Az ördög ezer arca

1. fejezet
Feldereng a múlt

Verőfényes nyár végi nap volt, az év utolsó augusztus napja. Edit és lánya, Anikó a teraszon üldögéltek, kedvenc kávéjukat kortyolgatták – sok tejszínhabbal a tetején.
Edit már hetvennegyedik évében járt, Anikó elmúlt ötven. Szerettek fényképeket nézegetni, mindig jókat nevettek, ha valami történet eszükbe jutott.
Most valahogy meghittebb volt az együttlétük, Edit szorosan a lánya mellé ült és az esküvői képeket vette elő.
– Tudod, hogy pontosan egy hónap múlva lesz az ötvenedik házassági évfordulónk? – kérdezte, csak úgy halkan.
– Persze anya! Nincs elfelejtve! Meglepetés lesz, hiszen tudod, hogy már beszéltünk róla!
– Nem fontos a felhajtás, úgyis olyan fáradt vagyok mostanában, mintha elhagyott volna az erőm! – fogta meg Anikó kezét az édesanyja.
– Ezt meg sem hallom, anya! Többet kell pihenned, ezt már beszéltük pár hete is. Jaj, nézd, itt Füreden voltunk sátorozni! – örült meg egy másik albumot kinyitva Anikó. – Emlékszem milyen jók voltak ezek a nyaralások, itt tanultam meg úszni is, ugye?
– Igen! – csillant fel Edit szeme. – Itt olyan tíz éves lehettél. Minden évben elmentünk valahová, akkor még egy hétre legalább a szabadság alatt. Istenem! Mennyi palacsintát sütöttünk a camping közös konyhájában! Egész gyereksereget etettünk, mindenkit megkínáltunk a szomszédságunkban. Ekkor még apád is egész normális volt – sóhajtott fel.
– Anya! De hát már akkor is ivott, nem? – mordult fel Anikó.
– Ivott, de nem ennyit, te is tudod – volt a válasz minderre.
Edit és Károly még a hatvanas években házasodtak össze, egy dunántúli városban telepedtek le. Rendkívül szorgalmas fiatalok voltak, rengeteget dolgoztak. Edit már fiatalon boltvezető volt, Károly pedig lakatosként dolgozott egy gyárban. Egy lányuk született, Anikó. Edit nagyon szeretett volna még egy kisbabát, de sajnos nem jött össze, mindig elvetélt a terhesség legelején.
Az évek nagyon gyorsan peregtek, főleg úgy, hogy sokat dolgoztak. Anikó jó tanuló, kimondottan intelligens lány volt, korához képest érettebb gondolkodású. Az általános iskola után a helyi egészségügyi szakközépiskola diákjaként érettségizett. Szakmájában nem sokat dolgozott, a több fizetésért betanított munkásnak állt. Először a könyvnyomtatásban próbálta ki magát, majd megtanulta a könyvkötészetet is.
A szüleivel való nyaralásról soha nem mondott volna le, bár ezek ritkulóban voltak már a nyolcvanas évek elejétől. Hogy miért? Sajnos Károly egyre többet ivott, Edit pedig ezért kerülte az együttléteket a férjével.
Károly alapjában nem volt rossz ember. Mindent megcsinált a ház körül, ha megkérték a szomszédok, nekik is szívesen segített bármiben, csak az italt nem vetette meg. Ez hosszú távon bármilyen jóindulatú az ilyen ember, tönkreteszi a kapcsolatokat. Edit pedig vígkedélyű, viccelődős asszony volt, mindenki szerette. A beosztottjai örültek, hogy ő a főnökük, mert nem főnök-beosztott, hanem inkább baráti volt a viszony a munkahelyen is. Sajnos ezek a viccelődések is ritkábbak lettek az évek múlásával, ahogy Edit belefásult az életbe.
A fényképalbumból kiesett egy kép. Anikó lehajolt érte, átölelte édesanyját és így szólt:
– Anya! Emlékszel? Itt még parókát viseltél. Ez a kilencvenes évek elején volt. Akkor már elcseréltétek a lakásotokat két kisebbre és én külön laktam.
Edit csak annyit mondott a lányának:
– Azt az időszakot nem kívánom senkinek! De túl vagyunk rajta, hála a jó Istennek!
A szél kissé feltámadt, Edit bement a lakásba egy pulóverért és gondolta, hoz egy kis limonádét is visszafelé magával.
Anikó egyedül maradt a teraszon fényképpel a kezében, gondolataiban hirtelen leperegtek előtte azok a szörnyű napok. Sosem felejtette el, amikor beköltözött a lakásába húsz év körüli volt, tele ötletekkel, felújítási tippekkel, boldogan vette birtokba az új otthonát, amit szülei adtak neki. Másfélszobás, erkélyes lakás volt a kórházzal szemben a negyedik emeleten.
Munka után rendszeresen vásárolgatott az új otthonába valamit, többször hívta Editet is, hogy menjen vele, hisz már nyugdíjas volt, gondolta, megint csavaroghatnának együtt anya és lánya úgy, mint régen. Edit mindig kitalált valamit, miért nem jó az időpont, amit megbeszéltek, de hamarosan kiderült az elmaradások oka. Edit akkoriban sokat járt orvoshoz, mert néhány kilót fogyott, nem volt étvágya sem, sokat fájt a hasa és minden este hőemelkedése lett. Rettenetes gyengének érezte magát, de nem szólt a lányának és a férjének sem erről. Maga intézte az orvosi vizsgálatokat. Egy hónapig tartott, mire megállapították, hogy Hodgkin-kórban, azaz nyirokszendszeri betegségben szenved. Kemoterápiát javasoltak neki, miközben még egy hangszálműtéten is át kellett esnie, mert ott is daganat keletkezett váratlanul. Anikó ekkor tudta meg, hogy édesanyja rákos, nem lehetett tovább titkolni a család előtt. Mindegyikőjük nagyon megijedt, nem gondolt arra senki, hogy ezért fogyott le Edit. Már többször is megtörtént, hogy a kimerültségbe hajszolta magát, a munkahelyi és a családi ügyeket mindig maximális energiával intézte, inkább erre gyanakodott Károly és Anikó is. De mire rájöttek, hogy tévedtek, már nagy volt a baj!
Apa és lánya szerencsére meg tudták oldani a kemoterápiás kórházi napokat is, egyikük bevitte Editet, a másikuk érte ment. Ez másfél évig tartott, miközben Editnek nagy szerencsére javult az állapota, sőt tünetmentes lett, felgyógyult.
Sok mindenen keresztülmentek ők hárman abban az időben, de valahogy egyikőjük sem gondolt arra, hogy Edit nem gyógyul meg, pedig az orvosok három hónapnál többet nem adtak neki. Azt gondolták, olyan stádiumban van a rákja, hogy nem biztos a kemoterápia sikere. De szerencsére az lett! Nagy lecke volt mindannyiójuknak, de főleg Editnek. Amikor már jobban lett, teljesen átértékelte az életet. Anikó édesanyja is boldog volt, hogy napról napra több ereje lett, még úgy érezte dolga van az életben, úgy érezte a leendő unokáinak szükségük lesz rá, mint nagymamára.
Ahogy ezen merengett Anikó a karosszékben ülve, kicsit könnybe lábadtak a szemei és ezerszer megköszönte a sorsnak, hogy nem engedte, hogy elveszítse az édesanyját. Legalábbis akkor még nem.
Közben Edit visszatért a teraszra, limonádét és mogyorót hozott magával. Anikó ivott belőle egy pohárral és észrevette, elrepült az idő, készülődnie kellett haza. Bement a táskájáért a házba, visszarakták a képeket a helyükre, amikor szinte egyszerre néztek rá a falon levő esküvői fotóra.
Egyszerre mondták, egymásra nézve – Nem mondom meg, hogy melyik év, de június 4. Nevettek, ez volt Anikó házasságkötésének napja Zsolttal, a férjével. Ebből a házasságból két fiúgyermek született, a nagyobbikat Tamásnak, a kisebbiket Gábornak hívták.
A két fiú kiskori képei is ott voltak az esküvői kép melletti polcon. Edit imádta nézni őket, büszke volt az unokáira. Tamás utolsó éves volt az egyetemen, Gábor pedig második osztályos volt a gimnáziumban, persze ő is egyetemre készült.
Anikó búcsúzott édesanyjától, elrepült az idő, jó lett volna maradni, de otthon is feladata volt még.
Károly a kertben tett-vett, de a kapuba ő is kikísérte Edittel együtt. Károly nem szokott az anya-lánya beszélgetésekben részt venni, inkább lefoglalta magát valami kinti munkával.
– Anya! Aztán pihenjél! Majd beszéljünk telefonon! – szólt még ki a kocsiból Anikó és elindult hazafelé.
A napok teltek egymás után, gyorsan peregtek, mindenki el volt foglalva a maga dolgával.
Beköszöntött az ősz is, Anikó munkahelyén ilyenkor egyre több volt a megrendelés, kezdődött az év végi hajrá. Még a kétezres évek közepén sikerült férje segítségével ausztriai munkahelyet találnia, jókor jött, hisz a gyerekek továbbtanultak, így legalább tudták támogatni őket Zsolttal. Ha naponta nem is, de hetente többször beszélt Edittel telefonon, úgy tűnt, hogy minden rendben van, Károly segített a feleségének, ha szükségét látta, Anikó semmi rosszra nem gondolt, Ha Edit kicsit fáradtabb volt is, a hetven év feletti évek súlyával magyarázták egymás között.
Nagyon hamar eljött a karácsony is, ilyenkor Anikó két-három hetet otthon tudott tölteni, mert a munkahelyén csak következő év január közepe felé indult meg a termelés. Ez évek óta így volt, ilyenkor többet tudtak együtt lenni a férjével, a szülőkkel és a gyerekek is otthon voltak.
Anikó Szenteste napján már ebédre áthívta a szüleit, nem kívánta, hogy édesanyja bármivel is készüljön, nem is nagyon tudott volna, mert a kezei és a lábai is egyre többet fájtak. Ilyenkor Károly, ha autót vezetett, természetesen nem ivott alkoholt, Edit is nyugodtabb volt, látszott rajta, egészen későig beszélgettek, sőt, még kártyázni is volt kedvük. Nagyon jól sikerült az este. Megbeszélték a gyerekekkel a nagyszülők, hogy a következő időszakokban is meg kellene ismételni ezeket a kártyapartikat, hiszen olyan régen nem volt arra példa, hogy önfeledten kacagjon az egész család.
Amikor a fiúk kicsik voltak, rengeteget társasozott velük a mama és a papa, nehezen is viselte Edit, hogy annyi időt már nem tud tölteni az unokákkal, mint régen. Azért is szeretett fényképeket nézegetni, hogy visszahozza kicsit a múltat.
Edit bámulatos nagymama volt, ha kellett, mindig ott volt a fiúk mellett, akkora erőt adott neki, hogy szükség van rá, a mosoly soha nem tűnt el az arcáról, mindig nagy szeretettel várta az unokákat. Károly is részt vett ezekben a programokban, együtt barkácsoltak a garázsban, főleg Tamással, hiszen ő volt a nagyobb.
Kerti zuhanyzót csináltak együtt, élvezték a gyerekek az udvaron a fürdést, Gábornak hintát készítettek, homokozót építettek, de lehetne sorolni még sokáig azt a sok-sok mindent, amit Károly lelkesen mutatott meg, hogy miből, mit lehet alkotni az unokáinak.
Külső szemlélőnek igazán boldog családnak tűntek, mindenki azt gondolta, hogy minden rendben van.
Ahogy a gyerekek nőttek, kevesebbet tudtak találkozni a nagyszülőkkel, de ha volt szabad idejük, mindig elmentek hozzájuk. Ha Károly tudomást szerzett róla, hogy a gyerekek látogatóba érkeznek, soha nem fogyasztott alkoholt, érdeklődve hallgatta az egyetemi beszámolókat Tamástól, Gábortól pedig, hogy melyik egyetemre készül a gimnázium után. Látszott rajta, hogy büszke a két fiúra!
Egyszer majdnem könny is szökött a szemébe, mikor Tomi elmesélte, hogy úgy fúrta fel a képet a falra, ahogy Károly tanította és a tőle kapott szerszámokat használta hozzá.
Nagy dolgok a nagyszülők életében, hogy ami tudást átadnak az új generációnak, annak hasznát is tudják venni.
Zsolt is ellátta tanácsokkal a fiúkat, ha kellett, kamionsofőrként kereste kenyerét, sok ideje nem volt, hiszen csak hétvégente volt otthon. Ezért is jött jól az ezermester nagypapa segítsége nagyon sokszor.

Szilveszter után még Anikó két hetet otthon volt szabadságon és egyszer váratlanul meglátogatta a szüleit.
Csengetett, nehezen nyitottak ajtót, először azt gondolta, otthon sincsenek, telefonálni kellett volna, mielőtt odamegy. Aztán Károly ment ki, de nem volt józan, amikor ajtót nyitott.Anikót feldühítette, amikor így látta, annál is inkább, mert még csak délután három óra volt.
Edit a nappaliban feküdt, betakarózva egy pléddel és láthatóan nem érezte jól magát. A lány rögtön leült mellé az ágyra és aggódva kérdezte, mi a baj.
Edit elárulta, hogy nagyon fáj már napok óta a bal karja, alig bírja felemelni, nem tud igazán csinálni még házimunkát sem. Nincs erő a kezeiben. Károly segített néhány dologban, de fura módon szemére hányta feleségének, hogy biztos szimulál, szedje össze magát! Anikó ettől ideges lett és kérdőre vonta az apját, hogy egyáltalán miért nem szólt, ha segíteni kell, itthon van még pár napig, szívesen kijönne bármit megcsinálni, de főleg attól lett ideges, hogy nem veszi komolyan, hogy Edit beteg.
Aztán gondolta, nem is folytatja tovább a számonkérést, hiszen egy ittas ember lehet, hogy fel sem fogja, mit mond.
– Na, ez így nem mehet tovább anya! – fogta meg édesanyja kezét Anikó. – Ma péntek van, de jövő héten elkezdünk orvost keresni, mert ki kell vizsgáltatni, mi a bajod! Hétfőn elviszlek a körzeti orvoshoz, meglátjuk, mit mond első körben. Reggel hétre itt leszek érted!
Anikó elment, erősen felzaklatta az apja magatartása. Feltette a kérdést magában, hogy vajon hányszor fordulhatott az elő, hogy Károly már délután bódult állapotban van, hiszen most sem derült volna ki, ha nem váratlanul érkezik látogatóba.
Másrészt Edit miért nem mondta el, mért fojtja magába? Talán, egy elbeszélgetéssel jobb belátásra lehetne bírni az apját. megértené, hogy nem kellene ennyit innia! – gondolta aggódva.
Hétfőn reggel már fél hétkor megállt Anikó autója a szülői ház előtt, Károly nyitott ajtót és beinvitálta. Edit akkor öltözködött, de a kezét alig bírta felemelni, segíteni kellett neki minden mozdulatnál.
– Apa, ugye mindig segítesz neki ilyenkor? – kérdezte kétkedve a lány.
– Miért ne segítenék? – horkant fel Károly.
– Nem igaz, mindig eltűnsz, ha valamire megkérlek, csak ordibálsz velem, miért hazudsz, hogy segítesz? – emelte fel a hangját Edit, és elsírta magát.
Itt már sokkal nagyobb a probléma, mint azt először gondolta Anikó. Érezte, hogy valamit titkol édesanyja, de ezt érzi már régóta, és ha rákérdezett eddig, vagy terelte a témát, vagy nem mondta el az igazat. Gondolta, ez így nem mehet tovább, ki kell derülni az igazságnak, mi folyik itt a hétköznapokban.
Közben elkészültek, Edit beült a kocsiba és mire odaértek a körzeti orvoshoz, már kicsit lehiggadtak mind a ketten. Ott nem kellett sokat várniuk szerencsére, hamar sorra kerültek. Anikó automatikusan bement Edittel és állva hallgatta panaszait a fájdalmairól. Feltűnt neki, hogy csak egy részét mondja el az orvosnak, mintha nem is akarná, hogy igazán kivizsgálják. Ekkor megszólalt és hozzátette még, hogy már régebben kezdődött a gyengeség az édesanyjánál, néhány kilót fogyott is. Karácsonykor egészen jól érezte magát, de most nagy fájdalmai vannak a karjában.
– Karácsonykor fájdalomcsillapítókat vettem be kislányom, azért voltam jobban – suttogta Edit.
Hát Anikó a döbbenettől, hogy ennek is itt kell kiderülnie, szólni sem tudott. Rég elhozta volna az édesanyját orvoshoz, ha már egyszer a férjének nem jutott eszébe.
Az orvos vitaminokat írt fel, reumatológiai kezelésre küldte Editet, vért vett tőle az asszisztens, és EKG-t csináltak.
Hazafelé Anikó még bevásárolt édesanyjának, eszébe jutott, hátha az apja ezt sem csinálja meg.
A házban Károly a konyhában matatott, szerencsére józanul. Tudta, hogy bejön a lánya, józannak kellett lennie. Anikónak nem volt kedve vitatkozni, csak néhány szót szólt az apjához, amikor is megkérte, hogy többet segítsen a feleségének, mert igazán beteg, nem szimulál egy pillanatra sem.
Megbeszélték, hogy Anikó pár napra megfőz nekik, azt még azon a héten kihozza és a későbbiekben pedig hétvégente fog főtt ételt hozni. Hét közben pedig Károly befizet a szomszéd utcában lévő étterembe menüre, persze csak átmenetileg, amíg Edit jobban nem lesz.
Hazaérkezve Anikó elmesélte Zsoltnak a történteket és megbeszélték, hogy ezután bejelentés nélkül látogatják őket, hátha több mindenre fény derül, de mindketten tisztában voltak vele, hogy valami nagyon nincs rendben Edit és Károly között, méghozzá már jó ideje.
Sajnos a szabadság is közben véget ért, s mivel ingázott a két ország között, Anikó inkább csak hétvégén látogatta a szüleit, de akkor, ahogy megbeszélték, több napra való ennivalóval látta el őket.
Edit állapotáról naponta érdeklődött ebédidőben, úgy nézett ki a dolog, mintha a kapott gyógyszerektől javulna, persze a fájdalomra folyamatosan szedni kellett tablettákat. A reumatológus által előírt kezelések is mintha kicsit enyhítettek volna a tüneteken.
A tavasz hamar eljött, a fák rügybe borultak, a virágok hajtani kezdtek, a nap is egyre többet sütött, öröm volt a szabadba lenni. De ez már más tavasz volt, mint az eddigiek. Edit nem gyűjtögette a vetőmagokat már időrendi sorrendbe, már nem nevelt palántákat a fóliába, ahogy eddig. Ezeket a feladatokat Károly vette át feleségétől. Már jó ideje kijártak vasárnaponként a piacra árulni a felesleges zöldségeket, gyümölcsöket – nyugdíj kiegészítésként, így mondták – eladták, az évek során egész jó közösség alakult ki az ottani árusok között. Szerettek oda járni.
Erről a szokásukról nem mondtak még le, Edit inkább csak árult, Károly végezte a fizikai munkát, de úgy tűnt, élvezik az ott töltött időt, jókat beszélgettek az ottaniakkal, egy házaspárral különösen jó baráti kapcsolat alakult ki. Nem jártak össze, de telefonon tartották a kapcsolatot hétközben is.
Ezt többször meg is említette Edit a lányának, Anikó pedig örült neki, hogy édesanyja csillogó szemekkel mesélt róluk.
Közben kiderült, mikor lesz Tamás diplomaosztója, elkészültek a meghívók is erre az alkalomra.
Edit készülődött már az eseményre, hiszen először volt ilyen a családban, Tamás jogi egyetemet végzett, eddig arra sem volt példa, főleg, hogy doktori címet szerezzen valaki.
Eljött a nagy nap, elutaztak Budapestre. Edit nem volt túl jól, bekapott egy fájdalomcsillapítót és egy tartalék cipőt is betett a csomagtartóba, ha esetleg szükség lenne rá, ez volt a legkényelmesebb lábbelije.
A közelben találtak parkolóhelyet, de azért onnan is kellett gyalogolni legalább ötven métert.
Editen látszott, hogy nehezére esik menni, de nem panaszkodott. Karon fogta Anikó és a férje, lassan ballagtak az Eötvös Lóránd Tudományegyetem felé. Gábor előresietett ülőhelyet foglalni.
Nagyon szép volt az eskütétel, a diplomák átadása, mindenki elérzékenyült és egyben nagyon boldog volt.
Az ebédet Szentendrén egy Duna-parti vendéglőben fogyasztották el, majd délután négy óra körül indultak haza. Tamás és barátnője Budapesten maradtak, a nyaralásukra készülődtek, megünnepelve, hogy egy korszak lezárult az életükben. Hazafelé Edit egész úton aludt a kocsiban, Károly egy szót sem szólt.
A következő napokban felgyorsultak az események, Edit sírva hívta fel Anikót az egyik reggelen. Elpanaszolta, hogy már a fájdalomcsillapító sem nagyon hat és a jobb lába forgótól lefelé iszonyatosan fáj.
– Ez így nem maradhat tovább anya! Valahonnan el kell indulnunk valamilyen szakorvosi vizsgálattal! Nyugodj meg, felhívok egy idegsebészt, hátha tud fogadni sürgősen privát alapon! – vigasztalta Anikó.
Összeszűkült gyomorral, kétségbeesve hívta Anikó a magánrendeléseket, a szabadságok miatt nem nagyon tudtak időpontokat adni, de a negyedik helyen három nap múlva fogadta egy idegsebész. Szerencsére Anikó délelőttös volt, így el tudta vinni a megbeszélt időpontra.
Károly is velük ment, ami nem volt baj, mert ketten könnyebben tudták segíteni Editet a gyaloglásban.
MRI vizsgálatra küldte a doktor, amit ott helyben meg is csináltak, az eredményről CD-t kaptak és soron kívül visszamentek az idegsebészhez. Egy darabig nézte a kapott eredményt az orvos és a beteg asszonyra nézve ennyit mondott:
– Sajnos nagyobb a baj, mint gondoltam! A negyedik és az ötödik csigolya között daganat alakult ki, emiatt fáj az Ön karja és lába, mert oda sugárzik ki a fájdalom. Ami rossz hír, hogy ezt műteni nem lehet, mert nem olyan helyen van. Azt is el kell mondanom, hogy ez már valószínű, hogy valamelyik szervből áttétes, nem itt alakult ki elsődlegesen. Mindenképp keressen fel egy onkológust asszonyom a további kezelések érdekében!
Ezt hallva Anikó hirtelen gyengeséget, remegést érzett, majdnem leesett a székről. Erősnek kellett mutatnia magát, amikor édesanyjára nézett, mert Edit csak bámult maga elé, meg sem tudott szólalni.
A rendelőből kiérve Anikó elmesélte az apjának a diagnózist és még hozzátette:
– Nem szimulált. Ha előbb szóltál volna, hogy anya ilyen beteg, előbb jutottunk volna orvoshoz! Hibásnak tartalak téged is, hogy eltitkoltad előlem! – mordult az apjára Anikó.
…