Az első tíz év

Egy vadászat – mint hitvallás és szenvedély – első fejezete

A kezdetek

Már a harmincas éveimben jártam, mikor egy rendezvényen felcsigázódtam néhány csábító megjegyzés után a vadászatra. A távoli rokonságban már volt, aki jó ideje hódolt e nemes szenvedélynek, de kisiskolás vágynál tovább nem jutottam – egészen eddig. Viszont most eléggé megmozdult bennem ahhoz, hogy a letöltött katonai szolgálat után jobban utánajárjak az esetleges megvalósítás lehetőségének. Egy, azóta sajnos elhunyt főorvostól kértem először tanácsot, s ő nagyon készségesen segített: megadta azon társaság titkárának, valamint elnökének az elérhetőségét, ahol ő is tag volt már évtizedek óta. Némi bátorítás után felhívtam az elnököt tele reménnyel, bizakodással, hátha lesz módom valóra váltani egyre erősödő vágyamat. Ő szintén készséggel tájékoztatott, de egyből le is lohasztott azzal, hogy jelenleg nincs tagfelvétel a társaságba. Viszont reményt is cseppentett azzal, mikor kifejtette, hogy esetleg van esély megváltással bekerülni. Oly módon, hogy ha a régi tagok között van olyan, aki nem tudja a vadászattal járó, növekvő költségeket vállalni, vagy egészségi állapota nem teszi lehetővé e nemes szenvedély gyakorlását, átadhatja a helyét. Bár ő ebben nem illetékes, de annyi pozitívummal biztatott, hogy a titkár tehet ez ügyben valamit. Feszült várakozással teli napok után ért utol az a telefon, melyben közölte az azóta szintén elhunyt titkár, B. Sándor, hogy ha komolyan gondolom, összehoz valakivel, aki szívesen átadná a helyét a tagok között. Egyrészt roppantul örültem a hírnek, de nem kismértékben meg is lepett, hiszen nem volt semmilyen vizsga a kezemben. De ő megnyugtatott, hogy ebben is a segítségemre lesz. Hamarosan meg is ejtettük a találkozót a régi vadásztársával, s a többit már ő intézte. Lényegében hamar a társaság tagja lettem.
Nemsokára küldött nekem egy ütemtervet a vadászatok időpontjáról, s jelezte, hogy hajtóként mindenképp vegyek részt rajtuk, ám azt sem tartotta lehetetlennek, hogy a szezon végére esetleg a sikeres vizsga papírja is a kezemben lesz. Időközben beszereztem a tanulnivalókat, s kezdtem készülni a vizsgára. Először a gyakorlati része volt esedékes. Ennek keretében az egyik szeles, hűvös őszi napon értem jött Sanyi, s kivitt a város határába, egy használaton kívüli villanyoszlophoz, s egy ismétlő sörétes fegyverrel kezdtem lőni. Miután vagy fél doboz lőszert elpufogtattam a porcelánszigetelésre, egyik ötletemet követve egy földdel töltött sörösdobozt dobált fel, amit valóban sikerült néhány kóbor sörétnek átütnie. Miután nem lőttem még ilyen fegyverrel, inkább a szerencsének, mintsem a tudásnak tulajdonítottam szórványos sikeremet. Kicsit később egy gerlecsapat okozott izgalmat, s egyből jelentkező buzdítására próbálkoztam, de zavartalanul folytathatták útjukat a levegőben. Délutánra az ő kegye révén igazi vadászatban is volt részem. A város menti pusztán lévő néhány kisebb tavat néztük meg, kacsákat remélve. Gondolom, bevett forma szerint indultunk: ő leállt az egyik oldalon, s várt, míg én igyekeztem óvatosan átkerülni a másik oldalra. Mikor megérkeztem a helyemre, ő heves hápogás közepette, vagy egy lövéssel indult el. De nem mutatkoztak a rucák, csak egy alkalommal láttunk messzire néhányat, de ők is jóval közeledésünk előtt rebbentek fel. Mire végére értünk a vizeknek, utoljára egy nyúl ugrott fel előlem, nem kis riadalmat okozva nekem. Ez egyébként a későbbiekben is többször visszaköszönt, főleg a társas vadászatokon. Persze most csak vaktában lőttem utána, ráadásul szerencsémre nem is találtam el. Sanyi kérdezte is, mire lőttem, miután tisztázódott, hogy nem szabad. Nem sokkal ezt követően meg is tudtam, miért. Hamarosan elkezdett cseperegni az eső, így befejeztük a napi, számomra szó szerinti vadászatot. A szél is egyre jobban fújt, miközben gyalogoltunk a kocsi felé, s úgy éreztem végtelen örömmel, vággyal szívemben, hogy bár erdőzúgásban nem, mezősusogásban volt részem, mi talán ugyanúgy fontos része a vadászatnak, legalábbis nagy vadászunk, Széchenyi szerint.
Ez volt az első igazi élményem, amely egyértelműen meghatározta további hozzáállásomat a vadászathoz.
Nem sokkal ezt követően jött el a gyakorlati vizsga ideje. Az elsőé. Ugyanis szégyellhetem magamat, olyan siralmasan leszerepeltem. Az első két nyolcasból egyetlen korongot sem találtam el, ami után a vizsgáztató befejezettnek véleményezte a ténykedésem. Némi önkritikát gyakorolva teljes joggal buktam meg. A következő próbálkozásra, amely jó fél év múlva lett esedékes, simán átmentem. Igaz, közben elég sokat korongoztam egy ismerős háziorvos által üzemeltetett lőtéren. Ott volt módom kicsit érzékelni a közeledő és távolodó, valamint oldalvást gyorsan mozgó korongok eltalálásához szükséges metódust. Utána heti rendszerességgel jártam oda, ami a kezdeti vadászatokon szintén sokat jelentett. Jó társaság jött össze az egyes alkalmakon, kellemes időtöltés volt „vadászni” az agyaggalambokra.
Közben persze beköszöntött a vadászszezon, amikor is hajtóként tevékenykedtem. Itt először bemutattak a brigádnak, mint megváltással bekerült új tagot. Nem kis irigykedés volt bennem a sok fegyverrel rendelkező, igazi vadászt látva, remélve, hogy hamarosan én is valóban közéjük tartozhatok majd. Megtapasztalhattam a hajtók nehéz dolgát, főleg, mivel egyedül voltam „csak” ebben a minősítésben. Igyekeztek is néhányan kihasználni ezt, felajánlva szállításra az elejtett zsákmányt. Főleg a róka vagy nyúl esetén volt ez időnként nem kis teher, bár időnként kakassal is tisztességgel megpakolták a Sanyitól kapott aggatékomat. A kukoricásban még terhelés nélkül sem volt sokszor egyszerű a közlekedés. A tócsákba is könnyen beleragadt a cipőm, ami – bár magas szárú volt – távolról sem vadászat céljára készült. Első alkalommal láttam a könyvekből ismerős utánkeresést, valamint felriasztást. Érdekes élmény volt a magyar vizslára jellemző vadmegállás és apportírozás látványa. Máskor sebesült nyulat kellett üldöznöm, s utolérve megadni neki a kegyelemütést. Ekkor volt lehetőségem hallani a fácán kakatolását, valamint hirtelen felrebbenését. Tapasztaltam, mennyire kell vigyázni a hajtósorban visszatörő nyúl esetén a fegyverrel történő követéssel, valamint a lassan emelkedő madár esetén a lapos lövéseknél. Nádasokban ugató kutyák, kiabáló hajtósor, melyben hol középen, hol a szélén haladva vettem részt. Esetenként olyan sűrű, átláthatatlan volt a nádas-gazos, hogy egészen belefáradtam, mire átverekedtem rajta magam. Közben azon járt az eszem, vajon jó helyen járok-e, nem keveredtem-e el teljesen más irányba, mivel érdemi helyismerettel nem rendelkeztem. Hozzátartozik a teljességhez, hogy ezen a területen ez minden évben megismétlődött, volt úgy, hogy nem is egyszer. Hiszen egyrészt nagyon jó apróvadas helynek bizonyult, így társas vadászatokon megfelelőnek mutatkozott, másrészt ebből kifolyólag a rókahajtásokon is eséllyel, nem kevés sikerrel szerepelt. Ekkor viszont csak az lebegett előttem, hogy csak minél hamarabb véget érjen ez a hajtás, mennél kevesebbet kelljen „szenvednem”. Ilyenkor bizony a szó legteljesebb értelmében. Nem vagyon panaszkodó típus, úgy érzem, az állóképességemmel sincs különösebb gond sportszerető ember lévén, de nagyon elcsigázódtam az ilyen s ehhez hasonló helyeken. A zsombékosokon átlépkedés, főleg, ha elég kemény tempót diktált a hajtás… Még akkor sem egyszerű átgázolni rajta, ha nem borítja hó, vagy nem lepi el víz, főleg, ha utóbbi szintje nem elég magas ahhoz, hogy láthassam, hanem sokszor csak az első bosszantó csobbanás utal rá. Nem kell ecsetelnem, mennyire kellemetlen belecsúszni, vagy rosszabb esetben belecsobbanni egy esést követően. Erre időnként egészen komoly volt az esély, lévén egyenetlen felszínen, sokszor nem kis terheléssel botorkálva bizony nem egyszerű megőrizni az egyensúlyt. Időnként emlegetve is lettek a szentek le- és felmenőkkel együtt. A bosszantó történéseken persze a vadászatot követően csak nevettünk, főleg, ha az előbbi elég sikeresnek mutatkozott.
Néha akadtak viták egy-egy bizonytalan találat után, máskor jókora tollfelhő jelezte a nem túl szerencsés közeli lövést. A sikeres találatok után egyből vágy fogott el, a hibázásoknál persze jött a képzeletbeli jó tanács, amit a könyvekből szedtem össze. Egyik alkalommal az egyik vadásztárs kezembe adta a fegyverét, így akkor tényleges vadászként haladtam a fák közt. Szerencsémre nem volt semmi, amire használhattam volna – valószínűleg nem sok jó sült volna ki belőle, ha rámozdul ujjam a ravaszra, de elég izgalmat okozott csak vinni, a kezemben tartani. Tapasztaltam a vizes, majd jeges zsombékoson való haladás nehézségét, főleg úgy, mikor mindkét kezemben volt egy-egy nyúl, oldalamon néhány madárral megtoldva. Más esetben még róka is feküdt vállamon átvetve. Szinte minden alkalommal megriadt őzek színesítették a képet, persze nem a riadalmukkal, hanem inkább a megjelenésükkel, melyet a megnyugváskor kecses járásuk, fürkésző tekintetük ragyogott be. Felejthetetlen volt a lemenő nap látványa, vagy a szállingózó hópelyhek játéka, illetve a ködfüggöny rejtekéből felbukkanó vadak mozgása. Számomra teljesen ismeretlen helyekre vezetett utunk minden vadászat napján. Egyszer év végére, épp szilveszter napjára esett a hajtás, amire a végén egy kis pezsgőzés tette fel a koronát. Összességében rengeteg élményt adott nekem ez a hajtással telt időszak, nem is tudom, melyik része jelentett a legtöbbet, már ha lehet egyáltalán rangsorolni az átélteket. Nem is vállalkoznék rá, inkább azt mondom, fantasztikus emlékeket adtak nekem, biztosítva az energiát a folytatáshoz, megerősítve elhatározásomat abban, hogy ha sikerül letennem a vizsgát – ami kissé kacifántos formában, de megvalósult –, mindent elkövessek, hogy igazi vadász lehessek. Kezdett belém ivódni az átélt, s jövőben remélhetőleg rám váró izgalmak emléke, reménye. Közben ábrándok sora is ellepett, mikor majdan engem avathatnak fel.
Hirtelen rebbenő fácánok most és a későbbiekben is nem kis ijedséget okoztak, főleg, ha közelben riasztotta őket fel kutya, vagy menekülésükben felénk futottak a jótékony gaz sűrűjében. Sokszor egészen megdöbbentett, milyen észrevétlenül tudtak kereket oldani, vagy mennyire kis helyre képesek voltak összezsúfolódni. Ráadásul szinte kizárólag kutya ugratta ki őket eredménnyel búvóhelyükről. Amikor kicsi helyet kerített körbe a csapat, különösen kellett vigyázni a lövésekkel, hiszen az elejtés vágya sok esetben felülírta az óvatosságot, amire pedig különösen figyelni kell ilyen körülmények esetén. Hasonlót figyeltem meg körvadászat vagy elnyújtott hajtósor estén a visszafelé futó, vagy oldalirányban kitörő nyúl esetén, ha két vadász között próbált egérutat nyerni. Általában betartotta az elejtő a szabályt, nevezetesen, nem követte célra tartott fegyverrel, hanem felemelte a puskáját, s megvárta, míg ismét biztonsággal célozhat.
Persze én friss, új tagként igyekeztem, amennyire csak tehettem, kivenni a hajtásokból a részem – egyrészt úgy véltem, nem árt kicsit pedálozni ilyenkor, másrészt így segíthettem a brigádnak a legtöbbet a sikerben. Mert bármennyire is nem feltétlenül a vadűzés és elejtés a vadászat lényege, azért a társas vadászatokat leginkább a teríték mérete jellemzi, egyúttal a vadgazdálkodás eredményességének is ez legjellemzőbb paramétere. De ezek kevésbé jutottak eszembe a hajtásokon. Sokkal inkább igyekeztem megtölteni magam élményekkel, mikben, hála Hubertusnak, sosem volt hiány.



Már igazi vadászként

A vizsga abszolválása után természetesen amilyen hamar csak tehettem, beszereztem a fegyvereket. Számos vadásztól kértem tanácsot, milyet tartanak érdemesnek. Egyöntetű vélemény volt, hogy golyósból újat, sörétest használtat érdemes venni. Hallottam az egyik nagy tapasztalattal rendelkező háziorvos vadásztól, hogy az előbbieknek 90 perc az élettartama. Csodálkozásomra azt felelte, hogy minden lövésnél adott időt tölt a lőszer a csőben, s ebből lehet meghatározni azt a lövésszámot, amelynél még kellő megvezetést ad a huzagolás a pontos célzáshoz. Igaz, ezt más vadász, akit kérdeztem, nem erősítette meg. Rövid időn belül szert tettem egy 16-os, dupla csövű, ejektoros cseh puskára, valamint egy 7x64-es, golyós, ugyanilyen gyártmányú fegyverre. Előbbivel hamarosan korongozáson volt lehetőségem barátkozni. Hamarosan egész jól megszoktuk egymást. Úgy tűnt, jól megleszünk együtt, remélem, sokáig ki tud majd szolgálni szenvedélyem kiélésében. Utóbbi még jó ideig várt a sorára, ugyanis egyrészt mindenképpen szándékoztam egy jó minőségű céltávcsövet venni rá, azzal, gondoltam, érdemesebb lesz próbálkozni gyakorolni. Egy elég nagy látószögű, variabel négyes szálkereszttel felszereltre esett a választásom. Hamarosan, miután egy fegyvermester belőtte, a Berettyó melletti töltésen lőttem vele néhányat én is. Jókorát szólt, sőt, egyszer a rossz tartás miatt még orrba is vágott. De ez mind a tanulópénz része. Hiszen míg a céltábla nem mozdul, lehetőséget adva a korrekcióra, javításra, addig ez nem így van állat esetében, ő rendszerint ad egy lehetőséget, s nem lehet tudni, mikor ad kegyet az ismétlésre. Egyik alkalommal például épp gyakorlás közben egy Trabant igyekezett jelentős tempóban a gáton, s hamarosan kiszállt belőle az egyik hivatásos vadász, akin látszott, hogy meglehetősen sietve ugrott be a kocsiba. Mint kiderült, a gátőr, hallván a lövéseket, orvvadászt jelentett neki, aki lövi a nevelt madarakat. Hála istennek, hamar tisztázódott a félreértés. Azért jelezte, hogy máskor lehetőség szerint neki is szóljak, mikor belövés miatt az általa felügyelt területre tévedek, amúgy minden rendben. Mindenesetre érdekes volt a céltávcső használatának, valamint a fegyver hangjának, visszarúgásának a megszokása. Idővel a lövést követő gyors újratöltés is szépen kialakult. Azért volt, s mindig is lesz mit tanulni: úgy hiszem, az igazi próba a vadra történő lövés lesz. Mégiscsak más, mint céltáblára lőni, lévén az utóbbi nem mozog, még lövés után sem, míg a vad előtte sem biztos, hogy szépen megáll, s megvárja, hogy nyugodtan becélozzam. Teljesen kitöltötték a vágyakozó gondolatok a tudatomat, s reméltem, ez így is marad. Ezzel szemben a sörétes fegyvert elég hamar használhattam mintegy élesben, a korábban említett lőtéren száguldó korongokat levadászva. Ezek is elég élménydúsak voltak, bár távolról sem voltam olyan sikeres, mint jó néhány gyakorlott társam. Azt megfigyeltem, hogy a legjobb lövők általában szinte azonos helyen kapják el a különböző lőállásokból a tornyokból induló agyaggalambokat.
Én persze távolról sem így kaptam el néhány sikeres esetben a korongokat. Inkább a célzással próbálkoztam, több-kevesebb sikerrel. Bizonyos irányból érkezőkre, illetve haladókra egész jól ráéreztem, míg másoknál esélyem sem volt. Mindenesetre reméltem, hogy némi segítséget adott a vadászathoz, minek eljövetelét nagyon vártam, főleg természetesen az első sikert. Azóta kicsit másképpen gondolom; gyakorlatilag minden sikert újként élek meg, hiszen nincs két egyforma alkalom, helyszín, szituáció, mely vadásznaponként adódik. Ilyenkor sajnálom, hogy nem tehetem meg naponta, bár lesekre kötetlenebbül járhatok ki, mint társas vadászatokra.
Visszatérve a korongozásra, érdekes volt, hogy ott nem lehetett hordani a szíjat, így nem tudtam vállamon, mintegy vadászosan vinni a fegyvert, de hozzásegített, hogy elsajátítsam a gyors célzásra emelés és a mozgó cél követésének nem könnyű metódusát. Ezeknek a későbbiek során mindenképp hasznát vehettem. Így is teljesen változó volt a sokszor kiszámíthatóan felbukkanó korongokra vonatkozásában elért siker mértéke. Hol meglepően jól el tudtam találni még gyakorlott koronglövők számára sem könnyű mozgásúakat, hol meg a magától értetődően könnyebbekkel sem boldogultam. De alapvetően szívesen jártam gyakorolni, általában jó kis csapat jött össze a területen.



Az első vad

Az első igazi vadászatom még a társas szezon kezdete előtt adatott meg számomra, 1999. 09. 19-én. Apukám egyik unokatestvére már régóta vadászott egy, a Hortobágyi Nemzeti Park szomszédságában működő területen. Az ő vendégeként volt lehetőségem először vadászni. Megérkezésem után az esti, kissé elhúzódó beszélgetés után kb. éjfél, fél egy felé kerültem ágyba. Bár fáradt voltam, nehezen jött álom a szememre a másnapi – vagy ha pontosabban vesszük, már aznap hajnali – vadászat miatt, mivel 4 órára beszéltük meg az ébresztést. Valahogy sehogy sem akarództam elaludni, pedig még relaxálással is próbálkoztam. A drukk oly nagy volt bennem, hogy felülkerekedett az álmosságtól egyre ólmosabbá váló pillacsapásaimon, amit főleg az táplált, hogy addig csak korongokon próbáltam ki lövésztudományomat. Igaz, néhány fajtáján egészen sikeresen. Persze ezekre gondolva óhatatlanul is eszembe jutott, hogy hátha egy-két réce Hubertus kegyeitől átitatva ilyen irányban s tempóban választja a repülési, vagy vadászosabban, húzási útvonalát. Ilyen, s hasonló gondolatok kavargása közepette sikerült álomba szenderülnöm. Úgy éreztem, csupán néhány percet pihenhettem, amikor szólt a rokonom, hogy ébresztő. Frissítő, hideg vizes mosakodás, gyors pakolás, öltözködés. Szokásommal ellentétben reggeli kávé után indultunk utunkra szerencsét próbálni. Fél öt felé még lényegében teljesen sötét volt. Miután kiértünk a kiszemelt víz közelébe, még pirkadatig a kocsiban időztünk, közben rengeteg vadászélmény lett velem megosztva, amiket irigykedéssel s áhítattal hallgattam, reménykedve, hogy majd jó pár év múlva én is hasonlóan gazdag áradattal lephetem meg a fiamat, vagy hozzám hasonló érdeklődésű rokonomat. Mikor a világosság már engedélyezett némi látást, felcuccolva, a kocsit hátrahagyva indultunk a nádas szigetekkel tarkított, mesterségesen kialakított kis tó felé. Közben fel lettem világosítva arról, hogy kis földhányásokból kialakított leshely az úti célom, amit néhány méter vízben gyaloglás után érhetek el. Sajnos, helyismeretem nem lévén, kissé elvétettem az irányt, így két gyékénysziget között araszoltam a lassan ugyan, de fokozatosan mélyülő vízben. Ekkor már természetesen töltött fegyver volt a vállamon, amit használhattam volna is rövid időn belül, de olyan gyorsan vágtak elém a vízre a vizsgaismeretek s a vadásztársak jellemzése alapján csörgőrécének titulált madarak, hogy szinte kővé meredve álltam, nemhogy vállhoz kaphattam, vagy netalán célzásra emelhettem volna. Jellegzetes sípoló hang kísérte villámgyors, cikázó röptüket. Hamarosan egy-egy lövést is hallottam a rokon iránya felől, ekkor több helyről is váltakozó gyakorisággal s tempóban vágtak elém a madarak. Több lövést is utánuk engedtem, de érdemi kárt nem tettem bennük. Ekkor már egyre inkább melegem kezdett lenni, leginkább a „láz” miatt, miközben egyensúlyoztam a zsombékosokon, ahonnan le-lecsúszva némi ijedtséggel konstatáltam, hogy a csizmaszár alatt néhány cm-rel van a vízszint. A szúnyogok megérezték az izgalom miatti vérbőséget, ugyanis egyre intenzívebben lepték el főleg a kezemet, de bőven jutott az arcomra is belőlük, néha szinte le kellett söpörni magamról őkelméket. Az egyik ilyen ténykedés közben egy elmenő korongot utánzó példány végre egyértelműen jelezte a sikeres lövést, szárnyait összekapva esett a nádas mögött a vízbe. Sebtében megjegyeztem az irányt, majd a nem sokkal utána emelkedő társára is rádupláztam, de kevéssé sikeresen. Miközben tovább próbáltam egyensúlyozni a vízben, megpillantottam a kis, partközeli szigetet, ami eredetileg az úti célom lett volna. Ekkor a két nádsziget között a vízen észrevettem egy példányt. Bár biztos voltam abban, hogy az eltalált egyed dögre lőtt volt, azt hittem, hogy az próbál elinalni. Így körültekintés után a vízre lőttem, mire felemelkedett, sikerült is lelőnöm. Nagyon megörültem immár második vadászzsákmányomnak, majd néhány eseménytelen perc után próbáltam feléjük menni, de éreztem, kicsit megmerült a csizma, így egyelőre lemondtam róluk. A kis földszigetet boldogságtól fűtve, ingatagon, de elértem, s ott leálltam, vártam a további fejleményeket.
…