Carpe Diem

Az élet peremén

Bevezetés


A könyv témája egy hétköznapi ember a világ milliárdjaiból; egy, akinek az Isten nagyon nehéz keresztet ajándékozott. A könyvben szereplő felveszi a harcot mindennel, főleg ami betegségét illeti. Könyvírással bárki próbálkozhat, de halálos betegséggel küzdő ember már jóval kevésbé fog hozzá, hogy megmutassa, így is lehet szépen élni. 47 éves vagyok, többen fiatalabbnak gondolnak, látnak, mert mindig a fiatalság, a bátorság és a küzdés van az arcomon. Ez a könyv azért is született meg, mert amikor az ember megbetegszik, akkor igazán átértékeli az életét. Addig nem is veszi komolyan, mi is az élet, és mennyit is ér. És még egy fontos dolog, ami nagy erőt adott a könyv megírásához: sok magyar és szlovák ismerősöm azt mondta, hogy egy ilyen örök boldogságban úszó fiú adja meg az esélyt az embereknek, hogy betekinthessenek az életébe.
Mit jelent a cím, Carpe Diem? Sokan úgy értelmezik, hogy „élj a mának” vagy „élvezd az életet”. Valójában Horatius gondolata: minden napnak szakítsd le virágát, azaz használd ki az időt. De vajon az egészségi állapot és az életkörülmények mindezt hogy teszik lehetővé?
A sok-sok szenvedés ihlette a következő versemet:


Bánat

Bánat marja lelkem,
Meddig tart az életem?
Küzdök a napokért,
A percekért, a hónapokért.

Megfogadtam, nem adom fel a reményt,
És továbbra is keresem életem értelmét.
Küzdeni fogok örökké,
Életem csak az örömé!
Sokan sajnálnak, tudom,
De feladni sohasem fogom!

Bánat marja lelkem,
Merjem-e, vagy ne merjem?
Úgy döntök, merem,
Ahogy tudom, megélem.
Gondolkodom. Miről?
Az életről.
Hisz’ én csak tisztelem.
Elgondolom, mit szenvedhet,
És megkapja-e a kellő tiszteletet.
Bár meggyógyíthatnám,
Elveszített életét visszaadnám.
Az álmok néha valóra válnak,
Főleg, ha álmaink ugyanabból állnak.
Éjszaka folyton ezt álmodom:
A betegség súlya… SOHA TÖBBÉ nem pihen vállamon!


Gondolataim a versről

Ezt a verset kollégistaként írtam, tehát 2002 körül. Hogy miért Bánat? Mert nagyon szomorú voltam, hogy a kollégiumban olyan kilátástalannak láttam, éreztem az életem. Búslakodtam ez miatt, és emésztettem magamat. Úgy éreztem, mintha meg akarnék halni, küzdöttem már mindenért. Egyszer csak fordult a kocka: nem szabad semmilyen reményt feladni, és küzdeni fogok életem végéig. Nincs önsajnálkozás, nincs feladás, mert aki feladja, az a szememben gyáva, ha megöregszem, akkor lehet végképp elmenni. Tudtam, hogy sajnálnak, de nem szerettem, ha ezt megmondták. Ki akartam harcolni, hogy amit szenvedéssel elértem, azért tiszteljenek. Mindenáron meg akartam gyógyulni, fel akartam ébredni a rossz álomból, de ez az álom a valóság. Gyakran töröm a fejem és azon agyalok, hogy a szüleim közel vannak a hetvenhez. Mi lesz velem?
Nagyon sok kérdés megfogalmazódik az emberben. Majd egy ebédnél elsütöttem ezt a hülyeséget:
– Anyu, én hamarabb meg akarok halni, mert nem tudnám túlélni, hogy ti meghaltok.
Na ugye, aki Gizi anyut ismeri; nekem esett.
– No, ezt amilyen gyorsan kiötlötted, olyan gyorsan felejtsd is el, mert az úgy szokás a világban, és nálunk is, hogy a gyerek temeti el a szüleit, és nem fordítva.
Igaza van. De akkor is!
Fontos és alapvető, hogy amikor meg kell küzdeni a legrosszabbal, ne az jusson az eszünkbe, hogy le kell győzni a nagy oroszlánt vagy a kígyót, hanem fel kell venni a harcot az életért, s legyőzni a kórt, a betegséget, és sajnos ez a legnagyobb probléma. Célom van a könyvvel: szüksége van a világnak az ilyen megtörtént esetek megjelenésére, hiszen akik ismernek, szeretnek, azok azért olvassák, sajnos a gonoszok meg az ilyen esetekre vannak kiéhezve. Bízom benne, hogy a sztorikon és a történeteken keresztül jobban megismernek, s a betegségek oldaláról jobban megértenek majd.
Nem találtam fel semmit, de ha elolvassák a könyvet, látni fogják, hogy próbálok tanácsot adni, miszerint a rossz helyzeteket is meg lehet, meg kell élni – de hogyan is lehet kezelni? Hogyan lehet az életben a pofonokat kivédeni? Hogyan lehet gyorsan jókedvből sírni, és fordítva? Meglátni, ki a támasz, ki a kígyó, ki az, aki csak a szemedben mutatja a szépet, és ki az, aki tényleg segít, és nem vár milliókat, hanem csak egy puszit és egy köszönömöt.




1 fejezet


1.1 Életrajz – Gyermekkor – óvoda – alapiskola

1978. február 23. születtem Vágsellyén. Édesapám Bergendi Csaba, 70 éves, autószerelő a szakmája, de víz- és gázszerelő volt egyetlen munkahelyen, ami ugye ebben a világban ritka. 60 éves koráig dolgozott, majd megbetegedett. 2015-ben infarktust kapott, majd 2020-ban szélütést élt át. Anyu lélekjelenléte mentette meg, mert ő vitte be. Éppen kente a reggelinél a sajtot, alig forgott a nyelve, de 20 percen belül orvosi ágyon volt a Kramáre kórházban, a JIS-en, a neurológián. A nyakerét már többször zárták el vérrögök, s olyankor újra átél egy szélütést. A szívébe már egy „esernyőt” építettek be, hogy az erek el tudják látni vérrel. Jelenleg a kezei remegnek, volt csigolyatörése, és Alzheimere van, most francia mankóra szorul.
Édesanyám szül. Szőcs Gizella, 68 éves, elárusítónőként dolgozott 34 éves koráig. Jelenleg nyugdíjas, kedvenc időtöltése a keresztrejtvényfejtés, a főzés, a kertészkedés. Ő ápol engem s apámat, pedig ő maga is komoly beteg. 2000-ben rákot diagnosztizáltak nála, s azóta már kétszer műtötték, túl van a kemoterápián és sugárkezelésen, de sajnos a gyilkos kór folytonosan ott van: eperák, és a mellében daganatok. Szenved a méhnyakrák belső égetésétől, a mai napig hasmenések sorozata bántja és vizelési gondjai is vannak.
Én egészségesen születtem. Anyunak többen mondták, hogy vagy ikrei lesznek, vagy egy kisebb elefánt, mert nagyon nagynak mutatkoztam. Hát így is lett: 4,10 kg és 58 cm hosszú baba lettem. A gyerekkorom általánosan zajlott, mindenféle gyerekbetegséget abszolváltam, csak valahogy a bárányhimlő maradt ki, pedig anyu még a két szomszéd lánykához is átküldött játszani, amikor ők voltak himlősök. Sajnos csak 13 éves koromban kaptam meg, s ez hozta is a bajt csőstül.
A születésem után az apai nagyszülőkhöz költöztünk Vágkirályfán, de csak karácsonyig maradtunk, mert sikerült Vágsellyére, panelházba költözni, ahol 2005-ig éltünk. Itt jártam magyar tannyelvű óvodába. Azt mondták, helyes, jó fiú voltam. Dereng vissza pár emlék: volt egy nagy szerelmem, Mikus Joli óvónéni lánya, Jutka. Meg voltam érte csikkadva, séta közben csak az ő kezét akartam fogni.
1984–1992 a Vágsellyei Magyar Tannyelvű Alapiskolába jártam. Mai napig fantasztikus iskola, nagyon szerettem odajárni. Kiváló pedagógusaim voltak, akiknek sok mindent köszönhetek: tudást, kitartást, bátorságot. Kiemelném, hogy kiváló, híres emberek kerültek ki innen: politikusok, pedagógusok, történészek, orvosok, közgazdászok, jogászok és még sorolhatnám, akik magyar nyelven szerezték tudásukat.
Azt lehet mondani, hogy már hároméves koromtól nagyon szerettem nagyiéknál Vágkirályfán, különösen az anyai ágon, mert a másikról nem tudok igen jót mondani. Azok az unokák tudnának, akik kaptak az életinduláshoz finanszírozást. Én is kaptam a fejemre, inkább összeget nem is írok, mert akinek gyengébb a szíve, azzal végezne. Még nem szóltam a két nagypapámról. Anyu részéről Józsi papa, aki egy áldott jó lélek volt; kirándultunk, bicikliztünk. Az aratások után annyi gabonát böngésztünk a határban, hogy megvolt a tyúkok, libák tápláléka őszre. Elvitt a királyfai vízierőműhöz, ahol felfogják a Vágot, s ott egy turisztikai részt alakítottak ki. Lehet a Vágon hajókázni, vízibiciklizni, a töltésen kerékpározni; remek, sportra való hely. Van ott egy jó étterem, és ott ettünk nagyon finomakat. Míg élek, el nem felejtem: volt ott egy régi retró zenegép. Mindig kaptam apitól egy koronát, és felraktam az Elefántdübörgés c. dalt, hát fantasztikus volt, csak sajnos 1993-ban api itt hagyott bennünket. Szívbeteg volt, mert őt a németek elfogták. Mint levente, német fogságba került, és ez nagyon megviselte. 1993-ban, egy vasárnap délelőtt a templomba vezető úton az Úr magához szólította – ha még öt perccel tovább dobban a szíve, akkor a misén éri a halál.
A másik nagypapa, Fercsi, úgy fogta meg Robi unokáját, hogy ha voltak lagzik, ő volt a borospince vezetője, ő felelt az italokért, én meg 3-5 évesen kis futár voltam. Halványan emlékszem, hogyan szedtem le a poharakat az asztalokról. Újabb emlék ugrik be, a dinnyézés, mert ő össze tudta hozni a családot, aput és a testvérét is. Felszedtük a dinnyét, 12 évesen traktort vezettem, és másnap reggel irány a pozsonyi, a bazini piac. Jött velünk az unokatesóm is, és csak estére értünk haza. Fájó, hogy ma már nekik én semmit nem jelentek, rugdosnak belém, ahol lehet.
Alapiskolában az első két év szuper volt. A tanulás jól ment, csak a szlovák nyelvvel voltak gondjaim. Ebből volt az első szóló kettesem, a tanítók mindvégig mondták is a szülőknek, hogy „Robinak kicsavarodik a nyelve, ha szlovákul kell beszélnie”. Mivel a könyvem a betegségeimről is szól, hát elsős koromban mindig fájt a hasam alja. Befektettek egy hétre kórházba megfigyelésre. Emlékszem, hoztak egy kis kannányi sós vizet, amit meg kellett innom. Ha ezt kihányom, akkor vakbél, mondták. Úgy is lett, de annyira sírtam, hogy nem műtöttek meg, hazaengedtek. Majd két napjára olyan görcsöm lett, hogy aznap este már meg is műtöttek. A szerencsém az volt az orvos elmondása szerint, hogy ha elfakadt volna, nem biztos, hogy túlélem. Csak egy kis kitérő: apunak a ’80-as évek elején elfakadt a vakbele. Már olyan stádiumban volt, hogy ki akarták venni a bélrendszerét, de egy pozsonyi professzor megmentette. Annyit csinált vele, hogy kivette az egész bélrendszerét, lemosta és visszarakta. Apu 3 nap után mehetett haza. Az is már kész pokoljárás volt. Anyu talpraesetten nem adta fel: ha bárkitől jó tanácsot kapott, már vitte is aput kezelésre. Hisz’ anya elárusító volt, több száz ember megfordult annak idején a boltban, és gyakran kérdezgették, hogy hogy van a férje.
Akkor, ha a nagyszülők nem találtak ki valamilyen programot vagy munkát, elmentünk biciklizni a vasúthoz, arra vezetett a Budapest–Prága vonal. Az út mellett a határban, ha jól emlékszem még, voltak szalmabálák, de azok a hatalmasak. Hat volt egymásra rakva. Felmásztunk a tetejére, s a földre szalmából nagy kupacot hordtunk össze, majd abba ugráltunk nagy élvezettel. Egy kanális is volt a közelben, abból öntöztek, míg tönkre nem vágta az idő. Na, a kanális volt a bunker, pontosabban a zsilipek, mert felmentünk a vasútra, és köveket raktunk a sínekre. Majd amikor jött a vonat, fedezékbe vonultunk, mert a porrá zúzott kövek csak úgy szikráztak. Anya délután, amikor jött értem, megkérdezte, hogy merre jártam Jánossal. Én mondtam, hogy a szalmakazalban ugráltunk és…
– Nincs „és”, folytasd – mondta ő. – Ki volt az a két alak a vasútnál?
Megállt bennem a levegő. Miután észbe kaptam, bevallottam, hogy voltunk vasúton, és követ raktunk a sínre. Nagyon megszidtak, hisz’ mi lett volna, ha kisiklik a vonat? Mehettem volna a börtönbe. Persze kiderült, hogy apu és nagyapa jöttek haza a vonattal, és ők vettek észre bennünket. Tehát nem érdemes hazudni, mert anya szeme mindenhol ott lehet!
Már nagyobbacska voltam, hát megtanultam a biciklin a kormányt elengedni, aztán félrenézegettem, nem előre. Az út szélén állt egy személykocsi, s puff, nekimentem. Gondolhatják, a vázas biciklin a bimbamokat megütöttem, kiszaladt a levegő belőlem.
Sok sztori kötődik még a nyarakhoz és a biciklihez. Egy szép napon kerékpárra pattanva elindultam a töltésen a vízerőműhöz, majd a biciklizés közben berepült egy csúnya bogár a nadrágomba, s olyat csípett a combomba, hogy leugrottam. Gyorsan lehúztam a gatyeszt, és a rovart agyontapostam a gatyával együtt. Az arra járó turisták azt hitték, hogy megzavarodtam.
A következő eset, amikor a halastó felé kerekeztünk az unokatestvéremmel, és hát a sok pollen – a betegségemből kifolyólag – meghajtott engem. Sehol semmi papír nem volt, fogtam hát egy marék kaszált gyomot, és azzal elvégeztem a törlést, de ezt úgy képzeljék el, hogy még száraz vadtövis is volt közte. Hazamentem, megmosdottam, s anyuék egyesével szedték a déli részemből a tüskéket, és jókat nevettek a szerencsétlenségemen.
– Még mi fog veled történni? – mondogatták.
Az iskolában is jöttek a bajok, a problémák. Az osztályfőnökünk idegileg kissé labilis volt, még botja is volt. A rosszaknak olyat vágott vele a tenyerébe, hogy elköltöztek belőle az idegszálak. Végül beutalták kórházba, idegbeteg volt. Anyáék is panaszkodtak, hogy már az ő korukban is verekedett: bot, vonalzó, mutatópálca – minden törött és hajlott.
Helyettesítő tanítónénit kaptunk. Én úgy gondoltam, veszek ki szabit, ha nincs tanítónénink, s csak úgy elüldögélek az óráin. Otthon az a szöveg ment, hogy nincs házi feladat, meg tanulnivaló sem. Na, de egyszer kihívott felelni, semmit nem tudtam, az ellenőrző könyvbe pirossal beírta, hogy „a gyerek rendszeresen nem készül az órákra”. Amikor ezt hazavittem, anyummal fordult egyet a világ, s elcsípte a frakkomat, kaptam is érte. Sajnos a sok kiesést nem tudtam pótolni, s persze 5 db 5-öst is kaptam, hát jobbnak láttam eltenni a kiskönyvemet. Azt hazudtam, hogy a tanítónéni beszedte. Persze anya rájött, hogy hol van, mérgében gőz távozott az orrán és a fülén. Soha nem vert meg, de akkor igen.
Még olyat is csináltam, hogy a tízóraimat az iskolában nem ettem meg, hanem otthon, a Škoda játékautós dobozban gyűjtöttem. Nem volt annyi eszem, hogy hazafelé jövet az iskolából a kukába dobjam. Hát anyu egy szombati takarításkor mondta, hogy „te Robi, olyan állott szag van a szobádban, olyan büdös penészszag”. Én csak sunyítottam. Anya a végére akart járni és megtalálta a dobozt, tele szőrös kenyerekkel. Majdnem infarktust kapott, és kijelentette:
– Hogyha te az étellel így bánsz, akkor nem pakolok többet, éhen maradsz. Nem azért kelek reggelente korán. Ha te így, akkor én úgy!
Majd apu szíve esett meg, hogy szegény gyerek nem kap egy hónapja tízórait, aztán ő pakolgatott, s attól kezdve megettem az ételt.
Picit jobban nekiültem a tanulásnak, de negyedikes koromban jött a mélypont. Majdnem 4-es is lett a sok-sok hármas mellett a bizonyítványomban. Ötödiktől valami miatt megváltozott minden; talán eszesedtem, vagy a bűvös szöveg – ha nem tanulsz, akkor jó leszel a tehenek mellé az istállóba –, nem tudom, de javultam, még a szlovák nyelvvel is barátságot kötöttem. Én a mai napig nem a próbáltam ki a dohányzást, a linkség sem volt jellemző rám.
Hetedikes koromra szépen összeszedtem magam, de minden másik héten beteg voltam. A gyerekorvos mindig antibiotikumokkal látott el. Egy hetet jártam suliba, majd megint beteg lettem. Emlékszem, olyan beteg voltam, hogy anya feléről Gizus nagyi ott sírt felettem, hogy „a Robuska meg fog halni”. Aztán jött a feketeleves: megfogott a bárányhimlő, s az teljesen taccsra vágta a szervezetem, az immunitásom. Utána olvastam, hogy hároméves korig általában kijön. Ha annak idején, a kommunizmusban a gyermekorvosom kitanulhatta volna az immunológiát, de sajnos nem tudta, mert az olyanok kerültek oda, akik nyugdíjazva voltak, és tagjai voltak a kommunista pártnak. Képzeljék el: a pubertás és ez a betegség. Egy pohár teát nem tudtam lenyelni, a számban az afták a bárányhimlő miatt ultra nagy hólyagokká váltak. A testemen annyi piros kiütés jelentkezett, hogy nem volt elég egy folyékony púder. Kijárt a gyermekorvos, hogy mi lesz velem, vártuk a megváltást, hogy átmenjen. Három hét után olyan gyengülés jött rám, hogy a kanalat nehéz volt felemelni. Tisztára tönkretette az immunistásomat.
A gyerekorvos közben elküldött egy 58 éves antiimmunológushoz. Ha annak idején ketten összefogunk anyával, a tudományunkkal többre mentünk volna, mint vele. Mikor meglátott, voltam vagy 2 m, mint a dióverőléc. Azt mondta, de szlovákul:
– Milyen nagy vagy, járhatnál kosárlabdázni!
Kiírt egy Zaditen nevű gyógyszert, és megvolt a gyógyítás. Megnyugtatott minket, de főleg magát, hogy „a fiú meg fog gyógyulni”. Ezt egy galántai orvos is megerősítette, hogy kapok egy injekciót, és a betegségnek híre-hamva. Ha ez így történt volna, ennek a történetnek nincs folytatása, vagy meg sem íródik, de hát nem így történt.
Talán ha hamarabb elkerülök Pozsonyba kezelésekre, akkor teljes életet élhetnék. Lehetne család, lehetne minden, de ha nincs egészség, akkor nincs semmi. Hiába van nyugdíjam vagy esetleg pénzem, nem tudom élvezni, csak átértékelve élni ezt a nagybetűs életet. Higgyék el, anyuval már egy kiskanálnak is tudunk örülni. Tudom, hülye példa, hát akkor hadd mondjak egy másikat. Akinek nincs baja, nincs betegsége, pl. mint anyumnak a rák, azok egy autónak tudnak örülni. Mondom is, hogy karácsonykor nem kell ajándék, legyen egy fenyőfa és elég, nem kell semmi, csak szeretet és nyugalom.
Volt még fogorvos-sztori is. Akkor még mindenkinek ellenőrzésre kellett menni a fogászatra. Az iskolánk tanulói Lozsi doktornőhöz tartoztak. Öten elmentünk, köztünk Takács Denisza is, aki elsőként ült a székbe, s mi kint elsápadva hallgattuk a fúrás hangját. Egyszer csak halljuk ám:
– Nyisd ki a szád, mert széttépem, te lány, akkora pofont kapsz!
No, Denisza nem késett, puff egy pofont a dokinak, aki elkezdett nyeríteni:
– Menjetek, takarodjatok, felhívom az igazgatónőt, kettes magaviseletet kaptok…
Deniszának félig kifúrva a foga, közben hívta az idegroncs az igazgatónőt. A suliba érve már a lépcsőház felső fokánál várt bennünket az igazgatónő. Denisza kezdte volna mondani:
– De igazgató…
Ő pedig csak csitító hangon mondta:
– Pszt, csitt, csitt, tanítás van. – Mosolyogva folytatta: – Menjetek be az osztályba, jövő héten egy másik fogorvoshoz mentek.
A fiatalabbik Czakó dokihoz csak úgy verekedtünk, ki menjen be hamarabb, és nem lett kettes magaviselet sem.
Osztálytársammal, Boros Marcellal egy panelban laktam. Ő most az innsbrucki reptéren dolgozik a checkingen, ő adja ki a bőröndre a papírokat és a bordenkártyát. Mindennap hozta a házi feladatot, és vigyázott rám. Gizus nagyi főzött finomakat, én tanulgattam, és olyan jó eredményeket értem el, hogy nyolcadik félévére teljesen kitüntetett tanuló lettem.
Szüleimmel minden évben kirándulgattunk. Többször jártunk a Balatonnál (Fonyód-Bélatelep), Myjaván, télen gyakran a Magas-Tátrában. Az utazások a későbbiek során is vonzottak, és ha lehetőségünk volt rá, a világ több pontját is bejártuk betegségeink ellenére.
Világéletemben cukrász akartam lenni, már ötödikben bejelentettem az osztályfőnöknek. Mindenki mondott valamit, félévente módosították a pilótától a rendőrig, a kamionosig, de én notóriusan cukrászatot írattam be, és a végleges jelentkezési ívre is ez került. Egy másik fiú, Zsolt, ő mindig hentes akart lenni, az apja is az volt, ma Pereden egy menő húsfeldolgozója van.
Köszönet a vágsellyei magyar alapiskola tanítóinak, akik rendes alapokat, hatalmas tudást adtak, és ebből lett egy szakmunkáslevél és egy mesteri oklevél, amivel a mai napig taníthatok cukrászokat, és három diploma, valamint PhD fokozat. Nem sorolom a sok-sok tanítónénit és bácsit, de örökké hálásak lehetünk nekik. Tudásunkat a világ minden táján tudjuk hasznosítani. Egy alkalommal Ananheiben, Los Angeles mellett találkoztam egy honfitársunkkal. Nem tudom, ki volt, de azt mondta: a Vágsellyei Pázmány Alapiskola Vágsellyén nagyon híres. Vele is megállapítottuk, hogy nagy köszönet mindenkinek, azoknak is, akik már nyugdíjban vannak, vagy akik már nincsenek köztünk, vagy akik átvették a stafétát. Isten áldja őket, hogy még 1000 év múlva is ilyen szinten tudjanak kiképezni gyerekeket.
...