nagyon nagy szomorúság fogta el, ami a szívéig hatolt.
Mi lehet ekkora nagy szomorúság a szívemben?
Ezen tűnődött, és végül, felvéve a szőnyegen heverő ruhákat és törölközőt, elindult megkeresni a fürdőszobát. Beült a jó meleg kád vízbe, és próbált visszaemlékezni, mi történhetett vele. De nem jutott eszébe semmi.
Jó, akkor most nem erőltetem. Majd csak eszembe jut később valami.
Szeretett volna több időt tölteni a jó meleg fürdővízben, de arra gondolt, hogy jól megfeledkezett az idős, kedves hölgyről. Már biztosan várja őt a finom étellel.
Különben is, kikérdezi, hogy ő mit tud arról, hogy vele mi történt. Sietve magára vette a ruhákat. Belenézett itt is a tükörbe.
– Hát, ez egyelőre nem szép látvány.
A kedves hölgy már mosolyogva várta a megterített konyhaasztalnál ülve. Majd elébe sietett.
– Hogy érzi magát, kedvesem? – kérdezte Kathie-t.
Mutatta a kezével, hogy foglaljon helyet az asztalnál. Kathie próbálta viszonozni a mosolyt, már amennyire felduzzadt, fájdalmas arca engedte. Ez nem is sikerült olyan jól. A hölgy ezt rögtön észrevette és azt mondta, hogy ne erőltesse meg magát. A gőzölgő étellel kínálta, azt kérte, hogy majd ebéd után beszélgessenek, és biztatta:
– Az evés után egy kicsit erősebb lesz.
Tényleg így lett, sokkal jobban érezte magát. Nagyon jólesett az étel, mintha napok óta nem evett volna semmit. A hölgy megkérdezte:
– Mi a neve?
Kathie akart hirtelen mondani valamit, aztán egyszer csak nem tudott megszólalni. Nem jutott eszébe a neve. Kissé bepánikolt. A hölgy elkezdte megnyugtatni:
– Ne érezd magad ezért rosszul, kedvesem, hiszen nagyon nagy fejsérülésed van. Pár napig eszméletlen voltál. Boldog vagyok azért, mert most itt vagy velem, és jobban vagy. Az én nevem Maggie. Szerintem találunk neked egy helyes és kedves nevet addig, amíg eszedbe nem jut a tied. Szeretném, ha tegező viszonyban lennénk. Te mit gondolsz?
Kathie elfogadta a javaslatot Maggie-től, és abban egyeztek meg, hogy ezentúl az ő neve Carol lesz.
Ez nem is olyan rossz név – gondolta Kathie. Egyelőre elfogadom.
Ezután Maggie hosszasan elbeszélte, hogyan és milyen körülmények között talált rá Kathie-re. Kathie végighallgatta, de az volt az érzése, mintha nem is róla szólna ez a történet. Mintha valaki másról beszélne Maggie. Jól van, érti ő, hogy róla beszél, csak nem tudja az esze elfogadni. Persze fizikailag mindent alátámaszt az, amit Maggie mond, hiszen fájdalmat érez az egész testében, és hatalmas fáradtság lett újra rajta. Maggie-től elnézést kért, megköszönte az ebédet és azt, hogy törődött vele, de most lepihenne. Érthetetlen volt mindaz, amit Maggietől hallott. Lassan bement a szobába, lefeküdt az ágyra és azon kattogtak a gondolatai, amit Maggie mondott.
Hogy is mondta?
Maggie kint volt a kertben, a szokásos dolgaival volt elfoglalva, amikor egy nagy csattanást hallott a kissé messzebb lévő út felől. Először arra gondolt, meg sem nézi, mert nem az ő dolga. Mindenki csináljon azt, amit akar! Eltelt egy kis idő, mire meggondolta magát és elindult abba az irányba, ahonnan a csattanást hallotta. Ahogy közeledett, egy férfi hangjára lett figyelmes, de nem értette tisztán, hogy miről beszélt valakivel telefonon, inkább csak hangfoszlányokat.
– Igen… értettem… minden rendben – majd elindult a másik irányba gyalog. Ennyi volt, amit értett a férfi beszédéből, de igazán nem is érdekelte Maggie-t, mert a látványtól, ami fogadta, teljesen riadtan állt meg. Földbe gyökerezett a lába. Egy kocsi nagyon csúnyán nekiütődött egy fának. Mire Maggie magához tért a sokkból, a férfi már messze járt az úton. Nem láthatta Maggie-t; nyugodtan ment, nem is fordult hátra. Maggie lassan odament a kocsihoz. Gondolta, nincs benne senki, hiszen a férfi csodával határos módon megúszta ezt a balesetet és nyugodtan el is ment. Közelebb érve a kocsihoz megrökönyödve látta, hogy bent van a kocsiban egy fiatal nő, a fején és arcán elég csúnya sérülés. Rögvest megnézte, hogy él-e még. Maggie-ben elkezdtek pörögni a gondolatok, mit is kellene tennie itt, ezen a helyen ahol csak a madarak élnek, mókusok, az erdő békés állatai, egy barátja, kb. 1,5 km-re innen, na meg ő. Elsietett, ahogy csak bírt, Frank barátjához, elmondta neki nagy izgatottan, hogy mi történt. Beültek Frank kocsijába, és a balesethez érve Maggie azt kívánta, hogy csak éljen még az a fiatal nő a kocsiban. Amint odaértek, Frank is megdöbbent az összetört kocsi láttán.
– A nő még él – mondta.
Óvatosan ki tudták venni a kocsiból. Azt vették észre, hogy a feje és az arca sérült meg. De Maggie nem akarta kórházba vinni. Egy csomó dologgal érvelt Franknek: a kórház nagyon messze van, rendőrség, kihallgatás. Nem hiányzik ez neki. Inkább vállalja azt, hogy vigyáz rá és meggyógyítja. Az ő gyógynövényes ismereteivel kezelve, szerinte hamarosan lábra áll. Frank is belátta, hogy sokkal jobb lesz így mindenkinek. Neki sem hiányzik az a cécó, és úgy látta, hogy a nő nem sérült meg annyira, hogy kórházba vigyék. Habár az eszméletlenség vont maga után némi kétséget, de azért közös egyetértésben, óvatosan betették a kocsiba. Maggie hátra ült, és a nő fejét az ölébe fektette. A Maggie házához vezető úton arról beszélgettek, hogy vajon mi történhetett, és az ismeretlen férfi miért hagyta csak így egyszerűen, teljes nyugalommal magára? Frank vezetett, és ahogy Maggie tartotta a nő fejét az ölében, közben simogatta az arcát és beszélt hozzá.
– Minden rendben lesz.
Maggie tekintete végigfutott a nő vérfoltos ruháján, s arra gondolt, nem lehet csak egy egyszerű nő. Próbálta kitalálni a korát. Talán harminc, harminckét éves lehet. A ruhája nagyon is modern, csinos, igazán jólöltözött. Az ép arcán visszafogott smink, haja szép, rendezett, mint aki most lépett ki egy elegáns fodrászüzletből. Vagy inkább egy divatlapból? Talán egy megbeszélésre ment, egy fontos találkozóra? Mindenképpen különös.
Maggie házához értek. Óvatosan bevitték a házba, és lefektették az unokahúgának ágyába.
– Jó helyen lesz, kényelmesen.
Hirtelen eszébe jutott valami, és az ajtón kilépő Frankhez fordult.
– Várj csak! Most jutott eszembe, hogy a nő táskáját otthagytuk a kocsiban, vagy valahol a baleset helyszínén.
Frank megígérte, hogy visszamegy és megkeresi. Így legalább megtudják, hogy ki lehet a nő, és jó esély van arra, hogy értesíteni tudják a hozzátartozókat. Ezzel el is sietett. Maggie folyamatosan figyelt rá, van-e láza, ellátta sebeit gyógynövényes borogatással, beszélt hozzá, mint régi ismerős. Frank másnap átjött megnézni, van-e valami javulás. Kathie személyazonosságát illetően semmiféle táskát és iratot nem talált a kocsiban, és a helyszínt is jó nagy körben végigjárta.
A sérült a harmadik napon magához tért, és Maggie nagyon boldog lett. Azt még Maggie sem tudta megmondani Kathie-nek, mit lehet kezdeni azzal, hogy ő nem emlékszik semmire. Idővel bizonyára ez is megoldódik.
De addig is mihez kezdjek?
Kathie arra gondolt, hogy nem fog kétségbe esni, már csak azért sem! Előbb-utóbb valahogy meg kell találnia azt a férfit, aki a kocsinál volt. Ő bizonyára ismeri, de miért hagyta így magára, ilyen nyugodt szívvel? Ez bizony érthetetlen.
Kathie eltűnődött. Lehet, hogy ő belekeveredett valami nagyon zűrös ügybe? Akkor viszont az lenne a legjobb, ha minél később eszmélne rá a múltjára. Ha valamikor visszatérnek az emlékei, először utánajár annak, hogyan és miért került ilyen helyzetbe. De addig is, inkább legyen a múltja ismeretlen, minthogy a börtönben kelljen sínylődnie. Na, azt már nem!
Úgy határozott, hogy nem fogja siettetni az emlékezést. Nagyon úgy tűnik, hogy Maggie egy szeretetre méltó idős hölgy, és Frank, a barátja sem egy olyan ember, aki ártani akar másoknak. Nagyon jó lesz neki itt. Itt marad. Segít mindenben Maggie-nek. Elkel neki a segítség, hiszen már nem olyan fiatal, kb. hatvanöt éves lehet, biztosan ő is örülni fog ennek a jó döntésnek.
Kathie ezekkel a jó gondolatokkal el is aludt. Maggie benyitott a szobájába és azt látta, hogy Kathie most sokkal békésebben alszik, mint az elmúlt napokban. Gondosan betakarta a lányt. Örült annak, hogy valamiért ide küldte ezt a fiatal nőt a Jóisten. Tudta jól, hogy mindennek van valamilyen oka. Érezte, hogy ez a nő itt és most jó helyen van. Az unokahúga, Mary, mostanában egyre kevesebbet látogatja, és ha eljön, akkor is csak egy rövid időt tölt el vele. Kezdte úgy érezni magát, mint egy remete. Erre pedig az Úr küldött neki egy kedves barátot.
Persze, itt van Frank. Gyermekkoruk óta ismerik egymást. Itt élnek az erdőben, amióta az eszüket tudják. A szüleik meghaltak már egy jó ideje. Frank egy hosszú ideig a városban élt a családjával, de amikor meghalt a felesége, visszaköltözött a szülői házba. Újra erdész lett. Hiába, ez az élete. Hasonlóképpen, mint Maggie-nek. Csakhogy Maggie férje nem halt meg, hanem megismert egy másik nőt és más tervei lettek. Így aztán különváltak útjaik.
Jól van ez így. Szeret itt élni. Meg van mindene, amit csak szeretne. Rendezett a ház, van egy szép, nem túl nagy veteményes- és virágoskertje, valamennyi tyúkja, és egy kecskéje. Nem elfelejtendő, hogy nagyon jól ért a gyógynövényekhez. Ezt még a nagymama tanította meg neki. A nagymama mindig azt mondta: „Ezt nem lehet csak úgy megtanulni, adottság is kell hozzá!”
Nagyon örült annak, hogy a lánya helyett az unokájának át tudta adni ezen ismereteit, mivel a lányát egyáltalán nem érdekelte. Gyógynövények nem csak az erdőben vannak, hanem ő is termeszt néhány fajtát. Ezeket kellő időben összegyűjti, szárítja, teakeveréket és krémeket készít, szépen becsomagolja, és beviszi a városba eladni. Sokan ismerik őt, tudják jól, hogy Maggie-hez mindig biztonsággal lehet fordulni, szinte mindenre tud valamilyen gyógymódot, gyógyteát és kenőcsöt. Most itt van ez a nő a házában, majd kiderül, mi történik.
Ahogy így elmélkedett, kopogtatást hallott az ajtón. Frank volt az. Maggie kilépett hozzá, köszöntötték egymást, és leültek a teraszon lévő kettő hintaszékbe. Az évek alatt ez már szokásukká vált. Itt tudtak igazán jókat beszélgetni.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte Maggie, majd hozott Franknek egy pohár teát.
– Nagy újság van – mondta Maggie. Olyan gyorsan és izgatottan mondott el mindent, hogy Franknek igazán nagyon kellett figyelnie, nehogy egy apró részletet is elveszítsen, ami számára is fontos. Frank örült annak, hogy most már jobban van a fiatal nő. Maggie azt is elmondta, hogy nem emlékszik még arra sem, hogy mi a neve, ezért a Carol névben egyeztek meg. Ezt a nevet helyeselte Frank is; úgy gondolta, igazán hozzá illő név, olyan modern hangzása van. Ahogy Kathie-t betették a kocsiba és elhozták Maggie-hez, neki is feltűnő volt a nő elegáns kinézete. Igen, jó lesz ez a név, Carol. Végre van neve is. Beszélgettek még egy kicsit, aztán Frank megígérte, hogy másnap is eljön. Maggie visszament a házba, és benézett Kathie szobájába. Megnézte, hogy van-e láza, de nagy megkönnyebbülésére nem volt. Elnézte egy darabig nyugodt alvását. Aztán arra gondolt, milyen jó lenne, ha Carol itt maradna vele legalább egy kis ideig. Nem akarja ő lekötni, de még a kevés beszélgetésük alatt is nagyon megkedvelte.
Kiment a szobából, de ahogy be akarta csukni az ajtót, az jutott az eszébe, hogy résnyire nyitva hagyja. Carolnak szüksége lehet az ő segítségére, ha kiáltani fog, azt meghallja. Így hát nyugodtabban hagyta magára Carolt, és bement a konyhába rendet rakni. Este, lefekvés előtt újra bement hozzá. Vitt neki egy csésze gyógyteát, hátha felébred és megszomjazik, és az asztalra tett egy gyógynövényes krémet, a karján lévő ruhákat leterítette a szófára. Megnézte a homlokát.
Nem lesz semmi gond, rendbe fog jönni.



Ébredés

Kathie másnap reggel, talán innentől inkább hívom Carolnak, tehát Carol másnap reggel, némi fájdalommal az arcán és a fején, de viszonylag kipihenten ébredt fel. Nem kelt fel, mert ahogy lassan kinyitotta a szemét, csodálkozva nézte azt a szépet: a reggeli napsugár fénye játszadozva bevilágította a szobának egy részét. Ez a reggeli fényjáték annak is köszönhető volt, hogy odakint a szellő a fák levelét, ide-oda fújta. Ennek a kettősségnek olyan szép fénye lett, amelyet még Carol nem látott. Na és milyen hangokat hall? Hirtelen nem is tudta, mire vélje… Többféle madár hangja keveredett egymással. Hangos és csivitelő, vagy reggeli hívogató? Csodás! Nem tudott betelni mindezzel… Úgy érezte, ha megmozdul, minden eltűnik. Érezte azt is, hogy ez a szépség nem fog túl sokáig tartani, de nem akarta elengedni.
Csak még, maradjon még…
Így maradni egész nap, nézni ezt a fényjátékot, hallgatni a madarak énekét. Na persze nem lustaságból maradni, inkább csodálatból, a természet csodája miatt.
Carol eltűnődött. Vajon hány ember lát ilyen természeti jelenséget reggel, amint kinyitja a szemét? Vajon ebben a szobában minden napsütötte reggelen ez a látvány fogja fogadni, és ez a csodás hangvilág?
Nem fogok innen elköltözni sehova…
Aztán eszébe jutott a tegnapi nap; Maggie kedvessége és mindaz, ami még most is olyan felfoghatatlan.
Tényleg, az emlékeim?
Próbált emlékezni.
Neeem, még mindig nincs semmi. Talán újra be kellene ütnöm a fejemet, habár még ezt sem hevertem ki. Oké, ideje felkelni. Megnézem, merre van Maggie, és mit csinál.
Felült az ágy szélére. Az ágya melletti asztalon meglátta a teát és a krémet. Nem messze tőle, a szófára ki voltak téve ruhák, több is, mint ami kellene. Carol lassan felállt.
Szuper, nem zúg a fejem. Ez már egy lépés előre.
Lassan odasétált az ablakhoz. Az ablakhoz érve azon csodálkozott, hogy az… majd miután lassan körbenézett a szobán az ablak íve miatt, meglepődve látta, hogy az egész szoba félköríves. Elmosolyodott. Nagyon tetszett neki ez a megoldás.
Furcsa – gondolta. Aztán a szoba másik részére esett a tekintete.
Maggie milyen figyelmes! Teát készített nekem, krémet az arcomra, és mennyi ruhát hozott!
Találomra felvett pólót, nadrágot. Nagyon megörült, mert ez az ő mérete is. A krémet a kezébe vette, és a tükörbe nézve óvatosan bekente a szemét és az arcát.
Hamarosan szebb lesz, és nem fog fájni. Most már mehetek Maggie-hez.
Kiment a szobából a nappalin át, s már akkor megérezte a pirítós illatát. Maggie a konyhában elkészítette a reggelit. Pirítós, tükörtojás, saláta, sajt, és tea. Nagyszerű reggeli; Carol most ennél finomabbat el sem tudott képzelni. Maggie-re mosolygott, már amennyire tudott, még fájdalmas volt ez is. Megköszönte a teát, a krémet a ruhákat és a reggelit, majd leült az asztalhoz.
– Hogy aludtál? – kérdezte Maggie.
– Köszönöm, egészen jól. Na és reggel az a csodás napfény és a madarak éneke… teljesen magával ragadott.
Maggie tudta jól, hogy Carol miről beszél, hiszen mielőtt Mary hozzá került, az a szoba az ő hálószobája volt. Ha időben felébredt, mindig láthatta azt a „csodás fényjátékot a madarak énekének aláfestésével”, mert így nevezte el.
– Tudom, miről beszélsz, korábban én is megcsodálhattam, de később ez a szoba Maryé lett, az unokahúgomé. Mary nem igazán volt odáig érte. Nem értettem, hogyan lehet ez, számomra is csodás élményt nyújtott minden reggel.
– Igen, igen. – lelkendezett Carol. – Én is csodásnak találom. Hogyan lehetséges ez?
Maggie elmesélte neki, hogy a valamikori férje úgy építette meg ezt a házat, hogy minden reggel a napfény első sugarai a szobájuk ablakán lépjenek be az életükbe, és azt akarta, hogy ez az érzés elkísérje őket egész nap. Úgy gondolta, hogy ha ilyen szép élménnyel indul a napjuk, akkor minden napjuk ilyen szép lesz.
– Sajnos ez később nem így alakult, de a reggeli szép látvány megmaradt.
…