A bankrendszer vándora voltam

Egyperces történetek az állami banktól az állami bankig

Előzmények…


Ludwig Wittgenstein a „Logikai-filozófiai értékezését” azzal zárja: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Mi innen kezdjük történetünket…

Nem voltam túlságosan sikeres az egyetemi éveim alatt. A közgázra azért kerültem, mert érdekelt a szociológia és a filozófia. Nem vagyok a számok embere, igazán soha nem érdekelt a mennyiségi többlet. Bankosként sem értettem azokat, akik fél százalékért feláldozták volna anyjukat-apjukat.
Az olvasmányok közül az emberi esszéket szerettem olvasni: rövid, tömör gondolatok, a szellem fényképei…
Az egyetemi sikertelenségről a következő legjellemzőbb történet jut eszembe, amely szinte anekdotaként keringett az egyetemi barátaim között:
Bement a filozófiavizsgára egyik csoporttársam, és a tanár megkérdezte tőle:
– Mit tudsz Marx Károlyról?
– A talpáról a feje tetejére állította Hegelt…
– Jól van, 3-as…
Én következtem, tanár azt kérdezte tőlem:
– Marx melyik műveit ismered?
Elkezdtem sorolni: A tőke, a Kommunista kiáltvány, Politikai- filozófiai kéziratok…
– Mi írt Marx 1844. március 14-én?
– Mondtam: Politikai-filozófiai kéziratok.
– Nem jó, 3-as…
Mindig gurgulázva nevettek barátaim, ha erre a jelenetre gondoltak.
Volt néhány tanárom, akikre felnéztem, akiket próbáltam követni, de azok sem értékelték igazán rajongásomat…
Talán ez a frusztráció ösztönözte a szellemi bizonyítási kényszeremet, mely miatt doktoráltam, írtam két banki-pénzügyi pályadíjas tanulmányt és egy kiadatlan vitairatot, melynek a címe: Bankhiba.
Az egyetem végére az érdeklődésem a szervezetelmélet, a döntéselmélet és az emberi érdek felé fordult.




Tanulóévek


1985. szeptember 2-án léptem be a Magyar Nemzeti Bank kapuján, mint a 2. Vegyipari Osztály főelőadója. Érdekes helyzet, hogy sem a főosztályvezető, sem az osztályvezető nem azok voltak a belépésemkor, akik engem az intézménybe felvettek. Két fiatal kapott lehetőséget, és az elődeiket is előléptették. Osztályvezetőm dr. Jánokiné Balogh Mária dr. lett, az egyik legbriliánsabb pénzügyi elme, akivel pályám során találkoztam. Nem véletlen, hogy pályája végén és csúcsán a legnagyobb magyar bank legfőbb döntéshozója volt. (Írásomban csak azokat nevezem néven, akikről a legnagyobb tisztelettel tudok – ennyi év távlatában is – beszélni.)
A legemlékezetesebb – hozzá kapcsolódó – történetem a következő:
Mint pályakezdő, igen nagy igyekezettel készítettem el a hitel-előterjesztéseimet. A munka végeztével (?)büszkén tettem le Marika asztalára. Valami mély báj és könnyedség sugárzott róla. Mindig derűs volt. Ült az asztala mögött, és lapozta az előterjesztésemet. Lapozott és rámutatott valamire, megint lapozott – ilyen sebességgel, ahogy leírom –, ismét a lapra bökött egyet – így ment végig a tízen plusz oldalon, s mondta, hogy ezek az adatok hibásak.
Fiatalos lelkesedéssel megkérdeztem:
– Honnan tudja?
S jött a megsemmisítő válasz:
– Logikailag nem helyesek.
A hátamon folyt a víz, és belesüllyedtem a székbe. Akkor még nem tudtam, hogy lehetséges ilyen átlátó képesség és tudás…

Életem egyik legnyugodtabb munkaidőszaka ez a két év volt. Minden rendben, fegyelmezetten és pontosan folyt. Abban az időszakban, ha azt ígértük az ügyfélnek, hogy a számláján június 30-án lesz ott a pénz, akkor volt az ott, és nem június 29-én és nem július 1-én. Súlyos megállapítás, de ezt a pontosságot azóta sem tudtuk elérni. Ma minden a gyorsaságról szól, de soha nem a pontosságról. Én ezt – férfiasan – csak korai magömlésnek hívom.
A munka végtelenül szabályozott keretben zajlott. Reggel nyolc órakor kávéval kezdtünk, és lett osztályértekezlet, mely láthatatlanul ment át feladatkiosztásba. Utána mindenki ment a saját helyére, és dolgozott. Soha egy hangos szó, vagy idegesség. Ebéd pontosan. Délután mindenki beszámolt a munkájáról, elolvasta az aktuális utasításokat és láttamozta azokat.
Délután ötkor mindenki távozott a munkahelyéről: a munka el lett végezve, és nem volt túlóra. Miért is lett volna? Mindenki tudta a dolgát.
Találkoztam szakmai nagy öregekkel; az osztályigazgatókkal. Lehetett látni, hogy ha dr. Horváth osztályigazgató beleszól a telefonba, a vonal másik végén vigyázzban áll a partner.
Ezen szakemberekről szólt az a mondás az MNB-ben, hogy bementek a MNB elnökéhez, és tudásukkal és fellépésükkel „az Államtitkárból állampolgárt csináltak…”
Az egyetem elvégzése után Apám nem támogatta, hogy rögtön bankban helyezkedjek el. Azt mondta, tanuljam meg, mi folyik a való életben, mivel mindennek az alapja a termelés.
Az volt a véleménye, hogy a bankosok – ezen tapasztalat hiányában – rátartiak és úgy gondolják, ők mozgatják a világot. Sokszor jut ez eszembe, amikor fiatal kollégáimra nézek. Meg kell tanulni az értékek helyes rendjét.
Volt egy kézbesítő a MNB-ben, Emil bácsi, aki akkor, közel nyolcvan évesen is, kettesével vette a lépcsőket és vitte a számítógépes leporellókat az osztályoknak. Először kicsit furcsa volt, hogy jobban ért az adatokhoz, mint sok szakértő, idősebb hitelező, munkatárs, de amikor megtudtam, hogy dr. és okleveles könyvvizsgáló, megértettem mi a munka és a szakma iránti alázat, mely ilyen szolgálatbanis megtestesül.
Többször élvezettel hallgattam, hogyan folyt a munka a háború előtt a MNB-ben, például mi volt váltóleszámítolás folyamata. Ez még azelőtt volt, amikora váltót csak hírből ismertük. De közeledtek az új szelek.
A MNB-be való belépésem előtt kértem az egyetemi barátaimat, adjanak valami szakirodalmat, hogy felkészüljek egy kicsit a leendő munkámra. Megkaptam a Speciális banküzemtan című, öt vékony kötetből álló egyetemi jegyzetet. Nagyon „hasznos” volt például tanulmányozni a bolgár bankrendszert, melyről a jegyzet egyik kötete szólt.
– Ennyi!? – kérdeztem.
– Ennyi – volt a válasz.
Maradt két könyv. Arthur Hailey Bankemberek című regénye, melyből a későbbiekre vonatkozóan azt tanultam, hogyan kell az ügyféltérben hangosan reklamáló ügyfelet elkülöníteni, nehogy zavarja a többi várakozót. Ez, mint későbbi fiókigazgatónak, igen gyakorlatias ismeret volt.
A másik könyv„ A svájci bankok rejtélyes világa” című kötet volt. Ebből leginkább a válságciklusokra – mely akkor Magyarországon rejtve volt – emlékszem. Mi, bankok – ma már így mondom – rászállunk egy-egy tevékenységre, ágazatra, hitelformára, és addig finanszírozzuk közösen, amíg tönkre nem tesszük azt. Ezen ismerettel – mintegy 10 évvel később – szembesültemelőször a gyakorlatban, és megértettem, mit jelent és honnan ered a nem banki standard fogalma. Erről későbbi
egypercesem szól.

Amit Laci megtanul, azt László sem felejti el, avagy a klasszikus elvek…
Mivel elméleti ismereteket nem tudtam akkor még szerezni, amentorok gyakorlati tanításán csüngtem.(Itt most néhány szakmai megjegyzést teszek, mivel ez az írás egy szakmai önéletrajz, de nem túl mélyen érvelek mellettük, hiszen az írás azért mégis laikusoknak szól.)
Én még – ma ezt még jobban látom – az old school tanításait szívtam magamba. Régi, avagy klasszikus iskola, a konzervatív banki értékrenddel a közepében.
Kezdjük egy egyszerű állítással. „Hitel csak hitelképes vállalkozásnak adható”. Micsoda önellentmondás, hiszen ez természetes – gondolja a laikus.
De ha részekre bontom a hitelképesség meghatározását, már látható, hogy csak nem olyan egyszerű ezt az alapvető szabályt betartani.
Mestereim a következőkre tanítottak:
– Bevételeit folyamatosan (évről évre) növeli – szólt az elv, és már megtapasztaltam, hány stagnáló, vagy csökkenő bevételű vállalkozást próbáltunk meg az évek alatt megfinanszírozni.
A bankok időszakonként kísérletet tesznek arra, hogy hitelképtelen ügyfeleket is megfinanszírozzanak (piacbővítésük érdekében). Így történt ez az amerikai subprime-válság idején is. A következményei ismertek.
– Nettó jövedelme az adósságszolgálatra elegendő.(Annak a fele!) A nyereségesség kérdése, mely Magyarországon kalkuláció kérdése, s nem beszélek arról, amikor eleve veszteséges vállalkozások finanszírozására tettünk kísérletet. De jó volt tudni, hogy van/lenne szakmai alapja, amit csinálunk. Egy idő után tudtam, ha egy szakmai elvet megsértünk, akkor az elv megsértődik. Nagyon nem lehet büntetlenül rögtönözni.
– Tud megfelelő biztosítékot nyújtani. Ez a leghírhedtebb hitelképességi elv. Amikor gúnyosan a bankokról beszélnek, erre az elvre gondolnak. Bizonyítsd be egy banknak, hogy nincs szükséged a hitelre, és akkor ad neked! Igen, a fedezet ezt is jelenti: akkor adnak neked, ha már bizonyítottad, hogy legalább annyi fedezettel rendelkezel. Sokkal később értettem és tapasztaltam meg, mekkora gondot okoz a feje tetejére állított világ, ahol a banki történet úgy kezdődik, hogy bemész egy bankba és hitelt igényelsz, sőt támogatást kérsz!
A klasszikus, vadnyugati banki történet (és nem a bankrablásé)úgy kezdődik, hogy Jimmy bemegy a bankba, és betesz 100USD-t. Ha három év múlva arra jár, és még megvan a bank(sic!), akkor igényelhet hitelt. Szóval a bank a betéttel kezdődik, és tudni kell azt, mennyit is ér egy pénzegység megőrzése. Hány fiatal ügyfelet láttam életem során, aki azt sem tudta, mik a járulékos költségek, hogy van közös költség, gáz- és vízdíj…
– Megfelelő mértékű tartalékkal rendelkezik (saját erő). Mivel alapvetően beruházás (asszonynéven: projekt) finanszírozásával foglalkoztunk, ez nagyon fontos volt. A gyakorlati intelem az volt, hogy a költségvetés végénél kell kezdeni a hitelvizsgálatot: ha nincs legalább 15% tartalék, akkor ne is kezdj bele. Ma az állam kötelezőként írja elő, hogy a költségvetést mai eszközértékkel teljesen le kell fedni. S ha közben váratlan dolgok merülnek fel, mi lesz akkor? Harmincöt év után vettem elő újra ezt az ismeretet… immár tudatosan.
– A hitel a saját erő kiegészítésére szolgál. A klasszikus ismeretek tükrében sírnivaló, hogy ami leggyakoribb kérdés: „Mi az a legnagyobb hitel, melyet felvehetek?”Amikor a magas finanszírozás kötelezővé vált. A saját erő már csak hab a(hitel)tortán.
– A beruházás/fejlesztés teljes forrása rendelkezésre áll. Tilos volt a fejlesztési forrásokat csökkenteni, vagy kevesebbet adni. A „bank” eldöntötte: vagy a teljes forrást rendelkezésre bocsájtja, vagy semmit. Az alapkérdés az volt, ezen forrásösszetétellel várhatóan a beruházás megvalósítható-e, vagy sem. A mai rendszerben megjelent az elő-/utófinanszírozás jelensége: amikor egy beruházás megvalósul, az állam eldönti, hogy támogatja-e a beruházást vagy sem. De ha már megvalósult a beruházás, joggal merülhet fel a kérdés: ha már készen van, mihez kell a pénz? Vagy utólag egy állami bürokratabeleszól, hogy „ezt nem így gondoltam”, vagy a bank hülye volt, vagy rosszul értelmezte a jogszabályt. Ez nem összeesküvés-elmélet, ez sok éves tapasztalat, hogyan bújik ki az állam a kötelezettségei alól, hibáztatva a folyósító bankot.
A klasszikus elv tehát működik/működne… ha hagynák.
E körbe tartozik, hogy a kereskedelmi/adásvételi szerződésbe a bank nem szól bele. Eldöntötte, hogy csatlakozik-e hozzá – ezt a kifejezést mestereim mondták –, de nem módosítja. Ehhez képest ma a bank kötelező tartalmi elemeket fogalmaz meg. A csúcs az a módosítása az adásvételi szerződésnek, amikor azért írják elő a változtatást, mert nem a bankra szól az adásvételi szerződés. Értelmetlen bürokratikus túltengés.
Mindez csak kis színes volt, ahogy a tanítóim az első héten mondták; felejtsem el a fekete tollat és a javítófestéket. Akkor kissé viccnek vettem ezt az intelmet, de ma, amikor simán látom, hogy fekete tollal írnak alá úgy, hogy utólag nem megállapítható, eredeti-e az aláírás vagy fénymásolt, megértem ezen piciny tanítást. Amikor látom, amint kollégák javítókészlettel törölnek bele egy dokumentumba, már az én hajam is az égnek áll.
Megtanultam, álomba merültem, majd felébredtem és megértettem, milyen fontosak a klasszikus banki elvek.




Apám halála


1986. november 3-án meghalt Apám. Elrendezte a sorsomat, és elment. Előző nap a temetőben keringtünk – halottak napja volt –, és egy sírt kerestünk. Sok 40 év körüli ember sírját láttam, és megszólaltam:
– Milyen jó, hogy Te már túl vagy ezen!
Azóta soha nem mondtam, hogy túl vagyok valamin: vagy így, vagy úgy lesz valami a jövőben.
Apám másnap visszaadta a felügyeletemet a Teremtőnek.
Előtte nem tapasztaltam meg a Mindenható jelenlétét. Hittem, mert neveltetésem így szólt.
A fensőbbséget később Torinóban éltem meg. Addig nem hittem a csillagok erejében, de bankösztöndíjasként a bikák városába vetett a sors. A bika jegyében születtem, így döbbenetes felismerés volt, hogy a bika jegyűeket egy egész város jelképezi. A vagyon és a fensőbbség, ahogy az utca építészeti stílusában megjelenik. A pompa dicsérete, ahogy az épületek díszítései sugározzák. A távolságtartás, amint az olasz utcák szűk sikátorai helyett széles sugárutak jellemzik Torinót. Az e városban lakók egyszerre voltak ismerősek és idegenek, ahogyan az azonos pólusok taszítják egymást. Emberileg is szembesültem önmagammal.
A városoknak lelke van. Pályám végén már tudatosan figyeltem a házak sorsát. Elvetődtem más jegy városába is, így Lembergbe, az oroszlánok városába. „A falak ereje nem kövekben vagyon, hanem a védők lelkében”, hogy Gárdonyi adta ezt Dobó István szájába.
Kinyílt a világ.

A kétszintű bankrendszer: 1987 elejére kialakult a kétszintű bankrendszer. Azért írom így, mert a Budapest Bank 1986 végén alakult meg.
Elválasztották egymástól a bankok bankját és a kereskedelmi bankokat. Én az akkor legnagyobb kereskedelmi bankba, a Magyar Hitel Bankba kerültem, a Nehézipari igazgatóság Vegyipari Főosztályára. Mindenki lépett egyet előre: a főosztályvezető ügyvezető igazgatóvá avanzsált, az osztályvezető főosztályvezetővé vált. Én maradtam helyben, pedig duzzasztott az ambíció.
Január elsejével megszűnt két alapvető szabály: nem volt már kötelező a jövedelem arányos törlesztőrészlet kötelező mértékének (az ún. 33%-os szabály) betartása, és eltörölték a kötelező fedezetvizsgálat intézményét. A bankosok pezsgőt bontottak a felszabadító intézkedésre. Én nem éreztem az intézkedés súlyát, de az ünneplés ténye mind a mai napig emlékeimben él.
A dereguláció elkezdődött. Akkor még nem tudtam, hogy a dereguláció a válságok előszobája, minden válság a korlátozások feloldásával kezdődik.
A bank első elnök-vezérigazgatója Demján Sándor lett, aki a Skála áruházlánc megalapításával és sikerével vált híressé.
Induláskor azt vallotta, hogy egy bankban két fontos ember van: a vezérigazgató és a hitelező főelőadó – utóbbi azért, mert mindet tud az ügyfelekről. Így történt az, hogy az első látogatásakor ketten egy kocsiban mentünk a Taurus Gumiipari Vállalathoz. Végig kérdezett az út alatt, mit kell tudni a cégről. Elképzelhető, a cégnél mekkora meglepetést okozott, hogy én szálltam ki a kocsiból és a vezetőim nem voltak jelen. Ettől kezdve megnövekedett a presztízsem a cég vezetőinek szemében. A tárgyalásból nem sokra emlékszem, csak arra, hogy a nagyhatalmú vezérigazgatónő, mint egy kisdiák felelgetett a banki vezérigazgató kérdéseire. Ekkor szembesültem azzal, hogy egyébként nagyhatalmú emberek között is érzékelhető a hierarchia, ők is pszichológiai nyomás alá kerülhetnek.
Demján Sándor egyetlen bankos tanácsára emlékszem, melyet később sokat emlegettem. „Nem szabad szezonális tevékenységet finanszírozni.”Értsd alatta, hogy csak folyamatos bevétel mellett lehet hitelezni. Később hasznát vettem ezen intelemnek. Gondolom, a kereskedelemből eredeztethető ez a meggyőződése. A másik emlékezetes intézkedése a vezetői összefoglalók bevezetése volt a hitel előterjesztések elején. Mondása szerint „szakmailag igényesen, de röviden(legfeljebb másfél oldalban) kellett összefoglalni a főbb tényezőket. Sokat viccelődtünk és küzdöttünk ezzel. Kezdő finanszírozóként ez combos feladat volt. Csak érett vezetőként tudtam meg ennek jelentőségét, de továbbra is azt látom, hogy ma is a gondot okozza, a lényeg összefoglalása a hitelező munkatárs/beosztott számára, akiknek minden részlet fontos.
A kereskedelmi bankok számára a világ megnyílását a Világbanki hitelezés megindítása jelentette. Elindultak a nagy fejlesztési projektek. A magyar beruházási módszertan kiegészült a világbanki elemzési módszertannal és pénzügyi mutatószám-elemzéssel. A Taurus esetében két nagy projektre emlékszem, az egyik az acél radiál gumigyártás fejlesztése volt Budapesten, másika mezőgazdasági abroncsgyártás megújítása Nyíregyházán.
Az első hivatalos úton Nyugat-Németországban voltam, bankosként ezen beszerzéseket kísértem nyomon. Igazán jutalomút volt. Szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy az a koromszállító torony, melyet most beszerzünk, egykor magyar malomipari szabadalom volt. Most „visszavásároltuk”.
A következő történet arra mutat példát, hogy a döntéshozónak mindig lehet egy olyan megérzése, mely alapvető lehet a megvalósítást illetően.
Természetesen a bankosok nem értenek olyan mélyen a műszaki kérdésekhez, mint a cégek műszaki-termelési emberei.
Az akkori osztályvezetőm, hosszú tapasztalattal bírt a finanszírozás terén, de erősen laikusnak volt mondható a műszaki kérdésekben. Hiteltárgyaláson ültünk a Taurus nagy tárgyalójában; mi ketten a bankos oldalon, szemben velünk nagy tekintélyű termelési és beruházási főosztályvezetők sora. Sorra vettük az előkészített kérdéseket, majd végül a vezetőm – szinte rögtönözve – a következő kérdést tette fel könnyedén:
– Befér a koromszállító torony a meglévő üzemcsarnokba?
Ez nagyon „ciki”– gondoltam magamban.
És ekkor megtörtént a csoda. A szemben ülő tárgyaló felek szinte elsüllyedtek az asztal mögött; zavart csend támadt, elvörösödtek, majd a beruházási főosztályvezető mondta ki a végső szót:
– Igen, az üzemcsarnokot bővítenünk kell.
Megdicsőülve távoztunk a megbeszélésről.

Nemcsak pénzügyekből kaptunk példát a világbanki hitelezés során, de a döntési kompetenciákból és a munkatársakkal való viselkedésből is.
A program tárgyalásai a vége felé közeledtek, mely annak meghatározását jelentette, mekkora keret áll rendelkezésre egyes programrészekre. Egy 300 EUSD keret utólag beemelésre került a nagyhatalmú Sethi indiai tárgyalásvezető részéről. Másnap Sethi úr nyilvánosan kért bocsánatot a beosztottjától, akinek a vonatkozó hitelösszeg a hatáskörébe tartozott. Ekkor tanultam meg: nem szabad a másik ember kompetenciájába lépni, akkor sem, ha az én hatásköröm magasabb szintű is.
Szerintem 33 évvel az esemény után sem értik sokan Magyarországon, miért okozhat ez gondot. Az általános nézet az, ha magasabb a hatásköröm, akkor mindent megtehetek, büntetlenül beleléphetek a kisebb kompetenciájú munkatárs köreibe. Vagyis a legtöbben nem értik, mit is jelent a személyiség tisztelete. A körmeimet már akkor élesítettem, és megköveteltem a személyiségem tiszteletét.
Egyszer a fejem felett átnyúltak, és megegyeztek vezetőimmel, mekkora lesz a jóváhagyható hitelkeret. Dühös lettem, és egy olyan előterjesztést készítettem, mely tíz százalékkal (80 millió forinttal) kevesebb hitel jóváhagyásról szólt. Tudtam, hogy soha nem hagynak többet jóvá írásban, mint amiről az kérelem szólt. A kisebb összeget hagyták jóvá. A lecke sikerült: a Taurus illetékes vezetői megértették, hogy nem lehet senkinek nézni engem. Ezt a módszert később is alkalmaztam, amikor valaki láthatatlannak akart tekinteni.
...