Az észnélküliség legendája

1. fejezet


A választás, és a munka felvétele

Júniusban katapultáltam az iskolapadból, most november van, és már túl is vagyok két, azaz kettő munkahelyen és megannyi botrányon, melyek a vesztemet okozták. Szép kis ajánlólevél, mondhatom. És megint nem tudom megmagyarázni a húzásaimat, azok megtörténtekor egyáltalán nem gondolkodom, teszem, amit az agyam diktál nekem. Csak sokkal később jön az érzés, hogy lehet, ezt nem így kellett volna. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy milliós nagyságrendű károkat okoznak munkaadójuknak, de én ezt is simán megoldottam – teszem hozzá természetesen, hogy nem szándékosan. Mi lenne, ha akarnám is? Te jó ég, bele sem merek gondolni.
Milyen jó, hogy őrült barátommal, Bulcsúval megbeszéltük a sűrűbb találkozót, vagy egyáltalán az információcserét, mert annyira nem visszük túlzásba, hogy még arról sincs fogalma, hogy ez már a második melóhelyem volt, ahol megmutatták a kijáratot… Mindegy is, a mai élet ilyen, magunkkal foglalkozunk, másokkal kevésbé.
Ki kellett találnom, hogy mi legyen a következő lépés. Munka kell. Gyorsan. Mert pénz nélkül nehéz boldogulni, az albérlet drága, és nem fizeti ki magát… Mivel én már önálló életet élek, elköltöztem otthonról, a saját utat választottam. Visszamenni? Á, dehogy. Nevelőszülők vettek magukhoz, még néhány éves koromban, de csak a pénzért, nem sok szeretetet kaptam tőlük. Nem is tartom velük a kapcsolatot, nem vagyunk kíváncsiak egymásra. Tipikus „ezt dobta a gép” kategória. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szerencsésebb lennék a munka világában, ha a saját szüleim neveltek volna fel – akikről nem tudok semmit –, de azért benne van a pakliban.
Jól van ez így, nincs mit tenni. De mi legyen a következő lépés? Szállodába, áruházba már nem megyek dolgozni ebben az életben, szóval más lehetőségek után kell nézni. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy ha eddig nehéz volt minden, ezután is az lesz. De várjunk már! Még nagyon fiatal volnék, lehetetlen azt megtenni, hogy – kis túlzással – havonta váltok munkahelyet, mert mindenhol káoszt idézek elő magam után. Valami olyasmit kell keresnem, ami nem fáraszt le, amit nagyon egyszerű végezni, de megfizetnek érte. Legyek biztonsági őr? Átlag magasság, olyan 175 lehetek, ehhez való súly, végül is simán megoldható lenne, de nincs hozzá engedélyem. Ahhoz idő kell. Nem jó. Arról nem beszélve, hogy jó eséllyel 24-es műszakokat is kellene vállalnom, ami rettentő kimerítő lenne.
Hmm… majd talán egyszer. Vagy nem.
Ahogy nem is olyan régen, ismét felcsaptam a különböző álláskereső oldalakat, és küldözgettem a még mindig keserves önéletrajzomat. Kitaláltam, hogy azt írom bele, teljesen új álláskereső vagyok, nem dolgoztam sehol, hátha így hamarabb behívnak. Itt az ész, komám! Már „csak” szépen nyugton kell maradnom legalább néhány évig ott, ahol belém ágyazzák a bizalmukat. És a „csak” az, ami gondot okoz, mert… tudjuk, mi volt eddig.
Lehet, hogy fel kellene keresnem egy pszichológust, és úgy, mint a filmekben, leheverni egy kanapéra, és mondani mindent, amit gondolok, kibeszélni magamból mindent, amit csak lehet, hátha a szakember tud valami megoldást. Aztán lehet, hogy annyira klinikai eset vagyok, hogy szegény specialistának is fel kellene keresnie egy gurut, aki kigyógyítja belőlem.
Miért ilyen bonyolult minden? Mitől lett ennyire nehéz? Minél többet morfondírozom ezen, annál jobban idegesít. Le kell állítanom magam, ennek nem lesz jó vége. Na, szóval.
Meg is fogalmaztam a motivációs levelet, mert kérem, 21. század van, enélkül már labdába sem rúghat az ember, egyszerűen elvárják, legyen az bármilyen pozíció, őrület. Itt is van:


„Tisztelt vezetőség!

Ezúton szeretném beadni önökhöz a még meglehetősen hiányos önéletrajzom.
Azért nem szerepel benne a végzettségen kívül gyakorlatilag semmi, mert pályakezdő volnék.
Tudom, hogy a mai világban elengedhetetlen a gyakorlat, és nagyon sok helyre alapfeltétel, de nem lehet ezt úgy megszerezni, ha nem hajlandóak felvenni sehova. Adjanak lehetőséget, hiszem és tudom, hogy képes vagyok az önök által elvárt követelményeket megugrani, sőt, fiatalos lendületemmel túl is szárnyalni azt. Nyitott és konfliktuskerülő személyiségemnek hála hatékonyan fogok együtt dolgozni a kollégáimmal, azonban egyedül is megállom a helyem, ha a helyzet úgy kívánja. Elfojthatatlan vágy vezérel az iránt, hogy minél jobban kiterjeszthessem a korlátaimat, szerény elképzelésem szerint – bár, mint jól ismerjük a mondást, holtig tanulunk – egy idő után polihisztori magasságokba kívánok emelkedni. Egy féltve őrzött kincse leszek a vállalatnak, akiért tűzbe teszi majd a kezét az igazgatóság.

Megtisztelő válaszukat várva,

üdvözlettel

Tamás


Na, erre varrjanak gombot az arany apáim! Kikerekedett szemekkel fogják olvasni e sorokat, és azonnal felveszik velem a kapcsolatot!
És még meg sem erőltettem magam, simán ki lehetett volna ebből többet is hozni, de korrekt vagyok, adok esélyt másnak is, fordított helyzetben én is elvárnám ezt.
Sok-sok helyre elküldtem ezt, direkt álláshirdetésre, de csak úgy random is. Nem győzöm majd fogadni a jobbnál jobb ajánlatokat, nekem csak válogatnom kell a vörös szőnyeg közepén.
De hiszen honnan jött ez az optimizmus és lelkesedés, s a nagyképűség? A szövegem alapján megismert énem és a majdani, sajnos várható tetteim élesen elhatárolódnak majd egymástól, így a vezérek teljes képzavart fognak szenvedni. Látom a baljós jövőképet, de muszáj valamit tennem, hogy ne kerüljek utcára…
Az e-mailek elküldése után a telefon állandó csörgésével teltek napjaim, a következő két hétre rendesen be lettem táblázva interjúkkal! Tényleg elhittem, hogy dőzsölni fogok a lehetőségekben.
Előszedtem a szép ingemet és nyakkendőmet, szükség lesz rájuk. A lehető legpozitívabb benyomást akartam kelteni, ez mindig nagyon fontos egy meghallgatás során.


Mickey egérnek öltözve vonulok az utcán, keresvén az első „áldozatot”, nevezetesen azt a helyet, akivel elsőként megállapodtam egy kis elbeszélgetésre. Azt mondják, a legtöbb férfinak jól áll a hivatalos szerelés, szerintem én is csinos vagyok, de utálok benne közlekedni: jobban oda kell rá figyelni, hiszen alkalmi szerelés, és hogy is nézne ki az ember, ha összekoszolná, -gyűrné, még mielőtt megjelenne a meghallgatáson?
Nem is mondtam, valami back office pozíció volt terítéken, legalábbis ezt mondták. Riportok készítése, iktatás, ilyenek, hétvége szabad, teljesen rendben van. Aztán… kiderült, hogy kissé ferdítettek rajta, hogy befáradjak hozzájuk, mert ha elmondták volna az igazat, hamar rövidre zártam volna a témát.
– Nos, kedves Tamás, köszönjük, hogy megtisztelt minket, kérem, foglaljon helyet – így a HR-es, vagy tudom én ki –, először is, kérem meséljen magáról, aztán kicsit arról, hogy talált meg minket.
Mindig, mindenhol ugyanazok a fárasztó, unalmas kérdések, de válaszolni kell ezekre is.
Elszövegeltem a fél életemet, aztán jött a feketeleves:
– Igazából nem arra a munkára hívtuk be, amire jelentkezett, hanem egy másikra. Érdekli így is?
„Na, de jópofa vagy… Hát, ha már ideig eljöttem, mondhatod, de ezt már buktad” – lenne az őszinte válasz.
– Meghallgatom, természetesen – jön a jól nevelt verzió, megjátszott érdeklődéssel.
– Köszönöm. Nos, hideghívásokat kellene indítani, napi 80-100-at, a termékeinket ajánlva. Fontos tudni, hogy ez sajnos teljesítmény alapú, tehát jó, ha akár több embert is fel tud hívni, így nagyobb a valószínűsége annak, hogy több érdeklődőre, és ezáltal nagyobb jutalékra tesz szert. Folytassam?
– Igen, abszolút érdekel, szeretem a kihívásokat, ahogy az önéletrajzomban is olvashatta – húztam ki magam, de már az elején tudtam, hogy csak játszom vele, hadd tépje a száját, abban a hitben fogom ringatni, hogy vállalom némi mérlegelés után, de nem, a következő nap küldök majd egy üzenetet, hogy habár nagyon vonzó volt a lehetőség, végül egy másikra esett a választásom…
Mert édes a bosszú! Milyen az, hogy nem a meghirdetett állásra hívnak be, hanem egy teljesen másmilyenre? Érdemes lenne az ilyet jelenteni valahol, nem érzem fairnek.
A végeláthatatlan monológ után jött a következő kérdés, hogy mit várok el munkavállalóként a cégtől. Mit, mit… természetesen elfogadható fizetést, megbecsülést, különösen utóbbi nem egészen ivódik be a vállalatok kultúrájába, nem számít az egyén; ha el akar menni, tegye azt, jön a helyére tucatnyi másik, a darabszám a lényeg, a többi nem. És ezt el is mondtam a háromfős hallgatóságnak, akik igencsak csodálkoztak, valahogy nem igazán hallottak még ehhez foghatót.
– …mert nem így kell? Ha váltani szeretne valaki, csak el kell engedni, nem? – törte meg a csendet egyikőjük.
– Én ezt máshogy látom – kezdtem bele. – Ha én vezető lennék valahol, mindenképpen kikérdezném az alkalmazottamat arról, hogy miért akar elhagyni minket, feltárnám az okokat, és ha nem lenne elég erős az egyénben az elhatározás, megpróbálnám maradásra bírni, hogy érezze, fontos a szervezet életében. Sőt, igyekezném úgy intézni a dolgokat, hogy el se jusson a váltás gondolatáig, ergo legyen elégedett a helyzetével. Meg kell becsülni az embereket, túl könnyelmű hozzáállás csak úgy elengedni azt, aki hosszú éveken át lojális volt, sok használható ötlettel segítette a csoport előrehaladását. Nekem ez a véleményem – zártam mondandómat. Nagy csend, csak ültek egymás mellett, mint a verebek, nem igazán tudtak érdemben reagálni. Aztán megegyeztek, hogy nincs több kérdésük, keresni fognak, de én is nyugodtan hívhatom őket, ha esetleg felmerülne bennem még valami. Álmodozzatok csak, én többet nem jövök!
Ahogy megígértem magamnak, a következő reggel nagy sajnálkozás közepette megköszöntem a lehetőséget, és megengedtem nekik, hogy nyugodtan húzzanak ki az esélyesek listájáról, mert máshol találtam meg a helyem. Más kérdés, hogy nem is engem választottak volna az őszinteségi rohamom miatt – nem szeretik, ha valaki meg meri mondani a tutit, mert azzal nehezebben lehet bírni kényesebb szituációkban: nem hagyja magát, nem dugja homokba a fejét, kiáll az igazáért, és ha elég erős a vezérszelleme, még a többieket is feltüzeli.


Rémálmok gyötörnek már kiskorom óta, hol sűrűbben, hol ritkábban jönnek elő. Lehet, hogy a stressz okozza? Idegőrlő, amikor hajnalok hajnalán felriad az ember, hevesen dobog a szíve, és a nyugtalanság miatt sokkal nehezebben alszik el újra. Mondanom sem kell, hogy ez kihat az egyén teljes napjára, nem úgy teljesít, ahogy mások és ő maga is elvárná. Ingerlékeny, feszült.
Ma este is megtörtént: egy visszatérő momentum, hogy menekülnöm kell, fogalmam sincs, kitől, de szinte a túlélésem múlik rajta, úgy futok át a városon. Hihetetlen érzés kerít hatalmába, mintha halálfélelme lenne az embernek, bár pontosan nem tudhatom, milyen is ez, mert a való életben még szerencsére nem volt részem hasonlóban.
Jobban belegondolva nem hiszem, hogy sokan lennének a helyemben. Romokban vagyok: soha nem alszom egy jót, mert vagy nem sikerül, vagy a fent taglaltak történnek, és mindezek tetejébe még újfent munkanélküli is lettem. Fogalmam sincs, mi történik velem, ez a legborzasztóbb az egészben.
Csak egy fiatal gyerek vagyok, akinek még sokat kell fejlődnie, de egyszerűen nincs kihez fordulnom. Eszembe jutott, hogy az iskolában mennyi mindent meg kellett tanulni, amiről már akkor is tudtuk, hogy majdan nem képezi a mindennapjainkat: fizikai, kémiai reakciókat, a történelem valós vagy kitalált sztorijait, és a „kedvenc”, másodfokú egyenletekkel foglalkoztunk… mondjuk, ez utóbbi mindig is magas volt számomra, mint gumikacsának a pingpongasztal. Szóval ez utóbbi különösen érdekes: mire kell ez egy átlagember számára? Járt már úgy bárki is, hogy a bankban csak akkor kapott hitelt, ha előtte megoldott néhány egyenletet?
Becsülöm azokat az embereket, akik értik és profi szinten foglalkoznak a matematikával, de ne kelljen másoknak amiatt szenvedni, ha ők inkább az irodalomban érzik otthon magukat. Természetesen ez fordítva is igaz, egy reál beállítottságút se marasztaljanak el, ha kevésbé érdeklődik mondjuk az epikus műfajok iránt. Ettől (lenne) szép a világ, hogy nem vagyunk egyformák, mindenki másban jó.
Szóval arra akarok kilyukadni, hogy kellene egy olyan óra a matek, a testnevelés, satöbbi mellé, hogy Élet, ahol felkészítenék a jövő felnőttjeit a rájuk váró nehézségekre. De ez, úgy tűnik, nem fontos: úgyis megtapasztalja szegény ember élesben, majd tapasztalat híján rosszul dönt, és ahogy lenni szokott, valakinek biztosan ez is jól fog jönni…


Na, de nincs idő magamba roskadni, nem hagyhatom, hogy teljesen szétcsússzak. Párszor azért meghallgattam a Starset My demons-át, csak hogy meglegyen az érzés.
Nem untatnék senkit a végtelen interjúhalmazok történéseinek ecsetelésével – kellőképpen egyhangú, de legalább álmosító lenne, annyit róluk, hogy szinte már tudom, mi lesz a következő kérdés, meg sem lepődöm semmin.
A lényeg, hogy nem úszkálhattam a jól jövedelmező alternatívák közül, ugyanis vagy visszautasító üzeneteket kaptam (sok esetben még azt sem…), vagy röhejes honoráriumért mehettem volna minél előbb.
Aztán úgy döntöttem, hogy – ha már eddig is emberekkel foglalkoztam – az utazás következő része legyen egy telefonos ügyfélszolgálat. Ráadásul, hogy még jobb legyen, néha e-mailes is, így változatos formában kapja az ember a napi impulzust. Még jó, hogy személyes „összecsapás” nincs! Utólag már nem igazán értem, miben reménykedtem; az ilyen jellegű munkák nem arról híresek, hogy a nyugalom szigetei lennének, nekem pedig pontosan erre lenne szükségem. Mibe keverem magam, te jó ég? Már látom a képet, ahogy elhagyom ezt a helyet is, mögöttem lángokban áll az épület, fejvesztve menekül mindenki…
Nos, ha eddig nem említettem volna, ez egy távközlési cég, internet, TV, mobil, mindenben utaznak, ami csak kell ahhoz, hogy létezhessünk nap mint nap egy olyan világban, ahol ezek már sajnos teljes mértékben nélkülözhetetlenek.
Sokat szoktam ezen merengeni, vajon hogy lehet az, hogy fogja magát az emberszabású, lemászik a fáról, és – a világtörténelemhez képest – rövid időn belül eljutunk a ma is ismert technológiákhoz. Az űrben mászkálunk, robotokat programozunk és fejlesztünk, hogy a mesterséges intelligenciáról ne is beszéljek…
Nem tudom, ki hogy van vele, de én a magam részéről simán fent maradtam volna, jó a kilátás, van kaja és a többi majom is ott van. És akkor most nem kellene ebben az indokolatlanul felgyorsult, eszeveszetten rohanó életben helytállni, olyan dolgokon idegeskedni, amikre az őseink egyáltalán nem is gondolhattak.
Hallottam már természetesen legújabb (pszt, nem tudhatják, hogy nem ők voltak az elsők…) munkaadómról, és nem is sejthettem, hogy egyszer náluk fogok dolgozni. Ami rögtön feltűnt, hogy milyen vidám(nak mutatja magát) mindenki, lendületesen, ezer ötlettől fűtve rohangálnak.
Persze a napi húsz kávészünet itt sem marad el, a megbeszélések sokasága követhetetlen, szerintem nem is dolgoznak, csak fecsegni járnak be. Hogy ez a tevékenység tudatos-e vagy sem, mindenesetre jó tudni, hogy a pletyka endorfint termel, jól érzi magát tőle az ember, az más tészta, hogy akik állandóan a legújabb, szaftos sztorikra vágynak, hogy minél hamarabb továbbadhassák, pont ők azok, akiknek a legtöbb sepregetni valójuk lenne a saját portájuk körül. Én viszont, mint sok minden egyéb esetben, „fordítva vagyok bekötve”, magyarán én szabályosan rosszul érzem magam, ha más magánéletéről kell hallgatnom a nem ritkán rosszindulatú fröcsögéseket.
Kaptam egy rakás tanulnivalót, elvégre mivel minden csatornán velem fognak találkozni az ügyfelek, tudnom kell mindent a szolgáltatásokról, csomagokról, bármiről.
– Na, Tamás, ezeket kell magadba szívnod, hogy hamarosan minden segítséget megadhass kedves fogyasztóinknak. Szerintem nem kell elmagyarázni, hogy mindig az ügyfél az első, ő a legfontosabb, és mindig igaza van. Ezt tartsd szem előtt kérlek – szólt hozzám a főnök.
– Persze, nem kell bemutatni, az előző helyen is… – Majd ráeszméltem, hogy hivatalosan nincs is előző hely! És már jött is a kontrázás:
– De ha jól rémlik, mi vagyunk az első munkaadód, vagy rosszul tudom? – nézett rám gyanakvóan a felettes.
– Jól tudod, úgy értem, hogy egy interjú során hallottam már ezeket, ismerős volt – bújtam ki ügyesen a potenciális botrány alól. Szép mentés!
– Áhhá! Azt hittem már, nem mondtál igazat a múltadról, és esetleg rossz magaviselet miatt száműzve lettél már egy-két cégtől – vigyorgott Attila, és ő maga csodálkozott volna a legjobban, hogy nem is mondott hülyeséget.
– Dehogy, csak rám kell nézni, egy légynek sem tudnék ártani, patyolat tiszta a lelkem, mindenki számára példa, egy morális iránytű vagyok az útjukat keresőknek is – így én, és megint elragadtattam magam. Tuti jelentkezem majd egy filmszerepre, ezt a tehetséget nem hagyhatom veszni.
– Mo… Morális iránytű a fiú! Én még ilyet… Hát ez nagyon jó! – nevetett hangosan Attila, ami egyébként sem áll messze tőle, amúgy is ilyen jó kedélyű fickó. Én is ilyen akarok lenni! Erre születni kell, vagy tanítják valahol?
Az aktuális főnököm fejét fogva felkászálódott az asztal mellől, aztán az irodája felé vette az irányt, egy jól irányzott rúgással nyitva ki az ajtót. Az igen! Értem én, hogy laza az ürge, de hogy még a berendezést is hazaküldheti, az már igazi fenegyerekre vall. Amúgy nem igazán tudom körülírni, milyen furcsa érzéseim vannak a személyiségével kapcsolatban, majd rájövök egyszer.
– Na, ide figyelj, te feddhetetlen előéletű fiatalember – vette át a szót a mentorom, János –, el kell kezdenünk a következő napokban hívást fogadni, de ma és holnap csak behallgatsz nálam.
– Nem lesz az korai? Még nem tudok semmit – néztem nagy szemekkel a tőlem nem sokkal idősebb srácra.
– Minél hamarabb kezded, annál jobb, nem kell halogatni az éles bevetést. Amikor idekerültem, emberhiány volt, és rendszerleállás is, fél nap után dobtak be a mély vízbe, nekem sem tetszett, de egyszerűen muszáj volt.
– Az komoly! Mióta vagy itt? – kérdeztem.
– Alig egy éve, és ez már jónak számít. Nagy a fluktuáció az ügyfélszolgálaton, szerintem nem kell dumálnom róla, miért. Jobb, ha tudod, itt sokan feladják, mert egyszerűen nem bírják. A következő kérdésed az lesz, hogy én hogy állom a sarat. Hát, hogy is mondjam… Meg tudtam szokni, bár nekem sem életcél itt elhullajtani a megmaradt agysejtjeimet, nézelődöm már – vallotta be őszintén.
Összeszorult a torkom, néztem magam elé. Ez sem lesz egy hosszú pályafutás, már csak az a kérdés számomra, hogy itt miket fogok idétlenkedni, amiért röppályára állítanak majd.
Félelmem csak beigazolódott, amikor a telefonhívásokat vettük: egy normális ügy nem akadt köztük. Sokan amiatt hisztiztek, hogy mikor mennek már bekötni az internetet; volt, aki azért keresett meg minket, mert nem elégedett a szolgáltatás rendelkezésre állásával; és olyan is akadt, aki a tévét sem tudta bekapcsolni, de az ilyeneknek is segíteni kell.
A legfontosabb, hogy sajnos rögzített vonalon folynak a beszélgetések, amiket ki is értékelnek, tehát nem lehet bármit mondani a másik félnek (nem mintha ez lenne a szándékom…), valamint a szakmai tudásnak is nagyon ott kell lennie, hogy ne legyünk nagyon „lehúzva” a bírálatban.
Nem én kezeltem az eseteket, de jobban kimerültem, mint Jani, aki egész nap foglalkozott velük, és ez nem jó ómen. Készen leszek, mint a májas hurka, ez már biztos.
...