A hinta

Első fejezet

Újra ott álltunk a régi ház előtt. Csendesen néztük a vadszőlővel benőtt tornácon kacéran ugráló füzikét. Az erdő felől egy ismeretlen alak közeledett. Az idegen összébb húzta magán a kardigánját. Kócos tincsein megcsillant a reggeli nap fénye. Egyenesen felénk tartott. Hosszú sötét szoknyája, világos, fodros inge valószínűtlenül nagy volt rá.
– A házat nézik? – kérdezte, amikor közelebb ért.
Húsz év körüli fiatal lány volt. Mosolygós, nagy, barna szemekkel.
– Igen – feleltem.
– Talán meg akarja venni? – kíváncsiskodott az idegen.
Nem válaszoltam. A lány talán nem is volt kíváncsi a válaszra. Kérés nélkül mesélni kezdett.
– Szép ez a ház… de nem csak szép, szomorú is. Már több mint húsz éve nem laknak benne. – Itt tartott pár másodperc szünetet, majd folytatta: – Néha eljövök ide. Leülök a tornácra, és hallgatom, ahogyan mesélnek a falak. Elidőzöm a kertben. Tavasszal nagyon szép, amikor kinyílnak a tulipánok. Rengeteg fehér tulipán…
– Talán ismerte azokat, akik itt laktak? – vágtam a lány szavába.
– Nem, uram, de édesapám egyszer mesélt róluk. A korom miatt sem ismerhettem volna őket, hiszen nézzen csak rám, alig múltam húsz esztendős.
– Mi a neve az édesapádnak?
– Rado. Rado Milosevic. Itt lakunk, a hegy túloldalán. Talán ismeri?
Nemet intettem. A szívemre mintha kő nehezedett volna. Rado – ismételgettem magamban néhányszor. Rado ezek szerint él és itt van. Most is itt van. Ugyanúgy, mint huszonöt évvel ezelőtt.
– Téged hogy hívnak? – fordultam ismét a lány felé.
– Mira. Mirának hívnak.
Néhány perc csend következett. Körbejártam a házat. Végigsimítottam a tornácon felkúszó szőlőt. Az oszlopokról rég lemállott a vakolat. A fa ablaktáblák is megfakultak már. A csendet Szófia törte meg.
– Lemegyek a tóra, úszom egyet.
Elmosolyodtam, halkan mondtam:
– Rendben. Csak meg ne fázz!
Levette a cipőjét. Otthagyta a fűben, s futni kezdett a tó felé.
– Uram, a kisasszony honnan tudja, hogy hol van a tó? – kérdezte Mira, barna szemeit még nagyobbra nyitva. – Nem fog eltévedni?
– Nem fog – motyogtam. – Te Mira, tudod mit jelent a neved?
– Nem, uram.
Mélyen a szemembe nézett, s így folytatta:
– Maga is érzi, hogy milyen szomorú ez a hely? Édesapám mesélt azokról, akik itt laktak. Szerették egymást… de a háború elrontott mindent. Nemcsak a szerelmüket, hanem mindent. Édesapámat is elrontotta. A háború óta nem mosolyog. Édesanyám mesélte, hogy régen sokat nevettek, de mióta apám hazajött a háborúból, nem nevetett többé. Én sosem láttam nevetni.
Leültem a tornácon álló rozoga padra. A lányt figyeltem.
– Boldog vagy itt?– kérdeztem.
– Igen. Szerintem ez a legszebb hely a világon.
– Miért gondolod ezt?
– Nézzen csak szét, uram! – mutatott körbe. – Nézze az óriási hegyeket! A fák méregzöldek, rendíthetetlenül merednek az ég felé. Csend van. Hallgassa csak! Hallani, ahogyan a szél süvít a fák között.
Elhallgatott. Engem nézett. Végül így szólt:
– Hisz Istenben?
– Igen. Már igen.
– Tudja – itt szünetet tartott, sóhajtott egy nagyot, s csak azután folytatta –, azért szeretem ezt a helyet, mert itt van Isten.
Ahogy ezt kimondta, becsukta a szemét.
– Csukja be a szemét maga is, s érezni fogja. Itt egyszer régen biztosan különös dolog történt, mert Isten is szeret itt időzni.



Második fejezet

Hosszú percekig ültünk némán hallgatva. A csendet végül Mira törte meg.
– Maga a fővárosból jött? – fordult felém.
– Miből gondolod, hogy onnan jöttem?
A lány sokadszorra is végignézett rajtam, s elmosolyodott.
– Tudja, uram, olyam módos az öltözéke. Olyan úrias.
– Férjnél vagy?
– Nem, uram. A szüleimmel élek. Az állatokat gondozom, és az édesapámat. Nincsen nekem időm udvaroltatni magamnak.
– Mi szeretnél lenni? – kérdezősködtem tovább.
– Író! – vágta rá Mira gondolkodás nélkül.
– Író? – kérdeztem vissza kissé meglepődve. – S miről írnál?
– Emberekről. Érdekes emberekről, uram.
– De ha nem mész sehova, nem fogsz találkozni érdekes emberekkel.
A lány hangosan kacagni kezdett, s így válaszolt:
– Már hogyne találkoznék! Majd idejönnek, hiszen maga is csak idejött valamiért.
– S miből gondolod, hogy én érdekes ember vagyok?
– A szeméből. A szemébe van írva, uram.
Mira felpattant a padról, kicsit távolabb, az ajtó mellett felemelt egy követ a tornácot fedő járólapok közül. A kő alól kivett egy kopott kulcsot. A zárba illesztette. A vén tölgyfa ajtó kattant egyet, s kitárult.
– Nem akar bejönni? – kérdezte.
– Honnan tudtad, hogy ott van a kulcs?
Mira megrántotta a vállát.
– Csak úgy tudtam! – válaszolta kicsit pimaszul.



Harmadik fejezet

Megálltam a fürdő ajtaja előtt. Pár másodpercig fogtam a kilincset, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
– Kicsit szorul az ajtó, erősen tolja meg! – csacsogta a lány, de a hangja egyre távolabbról szólt…

Hajnalodott. Sophie óvatosan bújt ki a takaró alól. S bár lábujjhegyen lépkedett, az öreg padló így is meg-megcsikordult a léptei alatt.
– Pszt! – szólt rá, mintha értené a padló. – Ne árulj el!
Az ajtóban a zár álmos kattanással adta a tudtára, hogy ő bizony még aludni szeretett volna. Csendesen kinyitotta, s kilépett a tornácra. Az öreg padon összebújva szundítottak a cicák. Nem húzott cipőt. A fű még harmatos volt. Rálépett. Jó érzés töltötte el. A gyermekkorára gondolt, mikor hajnalban Karl bácsikájával kihajtották legelni a bárányokat. Ha tehette, mezítláb indult útnak, Karl bácsi pedig nagy cinkos volt ebben. Jelena bosszúsan kiabált utánuk:
– Karl, az Isten szerelmére! Adj már egy cipőt arra a szegény gyermekre! Mit gondolnak rólunk a faluban az emberek? Azt hiszik majd, hogy nem telik cipőre, vagy ami rosszabb, hogy meg akarjuk fázítani. Meg hát mégiscsak nemesi vér csörgedezik az ereiben. Ó, Karl, legalább a haját kötötted volna össze!
– Ne aggodalmaskodj, Jelena. Nem lesz ennek a csöppségnek semmi baja, ha mezítláb jön a legelőre. A nemesi vér meg nem nézi, hogy van-e rajtunk cipő, vagy sem!

Elmosolyodott a régi emlékeken. Körbenézett: minden aludt. A ház, az udvar, a házat körülölelő hegyek. Minden… a fűszálak, a bokrok, a fák. Futni kezdett. Meg sem állt a tóig. A hajnali nap a sugaraival vörösbe öltöztette a tó vizét. Csodálkozva nézte egy darabig. Olyan, mint egy mesében. Besétált a vízbe, s úszni kezdett. Egyre beljebb, a tó közepe felé. Amikor beért a közepére, felfeküdt a víz tetejére. Könnyűnek és súlytalannak érezte magát. Szeretett így lebegni. Nem gondolt semmire, senkire, s nem érzett semmit sem. Csak lebegett. Néhány perc telt csak el, s megérkezett az első hattyú. Egészen közel úszott hozzá. Néhány másodperc múlva megérkezett a második, a harmadik, a negyedik, s végül az ötödik is. Megszűnt számára a világ. Csak ő létezett, és a hattyúk. Együtt lebegtek a hajnali napfelkeltében. Boldog volt.
– Sophie, gyere ki a vízből, mert megfázol! – kiabáltam a partról.
Ő lemerült a víz alá. Nem akart hallani semmit és senkit, ami megzavarja a nyugalmát.
– Sophie, tudom, hogy hallod! Gyere ki, mert megfázol! – kiállítottam újra.
– Még nem szeretnék – hangzott félig a víz alól a válasz.
– A tó vize alig 15 fokos. Gyere ki, kérlek!
– De nekem jó itt!
– Gyere! – kérleltem egyre türelmetlenebbül.
Lassan a part felé úszott. Hátraszólt kicsit kacéran a hattyúknak, hogy holnap újra jön. A hattyúk, mintha értették volna, kecsesen tartott fejükkel búcsút intettek, s felrepültek a tó vizéről. Néhány másodperccel később már el is tűntek a hajnali égbolton.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte, miközben egy vastag takarót tekertem köré.
– Nem volt nehéz dolgom. Vagy a szakadék szélén ülsz, vagy lejössz a tóra úszni. Egyiket sem szeretem. Az egyikbe beleeshetsz, a másikba belefulladhatsz. De ha van egy kis szerencsénk, akkor csak megfázol.
– A vízben sosem fázom, de itt kint nagyon hideg van. Nem mehetnék vissza? – kérlelt.
– Irány a ház! Még cipőt sem hoztál!
– Minek a cipő? Vedd le te is a tiedet, és próbáld csak ki, milyen jó a reggeli füvön sétálni.
Összeráncoltam a szemöldököm, s így szóltam:
– Nagyon szép cipőket vettem neked. Igazán boldoggá tennél azzal, ha hordanál is néhányat belőlük. S igazán boldoggá tennél még azzal is, ha nem szöknél ki minden reggel a házból. Szeretnék úgy ébredni, hogy ott vagy mellettem.
A mondandóm befejeztével szorosabbra húztam a takarót körülötte.
– De a tó olyan hívogató! Szeretem a tavat! Láttad a hattyúimat, milyen közel úsznak már hozzám?! Szeretném egy napon megérinteni őket.
– A hattyú agresszív állat. Nem kellene közöttük úsznod, nehogy baj legyen belőle.
– Nem közöttük úszom, hanem velük együtt. Ők a barátaim. Sosem bántanának! – motyogta halkan.
– Nagy megnyugvás lenne számomra, ha az emberekkel barátkoznál inkább.
– Az emberekkel! – csattant fel Sophie. – Na, azt már nem! Nem szeretem az embereket! Gonoszak, önzők, és rettenetesen buták! – kiáltotta, s elkezdett futni a ház felé. – Ja, és nem szököm! Egyszerűen csak kisétálok – tette hozzá. – Nem tudtam, hogy el kell kéredzkednem, ha úszni szeretnék.
Határozott léptekkel követtem.
– Féltelek. A víz nagyon hideg. Nem szeretném, ha beteg lennél. Gyere, készítek neked egy forró fürdőt, attól majd átmelegszel. Később pedig reggelizhetnénk.
– A fürdő jó, de reggelit nem kérek.
– Négy napja vagyok itthon, azóta egy falatot sem ettél. Enned kell valamit. Nem szeretem, ha napokig nem eszel.
Vacogva állt a fürdőben, s nézte, ahogyan a nagy réz fürdőkád lassan megtelik vízzel. Azt hiszem, a fürdőt szerette a legjobban a házban. Bekeretezve minden oldala girbe-gurba padlókkal, s közte a kövek lomhán sorakoznak. A földön hatalmas gránitlapok hevertek csipkézett szélekkel. Úgy tűnt, mintha már legalább kétszáz éve épült volna.
– Vajon óriások hozták ide ezeket a köveket? – kérdezte, miközben a ruhájáról lecsöpögő víz alkotta kis tócsában rajzolni kezdett a lábujjával.
– Miféle köveket? – kérdeztem, miközben fürdőolajat csepegtettem a vízbe.
– Hát ezeket, amik itt a földön vannak.
– A köveket én hoztam, nem az óriások. De letekerem az orrodat… legalább papucsot húzhattál volna. Lilára fagynak a lábujjaid a kövön!
Hosszasan nézett rám.
– Kész a víz! Gyere! – szóltam.
– Te milyen magas vagy?– kérdezte.
– 214 centiméter. Akkor most mi lesz a fürdéssel? Fagyoskodsz tovább még a kövön egy darabig, vagy… – mutattam a kád felé.
– Ha ilyen magas vagy, akkor elmehetnél óriásnak. Akkor elmondhatnánk, hogy mégis csak óriások hozták ide a köveket. Vagyis csak egy.
Mosolyogva álltam, s a kád felé mutattam.
– Megyek már, de menj ki, kérlek, míg levetkőzöm – s mire a mondat végére ért, már egyedül ácsorgott a csuromvizes kövön.

A fürdővíz meleg volt. Hosszú percekbe telt, míg átmelegedett minden porcikája. Mert hát bárhogyan is tagadta, hideg volt a tó vize. Durcás hangon kiabált ki a fürdőszobából:
– Nem szereted, ha elmegyek úszni! Nem szereted, ha mezítláb vagyok! Azt sem szereted, ha nem eszem! Van olyan dolog, amit esetleg szeretsz bennem?!
Fülelt egy darabig. Válasz nem érkezett. Így is jó. Megrántotta a vállát. Elmerült a jó meleg vízben. Becsukta a szemét. Már nem fázott. A lépteim zajára lett figyelmes. Beléptem a fürdőbe. Egyik kezemben egy széket, a másikban egy tálcát cipeltem. Odaraktam a széket a kád mellé. Leültem.
– Szeretem a gyönyörű, hosszú, göndör vörös hajadat, a puha bőrödet. Az illatodat. Azt, ahogyan levegőt veszel. Szeretem a görbe ujjaidat. Szeretem, amikor nevetsz. Szeretem, amikor komoly vagy. Szeretem veled a mókázást. Szeretem, ahogyan önfeledten szaladgálsz a domboldalon, mint egy gyermek. Szeretem a fázós, jéghideg lábaidat. A kócos, aranyló tincseidet. Szeretem, amikor összefonod a hajad, s szeretem, amikor kiengedve a válladra omlik. Szeretem, amikor éjjel hozzám simulva alszol. Sokszor nézlek alvás közben. Nyugodt vagy, s nincs benned félelem, mint napközben. Mindennap hálát adok Istennek, hogy az utamba sodort téged… Szeretem a nagy, szomorú, zöld szemeidet. Mindent szeretek benned. Mindent, ami te vagy. A félelmet, a szorongást, a mérhetetlen fájdalmat, a boldogságot, a nevetést… mindent, ami belőled van. De legjobban az őszinteségedet szeretem.
A mondat végeztével hosszú percekig tartó csend következett. A csendet végül én törtem meg:
– Sonkát? – kérdeztem.
– Nem, köszönöm.
– Miért?
– Mert diszóból van.
– Értem. Tojást?
– Nem, köszönöm.
– Miért? Mert tyúkból van?
– Nem. Azért, mert nem szeretem.
– Sajtot?
– Nem, nem! – rázta a fejét.
– Nem tehénből van, hanem a tejből, amit ad.
– Nem.
– Akkor mit ennél?
– Málna van? – kérdezte.
– Van.
– Pisztráng?
– Szárított.
– Akkor azt szeretnék. Halat málnával.
– Biztos?
– Igen – hangzott a határozott válasz.
Pár perc múlva visszaültem a kád melletti székre egy adag szárított hal és málna társaságában. Reggeliztünk.
– Elnézést, uram! Rosszul van? – fogta meg Mira a vállamat. A fürdő ajtajához támaszkodtam. – Miért nézi azt az öreg kádat olyan meredten? Talán szellemet lát? – kérdezte kuncogva.
Nagy, mosolygós, barna szemeivel szeretett volna belelátni a gondolataimba.
– Szellemet? – kérdeztem vissza. – Nem, dehogy, csak eszembe jutott valami. Valami, ami régen történt. Azt mondtad, írni szeretnél?
– Igen, uram! Írni szeretnék – válaszolta Mira határozottan.
– Egyszer egy idős tanárember azt mondta nekem, hogy éljen bármilyen izgalmasan, az ember életének története úgyis elfér pár darab papírlapon. Teszünk egy próbát? Elmesélem neked életem történetét, s ha van kedved, megírod.
A lány bement a szobába, s egy füzet és egy toll társaságában tért vissza. Elkerekedett a szemem.
– Honnan tudtad, hogy ott van a toll és a füzet?
– Honnan tudtam volna, uram? Hát én tettem oda. Ide szoktam elszökni írni. Itt senki nem zavar.
Kimentünk a tornácra. A nap derűsen sütött. Végignéztem még egyszer a házon. A füzike még mindig ott ugrált. Bozontos, öreg kutya közeledett a hegy túloldala felől.
– Ő a kutyám, Bonzó! – mutatott Mira a közeledő jószágra. Visszaültünk mind a ketten a rozoga padra. Én mesélni, Mira pedig írni kezdett.



Negyedik fejezet

1977 telén járunk. Kemény, hideg tél van. Gyakran süllyed a hőmérséklet mínusz húsz fok alá. Hónapok óta nem voltam itthon. Kicsit megremegett a kezem az ajtó kilincsén, amikor benyitottam. A szobában csendes és békés volt minden. Anyám az ablaknál ülve olvasott, apám a pipáját tömte éppen. Beteg, rossz lábaival hirtelen ott termett előttem, s már invitált is, hogy üljek oda a tűz mellé. Anyám félretette a könyvet, s kalácsot hozott a konyhából. Apám ezer kérdést intézett felém. Órákig tartott míg mindet megválaszoltam. De egyszer csak elfogytak a kérdések, a válaszok, s a jóleső nyugalom telepedett a lelkünkre.
– Jó, hogy hazajöttél, fiam – mormolta apám alig hallhatóan, a fogai között. Kemény, büszke ember volt. Én voltam az egyetlen gyermekük. Minden pénzüket az én taníttatásomra fordították. Szerettem volna, ha egy napon büszke lenne rám, de az élet máshogyan alakította a sorsomat.
– Reggelre kicsit megenyhül az idő. Pihend ki magad. Holnap korán indulunk – mondta apám, s egy vastag takarót rakott az ágyam végére, arra az esetre, ha fáznék az éjjel.
Sokáig bámultam a mennyezetet. A másnapi útra gondoltam. Végül elfújtam a gyertyát, s mély álomba merültem.

Apám megérzései az időjárást illetően tévesnek bizonyultak. Reggel, amikor ránéztem az ajtó melletti hőmérőre, mínusz 25 fokot mutatott. Az öreg Zastava ötödik-hatodik próbálkozásra, köhögve indult csak be. Anyám e szavak kíséretében engedett utunkra bennünket:
– Csak óvatosan Lily-Rose-zal! Még a végén elcsavarja a fejeteket! – mosolygott, s búcsút intett. Felvette az ajtó mellé készített kosár fát, s visszament a házba. Nem értettem anyám szavait. Hogyan csavarhatná el Lily-Rose a fejünket, hiszen tudomásom szerint 60 éves. Talán választhattunk volna alkalmasabb időt az utazásra, de apám ma akart menni. S ha apám a fejébe vett valamit, annak úgy kellett lennie. Márpedig ő úgy akarta, hogy ma utazzunk.
…