Történelmi & Életrajzi

Sírva vígad...

Benyó György

Sírva vígad...

avagy egy honvéd díszőr emlékeiből - 32

Olvasópróba:

Előszó

Miért legyek katona, és mire jó a katonaság? Én 2000-ben kilenc hónapig voltam sorkatona. 21 éves voltam, és mondhatom, előtte 21 év alatt nem nevettem annyit, mint 9 hónapon keresztül.
2003-ban bevonultam szerződéses katonának, és 11 év 4 hónapot húztam le. Nem bántam meg, nagyon szerettem katona lenni. Valahol örökre katona is fogok maradni. Ebben a történetben ezen eltelt idő egy-két számomra emlékezetes eseményét írom meg. Ezen történetek rávezetik az olvasót, mi vezetett oda, hogy katona legyek, és mi vezetett oda, hogy leszereljek. A sok esemény között megbújik a család, barátok, nők, politika, poénok és a legfontosabb: egy eszme, amely ráveszi az embert, hogy viselje az egyenruhát. Szóljon e könyv a fiatalságnak, hogy mit veszítettek a kötelező sorkatonai szolgálat eltörlésével. Szóljon az idősebb férfiaknak nosztalgiából. Szóljon a katonatársaimnak emlékezésül, és végül a civileknek arról, hogy mi van ma, és mit éreznek ma a katonák.
Mit ad a honvédség? Megtanít a rendre, a másik ember (katonatársa) megbecsülésére, a fegyelemre, csapatmunkára, önuralomra, és hogy legyen bennünk erő és tartás még a rossz helyzetekben és időben is.


Bevonulás

Régóta gondolkodtam rajta, hogy visszamenjek szerződéses katonának. Sorkatonai éveim alatt nagyon megtetszett a katonaság, és most belegondolva, szerettem is honvéd lenni.
Ebben az időben a honvédség nagyon nagy toborzási lázban égett, és csalogatta a fiatalokat a katonai pályára. Nekem az utolsó löketet a Gladiátor című film alapját képező eszme adta melynek hatására jelentkeztem a Szekszárdi Hadkiegészítő Parancsnokságon.
Az alap orvosi-, fizikai- és pszichológiai alkalmassági vizsgálatok után behívtak a budapesti Petőfi laktanyába, ahol további alkalmassági vizsgálatok következtek. Végül 2003 áprilisában kaptam meg a levelet, hogy felvettek szerződéses katonának, igaz nem felderítőnek, ahova be szerettem volna kerülni, hanem a Budapesti 32. Dísz- és Őrezredhez, a Petőfi laktanyába. Így kerültem a díszzászlóaljhoz.
2003. május 1-jén vonultam be az egyik volt sorkatonatársammal, Józsival. Közösen léptük át a laktanya kapuját, ahol átnyújtottuk a behívókat. Ezután elvezettek a rendész épületbe, ahol névsorolvasást tartottak és mindenkit elszállásoltak. Igaz, ami igaz, egy kicsit zsúfoltra sikerült a szállásunk.
Másnap reggel mindenkit összetereltek és ekkor kerültünk a saját alegységünkhöz. Minket átvittek a díszek épületébe, ahol további adategyeztetés folyt, majd mondták, hogy menjünk be a körletekbe és várjunk. Már dél elmúlt, mikor parancsba kaptuk, hogy az összes körlet berendezését (ágyak, szekrények) hordjuk fel, majd mindenki elfoglalhatja a helyét.
Egyre-másra néztem be a körletekbe (1 körlet 6 személyes), de nem találtam szabad helyet. Meguntam a keresgélést, felkerestem az ellátó tiszthelyettest és szóltam neki. A válasza ennyi volt: „Unom, most már nagyon unom!”. Miután ilyen „kedvesen” a segítségemre volt, ismét nekiállhattam keresgélni, és végre valahára találtam egy szabad helyet. Beraktam a holmimat a szekrénybe. Ránéztem az ágyra, éppenséggel nem nyerte el a tetszésemet: régi rugós ágy volt, amivel még nem is lett volna probléma, de a rugók a földig lógtak. Mondtam is a körlettársaknak: „Ezen meg fogok görbülni reggelig.”
Másnap reggel sorakozó, ekkor került sor a parancsnokok bemutatására. Ez a nap sem telt el további adategyeztetés nélkül, ami igazából azért volt idegesítő és bosszantó, mert hol a pénzügyre, hol a személyügyre rohangáltunk, mert mindig elfelejtettek valamilyen hivatalos okmányt vagy annak számát elkérni. Azért a pénzügyesek és személyügyesek védelmében megjegyezném, hogy a Petőfi laktanya az utolsók között volt, ahol a sorkatonai állomány mellett szerződésesek is megjelentek, nem volt még gyakorlatuk az ilyen típusú adatgyűjtésben. Mi persze a nagy adategyeztetési rohangálások között hol a ruházatunkért mentünk, hol a körletek berendezéseit helyeztük el az előírásnak megfelelően, hol csak bolyongtunk, mert még nem igazán ismertük a laktanya területét, hát még az embereket, akik ott dolgoztak. Akadtak érdekes szituációk, mint például amikor egy civilbe öltözött vezetőt letegeztünk, aki abban a pillanatban meg is jegyezte: „Maguk mit képzelnek magukról, kivel beszélnek?”. Én meg kapva kaptam a válaszadási lehetőségen, hogy hát a civil ruhán nincs névtábla, sem rangjelzés, így nem tudhattuk, kivel beszélünk, és hál’ Istennek ez a beszélgetés ennyiben is maradt. Nagyon vártam már, hogy ezen a sok papírmunkán és körletrendezésen túl legyünk, ami 2–3 napon belül le is zárult.
Ebben a pár napban ment az ismerkedés: néhány embert az alkalmassági vizsgálatról ismertem, néhány tiszthelyettest pedig régi laktanyákból még a sorkatonai időszakomból.
Szembesülnünk kellett azzal, hogy a szerződéses katonáknak nem járt rendszeres étkeztetés, csak abban az esetben, ha szolgálatban vannak, vagy ha kiképzésen, a többi napokon csak 2 darab kakaós csigát (ez volt másfél évig) kaptunk, majd ezt felváltotta 2 darab sajtos croissant (ezt 1 évig – fő a változatosság). Egész hónapra 2500 forint kajautalvány járt, amiből választhattunk: vagy kimegyünk a boltba, amit csak délután tehettünk meg, vagy kint ehettünk főtt ételt, vagy elmentünk a kantinba, ami viszonylag elég drága volt. Ki lehet találni, hogy melyiket választotta inkább az ember. Ez a fajta étkezés természetesen nem épp a legegészségesebb.
Ezen felül ekkor derült még ki, hogy az útiköltség sem ingyenes, mint a sorkatonáknak és ennek a 85%-át csak a következő hónapban térítik meg, továbbá, hogy a BKV-jegyeket pedig abszolút nem térítik, és ami minket a legkényesebben érintett, hogy még a fizetés sem annyi, mint amennyit a hadkiegészítő parancsnokságon mondtak, amikor jelentkeztünk. Jó kis indítás volt. „Mindegy!” – mondtam magamnak. „Minden kezdet nehéz, majd ahogy többet tudunk, biztos jobb lesz!”.
Igaz, kellett egy kis idő, de változtak a dolgok: a fizetés emelkedett, és a BKV bérlet árának a felét is térítették. Körülbelül két év alatt sikerült kiharcolni, hogy a kajautalvány helyett meleg ételt kapjunk, amiben azért volt egy kis csavar, mert ha díszelgésre vagy kiképzésre mentünk, csak hideget kaptunk. Na, de az első pár nap nehézségei után ez már átütő siker volt, amit persze mindig, mindenkor, minden újoncnak át kell élnie.


Körlet, katonatársak, parancsnokok

Eleinte a körletek elég kezdetlegesek voltak: nyolc ágyból álltak, minden ágyhoz egy szekrényből, majd később polcokat is lehetett felszerelni. Hűtőszekrény először csak a folyosón volt, idővel minden szobába tettek egyet-egyet. Tévét csak egy-két körletben lehetett látni, a mi körletünkbe csak egy rossz rádió jutott, amit soha nem is hallgattunk. Az idő múlásával szépen berendezkedtünk, már amennyire engedték.
2006-ra az épületet belülről felújították; minden körletet, mosdót, zuhanyzót kivétel nélkül, igaz a karbantartásukra már annyira nem figyeltek oda. Ettől függetlenül kielégítő volt az épület és a körlet.
Ahogy teltek a hónapok, néhány katonatársam elkezdett azután érdeklődni, hogy nem lehetne-e a kábel-tévét és az internetet bevezetni. Így lett egy számítógépen internet, viszont a kábel-tévét nem engedték meg. Nekem személy szerint nem hiányzott sem a tévé, sem a rádió, sem az internet. Ahogy vége volt a munkaidőnek, kimentem a laktanyából. Szerettem a város utcáit róni, megismerni, emberekkel ismerkedni. A személyes kapcsolatok híve voltam és vagyok is a mai napig. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy évekkel később engem is rabul ejtett az internet, de igen hamar kigyógyultam belőle. Az internet is egy olyan újítás volt, ami könnyebbé tette a bent élő katonák mindennapjait. Viszont volt olyan könnyítés is, amit én nem tartottam jó ötletnek, mint például a közös helyiségek takarítására takarítócéget alkalmazni. Sajnálatosan ezzel azt érték el, hogy a katonák (inkább az újak) nem vigyáztak a tisztaságra, mert hát nem nekik kellett takarítani.
Amikor mi kezdtünk, a közös helyiségeket és a körleteket egyaránt nekünk kellett rendben tartani, így rend és tisztaság volt mindig, mert megbecsültük a magunk és mások munkáját. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy amikor a váltás megtörtént, a saját körletünk tisztán tartásához magunknak kellett venni a tisztítószert. Ilyen negatív változás volt még az ágyneműk cseréje: a kezdetekkor kaptuk, de ma már mindenkinek magának kell hozni és mosni. Ezek sokszor voltak beszélgetések tárgyai katona- és körlettársaim körében.
Mázlimra az én körlettársaim (akikkel kezdtem) normálisak voltak. Igaz, a hülyéskedés, az ment ezerrel. Ha beléptünk a körletbe, balról haladva a következőképpen helyezkedtünk el: N. Sándor, N. István, jómagam B. György, K. József; a másik oldalon Z. Zoltán, P. Gábor, B. Tamás és T. László. Így voltunk nyolcan egy körletben. Pár szóban a körlettársakról: Józsival még sorkatonai időkből ismertük egymást; Gabi, ő nagy magyar volt, szívtuk is egymás vérét rendesen, mert bennem szerb-horvát vér is folyik, de ettől függetlenül soha nem bántottuk meg egymást. Laci nehéz eset volt, de jó fej. Zoli, hát ő egy kicsit lusta volt; ha a napi kiképzés után a városba kellett menni, ő inkább az ágyán henyélt és megkért valakit, hogy hozzon neki ezt-azt. Tomi rapperkedett, nagyon jó dumái voltak. Sándorral jó barátság alakult ki közöttünk, a végén csak ő volt a régiek közül, akivel egy körletben maradtam, a többiek idővel elmentek vagy átmentek másik alakulathoz.
Sokat beszélgettünk, ismerkedtünk és viccelődtünk. Mindig történt valami, amin még ma is nagyon jókat nevetek. Például egyszer este lefekvés előtt beszélgettünk, és szóba kerültek a nők. Már nem tudom, hogy ki volt az, aki feltette a kérdést, de idézem: „Mit mondanátok, ha a nőtök észrevenné, hogy barna csíkos a gatyátok?”. Néztem egy nagyot; gondoltam, megint kezdődik a hülyeség. Mindenki mondott valamit, hát persze miért ne, a legnagyobb marhaságot megint csak nekem sikerült mondanom: „Rozsdás volt a szárítókötél!”. Ezek után igyekeztem még a gondolataimat is kétszer átgondolni.
Egy másik alkalommal megszólalnom sem kellett, elég volt a puszta jelenlétem: egyik alkalommal az alezredes bejött hozzánk beszélgetni. Leült, és az asztalon könyökölve hallgatott minket. Én éppen a vacsorámmal szálltam harcba, egy darab szalonnával. Elég életlen volt a kés, így vágás helyett inkább fűrészelésnek tetszett be a dolog. Annyira kínoztam azt a szalonnát, hogy az a rozoga asztal ide-oda járt és vele természetesen az alezredes is. A körlettársak visszafojtva nevettek, mert gyakorlatilag ebből én mit sem érzékeltem, éhes voltam. A legtöbbet talán azon nevetett mindenki, még a laktanyaparancsnokok is, hogy a névtáblámon a Benyó név helyett a Genyó név szerepelt, mert az egyik katonatársam ezt írta rá filccel, amit persze nem lehetett kimosni. Alig vártam, hogy megérkezzenek a rendes névtáblák.
Akadtak a saját hibámból adódó vicces jelenetek is. Díszelgéseknél nekem általában mindig sikerült valami apróságot, például a kesztyűt bent hagyni a körletben, egyik alkalommal is így jártam. Futok vissza a sapkámért, s közben azt kiabáltam: „A fasz ki van magammal, hogy mindig itt hagyok valamit!”. A nagy rohanásban az sem érdekelt, hogy a százados állt a folyosón, de még ő is csak mosolygott rajta.
K. Ferenc századparancsnok jól végezte a munkáját, ebből adódóan meg is követelte a jó munkát. A főhadnagyunk, Zs. Tamás rugalmas ember volt, nagyon jól vezette a csapatot. A hadnagyunk (őt nem nevezném meg, a későbbiekben is csak X. hadnagyként jelölöm) jó kiképző, igazi harcos szellem, akitől nagyon sokat lehetett tanulni harcászkodásban. A zászlósunk, B. Ferenc és a főtörzsőrmesterünk, B. Norbert a díszelgő kiképzésben voltak kiválóak. Igaz, nagyon szigorúak voltak, de ha valakinek problémája akadt, meghallgatták, és megoldották azt. A laktanyaparancsnok nem volt éppen vicces ember, de igyekezett a katonáknak mindent elrendezni és segíteni a „berendezkedésben”. Vele kapcsolatban is volt egy jópofa esetem, amivel nem igazán tudott mit kezdeni.
Egy körletszemle előtt a századparancsnokunk szól, hogy a csajos posztereket el kell tüntetni a falakról. Nekem egy fantázia poszter volt kint, ami egy nőt ábrázolt és kígyók tekeregtek rajta, egy orosz festő műve. A körletszemlén a laktanyaparancsnok megnézte, és nem tudott hirtelen mit mondani, mert hisz nem egy erotikus magazin képe volt fent, csak azt mondta: „Ha bekeretezed, fent maradhat”. Hát így tettem. A következő szemle alkalmával, már azt mondta: „Így rendben van, de csak úgy lehet fent a falon, ha nem rongálod a falat”. Nekem sem kellett több, egy fonalat kötöttem rá és a fali polcom szolgál akasztónak. Eljött ismét a szemle, de már ekkor nem tudott mit mondani, és így kint maradhatott a képem.
A rajparancsnokunkkal (körletenként volt egy-egy), O. Lászlóval már nem volt ilyen egyszerű az összeszokás. Neki nehezen jutott el a tudatáig, hogy mi már nem sorkatonák, hanem szerződésesek vagyunk. Volt is egy-két nézeteltérésünk. A legnagyobb abból fakadt, hogy az én ágyamat még mindig nem cserélték le, és a rossz rugók miatt a bevetett ágy nem úgy festett, mint ahogy az az előírásoknak meg kellett volna, hogy feleljen. A beesett rugók helyén besüppedt az ágynemű. Ő, hogy példát statuáljon a körletben, fogta és felrúgta az ágyamat, majd hívatott (ahogy akkor mondták: Berepült a gólya!). Nekem sok dolgom lett volna munkaidő végeztével, de ez őt abszolút nem érdekelte. Ahogy beléptem a körletbe, azonnal elkezdett kiabálni velem, hogy csináljam meg rögvest az ágyamat, és többet ilyen trehányságot meg ne lásson még egyszer. Én, miközben rendbe raktam az ágyat, elmagyaráztam neki, hogy reggel is szakszerűen vetettem be, de az ágy rossz rugói miatt nem tűnt annak. Hozzátettem, hogy még egyszer nem szeretném meglátni, hogy felrúgja az ágyamat. Abban a pillanatban legszívesebben rávágtam volna akkorát, hogy kikönyököljön a halál a szemén. Tudtommal professzionális hadsereget szerveznek, nem önszórakoztató centrumot. Arról nem is beszélve, hogy neki kellett volna gondoskodni a megfelelő minőségű ágyról; az ő dolga lett az volna, hogy a katonákat képezze és a benti problémáikat továbbadja és orvosolja. Végül megoldottuk a kettőnk közti feszültséget, tudtuk kezelni a problémákat és még össze is haverkodtunk, már amennyire katona és rajparancsnoka tehette akkoriban. Hálát adhattam Istennek: jó parancsnokokat kaptunk. Nekik is elég nehéz lehetett az átállás sorkatonákról szerződésesekre, hiszen be kellett, hogy engedjék civil életünk egy részét is a lakanyába, ami ugyebár sorkatonaság idején lehetetlen volt. Bent éltük a mindennapjainkat, így valamilyen szinten a magunk képére formáltuk a körleteinket, próbáltuk otthonosabbá tenni, emiatt bekerültek különböző eszközök, mint például vasaló, szennyes tároló, szárító, ami persze szokatlan volt még a parancsnokok számára, viszont élhetőbbé tette a bentlakást. Emellett természetesen igyekeztünk katonás rendet tartani. Igaz, közöttünk is akadtak sajnos olyan katonák, akik a tisztasággal és renddel nem tudtak mit kezdeni. Hát, őket nagyon hamar ki is utáltuk. A százados is osztotta ezt a nézetet. Kifejezetten rühellte a koszos, ápolatlan katonákat, ami természetesen érthető volt, hiszen a díszelgő katona legyen rendezett, tiszta, ápolt, mivel mi képviseltük a honvédséget mindenféle díszelgés alkalmával. Mi voltunk a rendnek és a tiszteletnek a jelképei. Igaz, volt egy-két katona vagy hozzá nem értő parancsnok, aki miatt ez megdőlni látszott. A százados nem tűrte a kilengéseket, sem katonai, sem morális, sem kulturális szempontból, így hamar likvidálásra kerültek ezek a személyek. Nagyon kevés volt az ilyen eset, tiszthelyettesek körében is csak egy a 12 évem alatt. Igyekeztek megtartani a katonai fegyelmet, amit mi mindig humorral próbáltunk oldani, főleg én.
Igen gyorsan hírem lett már a kezdetekkor, nem csak a „Genyó” név miatt, hanem mert a civil életemben is mindig érdekes esetek történtek velem. Ezek miatt számos becenevet is kaptam: szerb-horvát kisebbségem miatt F. Jánostól a Tasnádi nevet, B. Zoltán, nagyon jó barátom az Ubul, Surda neveket akasztotta a nyakamba. N. Sándor, N. Imre és B. László „Csudagyereknek”, Ordasnak és Gibbinek hívott. Voltam Tazmán ördög is. Hmm, gyűjtöttem a neveket rendesen, de mások is. Például: I. Norbert Gufi lett, N. László Kukucska, Mike Wazowski. M. Zoltánnak, a másik nagyon jó barátomnak a füle volt nagy, emiatt kapott is tőlem egy szörnyecske figurát, a becenevei: tümpi, füli, Dumbo, Pukkandúr volt. T. Ferenc is a füle miatt kapta a becenevét: Dzsárdzsi. H. Zoltánt dauernak, B. Lászlót búvárnak, B. Zoltánt papónak, V. Lászlót dilimeknek, K. Istvánt moncsicsinek, T. Zsoltot Tatárpépnek, B. Pétert Szmörének, Vörösnek vagy Ánászénak, U. H. Györgyöt hrvatska-nak hívtam. G. Trisztánnak mindig csak azt kiabáltam, hogy „Trisztán, ne igyál bort, csak tisztán!”, amin mindig nevetett. Még sorolhatnám a sok-sok becenevet, amit kaptam, kaptunk.
Bevonulás után fél évvel K. József, a volt sorkatonatársam leszerelt. Mi elég sokat jártunk a Zöldpardonba és a RIO nevű helyekre bulizni. Utána bent a laktanyában és a városban lévő bandázáskor barátkoztam össze I. Norbival, aki az egyik legjobb barátom lett. Később együtt dolgoztunk másodállásban is biztonsági őrként. Sok helyre jártunk, és sok mindent megéltünk együtt. Viccesen élettársnak neveztek el minket. Mi a problémás helyzetekben is segítettük egymást, nem csak olyan mondvacsinált barátság volt. Még a mai napig is tart. Nagyon örültem, mikor meghívott az eljegyzésére, de voltam náluk szüretelni is még két katonatársunkkal, H. Sándorral és F. Gyulával. Tehát zajlott az élet, és valamilyen szinten a katonák élete is összefonódott. Mindenkinek volt egy-két jó barátja, akivel sülve-főve együtt volt. Csoda?! Hisz több időt töltöttünk együtt, mint a családjainkkal. Sokszor díszelgés vagy kiképzés miatt nem tudtunk hazamenni hetekig, de kezdetben a fizetés sem volt sok, ezért a másodállás miatt (volt, hogy a hétvégébe is belecsúszott) is keveset kerültünk haza, hogy többet tudjunk hazaküldeni a családnak.
Azért nemcsak ebből állt az életünk, voltak bulik, nem is kevés. Viszont erre vigyázni kellett, mert a szeszt nem tűrte a vezetőség. Megmondták az elején, hogy mindenki annyit iszik, amennyit akar, de másnap topon kellett lenni, másképp hogy tudtunk volna elmenni bármely ünnepélyre, a parlamentbe, a honvédelmi minisztériumba vagy bárhová is díszelegni. Néha órákat kellett egy helyben kibírni, ami ittasan, fáradtan nem ment volna. Inkább hétvégén mentek a bulik, amikor nem voltunk szolgálatban, vagy ha a másnap lazább volt, de ekkor is módjával. Ilyenkor próbáltunk időben beérkezni, hogy ne legyen semmi baj. Volt egyszer-kétszer kisebb súrlódás, de ezeket a dolgokat mindig sikerült kezelni. Nagyon ritka esetben volt ital miatt probléma. Ottlétemkor kétszer volt katonák közötti verekedés miatt gond. Drog vagy fű esetén azonnal eltávolították az illetőt, és elég keményen megbüntették. Ilyen esetben pénzbüntetés mellett eljárás indult ellenük, pluszban még ki is rúgták őket, mondván, nem méltók rá, hogy katonák legyenek. Egyszer volt egy kivételes eset, mikor egy civil és egy katona összeverekedett. Ilyenkor általában a katonát hozzák ki hibásnak, de ebben az esetben ez fordítva történt. Azért azt hozzá kell tennem, amit nem sokan tudnak, hogy a katona nem keménykedik a civil életben, hogy katona, mert jogilag jobban meg van kötve a keze, és sokkal jobban büntetik is. Ez nem azt jelenti, hogy a katonát nem védik, de még a kivizsgálás alatt is rosszabb ilyenkor katonának lenni, mint civilnek. Ebből adódóan a kétes személyek hamar kiváltak tőlünk. Sajnos idővel, mint a civil világban is, a pénz vagy a jobb munkalehetőség miatt sok olyan ember is leszerelt, aki szeretett katona lenni, mert a vérében volt. Összességében véve viszont egy nagyon jó csapat jött össze a díszzászlóaljnál és én büszke voltam, hogy katona lettem, és nagyon örültem is neki.

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 140
ISBN: 978-3-99038-865-5
Megjelenés időpontja: 2015-02-24
 3.450 Ft
 2.090 Ft

Tél-tipp