A sarki bisztró

Gyermekkoromban, mikor hallottam szüleimet a sarki bisztróról beszélni, elfogott a kíváncsiság. Az elején nem konkretizálták rajongásuk okát, egyszerűen csak áradoztak róla. Látszott a lelkesedésükön, hogy bizonyára különleges lehet a hely. Kezdetben azt hittem, hogy egy új étterem nyílt az utcánk sarkán, bár semmiféle építkezés nem volt arrafelé már évek óta.
Mint kiderült, ez csak a neve a tőlünk jó pár kilométerre található kajáldának a városunkban, ami nem mellesleg a legrégebbi vendéglátóegység a környéken. Országszerte híres volt, a lakosságot pedig megosztotta. Volt, aki egyenesen örömódákat zengett róla, és volt olyan ember is, aki már a neve hallatán egyből szitkozódott. Nekem persze ott voltak a szüleim, akik az első csoportba tartoztak. Bár sok esetben nem egyezett azálláspontunk, de hittem a szavuknak, mikor dicsérték.
Jött is a természetes kíváncsiság, és az a kérdés foglalkoztatott: Vajon mi lehet a titka? Próbáltam elképzelni a külsejét az épületnek, de arról sosem meséltek. Egyszerűen mintha nem is tartanák fontosnak. Ennél csak azt tartottam különösebbnek, hogy a belsejéről sem esett szó. Mintha szándékosan nem akarnák, hogy elképzeljem, hogy is nézhet ki, pedig úgy gondoltam, hogy egy gyereknek ezek fontos dolgok. Miután ezen túllendültem, és továbbra is hajtott a vágy a megismerés után, elkezdtem olvasni róla különböző kritikákat és emberek saját véleményeit. Ezek szintén nagyon kettősek voltak, ezért leginkább a szüleim hitelességére hagyatkoztam. Ekkor viszont úgy éreztem, hogy van kellő információm róla, nem kell tovább kutakodnom.
Az a hatalmas kíváncsiság és a kezdeti lelkesedés, ami bennem volt, azon nyomban le is csillapodott. Mégis, valahol feltétel nélkül hittem, hogy valószínűleg ez a környék legjobb étterme, de ennek ellenére az is motoszkált bennem, hogy ha ez tényleg így van, miért próbálják rengetegen lejáratni és bemocskolni. El is engedtem a témát: az a kép, amit elképzeltem róla, nekem pont elég. Ennek ellenére ettől a ponttól fogva egyre többet és többet hallottam a sarki bisztróról. Egyszerűen mintha valamiért folyton hallatni akarna magáról mások által. Mégsem úgy tette, mint a többi étterem, hogy hatalmas táblákon vagy reklámokban hirdette magát. Egyszerűen csak akik ismerték, beszéltek róla, hogy a világon nincsen párja, és elképzelhetetlenül más, mint az összes többi.
Elbeszéléseik alapján ott enni olyan élmény, amit nem lehet elmagyarázni, csak megélni. Az étterem háttértörténetét is megismertették velem. Nem volt túl bonyolult, de néhol mégis felfoghatatlan volt számomra. Mindenki ismerte a sztorit, de ennek megítélése ugyancsak ellentmondásos volt az emberek körében. Röviden: amit mindenki tudott róla, az nem több, mint hogy a tulajdonos, aki a kezdetektől ugyanaz, az idők kezdetén nyitott egy éttermet a városban. Akkoriban úgy üzemeltette, hogy teljesen egyedül dolgozott és csak a saját maga által kiválasztott vendégkörre főzött. Sokuknak elmondta a tervét, hogy elhozza a fiát, és megteszi főszakácsnak. Ekkor a vendégeinek elmondott receptek alapján kiadták az első és egyetlen szakácskönyvét. Csak limitált számban nyomtatták, annyi volt belőle, ami a vendégkörének és azok családjainak épp elég.
A könyvben a receptek mellett volt egy ismertető a jövőbeli terveiről, amelyekben a bővítést taglalta, meg ugye azt, hogy a fiát fogja felvenni főszakácsnak, aki a legjobb a világon. A vendégek rettentően várták már, mikor is fog ez bekövetkezni, hisz’ tudták, hogy bővülni fog az étlap, és a mostani csodás ételeket is felül fogja múlni majd az eljövendő repertoár. Az étterem kialakítása révén a tulajdonos csak akkor beszélt közvetlenül a vendégekkel, amikor ő akart, viszont mindenkinek egyénre szabott „séf ajánlatával” szolgált minden egyes alkalommal, de sokan nem éltek a lehetőséggel, hanem azt kérték, amit az étlapon megkívántak.
Így telt ez egy darabig, majd egyszer csak megérkezett az új főszakács. A konyhát félig nyitottá alakították, így közvetlenül tudtak beszélgetni vele a vendégek. Ekkor már a tulajdonos a saját irodájában volt végig, és csak az újonnan jött főszakáccsal beszélt, aki tudniillik a saját egyszülött fia is egyszemélyben. Majd jött a történetbe egy olyan csavar, amire nem számítottam. A vendégek kételkedtek az új szakács hozzáértésében. Az étel, amit készített, nem mindig volt különösebben szép. Ez felingerelte a törzsgárdát, és mindig panaszkodtak, meg sem kóstolták, mert nem volt olyan kifinomult a tálalása, ahogy ők azt elvárnák, és mindemellett az is zavarta őket, hogy az ő érkezésével egyidejűleg megnyitotta az étterem a kapuit minden ember számára, így bejöhetett boldog-boldogtalan. A legtöbbjük azt mondta, hogy ő nem is a tulajdonos fia, hisz’ nem úgy készíti az ételeket, ahogyan ők számítottak rá. Csalódtak, mert már nagyon várták őt, és erre meg csak egy mezei szakácsot kaptak. Így ők tovább vártak rá, hogy majd egyszer a tulajdonos fiának főztjét ehessék.
Rajtuk kívül voltak, akik elhitték róla, hogy ő a tulaj fia, nem pedig csak egy mezei szakács. Ők meg is kóstolták az ételt, majd rájöttek, hogy ennél finomabbat még életükben nem ettek. Az az előny is megadatott nekik, hogy mikor ővele beszéltek, azt ő elmondta az apjának is, így tudtak vele kommunikálni általa.
Még csak az eredeti vendégcsapat járt oda, talán egy-két új ember rajtuk kívül. A hangulat nagyon feszült volt, hisz’ ott voltak, akik ették és szerették a főztjét, és azok, akik nem voltak hajlandók még csak meg sem kóstolni, hiába látták, hogy azokból az alapanyagokból készülnek az ételek amikből a tulajdonos is főzött egykoron. Addig szidták és ócsárolták a kétkedők, míg végül kirúgatták onnan. Valahogy ez sem volt elég nekik, és azt mondták, hogy be sem teszik többé a lábukat abba az étterembe. Azok örömére, akik mindennél jobb szakácsnak tartották, pár napra rá, hogy ki lett rúgva, vissza is vette a fiát a tulajdonos, csak a félig nyitott konyharészt teljesen zárttá tette. Így mivel nem tudtak a vendégek sem vele, sem a fiával beszélni, felvett valakit, aki a rendeléseket felvette és általa lehetett kommunikálni mindkettőjükkel.
Róla nem tudta senki sem, hogy kicsoda pontosan, csak annyit, hogy talán rokona a tulajnak. Innentől kezdve egyre több ember hallott a sarki bisztróról, és egyre többen is látogatták. Mostanra már a történetét is ismertem a helynek, mégis valahogy zavaros és furcsa volt az egész. Nem állt össze, vajon minderre mi szükség lehetett. Miért nem volt jó a tulajnak minden úgy, ahogy régen volt? A régi törzsvendégek egy része miért nem hitte el az új főszakácsról, hogy tényleg a tulajdonos fia? Mindig, mikor úgy éreztem, választ kaptam valamire, felmerült megint egy újabb kérdés. Olyan volt, mintha végeláthatatlan és felfoghatatlan lenne az egész.
Sok kutakodás után még mindig csak információmorzsákkal rendelkeztem. Pedig nekem mindig is fontos volt, hogy megértsem az ok-okozati tényezőket, és átlássam az egészet, mint rendszert. Ha belekeveredtem egy témába, mindig a gyökeréig ástam, és logikai síkon teljesen fel akartam térképezni. Ezzel sem voltam másképp, de kicsit keserű szájízzel vettem tudomásul, miszerint bármennyi cikket vagy kritikát olvastam róla, ahelyett, hogy tényleges megismerésre jutnék, inkább csak újabb és újabb kérdések fogalmazódnak meg bennem.




Nem voltam fura, vagy „különleges” gyerek. Szerettem az iskolában a barátaimmal lógni, Suli után biciklizni meg játszani velük a környéken. Talán ami mégis kicsit más volt bennem, mint a többiekben, hogy nem volt bennem az a fajta birkaszellem, amivel be tudtak volna vinni a rosszba csak azért, mert mindenki más azt csinálta, és ezért szerintük nekem is kellene. Általános iskola alsó tagozatban több esetre is emlékszem, amikor kollektívan enyhe büntetést kapott az egész osztály olyan csibészségek miatt, amit közösen csináltak. Majd ezeknél rendre kiderült, hogy csak majdnem az egész osztály vett bennük részt, mert én inkább kimaradtam belőlük. Ebből jogosan lehetne azt gondolni, hogy egy kis árulkodós stréber lehettem, pedig ez abszolút nem igaz. Szerettem az osztálytársaimat, ők is engem. Mindig együtt bandáztunk iskola után hétköznaponként, de ha valami olyat tettek, amit nem találtam helyesnek, inkább kimaradtam belőle. Ez nem azért volt, mert félős voltam, vagy a következményektől tartottam volna annyira, csak nem éreztem, hogy nekem is meg kellene tennem azért, mert mások is csinálják. Egyebet nem tudnék felhozni, ami említésre méltó lett volna bennem, és mielőtt önfényezésnek tűnne, hozzáteszem: mindenkinek volt az osztályban olyan jó tulajdonsága, ami miatt más lett a többiektől. Ez volt azegésznek a szépsége: egy olyan baráti közeg, ahol mindenki tudott segíteni a másiknak, ha valamiben elakadt.
Ahogy arra számítani lehetett, annak ellenére, hogy már egyre kevésbé foglalkoztatott a sarki bisztró és az a misztikum, amit éreztem vele kapcsolatban, mindig felmerült valahogy, mint téma. Apám rajongását már néha túlzásnak is éreztem: volt, hogy semmi másról nem tudott beszélni, csak a bisztróról. Különböző közösségek alakultak ki, úgynevezett főzőcsoportok, ahol vasárnaponként összegyűlve együtt készítették a bisztró saját szakácskönyvéből az ételeket. Persze azt lényeges hozzátenni, hogy ez már az új, kibővített kiadás volt, amit azután adtak ki, miután elbocsájtották, majd újra felvették a főszakácsot. Ez tartalmazta a régi könyv receptjeit, mellette viszont a tulajdonos fiának alkotásai is benne voltak. Lehetett kapni olyan formában is, hogy csak az új ételek receptjét tartalmazta, viszont a főzőklubok azt tartották, hogy úgy az igazi, akkor lesz kerek egész, ha benne van mind a régi, mind az új.
Szüleim több főzőcsoportban is benne voltak, de sokszor tapasztalták, hogy módosítják a bisztró receptjeit, ezért kiváltak azokból. Nem tudtam, miért olyan rossz az, ha egy kicsit eltér az ember a szakácskönyvben írottaktól, hisz’ mikor anya főzött nekünk egy másik szakácskönyvből, ő is volt, hogy módosított valamit az eredeti recepten. Valamiért a sarki bisztró szakácskönyvénél próbálták pont úgy elkészíteni, ahogy az benne írva volt. Persze néha több-kevesebb sikerrel, de általában rettentően finomra sikeredett.
Egyre többet főztek nekünk abból a szakácskönyvből, és akkor rájöttem, hogy miért is dicsérik mindig a bisztrót. Sok dolgot nem értettem még az étteremmel kapcsolatban, viszont az még jobban bebizonyosodott számomra, hogy valószínűleg tényleg nincs olyan hely, ahol finomabban főznének, mint ott. Ekkor már jobban kezdtem a gasztronómia iránt érdeklődni, viszont még bőven nem az első helyen voltaz életemben.
Körülbelül tíz éves lehettem, mikor néha vasárnaponként elvittek minket testvéreimmel egy gyerek gasztro-klubba. A lényege az volt, hogy ugyancsak, mint a felnőttek, a már sokat emlegetett könyvből főzött egy szakács velünk, persze csak az egyszerűbb recepteket elkészítve. Emlékszem, minden vasárnap, mikor tudtuk, hogy kötelező jelleggel mennünk kell, vonakodtunk, semmi kedvünk nem volt hozzá. Mikor már ott voltunk, általában jól és felszabadultan éreztük magunkat. Hiába volt jó az ott töltött idő, mivel úgy láttuk, hogy nem saját akaratunkból megyünk, hanem szüleink ránk erőltetik, dacosságunk minden vasárnap reggel indulás előtt jelen volt. Egy furcsa kettősség jellemezte: érdekesnek és fontosnak tűnt a téma, mégis, mikor már kötelességnek éreztük, szívesen lemondtunk volna róla.
Így ment ez egy kis ideig, majd már nem volt kötelező mennünk. Éltünk is a lehetőséggel, így többet nem jártunk oda. Akkoriban így is szerencsésnek tartottam magam, hisz’ sok gyereknek rendes gasztro-klubba kellett járnia, ugyancsak kötelező jelleggel. Nekik időnként voltak különböző, talán próbatételnek mondható feladataik a saját klubjukban. Általában az adott szakács felkészítette a gyerekeket, akiknek egy előre betanult receptet kellett megfőzni. Ezen kívül voltak más elvárt dolgok is, amiket meg kellett tenniük, de ezeket tekintve hiányos a tudásom.
Volt többféle tematikájú klub is, de kettő volt a legjelentősebb. Hogy milyen lényeges különbségek voltak ezek között, akkoriban nem tudtam, csak hallottam, hogy néha az egyik nézetet valló szidta a másikat, és fordítva. Más lényeges dologra nem is emlékszem abból azidőszakból, ami számít a bisztróval kapcsolatban. Azt leszámítva, hogy apám akkoriban mondta nekem, hogy a bisztró tulajdonosával beszélt és ő mondta neki, hogy jó szakács válik majd belőlem.
Úgy voltam vele, hogy ha apám mondta volna ezt a tulajdonosnak, az még hagyján, de pont fordítva – úgy, hogy nem is ismert, azt nem tudtam hova tenni. A figyelmem nem ragadt meg ezen túlzottan, mivel gyerek voltam és kb. minden érdekelt, meg persze az számított igazán, hogy jól érezzem magam. Így éldegéltünk addig, míg tizenkét éves koromban bejelentették szüleink, hogy költözünk.




Nyár volt, talán az évzáró után pár nappal lehetett, mikor megkezdődött a költözködés. Új iskola, új osztálytársak, és még sorolhatnám, hirtelen mennyi új inger ért. Egészen visszahúzódó srác voltam, aki nem szeretett a középpontban lenni. Ez nem is volt túl szerencsés tulajdonság akkor, hisz’ számomra értetlen okokból – annak ellenére, hogy minden előző évben jó jegyek kerültek a bizonyítványomba – az új iskolában a legrosszabb osztályba raktak be. Modern kifejezéssel élve kikerültem a komfortzónámból, nem is kicsit.
Szerencsémre csak két évig kellett oda járnom, majd kezdődött a gimi. Az a két év volt talán, amit úgy éreztem, lelkileg a legjobban megviselt, viszont utólag felismerve mindez pozitív irányba változtatott meg. A gimnáziumot már úgy kezdtem, hogy nem volt bennem annyi feszültség és könnyebben nyitottam az új emberek felé. Hamar össze is barátkoztam pár osztálytársammal, mindig együtt bandáztunk a suliban. Ekkorra már a bisztró gondolata nem igazán foglalkoztatott. Elkezdtem cigizni a többi osztálytársammal. Egyre több és több buliba mentünk hétvégente. A lényege leginkább az volt, hogy igyunk és berúgjunk. Ezektől éreztük magunkat valakinek, azt hittük, menők vagyunk. Úgy gondoltuk, ez az élet, erről kell, hogy szóljon, hisz’ amiket láttunk és hallottunk a fiatal felnőttektől, azoknak témája nagyjából erről szólt. És ki lehet az igazán fontos dolgoknak tudója, ha nem az, aki nem sokkal múlt tizennyolc éves? Rengeteg részeges-sztorit meséltek, amiken mind jókat röhögtünk, aztán pedig mi is részesei akartunk lenni hasonló élményeknek. Sikerült is átélni jó pár vicces történetet, amik általában úgy kezdődtek: „múltkor úgy berúgtunk…”. Nem voltunk alkoholisták, a cigivel is úgy voltunk, hogy akkor szokunk le, amikor akarunk, így nem is gáz.
Felnőttfejjel máshogy gondolom, de maradjunk még a gimis éveknél. Minden alkalmat megragadtunk, hogy bulizhassunk egy jót, már szinte hedonista módon. A sztorik száma csak nőtt folyton-folyvást, és minden egyre nagyobb mértékben és mennyiségben volt. Nem akartuk tudomásul venni, hogy nem ártana ennek határt szabni, így minden ugyanúgy, már-már túlzásokba esve ment tovább. Szerencsére drogok és hasonló szerek nem voltak, nem is érdekeltek minket. Az alkohol folyt töméntelen mennyiségben, meg persze a tüdőnek nem kedvező cigi, sorban egymás után.
Egy érthetetlen érzés lett úrrá rajtam. Csak úgy halmoztuk az élvezeteket, amiből következett, hogy boldognak kellene lennem. Hisz’ logikusnak tűnt, hogy a boldogság maga valószínűleg azokból tevődik össze, amiket szeretünk és pillanatnyi örömöt okoznak. Magamban így képzeltem a definícióját. Mi pedig egyre többet buliztunk meg ittunk, amit akkor úgy éreztünk, hogy örömöt szerez. Mégis, a saját kis kreált evidenciám helyett az ellenkezője történt, mint amire számítottam. Egy üresség tátongott a szívemben, ami a bulik halmozásával nemhogy csökkent, hanem nőtt. Úgy döntöttem, fittyet hányok erre az érzésre, ami inkább nem is egy érzés volt, hanem annak pont a hiánya.
Nem volt olyan könnyű csak úgy elodázni az egészet, ahogy azt gondoltam, ezért megpróbáltam együtt élni vele. Talán olyan lehet ez, mint egy idegesítő sziámi iker, aki ha akarom, ha nem, mint egy zavaró kolonc, folyamatosan velem van. Idővel biztosan meg lehet vele békélni.
Persze ez sem úgy történt, mint ahogy én a fejemben elterveztem, de a gimit még úgy fejeztem be, hogy amennyire tudtam, hozzászoktattam magam, és azon felül amennyire lehetett, jól éreztem magam. Gondolom, az sem egyedi eset, hogy végzős koromban, mikor 18 éves voltam, fogalmam sem volt, mi akarok lenni. Annyit tudtam, hogy vagy sporttal, vagy informatikával szeretnék foglalkozni. Végül érettségi után egy kevés ideig jártam még egy-két szakot megpróbálva más-más iskolákba, de sem akarat, sem kitartás nem volt bennem elég, meg persze nem is éreztem, hogy kifejezettem érdekeltek volna a tanult dolgok. Így aztán egy dolog maradt: el kellett kezdenem dolgozni. Meglepődésemre elég hamar találtam munkát egy hozzánk egész közel fekvő multinál, ahol minőségellenőr voltam. Pár hónapig dolgoztam ott, aztán megszűnt a munkaviszonyom. Utána egy műanyaghulladékokat feldolgozó cégnél dolgoztam, de az ottani jövőkép annyira lelombozott, hogy kb. egy hónapig voltam csak ott. Ezután volt egy kis időszak – talán pár hónap lehetett –, mikor a családunkban senkinek sem volt munkája, így összefogva próbálkoztunk pénzt keresni, több-kevesebb sikerrel. Anyával házitésztát csináltunk, és azt adtuk el ismerősöknek. A befolyt pénz kb. arra voltelég, hogy enni tudjunk. Ennek ellenére anya ugyanúgy járt a sarki bisztróba, és szeretetben éltünk a helyzet ellenére, nélkülöznünk sem kellett. Ez kicsit jó volt arra, hogy megtanuljam, amíg ott vagyunk egymásnak, igazán nagy baj nem lehet.
Úgy lett vége az időszaknak, hogy mindnyájan találtunk munkát különböző helyeken. Én például úszómesterként kezdtem el dolgozni. Szívemnek kedves időszakként tekintek erre vissza. Igaz, sok csalódás ért akkoriban, de talán pont ezek miatt volt olyan szép. Még mielőtt mazochistának tűnnék, nem maga a csalódás tetszett egyik esetben sem, hanem amit lehetett belőlük tanulni, de ezekről majd később. Mindenesetre ekkoriban, némi túlzással, az élet értelmét kerestem. Nagyjából minden sínen volt az életemben, de az űrt a szívemben semmivel sem tudtam feltölteni. Próbálkoztam sok mindennel, és kb. mindig egy dologtól tettem függővé a boldogságom. Persze bármi is volt az, amint elértem, azt éreztem, mégsem az tölti be az ürességet bennem. Telhetetlennek tűnhetek ezek alapján, pedig közel sem erről van szó. Most még nem fogom kifejteni, hogy miért, de annak is eljön az ideje.
Pár évet lehúztam úszómesterként, sok jó sztori és élmény maradt meg, de kaptam egy jobb állást, így váltottam. Informatikusként dolgoztam, ezt közelebbinek éreztem magamhoz. Általánosságban véve nagyon élveztem, viszont az életmódom nem túl sokat változott. Még mindig állandóan az ürességem okára akartam rájönni, újra meg újra. Próbálkozásaimat sikertelenség övezte. A várt eredmény soha nem érkezett el. Pár évet itt is dolgoztam, aztán elköltöztünk egy jóval távolabbi településre.
A költözéssel együtt már új munkám is volt, csoportvezető-szerűség voltam. Azért csak-szerűség, mert munkakör alapján egyértelműen az voltam, viszont ezt így nem lehetett kimondani. Sokszor ment a vita, hogy akiknek a munkája után én vállaltam a felelősséget, azoknak szerintük semmiféle felettese nem vagyok. Ez azért is volt érdekes, mert probléma esetén nekem kellett azt megoldanom, vagy továbbítanom a megfelelő személynek. Nem értettem, hogy miért nem lehet nevén nevezni a dolgokat, de végül nem is foglalkoztam ezzel többet és elengedtem, hogy meggyőzzem őket az igazamról.
...