Történelmi & Életrajzi

Nehéz idők

Pillár Csaba

Nehéz idők

I. kötet

Olvasópróba:

Vagonba zárva

Szép május eleji tavaszi nap volt. Az emberek már kezdték elfelejteni a szomorú, esős, havas téli napokat és a hosszú éjszakákat. Az utcákon virágoztak a fák, és illatukkal magukhoz vonzották a sok méhet, melyek döngicsélésükkel igazi tavaszi hangulatot varázsoltak. A nap sugarai már erővel bírtak, igaz, az árnyékos oldalban azért még a hűvös uralkodott. Most, hogy végre elmúlt a hosszan elnyúló tél, az embereknek jólesett kimozdulni a házból, és az utcákon napról napra többen tartózkodtak.
András hosszasan elnézte, amint a sok-sok ember rohan a maga ügyes-bajos dolga után, és arra gondolt, valahol ott loholna most ő is a munkahelye felé, ha nem lenne az a másik nagy ügye. Az a másik, amit valahol messze már évekkel ezelőtt elindítottak valakik, és most neki kell azt befejeznie, pont neki, aki szívesen kimaradna pedig belőle.
Szívott még egy utolsót a cigarettából, majd hátára lökte a nehéz hátizsákot, eltaposta a csikket, és kilépett az utca forgatagába. Szemébe húzva katonasapkáját, nem nézett se jobbra, se balra, pusztán maga elé a macskakőre, ment lehajtott fővel, mint akinek szégyellni valója van. Nem akart szólni senkihez és azt sem szerette volna, ha bárki is hozzászól, vagy valami ismerős felismeri, és leszólítva beszélgetésre invitálja. Úgy érezte, nincs mit mondjon, és nincs szüksége sajnálkozó szavakra, pillantásokra. Nem öntelt, de jókötésű, büszke fiatalember volt. Ment végig a jól ismert utcákon, a sarkokon fel sem nézve, hisz vakon is odatalált volna bárhova, ott járt iskolába, ott volt gyermek, ott lakott, mióta eszét tudta.
Ahogy a vasútállomás utcájába befordult, látta, hogy a pályaudvaron és kint az utcán is jókora tömeg tolong már. Meglepődve vette tudomásul, hogy hozzá képest másoknak igen-igen sok hozzátartozója van, és azok bizony nehezen engedik férjüket, fiukat egy ilyen istenverte utazásra. Hirtelen kórházban fekvő, nagybeteg anyja jutott eszébe, aki egyedüli hozzátartozója, mert apját sajnos soha nem ismerhette. A tömegben egyre lassabban, néhol meg-megállva haladt a bejárat felé. Épp az ajtón próbálta bepréselni magát, mikor hátulról valaki megfogta vállát.
– András! Te vagy az, András?– kérdezte egy ismerősen csengő hang.
Megfordult és látta, hogy tetőtől talpig egyenruhában, rajta őrvezetői rangjelzéssel, egy régi iskolatársa, Arató István áll vele szemben. Bár az erős, sűrű bajusz szokatlannak tűnt az arcán, de semmi kétség, az alacsony termet, a huncut mosoly, ami még bajusza alól is kivillan és a bogárbarna szempár, ez ő. Utoljára a vizsgák és a bizonyítványosztás után az iskolai banketten látta. Hogy megemberesedett azóta – gondolta magában, miközben kezet nyújtott neki.
– Szervusz, Pista!
– András! De rég láttalak! – lelkendezett a másik.
– Hát, néhány év eltelt már azóta, az biztos.
– Jól vagy, Bandikám?– érdeklődött a régen látott cimbora.
– Köszönöm megvagyok, és te? Vagyis inkább ti? Ugye bemutatod nekem ezt a gyönyörű hölgyet? – fordult a mellettük ácsorgó nő felé András.
– Jaj! Bocsánatot kérek! Had mutassam be neked Évát, a feleségemet. Éva, ő itt Fekete András, volt iskolatársam, legjobb barátom és padtársam, a világ legnagyobb csínytevője. Persze velem együtt, hisz együtt követtük el a legnagyobb disznóságokat, miket diák tanáraival szemben elkövethet. Emlékszel még, Bandikám a rajzszögre, a békára meg a szappanra és a többi disznóságra?– sorolta István csillogó szemekkel.
– Hát persze! – mosolyodott el András.
– És a legjobbat, a dióhéjat elfeledted már? Pedig az a te ötleted volt ám, meg azé a nagydarab, kövér Gézáé. De milyen Géza is volt? Nem jön az eszembe. Várj csak! Milyen Géza is? – gondolkodott el a dolgon András.
– Cigerman Géza! – vágta rá István.
– Az bizony! A Cigerman fiú, akinek mindig annyi zsebpénze volt! – helyeselt András.
– Igen, de hát persze, hiszen az apjáé a szatócsbolt a főutcán, nem emlékszel?
– Ja, tényleg – bólogatott András.
– Hát igen, a dióhéj, az nem volt akármi – vigyorgott boldogan a másik.
András előrelépett és kezet csókolt a hölgynek, majd ismét Istvánhoz fordult.
– És hogy kerülsz te most ide? Csak azért kérdem, mert a mozgósításkor és a kiképzéseken nem láttalak soha, de még a tegnapi búcsúztató ünnepségen se – kérdezte András kíváncsian.
– Persze, mert én eredetileg másik zászlóaljba kerültem, de volt nálatok egy srác, akit a hadnagy úr mindenáron az ő századában akart látni, gondolom, rokongyerek lehetett, vagy valami ilyesmi. Tehát volt ez a közlegény, akit átvitetett tőletek, és helyette valakinek át kellett jönni. Mivel nekem régebben alkalmam akadt belepillantani néhány papirosba, tudtam, hogy te ebben a században vagy, ezért önként jelentkeztem – magyarázta István buzgón.
– Hát, akkor te se maradhatsz ki ebből a jó kis kiruccanásból – mondta András, megpróbálva vidám képet erőltetni az arcára, de kevés sikerrel. A mosoly barátja arcáról is rögtön lefagyott, ahogy a múlt ködös, de szép emlékei után, a nyers és szomorú valóságra gondolt.
– Sajnos nem – mondta, és közben Éva felé fordult.
Tekintetük összetalálkozott, nézték-nézték egymást, majd a nő arca görcsösen megrándult, és a szemeiből lassan könnycseppek kezdtek aláereszkedni, végig a szép puha, fehér arcocskán. István meglátva ezt, erősen magához ölelte az asszonyt.
– Ne sírj már, te! Nem vagyunk már gyermekek, tudunk magunkra vigyázni! Aztán meg megverjük azt a muszkát hamar, és már jövünk is haza. Két ilyen zsiványon még az orosz sem nem foghat ki. Na, ne sírj már! – mondta megpróbálva fölényesen beszélni a nővel, ugyanis magabiztosnak akart látszani, de szavai mögött érezni lehetett az elcsukló félelmet.
Az asszony halk, szinte néma sírása lassan hangos zokogássá erősödött. A férfi még erősebben szorította, és a fülébe sugdosva, a homlokát puszilgatva próbálta vigasztalni. Éva fel sem emelte fejét a férfi mellkasáról, a szavak ezúttal célt tévesztve surrantak el fülei mellett. István zavarba jött, nem tudta eldönteni, hogy engedjen-e belső kényszerének és ő maga is sírjon, vagy inkább keményebben szóljon kedveséhez, és ezzel próbálja elhallgattatni.
András is észrevette ezt, látta, hogy megnedvesedtek barátja szemei, és csupán büszkesége és a körülöttük lévő sok-sok ember jelenléte választja el attól, hogy hangosan kitörjön belőle a zokogás. Elfordult és úgy tett, mint aki nézelődik, keres valakit és egy cseppet sem figyel a két egymást szerető ember szomorú búcsúzkodására. Körbepillantva összeszorult a szíve, mert bármerre tekintett is, mindenhol csak hasonló szomorú jeleneteket látott. Komoly, meglett férfiakat, kik könnybe lábadt szemekkel adnak utolsó csókot anyjuk kezéből értetlenül bámuló kislányuk homlokára. Szeretőket, kik eszelősen zokognak, hisz életük értelmét és jövőjük zálogát látják a vesztébe indulni. Anyákat, kik úgy szorítják magukhoz felnőtt fiaikat, mintha azt szeretnék, hogy azok visszabújjanak oda, a szívük alá, ahol kilenc hónapon keresztül oly féltve őrizték őket. Ekkor döbbent csak rá, hogy hová is indulnak ők most éppen. Hisz lehet, hogy gránát vagy akna szakítja le kezét, lábát, és még ha túl is éli, örökre nyomorék marad. Mint a szomszéd Béla bácsi, aki az előző nagy háborúban vesztette el mindkét lábát és hallását, amikor mellette csapódott be egy nehéztüzérségi gránát. Nem, ő úgy nem tudna élni, akkor inkább a büszke, hősi halál. És bizony az is lehet, hogy már az első nap golyót kap szívébe, és nem tér többé haza. Akkor bizony már soha többé nem láthatja ezt az állomást, az utcát, és egyáltalán egyik utcát sem. Nem sétálhat végig nyáron a gesztenyefák hűvösében, a cukrászda teraszán sem fog már krémest enni, és a sarki kricsmibe sem ülhet be kollégáival munka után egy sörre. Az anyját sem láthatja többé, meg senkit, a szomszéd utcában lakó Zsuzsit sem, akit pedig titokban úgy szeret, igaz, ezt megmondani neki még sohasem merte. Egy pillanatra mintha elhagyta volna ereje, csak állt, és nézte a búcsúzkodó tömeget.
Közben az első vágányra hangos sípszó kíséretében befutott egy hosszú, üres szerelvény. Tehetetlenségében úgy vélte, zsugorodik, egyre kisebb lesz, és a világ ráomlik. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát a tömegben, mint ahogy azok a hangyák érezhetik magukat, amiket a parkban szokott megfigyelni, mikor éppen nincs semmi dolga, és egy árnyékos padon ülve újságot olvas. Csak cipelik nehéz terheiket egy életen át a bolyért, a közösségért, nem panaszkodnak, pusztán teszik a dolgukat, mit rájuk bízott a Teremtő. Pedig a hatalmasabb élőlények hányszor, de hányszor elpusztítják százaikat, ezreiket. Szándékosan, heccből vagy csupán véletlen balesetből, mert hát rossz helyre telepedtek, meg útban voltak, és ennyivel el is van intézve. Ezt teszik gyakorta az urak és a politikacsinálók a pórnéppel is. Érdekli is őket, hogy a kis embernek is vannak tervei, hogy ő is szeret valakit és őt is viszontszeretik, hogy nem akar mást, mindössze élni békében, szabadon, mindenféle egymásellenes uszítások és gonosz eszmék nélkül. Tenni a dolgát, aztán gyermekeket nemzeni és nevelni, vasárnap templomba menni, utána hazasétálni és a családdal elkölteni az ünnepi ebédet, és nem háborúskodni meg ellenségeskedni senkivel.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak az eszében éppen, mikor valahol nagy hanggal rákezdett egy zenekar. Magához térve elkalandozott gondolataiból látta, hogy az első vágányon álló szerelvény mellett egy katonazenekar áll. Egy indulót fújtak, de olyan vehemensen, olyan hangosan, hogy az még egy holtat is felébresztene örök álmából, mert azt hinné, az angyalok trombitálnak, és itt a feltámadás. Hogy melyik is volt az a szebbnél szebb magyar indulók közül, azt hirtelen nem tudta volna megmondani, pedig a mozgósítást követő kiképzéseken de sokat meneteltek arra is! Egy biztos, a zene és benne a nagydob hangja és üteme felpezsdítette, élettel töltötte meg a búcsúzó katonákat is és őt is. Úgy érezte, indulnia, lépnie kell, mennie a hazáért, a bajtársakért előre, ki a frontra, vagy ki tudja hova, csak menni, csak menetelni, ahova a parancs küldi, ahogy a zene és az üstdob az ütemet veri. És ha odaérnek, és az ellenséggel találkoznak? – villantak agyába a bizonytalansággal teli gondolatok. Azt nem tudja, akkor mi lesz, de győzni kell, muszáj, ha kell, ölni fog, amíg le nem győzik az utolsó ellenséget is. Hiszen ezt kívánják a haza és az elszakított országrészekben élő magyarok mind, elvégre látta a mozi filmhíradóiban a filmek előtt, hogy az oláhok és a többi gyalázatos gazemberek hogyan üldözik és sanyargatják az ott élő testvéreit. Most már hatalmas erőt érzett magában, és szívéből elillant a bú meg a félelem, mert tudta, hogy egy nagy, magasztos és nemes cél érdekében fog harcolni, és ha kell, ölni is vagy meghalni. De nem! Az nem lehet, hogy az igazság ne győzzön, győzni fognak és visszaveszik, ami az övék, és az volt ezer éven át. Ha a német és olasz szövetségesek adják vissza, hát legyen, de akkor bajtársaikhoz méltóan megmutatják nekik és ellenségüknek, mi is az a magyar virtus. És ha ezt éppen ott, távol Oroszországban kell megtenniük, akkor ott fognak harcolni, és kizavarják a bolsevikokat Európából, ahogy a századparancsnokuk is mondta a kiképzéseken.
Cikáztak agyában a magasröptű gondolatok, miközben a tömeg egyre csak vitte magával a vonat felé. A sok ember között lassan araszolva látta, hogy körülötte már csupán egyenruhás emberek álldogálnak, és a civil hozzátartozók távolabb elmaradtak. Hátranézve a tömegben Istvánt kereste. Mikor megpillantotta, barátja éppen egy utolsó, kiadós csókot adott kedvesének, hátára kapta a hátizsákját és neki integetve, a sok bajtársuk között furakodva elindult hozzá. Nem nézett az már többet hátra Éva felé, csak ment jobbra is, balra is kitéregetve, meg-megtorpanva, ha néha nem engedték előbbre. Megpróbált minél gyorsabban átevickélni a tömegen, hogy régi barátjával együtt lehessen. Pedig szegény Éva és még megannyi sorstársa, asszonyok, szeretők, anyák ott zokogtak, jajongtak mögöttük. De az ő arca már a régi, mosolygós Istváné volt, mert ő is és mások is érezték az egyenruhában lévők közül, hogy ez most valami nagy dolog, és ők ennek részeseivé válnak. Látta ezt András sokak arcán, kik lökdösődve elhaladtak mellette, egy pillanatra át is suhant az agyán, vajon mindez a nagy lelkesedés nem pusztán a kiképzések eredménye-e.
– Na, mi az, megyünk, vagy várunk még valakire? – kérdezte István könnyektől csillogó szemekkel.
– Dehogyis, senkire, menjünk! – kiáltotta András, gondolataiból ocsúdva kissé túl hangosan is, mert a hatalmas ricsaj miatt a beszélgetés még egymás mellett állók között is igen nehezen, szinte kizárólag kiabálva ment. A vonathoz közelebb érve a zenekar hangja még inkább tetőzte az amúgy is nagy hangzavart.
A szerelvény rengeteg teher-, és néhány utasszállító vagonból állt. A marhavagonok értelemszerűen a bakák és a lovak részére, míg az utóbbiak a tiszt és tiszthelyettes urak számára voltak fenntartva. Előttük tisztek járkáltak és nagy hangon, keményen osztották a parancsokat a tiszthelyetteseknek, akik pedig a szakaszvezetők, tizedesek és őrvezetők fejét kiabálták le, mert semmi sem úgy ment, ahogy szerették volna. Egy ideig ment az üvöltözés, aztán mindenki legnagyobb örömére a zenekar váratlanul elhallgatott. Így már legalább lehetett hallani, mit mondanak vagy kérdeznek a vagonírozásért felelős beosztottak. Ettől fogva kicsit nyugodtabb légkörben folyhatott a nagy munka. Ugyanis annyi ember vagonba pakolása, pontos lajstromba vétele, málha adagjainak – lópokrócok, puskák és minden, ami a katonák személyes eszközei lesznek – kiosztása bizony nem kis munkának bizonyult. És ott voltak még az országos járműnek számító szekerek és az azokat húzó lovak is, amik mind-mind feladták a leckét a vagonírozást végző bakáknak. El is telt jó néhány óra, mire a szerelvény végre nagyjából útra készen állt. A vagonokban persze egyből ment a helyezkedés. Akadtak, akik a padlón szétterített szalmára ültek, mások az ajtóban álltak és nézték a még mindig ott lévő búcsúztató civileket, de lelke mélyén már mindenki az indulást várta. István a félretolt, nyitott ajtónak támasztotta a hátát, és fekete szemeivel a tömeget fürkészte. Talán még egy utolsó pillantást akart vetni kedvesére, vagy csupán azt figyelte, van-e ismerős a búcsúztatók között, nem lehet tudni. Az biztos, hogy amíg később kívülről be nem húzta valaki az ajtót, addig ott állt, és csak bámult kifelé, mint aki utolsó útjára készül. András közben a padlóra telepedett, és zsebéből cigarettát kotort elő. Rágyújtott, nagyokat szívott az illatos, jó minőségű dohányból és közben azon gondolkodott, vajon meddig lesz elég az a közel száz szál cigaretta, mit a hátizsákjába rakott. Tudta, hogy a honvédség ellátja dohánnyal és papírral katonáit, de a kiképzések hónapjai alatt szerzett tapasztalataiból arra is rájött már, hogy az bizony nem valami jó minőségű.
Egy vagonba negyven-negyvenkét ember, vagyis egyharmadnyi század került, ezt a zsúfoltság miatt kicsit sem lehetett kényelmesnek nevezni. A puskájukat legtöbben a kocsi egyik közösen kijelölt sarkába támasztották, vagy a földre fektették, de olyan is akadt, aki éppen azt mustrálgatta, hogy az jobb állapotú-e, mint a kiképzésen kapott ócska karabély. Mások a málhájukban kotorásztak és gondosan számba vették, mit is kaptak és mennyit. Vagy csak egy cigarettára gyújtottak, és közben tekintetükkel egymást méregetve próbálták kitalálni, milyen ember is lehet a másik, akivel összezárták. Hiszen a mozgósításuk óta megismerkedtek már valamelyest, de ez már más, mint a kiképzések voltak, ez háború, ahol mindössze egymásra számíthatnak. Néhányan István mellett az ajtóban ülve lábukat lógatták, ám nem sokáig, ugyanis egy vonatkísérő haladt végig a szerelvény mellett, és mindenkire rászólt.
– Az ajtó maradhat nyitva, de kihajolni és a lábat lógatni veszélyes és tilos! A vonat azonnal indul! – mondta el fennhangon minden kocsinál.
– Nocsak, hogy vigyáznak az épségünkre – jegyezte meg István.
– Még szükségük van ránk, majd kint a fronton, ott megdögölhetünk kedvünkre harc közben, hősként – vetette oda dacosan egy, a kocsi hátsó részében álló.
A sértődött hangra többen is odafordultak, és furcsán méregették a megszólalót. Néhányan hümmögtek is, de meg nem szólalt senki, mindenki a gondolataival és az érzelmeivel volt elfoglalva, lelküket a búcsú szomorúsága töltötte el.
A légkör az annyi ember számára szűkös vasúti kocsiban rövidesen meglehetősen feszültté vált. Ahogy telt az idő, egyre többen kezdtek méltatlankodni, hogy miért nem indul már az az istenverte vonat, majd azért is, mikor valaki szó nélkül rájuk csukta az ajtót. A csend először nyomasztó teherként nehezedett rájuk. Szinte tapintani lehetett a feszültséget, ami a szeretteiktől elválasztott és összezsúfolt emberek között villámként cikázva, egy-egy odavágott durva szó képében, sercegve csapott le.
Hallani lehetett, mikor a következő kocsi ajtaja csukódott, majd az utána levőé és így tovább. Egy darabig számolva őket feszülten figyelték, aztán a zörej annyira halk lett, hogy feladták. András tízig tudta követni, de a felszálláskor látottak alapján szerelvényük a járműveket, ágyúkat és más hadianyagokat szállítókkal együtt sokkal több vagonból állhatott. A mozdony elejét, a vagonok tetejét és végeit gondos kezek virágokkal, nemzetiszínű szalagokkal és zászlókkal díszítették fel. Úgy nézett ki, mint egy hosszú lakodalmas fogat, csak ez sokkal, de sokkal szomorúbb helyre igyekezett.
Egy füstösképű, alacsony, sovány cigánylegény szerint az ócska gőzös el sem tudja majd indítani ezt a hatalmas szerelvényt.
– Mit értesz te ehhez, cigány! Nem tudsz te semmit a mozdonyokról és a vasútról, hát inkább hallgass! – fakadt ki ingerülten egy nagydarab legény a szalmás padlón ülők közül.
– Mert te annyira tudod, mi? – vágott vissza a füstösképű.
– Ja, nálad biztos jobban, mert civilben vasutas vagyok, és láttam már elég sok mozdonyt meg szerelvényt, nagyobbat is, mint ez itt, ha éppen tudni akarod! – csattantak keményen a nagydarab szavai.
– Akarja a dédanyám térdkalácsa, hiszen magadtól kezdtél neki mondókádnak – feleselt vele pimasz hangon a vékony­dongájú.
– De ha nem értesz hozzá, minek beszélsz badarságokat? – mérgelődött a nagydarab.
– Ki mondta, hogy nem értek hozzá? Annyit én is tudok, mint te, arra mérget vehetsz! – vágta rá a füstösképű.
A nagydarab szúrós tekintetét a cigányra irányította és úgy kezdte, félig nyílt szájjal, a vicsorgó fogai között halkan, de fenyegetően:
– Na, ha olyan nagy okos vagy, mondd el a többieknek, hogy milyen vagon ez, mit tudsz róla mondani! Kíváncsian várják! Na? Mondjad, nagyokos! És a mozdony? Na, gyerünk mi lesz?
És a füstösképű meglepően nyugodt hangon, mint aki könyvből olvassa, elkezdte sorolni a szerelvény adatait:
– Ganz vasúti tehervagon, kéttengelyes, száz mázsa teherbírású, teljes magassága három méter, belső rakodómagassága két és fél méter. – És így tovább, a mozdonyt is végigsorolta, hány tengelyes, mekkora a kazánja.
A legtöbb ember, de főleg a földön ülő nagydarab vasutas, nyitott szájjal bámulta a füstösképűt, aki csak mondta és mondta, egy szuszra, levegőt sem véve, mint jó diák feleléskor az iskolában, míg a végére nem ért.
– Nagyjából ennyi! – fejezte be az utolsó szót kicsit megnyomva, mintha ünnepélyesebbé akarta volna tenni mondókáját.
A nagydarab vasutas ábrázatán a csodálkozás és a megszégyenülés vonásai keveredtek, arca piros lett, de nem lehetett tudni, hogy a dühtől, vagy most már inkább a szégyentől. Épp szólni akart valamit, mikor odakint ismét rázendített a katonazenekar, és mindenki önkéntelenül is azonnal az ajtó felé fordította a tekintetét. István az ajtóban állt, így a sok megriadt és könnytől nedves szempár éppen rá meredt. Végigmérve és megsajnálva bajtársait, mint régi csínytevő, vállalva az esetleges fenyítés lehetőségét is az ajtóhoz nyúlt, és megpróbálta elhúzni. Nem volt zárva, kicsit nehezen, de nyílt. Először mindössze résnyire, majd a hátrébb állók kérésére szép lassan egyre szélesebbre tárta. Ám balszerencséjére az olajozatlan zsanérok a lassú nyitástól nem túl hangosan, de hosszasan megnyikordultak. Az ajtó előtt álló, a vonat indulását igazgató tiszt meghallotta, és azonnal feléjük fordult. Kezében kicsi zászlót tartott, amit éppen a magasba emelt, és abban a pillanatban az állomáson végighasított a mozdony sípjának hangja. Elnyúló, hosszas sírása túlharsogta még a teljes lelkesedéssel játszó zenekart is. A szerelvény hirtelen megrándult, vaskerekek és sínek súrlódása hallatszott, a mozdony dugattyúiból kiáramló gőz hangosan szuszogott, és beterítette környékét. A hirtelen megmozduló vasúti kocsiban néhányan megtántorodtak, és lábukat a padlón újra megvetve próbáltak meg talpon maradni. A szerelvény lassan, nagyon lassan elindult. A peronon velük szemben álló tiszt, látva a könnyektől nedves, szomorú és ijedt tekinteteket, csupán annyit mondott keményen, katonásan, de mégis megértően:
– Ajtó maradhat! Lábat lógatni, kihajolni tilos! Jó utat! – majd zászlóját leengedve állt vigyázban és nézte a lassan mozgó szerelvényt.

...

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 654
ISBN: 978-3-99048-779-2
Megjelenés időpontja: 2017-07-11
Átlagértékelés : 5
 5.970 Ft
 3.590 Ft