A mérleg

A MÉRLEG

A születés és a halál nem ellenségek. Két angyal elválaszthatatlanul az időben, mint a napkelte és a naplemente, testvérek. Ki ne ébredt volna egy hosszú, sötét, nehéz éjszaka után a jövendő nap fényére, ahogyan a halvány, színes égbolton sugarait előrebocsátva, ragyogó korongként emelkedik az ég peremén? Biztató, reményt hordozó, kozmikus ígéret. A madarak tudják ezt, és tavaszi hajnalokon már szürkületnél kezdik a dalukat. Az őszi naplementék a legszínpompásabbak. Egy szimfonikus költemény. Kinek nem jutott még az eszébe a halál, amikor a lelke kitárult és elmerült az ég hangzásában? Ilyen a halál? Az utolsó pillanat a halál előtt, búcsú ettől a szeretett földtől. Manapság fél az ember a haláltól, és el sem tudja képzelni, hogy minden továbbmegy, miután ő már nem lesz. Hová megy? A léttelenségbe? A semmibe? A mennyországba? A pokolba? Nem hiszi el, hogy a halál után semmi sem következik; nem tudja elképzelni, hogy minden megy tovább a földön, és ő nem vesz részt benne.
Az emberiség kezdete óta állnak az őrök a halál kapujában. Anubisz, a sakálfejű, mérleggel fogadja a lelkeket. Az egyik mérlegserpenyőbe helyezi az emberi szívet, a másikba az igazság tollát. A mérleg egyensúlya nyomán méri a büntetést és mutatja az utat. Középkori freskókon Mihály Arkangyal, a sárkányölő tartja a mérleget a kezében. Tibetben Szindzse, az alvilág ura kérdezi az érkezőt: „Mit tettél az életedben?”
Talán ettől fél a lélek, nem is az elmúlástól? Egy földi élet után, ami örömmel, nehézséggel és fájdalommal telített volt, kívánja a megnyugvást: „Legyen már vége!”, de nincs vége. Az ember önmaga ismeri legjobban a vétkeit, mulasztásait. Azzal biztatja magát, hogy jó ember voltam, nem bántottam senkit, dolgoztam, de az utolsó pillanatban nem ő fogja felmérni, és ekkor nincs helye az érvelésnek, a kibeszédnek. Isten beültette a mérleget, a jó és a rossz mércéjét, az ember szívébe.



FEKETE, FEHÉR, IGEN, NEM

Ezt játszottuk gyerekkorunkban. Az egész mondat így hangzott: Fekete, fehér, igen, nem, mit vettél a pénzemen? Adtam neked száz forintot. Manapság száz forint talán két doboz gyufára vagy két zsemlére elég. Mondjunk ezer forintot? Alapjában véve az összeg nem lényeges. A játék arról szólt, hogy gyorsan, gondolkodás nélkül kell válaszolni. Milyen gyorsan kimondta az ember az igent vagy a nemet! Feketén-fehéren áll valami lefektetve, írásban adjuk az ígéretet. A fekete és a fehér igazából nem színek. A fekete a színek összege, besűrített egysége. A fehér áll legközelebb a fényhez. Fényből keletkeznek a homályon át a színek. Az esküvői ruha színe fehér, a gyász színe fekete, de lehet fehér is. A fehér ártatlan tisztaságot, érintetlenséget, szűzieséget jelent: „Kis kece lányom fehérben vagyon, fehér a rózsa, kezében vagyon…” Az egyike a legrégibb és legszebb magyar esküvői daloknak. A házaságkötésnél igen-t mondanak.
Sűrű setét az éj. Dühöng a déli szél…
Így kezdődik Arany János balladája.
Szurok sötét, fekete fenyves.
Színek? Vagy sokkal több jelentősége van a színek mögött rejtőző lelki minőségről?
„A sötét bánat mélységéből nincs kiút.”
„Olyan boldog, hogy madarat lehetne vele fogatni.”
A madarak csak a nappali fényben repülnek. Kivéve a baglyot. Amikor beteg volt a háznál, és egy bagoly rikoltozott kint a fán, a halált jelezte. Tényleg látta a bagoly a halál kisugárzását, vagy csak a fény vonzotta? Télen a havas táj fehér-feketében mutatkozik, de feloldja az ellentétek erejét. A reggeli napsütésben kékké válnak a fekete árnyékok, és az éjszaka folyamán lefagyott jégkristály mint megannyi ezüst pillangó lebeg a fényben. A feketét a hideggel kötjük össze, de csupán lelki hidegről van szó. A tél hidege vakítóan fehér. Mégis, a depresszió állapotában az ember lelkileg lefagy. Egy fagyott lélek aszociális viselkedéshez vezet: nincs érzés, nincs öröm, nincs lelkesedés, nincs szeretet. Önsajnálat, harag mindennel és mindenkivel szemben, és fásultság. De a fekete a meleg és az erő színe is. A föld sötétjében csíráznak a magok, a föld melege segíti a jövendő életet. Minden élet sötétben kezdődik. Életünk folyamán sokszor mozgunk a két szín keverékében, a szürkében. Az igent hamarabb kimondjuk, mint a radikális nemet. Két végletben élünk. Talán így akarunk élni, hogy érzékeljük saját lényünk határait?



ÉVA ÉS AZ ASZTALI NÉVKÁRTYÁK

Megsimogatta a heverő szürke huzatát – érdes volt az anyaga. A másik kezével megnyomta a TV-távirányítót, az egyik csatornát a másik után kapcsolgatta. Mindent unt. A reklámok buták, ritkán van valami érdekesebb, humorosabb. Jó ez a szürke heverő. Amikor Éva elköltözött, elajándékozta a kéket, azt az éjkéket. Minden mást is, amit Éva díszítésnek szerzett be – a függönyöket, a mécsestartókat, az emlékeket a tengeri nyaralásukból –, egy nagy dobozba pakolt és levitte a pincébe. Az aranyozott, nagy Buddha az övé volt, most is ott ül a dobogón. Keleti összeköttetéseivel szerezte Japánból. Nem volt olcsó, és csempészáru. Éva egyszer viccből a Buddha ölébe akart ülni. Soha nem volt goromba hozzá, de akkor nagyon dühös lett. Arra a kék heverőre is Éva beszélte rá. Mi is állt itt, amikor először feljött hozzá? Igen, az a bordó, békebeli, amit az anyjától örökölt. Gyerekkorában azon aludt. Méghogy külön gyerekszoba! Örültek az emberek, ha lakáshoz jutottak. Miután Éva elment, nem bírta a kék plüss érintését, mert a nőre emlékeztette. Az emlékezés úgy fájt, hogy ordítani szeretett volna. Gondolatban átkozta, és közben érezte izzadtságának illattal kevert szagát. Éva!
A mobilja jelzett – az irodából hívták. Biztosan a titkárnője, Irén, aki már megint túlórázik. Nem érti, hogy ez a nő miért nem megy időben haza. Dehogynem érti. Ő minek megy haza? Éva még a cicáját is magával vitte, pedig megkedvelte. Igaz, éjszaka, amikor rajtuk dagasztott és az arcukat szaglászta, vagy a szekrény tetejéről vadászott a játékegerére, idegesítő tudott lenni. Ilyenkor Éva kirakta a nappaliba, de Murcit csak úgy lehetett eltávolítani, ha az edényét hallotta kopogni a konyhában.
– Jó estét, Irén. Még mindig dolgozik?
– Üdv! Főnök, egy rendkívüli tárgyalás lesz holnap este hatkor, most kaptam az e-mailt.
– Kik jönnek?
– A szokásos: az amerikai, a spanyol, az az iszákos bolgár, és természetesen a kis ázsiai azzal a ragadós örök mosolyával. Szerintem ezeknek egy „mosoly make-up” van az arcukra kenve.
– Ezek szerint az orosz és az iráni nem lesz itt, de Irén, a japánok is bekenik magukat a „mosoly make-uppal”.
– Főnök, nem akarja az italokat már a tárgyaláshoz az asztalra tenni?
– Tudja, hogy nem!
– Jó, de akkor még tovább tart.
– Állandóan túlórázik, most meg ez a baja? Menjen már haza.
– Igaza van, főnök, megyek az aranyhalat megetetni.
– Van egy akváriuma?
– Dehogy, nincs nekem semmim és senkim.
– Akkor pihenjen, jó éjszakát.
– Jó éjt, főnök.
Mindig főnököt mond, pedig már hányszor megkérte, hogy szólítsa a keresztnevén. Állítólag azt nem engedheti meg magának. A fene sem igazodik ki a nőkön. Tehát Irén is magányos, mint ő. „Semmim és senkim sincs”, azt mondta. Meghívja egyszer vacsorára? Mi akar ez a holnapi értekezlet lenni? Holnap, mielőtt munkába indul, elmegy az öltönyéért és az ingekért a tisztitóba. Ezeken az üléseken teljesen másképpen érzi magát, mint ilyenkor itthon. Nem engedhet meg magának semmi figyelmetlenséget, gyengeséget. Mi megy itt a TV-ben? Ez is hülyeség! Nem tetszik már semmi, minden unalmas. Lefekszik.
Az ágyban még mindig Éva szagát és melegét érzi. Lehet, hogy ágyat kellene cserélni, vagy valahová máshová állítani. Hány éves lehet Irén? Körülbelül negyvenöt. Nem szép, nem csinos, rendesen öltözik, de olyan, mint egy vasalódeszka. Elöl semmi, hátul még annyi sem. Amikor Éva fenekére nézett, már elöntötte a vágy. Éva nincs. Mikor érti meg, hogy már a múlté? Elmúlt.
A tárgyalások nehezek; a körülötte ülőknek fogalma sincs, hogy milyen nehéz. Ahogy ülnek ott az asztálnál, egyre többször megtörténik vele, hogy átcsúszik egy másik tudatállapotba. Erről senkinek sem beszél. Ott is egy asztal körül ülnek. Mindenki egyforma ruhába, illetve olyan csuhaszerű valamibe van öltözve. Pénzről beszélnek, egy hadjáratról. Ott is az asztalfőn ül, és ő dönt a pénzről. Nagyon megerőltető arra összpontosítani, ami a jelenben van, és nem a csuhás alakokat látni maga körűl.
Na, most meg ki küld éjfélkor SMS-t? – ugrott egyet a szíve.
Talán Éva?
Csalódottan látta, hogy Gergőtől van. Kinyitotta.
„Apa, a rendőrségen vagyok, elkaptak. Gyere, hozz ki.”
Egy pillanatra nem tudta, mitévő legyen. Menjen oda? Aztán egész éjjel a fiát vigasztalja, etesse, pénzelje? És holnap olyan lesz, mint egy vízi hulla. Annak idején nagyon szerette Gergőt, a kisfiát. Okos, tehetséges gyerek volt. Csodálatosan játszott a hegedűn, és Eszter, az anyja kísérte zongorán. Eszter, a volt felesége már zenei képzetséggel lépett az életébe. Jóformán az egész családja zenélt. A kislányt, Dórát nem érdekelte a zene. Nem is szokta hallgatni Eszter és Gergő játékát: idegesítette, ezért elvonult a szobájába tanulni. Hová jutott Gergő? Valahol a haverjaival él, nincs munkája, nincs képzettsége. Az utcán zenél, így szerez néhány forintot. Eszter azt mondta, hogy miatta züllött el. Amikor otthagyta őket, depressziós lett, nem tanult, kihullott a haja és elkezdte a drogozást. Tehát ő a hibás! Dórát nem viselte így meg az elválásuk, de nem is akarja őt látni.
Visszaírt Gergőnek: „Mit csináltál?”
Válasz: „Elkaptak hasissal.”
„Maradj, nyugton, holnap intézkedem. Anyád tud róla?”
„Nem, minek?”
Most tényleg aludnia kellene. Magához szorította a párnát.
Éva, Éva! – zokogott a lelke.
Átöltözött az irodában, és már úgy ment be Irénhez. Éjszakai lelki vívódása nem látszott meg rajta. Irén elismeréssel nézett rá.
– Főnök, van olyan, hogy nem úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna ki?
– Látott volna tegnap este, amikor telefonált. Ez most a külvilágé.
– És a belvilág ruha nélkül is látja?
– Úgy még én is ritkán látom magam. Irén, lenne olyan kedves és felhívná a főkapitányságot? Gergő már megint bekerült. Érdeklődje meg, hogy mit kell tennem.
– Nem akarja egy-két évre otthagyni? Jó elvonókúra lenne.
– Az ötlet jó, de ne higgye, hogy a börtönökbe nem kerül be a drog. Ezt is a fiamtól tudom. Mondja majd meg, hogy mit intézett. Az esti fogadáshoz minden megvan?
– Délelőtt hozzák.
Ültek az tárgyalóasztalnál. Irén mindent előkészített, és most jegyzőkönyvet írt. A telefonja ki volt kapcsolva. Minden annak rendje-módja szerint működött, mint mindig. A kis ázsiai bemutatta a legújabb kisautójukat. Senkit nem érdekelt komolyan az új modell. Mindenki a saját részleteire és igényeire figyelt. Nála elkezdődött a síkok átbillenése. Most vette észre, hogy a múltbéliek nem változtatják a helyüket. Mintha Gergő és Eszter is közöttük lennének. Majd’ szétrobbant a feje az összpontosítástól. Izzadt. Irén olykor felé pislogott. Igen, ő mindent észrevesz. Kész lett a tárgyalás, kezdődött az evés, az ivászat és a beszélgetés – persze angolul. Az ázsiai mosolyogva, a keletiek csicsergő hanglejtésével beszélt, és olyan szerényen, majdnem alázatosan viselkedett, mintha külön kegy lenne ebben a társaságban tartózkodnia. A bolgár vedelt, hangosan nevetett saját viccein és veregette a többiek vállát. A spanyol illedelmesen megnézte a zakóján a márkát, és láthatóan elégedett volt az Armani-címke láttán. Lassan mindenki elbúcsúzott, csupán az ázsiai maradt az asztalnál. Irén lerámolt, és a teakonyhában mosogatott. Amikor egyedül maradtak, feltűnt a mosoly mögött az ázsiai kőkemény arca.
– Nem szeretne néhány asztali dekorációt rendelni nálunk? – kérdezte.
– Mi a kínálat?
– Pillanatnyilag névjegykárták, amiket egy papír sárkány tart, és vannak kisebb-nagyobb vázáink. Különleges, legyező formájú szalvéták is nagy kiszerelésben.
– Küldjön mindegyikből a megszokott címre, a három pálmához. Mikor lesznek megint bambusz evőpálcikák?
– Késik a termelés. Szereti még az ementáli sajtot?
– Hogyne! És ön a vörös kaviárt?
– Nagyon.
– Rendelek. Hány dobozzal rendeljek?
– Öttel, ha lehetne, és nagyon köszönöm – hajbókolt ültében az ázsiai. – A dekorációból a szokásost?
– Igen.
Irén mosogatott, és minden szót hallott. Amikor kínált, csak a minimumot mondta angolul, egyszerű és kissé bugyuta angolsággal. Nem tudta senki, hogy nagyon jól érti a nyelvet. Filmeket már csak angolul nézett, és elkezdett Dickenst olvasni. Élvezte a nyelv bőségét és szépségét. Befejezte a mosogatást, és kijött.
– Főnök, végeztem. Gergőt bírság fejében kiengedték, de azt mondták, hogy ez volt az utolsó. Ha még egyszer bekerül, legalább két év börtönbüntetést kap.
– Most hová ment?
– Nem tudom, talán az anyjához.
– Nekem nem üzent semmit?
– Nem – nézett rá sajnálattal Irén. – Főnök, ennyire szereti az ementáli sajtot? Nem is tudtam.
– Igen.
Már nagyon mehetnékje volt oda, ahol Éva jelenlétének a nyoma volt.
– Köszönöm, Irén – állt fel.
Irén ülve maradt, és őt nézte. Nem akart udvariatlan lenni.
– Van még valami?
– Tizennégy éve vagyok a titkárnője.
– Igen, és nagyon jó titkárnő.
– Mondja, Krisztián, nem tűnt fel valami?
– De, az, hogy most mondta ki először a nevemet.
– Krisztián, az ázsiaival – kisebb eltérésekkel – mindig ugyanaz a szövege.
– És?
– A három pálma a sivatagban van. A sárkányos névkártyatartó valószínűleg rakétavető rakétával, amelyek a különböző nagyságú vázák. A legyezős szalvéta lehetne golyószóró. Ementáli sajt a svájci bankszámlája. Vörös kaviár öt dobozzal: ötmillió dollár az oroszoktól.
– Mit csinál a tudásával, Irén? Hiszen nem tud semmit!
– Semmit, Krisztián, de gondolt már arra, hogy a fegyverekkel asszonyokat és gyerekeket is ölnek? Sok Gergő van a világon! Azok a Gergők nem érdekesek, mert más az apjuk és az anyjuk? Valahol egy másik Éva vár a férjére vagy a szeretőjére! Azzal is tisztában van, hogy a Buddhája a szeretet és a harmónia megtestesítője? Havonta pénzt utalunk az állatvédőknek, hogy a veszélyeztettet fajok ne pusztuljanak ki. Tudom, hiszen én intézem.
– Kér esetleg a sajtból?
– Nem szeretem a sajtot.
– Így akar mellettem maradni?
– Elég nekem, hogy a közelében lehetek. Még így is szeretem.
Krisztián annyira meg volt rendülve, hogy nem tudott mit mondani.
– Jó éjszakát – válaszolta, és elment. Az autóban gondolt először a mobiljára. Megnézte. Éva SMS-e volt: „Ma kilenckor feljövök hozzád. Ha nem akarod, írd meg. É.”
„Gyere!”



PARAPLUIE

A buszmegállótól a főiskoláig elég volt az az ötszáz méter ahhoz, hogy elázzon. A hajából a nyakába csöpögött a víz, és a blúza gallérja alá folyt. Még a kosztümkabát válla is nedves lett, és a térdén, ahogy sietett, lefolyt a víz a lábán a cipőjébe. Egy esernyő legalább felül megvédte volna. Beért a főiskola folyosójára, és kizárta a szekrényét. Ott állt a neve. Pálfalvy Nagy Valéria. Mellette Bence szekrénye volt; ő is előtte állt, és a kabátját rakta el.
– Szervusz, Bence – köszönt, amikor odalépet. A férfi rámosolygott.
– Szervusz, Vali, már megint megáztál? Miért nem hozol esernyőt magaddal?
– Nem szeretem az esernyőket. Itt egy törölköző, megszárítom vele a hajamat.
– Aligha lesz száraz az alatt a negyedóra alatt, amíg tanítanod kell, és a ruhád sem fog megszáradni!
Vali kedvesen nézett rá.
– A cipőm sem.
Bence nem volt szép, sőt, meleg barna szemén és a kezein kívül semmi látványos nem volt rajta. Középmagas, szemüveges, a haja őszült és ritkult. Ő volt az egyetlen tanártársa, aki valaha is járt nála. Illetve akit beengedett.
– Mire végzek, száraz leszek, Bence.
– Mi a témád?
– Mózes kivezeti a népét az egyiptomi fogságból.
– Ezek szerint az első tagozattal vagy.
– Igen.
Vali eközben megtörölgette a haját, és gyorsan megfésülködött. Egy teát akart még inni, mielőtt tanítani kezdett.
– Eljössz velem egy teára?
– Jövök.
Álltak a büfénél.
– Te hol tartasz?
– A harmadikosokkal a csodatételeknél, ma Lázár feltámasztása van soron. Vali, te állandóan megázol. Nem szoktál megfázni?
– De.
– Miért nem hozol esernyőt magaddal?
– Nem tudok esernyő alatt lenni. Fuldokolom, amikor a fejem felett van.
– Ez valami fóbia?
– Ha úgy akarod, az, de a fóbiám az egerektől és a patkányoktól még súlyosabb.
– Nem értem. Olyan fegyelmezett és higgadt vagy… hogy lehetséges ez?
– Hosszú, Bence.
– Nem mondod el nekem?
– Nem tudom, de most mennem kell, és neked is.
– Utána várj meg, Vali.
Egy kicsi rövidebre fogta az előadását, és sietségre hivatkozva megkérte a hallgatókat már az elején, hogy írják fel a kérdéseiket. Nem várta meg Bencét, elment. Bence általában még sokáig beszélgetett, amennyiben kérdések voltak. Hazament – most nem esett az eső. Leült az állólámpa alá, oda, ahol olvasni szokott. Nem volt még enni sem kedve. Bence kérdése – és főleg saját válasza – felkavarta. Akar vele – illetve akárkivel – erről beszélni? Már volt egy pszichológusnál a fóbiája miatt. Azt ajánlotta, hogy tartson fehéregereket, és vegyen magának egy átlátszó, műanyag esernyőt. Kifizette, megköszönte, és többé nem ment el hozzá. Biztosan nem jól mondta el. Hogy jutott eszébe erről Bencével beszélni?
Hatéves volt, amikor a nagymamától születésnapjára kapta a kis esernyőjét. Novemberben született, 1944-ben. Nagymama ajándékozta neki, és nem esernyőt mondott, hanem parapluie-t. Nagymamának gyerekkorában még volt német, majd francia nevelőnője, így beszélt franciául. Nagyon szerette a kis esernyőjét. Átlátszó volt, kis, színes virágokkal. Ebben az időben tanult meg magától olvasni. Úgy kezdődött, hogy a Patyolat emblémája egy hattyú volt. Ő megkérdezte anyát, hogy mi van odaírva. Onnantól kezdve folyton kérdezgetett, és megjegyezte magának a betűket, amíg el nem kezdett olvasni. Anyának sok képeskönyve és mesekönyve volt. Kellettek neki az óvodában. Ezeket vette elő, és próbálgatott, amikor egyedül volt. Sokat volt egyedül. Leült a földre a kifeszített esernyője alá, és olvasott. Ismerték a szokását, és nem zavarta őket az esernyő a szobában. Az apja már nem élt, de a könyvei egy üveges könyvszekrényben álltak. Azokat is elővette. Elsőnek a nagyot, amiben szép, kifestett betűk és képek voltak. A bibliát. Anya végre elmondta, hogy mi történt az apjával. Református lelkész volt, és a háború alatt titokban zsidókat mentett. Elkaptá, és elvitték őt is. Nem jött vissza.
…