Az álarc mögött

Harcolj vagy falcolj! Harcolj, de ne falcolj! Inkább dacolj a sorssal!
Nem bántottak téged elegen, eleget.
Inkább önmagad is bántod ahelyett, hogy elengednéd a múltat,
S a múltaddal együtt, akiktől melegséget nem kaptál,
csak hűvös, elutasító szavakat, lelki terrort, s ütéseket?
Ideje ébredned, s szeretned a benned megbúvó gyermeket.
Éld meg a jelen minden percét, apró örömét,
a rád mosolygó, szeretettel teli szemeket,
S a szorító ölelések mögött megbúvó, együttérző szeretetet.
A tavasz ébredését, a nyár melegét, a tavak hűs vizét,
A szerelem őszinte, forró csókjának remegését.
Mert ezek a pillanatok adnak értelmet életednek.
Nem a kés, a tűz, a penge.
Felejtsd el.
Távolodj el mindentől, ami benned dühöt, erőszakot szül.
Dacolj a benned lakó démon ellen,
De ne izomból, s fordulj a világ ellen,
Hanem fordítsd tekinteted azok felé,
kik megkönnyezik könnyeid,
S fáj nekik, ha ereidet vagdosod,
Mert úgy érzed, kínjaid közt csak így felejtheted,
s fejezheted ki bánatod.
Tekints a jövőbe! Hidd el, sohasem késő,
hogy lapozz, s nyiss egy új fejezetet.
Legyen ez most más, mint ami volt, s ne félj az ismeretlentől
Azért, mert csak a rosszat ismered és jóban részed aligha volt.
Légy bátor, fogadd el a segítő kezet.
Higgy nekem: ennél rosszabb már aligha lehet.
Megéri, hogy a járatlan utat válaszd.
Szemeid könnyekkel fognak telni,
de nem a bánattól, hanem a boldogságtól,
Amit a szépség és jóság külső impulzusa áraszt.




Az álarc mögött

„Annyira megszoktuk, hogy mások előtt álarcot hordunk, hogy a végén magunk elől is álarc mögé bújunk.” – Francois de La Rochefoucauld

Emberi természetünkhöz tartozik, hogy el akarunk menekülni a múlt árnyai elől, amelyek azzá tettek bennünket, akik ma vagyunk. Rose Kennedy filantróptól idézve: „Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Szerintem ez nem így van. A sebek megmaradnak, idővel az agy, hogy megóvja józanságát, szövetekkel vonja be a sebet és csökken a fájdalom, de sosem múlik el.”
Ami engem illet – saját életutamra és tapasztalataimra támaszkodva –, maximálisan egyetértek a filozófiájával. Hiszen hiába töltöttem be a 45-öt, a mai napig együtt élek múltam démonjaival, gyerekkorom meghurcoltatásaitól kezdve hordozom testi-lelki sebeit viszontagságos életemnek.
A kezdetektől, egészen kora gyermekkoromtól, ahogy az értelem és érzelem kezdeti csírái kezdtek kibontakozni az elmémben és a lelkemben, nyomorultul és nyomoréknak éreztem magamat. Néhány évesen persze még így, ilyen formán nem fogant meg bennem, de egy emberi roncsnak, genetikai selejtnek éreztem magamat.
A történetem magzatkorban kezdődött, ahogy anyu ikerterhessége okán – pontosan az orvosok sem tudják, hogyan – a bal szemem nem tudott a méhben fejlődni. Ez azt jelenti, hogy születésem óta a bal szememre sem fényt, sem sötétséget nem látok, térlátásom sincs. Mintha egyáltalán nem is volna. Ez még természetesen nem katasztrófa, soha nem is éltem meg annak, soha nem használtam mentségként vagy kibúvóként semmilyen feladat elvégzése alól. Soha nem is részesültem pozitív megkülönböztetésben. A helyzet tragédiáját abban látom, hogy az apám, nagyanyám, és időnként a családom más tagjai is, a többi gyerek ahelyett, hogy segített volna kompenzálni fogyatékosságomat, amennyire tudott, a porig alázott szóban és tettben egyaránt, lenullázva még ki sem alakult önbecsülésemet, egy torz énképet hozva létre bennem a viselkedésük által. Apám és az anyja amennyire csak lehetett, már a kezdet kezdetétől porig aláztak hozzáállásukkal. Apámnak rendszeresen olyan szavak hagyták el a száját, hogy „te vaksi kurva”, vagy „te genetikai selejt”. Ez voltam én, és ezzel az énképpel neveltek és nőttem fel. Már ez is örök életre szóló sebet hagyott bennem. Rányomta bélyegét életem teljes eddigi szakaszára, az esélyt sem kaptam meg, hogy teljes értékű, nemhogy értékes embernek érezzem magamat.
Gyerekkoromban nem voltak barátaim, nem szívesen barátkozott senki olyannal, akinek látványos fizikai rendellenessége volt, hiszen az nem lehetett „cool”, helyette viszont lettem a közösség „Jumurdzsákja”, „Jack Sparrow-ja” és bármi, amit a gyermeki fantázia elbírt. Senki nem állt ki mellettem, nem védett meg, így hamar megtanultam kiállni önmagamért, olykor fizikai agressziót alkalmazva is, részben ezért is töltöttem a gyerekkoromat szinte teljes magányban. Már értelmem nyiladozásától a társadalom perifériáján éreztem magamat, kirekesztve minden létező közösségből.
Kimondhatatlan a fájdalom, amivel együtt kellett élnem, különösen, hogy nem volt senki a környezetemben, akivel megoszthattam volna bánatom, magányom. Hogy miért? Mert a családomra a legkevésbé sem számíthattam. Apám egy rendkívül agresszív, bármiféle apai ösztöntől mentes vadállat volt. Amennyire vissza tudok emlékezni, négy-ötéves koromtól 17 éves koromig rendszeresen és gyakran kőkeményen vert, és az sem kizárt, hogy a család vagy a tágabb környezetem egy férfitagja szexuálisan bántalmazott, noha ennek megtörténtét elsősorban a mai napig visszatérő álmaim és pszichológusaim szavai bizonyíthatnák.
Kegyetlen ember volt. Nem ismert könyörületet. Az öcsémet sem kímélte, de én örök szálka voltam a szemében. Ütött ököllel, hogy a következő pillanatban a földön találtam magam, előfordult, hogy a nyakamat szorította vagy épp szíjjal vert bennünket. Mégis, a fizikai terrornál elviselhetetlenebbként éltem meg a lelkit. Ahogy vasárnap esténként felöltöztettek bennünket, indították az autó motorját és azzal fenyegettek minket, hogy beadnak az almádi nevelőotthonba, merthogy „Két ilyen kurva gyerekkel nem lehet bírni.” És mi sírva kiabáltuk, hogy „Apu, ne! Apu, ne!”, ahogy akkor is, amikor vert bennünket mint a szöget, és soha nem tudtuk, nem tudhattuk, mikor és miért kapjuk a verést, így állandó készenlétben álltunk a menekülésre.
Ez a készenléti állapot fennmaradt bennem a mai napig: nagyon gyakran valami –természetesen nem valós – félelmet keltő, ijesztő érkezésére szorongok rá. Félek, előfordul, hogy már-már pánikrohamot kapok minden apró kihívástól, amit egy hétköznapi ember egyszerű rutinként kezel. Például egy szupermarket-beli bevásárlástól, ahogy szorítom a bevásárlókocsi fogantyúját és közben úgy izzad a tenyerem, mintha ráolvadna, vagy akár csak beugrani a dohányboltba egy doboz cigiért, levenni pénzt egy automatából, ha mögöttem is állnak. Valahogy a szűk, zárt terekben a legkegyetlenebb érzés állva maradnom és cselekednem.
Visszatérve apámra, ő a létező legalpáribb módon beszélt velem; a kutyához nem szólnak úgy, ahogy ő tette. Porig alázott a szavaival, ezáltal is minden létező vagy megmaradt önbecsülésemtől megfosztva. A mai napig nincs egészséges önértékelésem, nem tudom, mire vagyok képes, milyen célokat tűzhetek ki magam elé. Hol van az a határ, amit még elbírok, teljesíteni tudok.
Apai nagyanyámmal azt a tézist erősítették egymásban, hogy miután kijárom az általános iskolát, „úgyis felcsinálják a leányt, aztán majd ideszül egy gyereket a nyakadra, fiam”. Apám azt is bizton állította, meg se próbáljam a gimnáziumot, mert olyan buta és ostoba vagyok, hogy úgysem fogok majd tudni leérettségizni. Valójában az igazság az, hogy elvégeztem egy egyetemet és mesterfokú diplomát szereztem angol nyelv és irodalom szakos bölcsész és tanárként. Őszintén sajnálom, hogy apám ezt nem élhette meg. A sors fintora, hogy a diplomaátadóm éppen az ő születésnapjára esett.
Enyhe vigaszként élem meg, hogy az akaraterőt és kitartást muszáj volt meglátnia bennem akkor, amikor az egyetemen elvégzett első évemet követően, 2006. augusztus 1-én, Balatonfüredről hazafelé biciklizve, Alsóörsön elütött egy autó, mert nem adta meg jobbról az elsőbbséget a sofőr, és életveszélyes állapotban szállítottak kórházba. Az eszméletemet elveszítettem, a veszprémi kórház sokktalanítójában tértem időnként magamhoz. A koponyám súlyosan megsérült, agyalapi törést, agyburok feletti vérzést, agyi ödémát, agyzúzódást szenvedtem, tüdőzúzódást, ezen kívül eltört a bal kulcscsontom, a jobb lapockám, számos csigolyám és bordám. Augusztus 8-án koponyaműtétre kellett, hogy sor kerüljön, mert agyvérzést szenvedtem, és hét hematómát, azaz vérrögöt távolított el az agysebész a koponyámból. Amíg élek, hálás leszek annak az idős, tapasztalt idegsebésznek, aki az életemet mentette meg, és, az időnkénti fejfájásoktól eltekintve, maradandó következmények nélkül felépültem, túléltem a műtétet és a balesetet. De a három héten át, az intenzív osztályon átélt kínokat nem kívánom senkinek, ahogy élet és halál között lebegtem és csak a jó Isten és az életösztön tartott életben, miközben leírhatatlan fájdalmak és szörnyű hallucinációk gyötörtek. Édesanyám naponta jött látogatni, többnyire ő etetett, amikor már képes voltam a falatot a számba venni. Emlékszem, egy alkalommal hosszú percekbe telt elmondanom neki könnyeimmel küszködve, hogy nincs semmi, de semmi a Földön, amiért ha száz évig élek is, a pokolért,
amin keresztülmentem, kárpótolhatnának.
Augusztus 24-e körül elbocsátottak a kórházból. Néhány napot pihentem otthon, de én ismét bizonyítani akartam, és minden erőmet összeszedve, az orvosi javaslat tiltása ellenére szeptember elején felvettem a hátizsákot, felszálltam a reggeli buszra és folytattam a tanulmányaimat az egyetemen. Hónapokig tapasztaltam memóriazavart, tanulási nehézséget és persze fizikai fájdalmat, de én ismét belekapaszkodtam a lehetőségbe, hogy megpróbáljam bizonyítani a családomnak, elsősorban apámnak, hogy nem vagyok életképtelen. Az első reggelen, indulásomkor tapasztaltam meg első és utolsó jelét apai aggodalmának, amikor az kérdezte: „Rékám, nem lesz ez túl korai?”
A balesetet követően elvégeztettek velem egy IQ-tesztet, hogy szenvedtem-e maradandó agyi károsodást, és az akkor még zavart tudatom és a három dimenziót, tehát térlátást igénylő feladatok ellenére 122-es IQ-t mértek. Azt hiszem, talán ez az egyetlen eredmény, amivel elégedett vagyok és papíron rögzítve van.
Visszatérve gyermekéveimre, ahogy nőttem, fejlődtem, nem tagadhattam, hogy serdülök, kezdtem testben nővé válni. Azon kívül, hogy apám minden második szava „te kurva”, cifrázva „te büdös kurva” volt hozzám, a szexualitás tabu téma volt a családban – még a mai napig is az. Annyira szégyelltem magamat, hogy kezdek nővé válni, hogy 13 éves koromig még arra sem mertem megkérni anyut, hogy vegyenek már nekem a strandra egy bikinifelsőt. 18 éves voltam, amikor a ballagásomra muszáj volt kérnem pénzt egy melltartóra.
A melleimet, ha tehettem, körbefásliztam, hogy ne látszódjék, hogy nőnek. A tényt, hogy megjött a menstruációm, anyámnak csak levélben mertem megírni, és odatettem az asztalára. Még egy-két évvel az első menzeszem után is tőle „lopkodtam” a vattát vagy a tisztasági betétet, mert pénzem nem volt rá. Apámnak ez egy újabb téma volt, hogy rám szálljon és üvöltsön velem, hogy „A picsátok kurva hétszentségit! Erre is csak a pénzt kell költeni! Ahelyett, hogy húst vennénk az árán!” Hogy miért mondta ezt? Mert amikor apám 59 évesen meghalt, több mint 260 kilót nyomott. Évtizedekig máson sem járt az esze, hanem hogy a rokkantnyugdíjából mennyi Unicumot, pálinkát és húst tud venni. Megszállottan foglalkoztatta az evés, ivás gondolata. Ahogy nőttem, egyre jobban undorodtam tőle, és hol sajnáltam, hol egyszerűen csak szánalomra méltónak találtam. Hiába zuhanyozott le minden este, én ápolatlannak, folyton izzadtnak, büdösnek, szőrösnek éreztem. Tizenévesen egy légtérben is alig tudtam megmaradni vele. Az egyetlen TV a nappaliban volt még akkor, és ha megnéztem a kedvenc sorozatomat, közben apám végig annyira taszított, hogy arra figyeltem, hogy minél kevesebbszer vegyek levegőt, hogy amit a tüdejéből kifúj, abból minél kevesebb kerüljön az én tüdőmbe. Tudom. Nagyon durva. De így történt.
Ami az ünnepeket illeti? Ajándékot soha, semmilyen alkalomra nem kaptunk, azzal az indokkal, hogy nincs rá pénz. Apám még a fenyőfa árából is kiszámolta, hogy mennyi karajt tudott volna venni helyette, annak ellenére, hogy a fát anyu fizette. Apám nekünk soha, semmire egy büdös vasat nem adott. Tőle szó szerint akár éhen is halhattunk volna. Az ételt, amit vett, külön, a „saját” polcaira pakolta a hűtőben és azt mondta, hogy „Edd, amit anyád vesz. Te az ő kölyke vagy!”
Visszatérve a karácsonyra… Annak dacára, hogy nem kaptam ajándékot, én mindenkinek adtam valami apróságot. Hogy miből? Visszaváltottam a rekesznyi betétdíjas piásüvegeket, amit apám és anyám megivott. A helyükre kerültek a sörösüvegek, a láda tetejére anyu kétdecis konyakos és Éva vermutos üvegei. 11-12 éves koromtól ebből volt zsebpénzem. De mindez számomra természetesnek és normálisnak tűnt, ahogy minden, ami akkor velem és körülöttem történt. Így az is, hogy anyu életem 20 évét végigitta, masszív alkoholista volt. El kellett volna válnia apámtól, otthagyni őt, de anyu a könnyebb utat választotta, az italt, amibe mélyen elmerült és magával rántott bennünket is.
Nem voltak ünnepek, születésnapok, békés, szeretetteljes családi összejövetelek, kirándulások, nyaralások. Ami helyette volt, hogy egyedül töltöttem a szentestét, mert anyu a nappaliban felállított karácsonyfától két méterre, részegen kiütve aludt a kanapén, apám pedig az öcsémmel lakomázott, pezsgőzött nagyanyámnál. Én ott soha nem voltam kívánatos személy, így az udvaron sétálgattam, hógolyóztam egymagamban, valahol két világ határán: apámék víg kedélye és édesanyám nyomorúsága között. De inkább egyedül voltam, úgy nyugodtnak és biztonságban éreztem magam, csak a lelkem telt meg keserűséggel, ott, azon a ponton éreztem, hogy ez így sehogy sincs rendjén.


Lelkem elsorvadt, testem a porba hullt,
Egészen elfogytam, mint az egyre csonkább telihold.
Írnék, sírnék, de helyette vergődök nap nap után,
Nincs, ki segíthetne rajtam átvirrasztott éjszakán.
Jön az este, s én magamba fordulok,
Nincs, ki engem megmenthetne,
Lassan eltűnök e Földről,
Mint a vihartól sújtott tiszta víztükör.
Mint alkonyatkor eltűnő délibáb,
úgy sorvadok el magam is,
Reszketek, mint falevél az őszi szélben még
csendes magányomban is.
Üvölteni akarok, de még azt sem tehetem,
Mert hát mit gondolna anyám, na meg a szomszédok,
természetesen.
Mert életem nem járhattam a magam útján sohasem,
Másoknak kellett megfelelnem,
Így tettem hát, de a dicséretet nem nyertem el,
Helyette vesztesnek tüntettek fel,
S én ordítani tudtam volna a haragtól: „Mondjátok,
mit adjak még?! Nem maradt már lelkem sem.”
Néha még most is indulat, düh, harag kísér,
hogyha jóanyámra tekintek,
Mert élete alkonyán még most is azt az értetlen
piást látom, akit gyermekkoromban,
Megfáradt, őzike szemeiben.
Hogyha tehetném, elhagynám ezen átkozott falakat,
csak valahol, bárhol békére lelnék Isten oltalma alatt.
Nem akarok emlékezni, sem álmodni,
hogy a múltban mennyi szörnyűségen mentem át.
Helyette bátran a jövőbe tekinteni, hinni, s elhinni,
hogy létezik és vár rám egy szebb világ.

Apai nagyanyámmal olyan rossz volt a kapcsolatom, hogy nem is volt köztünk az ellenségességen kívül semmilyen más érzés sem a részéről. Már korán kijelentette, hogy neki nem kell lányunoka, mert ő utálja a lányokat. Ennek megfelelően nem is vett soha emberszámba. Ember az ő szemében csak fiúgyermek vagy férfi lehetett. Rettegtem tőle is, ahogy apámtól. Emlékszem, egy alkalommal – még kicsi lány voltam – maga mellé rendelt a konyhába, hogy segítsek neki a főzésben. Annyira meg voltam dermedve a félelemtől, hogy minden utasítására azt feleltem: „persze, mama, persze”. Erre rám kiabált dübörgő hangon: „Nem persze. Értettem.” Elvárta, hogy magázzam, így is még tekintélyt követelőbbnek érezhette magát előttem, míg az öcsém természetesen tegezte őt. Sütött a ráncos arcáról az undor és utálat, valahányszor csak rám nézett. Az öcsémet és az 5 évvel fiatalabb unokatestvéremet ajándékokkal halmozta el születésnapjainkon, míg én egy üdvözlő szóban nem részesültem. S ha meg mertem kérdezni, hogy miért, a válasz csak ez volt: „Elfogyott.” Szép lassacskán belőlem is a szavak. Előttem majszolták a kertben termett csodás epret, míg én csak nézhettem, de kapni nem kaptam belőle. A főztjét akkor is meg kellett ennem, ha tudta, hogy utána kihányom a kertben.
Elbújtam előle, ahova és amikor tudtam, és ha kellett, bepisiltem, de nem jöttem elő, amíg anyu délután négy óra körül haza nem ért. Vagy épp a küszöbünkön kuporogva vártam. De mit is? Azt, hogy anyukám rövid időn belül kiüsse magát az italtól, és beájuljon a kanapén vagy az emeleti hálószobájukban. Emlékszem rá, mert volt alkalma és ideje bevésődnie: én ott ültem az ágya szélén, figyeltem, hogy lélegzik-e – rendszeresen öngyilkossággal fenyegetőzött, színlelt vagy kísérelt –, és úgy hat éves lehettem, amikor elkezdtem imádkozni Istenhez: „Istenem, kérlek Téged, szabadítsd meg az én édesanyámat az alkohol rabságától.” Isten egy nap meghallgatta az imámat, de akkor én már 20 éves voltam és egy lelki-idegi roncsnak éreztem magamat – azt hiszem, már akkor az is voltam. Ezen a ponton ébredtem rá először, hogy „De ami volt, az nem jön vissza többé soha./Az idő egyirányú utca./Örökké zuhog a jelen, s örökké/száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza/szempillantás alatt. Lábbal előre vissza/nem szökken a műugró a trambulinra, és nem/lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta…” (Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca)
Soha nem felejtem el az éjszakákat, amikor rendszeresen arra ébredtem, hogy lever a víz és szinte dobáltam magam az ágyon, úgy remegtem, és rettenetes gyomorfájás tört rám. Ez általában órákig eltartott, majd erős hasmenésben tetőzött, ezután sikerült megnyugodnom, de minden erőmet kivette ez a félelmet és szorongást keltő rosszullét. Annyira rettegtem egy idő után ezektől a borzalmas éjszakáktól, hogy nem mertem elaludni. Figyeltem, koncentráltam az utcalámpa ablakon beszűrődő fényére, és addig nyugodt voltam, mert hittem, ha ébren maradok, nem történhet velem baj.
Azt korán belénk verték, hogy ami otthon történik, arról soha senkinek nem szabad beszélni. Visszatekintve, nevetséges színjáték volt az egész: a településen gyerek, felnőtt tudta, hogy anyu alkoholista. Pedagógus volt, az általános iskola igazgatóhelyettese, és számtalan alkalommal járatta le magát, veszítette el emberi méltóságát, én pedig szó szerint megsemmisültem a szégyentől az olyan eseményeken, mint az iskolai farsangi bál, vagy más tanári összejöveteleken, iskolai rendezvényeken. Ahogy a bálok után olyan részeg volt, hogy úgy kellett betenni az autóba, mert már járni, beszélni alig tudott, úgy éreztem elsüllyedek a szégyentől. Apám pedig otthon alaposan megverte szegény anyámat, hogy leitta magát, miközben üvöltötte neki „szívmelengető” szavait: „Az anyád kurva picsáját! Már megint bebasztál!” Én pedig egy ponton túl, amikor már nem bírtam tovább nézni, mit művel apám anyuval, közéjük álltam, hogy inkább engem üssön, mint magatehetetlen, kiszolgáltatott anyámat.
5-6 évesen még magamat sem tudtam megvédeni, ezért sírva, zokogva könyörögtem ennek a vadembernek egy alkalommal a lépcsőfordulóban állva, hogy „Kérlek, apu, ne üsd anyut, ne bántsd az én anyukámat!” De ez a gátlástalan, ösztöneitől vezérelt állat egyre csak ütötte-verte őt. Szinte még most is érzem az akkori bénult tehetetlenségem szülte kínt.


Kiírnám magamból kínjaim,
mert ennél gyötrelmesebb már nem lehet,
De nem érezném magam egy szikrával sem jobban.
Különben is, már számtalanszor megtettem,
s ettől változni nem változott semmi.
A pokol legsötétebb bugyra sem lehet kínzóbb a kínoknál,
amit ebben a házban éjjel és nappal is megéltem,
Kifogytam az ötletekből, hogy tehetném elviselhetőbbé
ezt a pokoli létet.
Falcolnám az ereim, tablettákat tömnék, az ájulásig innám magam,
Csak ne érezném a kínt, amitől darabokra hullok magányosan.
Várom, vágyom a hőn áhított megkönnyebbülést, a megváltást,
De helyette csak az üszkös télbe hajlunk, s én üvöltve kiáltanám:
„Istenem, segíts, mert már nem bírom!
Ne tégy rám ekkora terhet, ily’ súlyos követ!”
...