A párviadal

Dinamó


A kivénhedt hajó lassan úszott a francia partok felé, körülötte jachtok, csónakok, rombolók, volt amelyik emberekkel megrakottan már Ramsgate felé úszott. A víz felett a hajnali pára csíkjai lebegtek, keleten halványan derengtek a hajnal lazacszín fényei. Csak a motor dohogása és a hullámok csobogása hallatszott. A Kapitány összeszűkült szemmel vizslatta a katonákkal zsúfolásig megtelt partot. A kikötőben, a mólók mellett egy elsüllyedt romboló állt, csak a felépítményei látszottak ki a vízből. Az ég felhős volt, repülőgép nem látszott az égen. A kapitány a harmincas évei közepén járt, de már tapasztalt hajósnak számított, kuttereket irányított Grönland, Izland és a Spitzbergák táján. Kutató volt, de kedvelte a kalandokat, expedíciókat vitt az Északi-sark szomszédságába, így a kutatás mellett élvezte a hajózást is. Amikor 1939-ben kitörta háború, önkéntesnek jelentkezett a haditengerészethez, ahol 6 hónapos gyorsított kiképzés várt rá. Sokáig nem történt semmi, aztán felgyorsultak az események, a német tengeralattjárók rávetették magukat az angol kereskedelmi flottára, és a szigetországot a kiéheztetés réme fenyegette. Az admiralitás konvojokba szervezte a kereskedelmi hajókat, őrizetükre hadihajókat rendelt. Kevés volt a megfelelő hajó, és a megfelelő ember, így őt is behívták, épp azon a napon, amikor a németek Admiral Graf Spee nevű „zseb-csatahajója” elsüllyedt.
1940 januárjában jelentkezett a Home Fleet Devonshire-i kiképzőbázisán és kezdetét vette a kiképzés. Az első hat hét gyalogsági kiképzés volt, amikor belőle és társaiból katonát faragtak. A napok és hetek vég nélküli alaki gyakorlatokkal, menetgyakorlatokkal, lövészettel és masírozással teltek. Szinte mást se csináltak, mint bakancsaikkal dagasztották a gyakorlótér sarát, hogy másnap reggel ismét makulátlan egyenruhában jelenjenek meg a kiképzők előtt. A következő négy hónap a tengerészeti kiképzés volt, itt már könnyebben boldogult. Beléjük verték a különböző harceljárásokat, amilyen gyorsan csak lehetett, a legnagyobb hangsúlyt a tengeralattjárók elleni harc kapta. Megismerték a német tengeralattjáró-típusokat, azt, hogy miként lehet őket felderíteni és elpusztítani. Megtanulták, milyen torpedókat, aknákat, bombákat, lövedékeket használnak a németek, melyiknek, mi a gyenge pontja. Megtanulták a radar, az ASDIC és a mélységi töltetek működését és kezelését, hogyan kell megszervezni és kísérni egy konvojt. Számos filmet néztek torpedótalálatokról, süllyedő hajókról, csónakokon és vízben, törmelékek közt hánykolódó hajótöröttekről. A Kapitány sok időt töltött azzal, hogy a lehető legtöbbet megtudjon a tengeralattjárókról. A vége felé közeledett a kiképzés, amikor a Harmadik Birodalom megtámadta Franciaországot. A következő napokban feszülten figyelték a híreket, és a hadi helyzet napról napra romlott. A Kapitányt és néhány társát a hónap végén Ramsgate-be vezényelték, ahol már gyülekezett minden olyan jármű, ami úszóképes volt, és kezdetét venne a Dinamó-hadművelet, a Dunkirkben rekedt angol és szövetséges csapatok evakuálása.
A Kapitányt egy nagyon régóta kihasználatlanul álló halászhajóra helyezték. A hajót nemrég vontatták a mólóhoz, ott megdőlve várakozott. A mólón néhány 17-18 éves fiú ácsorgott.
– Ti mit kerestek itt?
– Önkéntesek vagyunk, ideküldtek minket matróznak – húzta ki magát az egyik.
– Jól van… Akkor szivattyúzzátok ki a vizet!
– Egyszer már megtettük.
– Muszáj lesz még egyszer… ha látjuk, hol folyik be a víz, talán tehetünk valamit.
A fiúk munkához láttak, az ősréginek tűnő kézi szivattyú zsírzásért könyörögve nyekergett, de végül ütemesen pulzáló sugárban ontani kezdte a vizet vissza a tengerbe. A fiúk váltották egymást, végül a halászhajó kissé feljebb emelkedett a vízből, és csaknem teljesen egyenesen állt, további fél órányi szivattyúzás után sokkal biztatóbban festett. A Kapitány időközben szerszámokat kerített, és két fiúval lement a fedélzetközbe. A helyzet nem volt jó, de jobb volt, mint várta. Jó pár helyen szivárgott a víz, de igazán nagy lyukat sehol sem találtak. Munkához látott, és a fiúk segítségével a legnagyobb réseket úgy-ahogy betömte. A víz már nem folyt be szabadon, legfeljebb csak szivárgott.
– Jó lesz… kitart. Út közben majd szivattyúzunk. Kell egy gépész…
– Apám nemsokára itt lesz. Őt is küldték, de egy másik hajót is meg kellett javítania.
Mire felmentek a fedélzetre, ott volt a fiú apja is, olajfoltok tarkította ruhájában. Rövid kézfogás után a kapitány a gépházba irányította.
A szerelő megvizsgálta a motort és életet lehelt az őskövületnek kinéző szerkezetbe. A Kapitány addig sem töltötte haszontalanul az időt, a matrózokkal a hajó haltartó rekeszeit üres hordókkal töltette fel, melyek segítenek a felszínen tartani a hajót, ha léket kapnának. Számított rá, hogy esetleg a Luftwaffe gépei megpróbálják megkeseríteni az életüket. Végül készen álltak arra, hogy elinduljanak. A szerelőt a hajón tartotta gépésznek, a matrózoknak röviden elmagyarázta, mi lesz a dolguk, majd beindították a motort és az öreg halászhajó lassan elindult, hogy átkeljen a Csatornán. A gépész a fedélzeten cigarettázott, a legfiatalabb fiú pedig rendszeresen mérte a vizet a hajó fenekén, szükség esetén megragadták a kézi hajtású szivattyú hajtókarját és kiszivattyúzták a vizet.
Lassan pöfögtek Dunkirk felé a hajnali félhomályban. A motor egyre jobban szuperált, de legfeljebb 5-6 csomóval cammogtak, a fiúknak pedig gyakran kellett szivattyúzniuk a vizet a hajófenékről, egyébként pedig a kapitány utasításainak megfelelően minden felesleges tárgyat nemes egyszerűséggel a tengerbe dobáltak. Közeledtek a parthoz, a vízmérőfiú most a hajó orrában állt és a víz mélységét mérte. Amikor a hajó feneke már szinte súrolta a homokot, a Kapitány óvatosan megfordította a hajót, hogy tattal álljon a part felé, majd leállíttatta a motort. A parton végtelennek tetsző, kígyózó sorokban katonák várakoztak, vagy épp begázoltak a tengerbe, hogy felkapaszkodjanak valamelyik hajóra. Az egyik fiatal matróz a Kapitány jelére a vízbe lökte a horgonyt, és az első katonák elindultak a szúette hajó felé. A gépész és a matrózok segítettek nekik felkapaszkodni a teknőre, a Kapitány pedig megmutatta, hová üljenek, álljanak a hajón. Eltekintve a parton álló kilőtt vagy magára hagyott járművektől és a távolban gomolygó sötét füstfelhőktől, valószerűtlenül békés és csendes volt az egész. A kapitány folyamatos tüzérségi támadásra számított, e helyett csak a városka felől hallatszott fegyverropogás. Az első katonákat elhelyezték és a következő szakasz kezdett felszállni, amikor erősödő zúgás hallatszott és két német repülőgép jelent meg az égen, mire a parton lévő néhány légvédelmi ágyú tüzelni kezdett. A gépek alacsonyra ereszkedtek és elkezdték végig-géppuskázni a parton várakozó katonákat és hajókat. Éles sivító hangot követően bombák robbanása szaggatta fel a parti fövenyt és a vizet. Néhány perc alatt véget ért az egész, elhalt a repülőgép-zúgás és megint csendes volt minden, csak a távoli fegyverropogás hallatszott ismét. A tőlük balra álló kicsiny motoros hajó helyén egy rakás forgács és deszka lebegett csak a vízen, a vízben pedig újabb katonák evickéltek feléjük, a partról is újra elindultak emberek, akik már egy karnyújtásnyira érezték a menekülést. A gépész kérdőn nézett a Kapitányra.
– Folytatni! Addig veszünk fel embereket, amíg csak fél hüvelyk kilátszik a hajóból.
Az öreg megvonta a vállát, cigarettára gyújtott, és folytatta a katonák fedélzetre segítését. A hajó kezdett megtelni a soron következő katona tétovázva megállt a vízben.
– Jöjjön már, mire vár!? Személyesen Hitlernek akarja megadni magát? – förmedt rá a Kapitány.
Még egy tucat embert vettek a fedélzetre, míg már a katonák is más úszó alkalmatosságok felé vették az irányt, így a Kapitány utasítást adott a gép beindítására. Az ősöreg szerkezet először csak hörgött, majd szánalmasan felköhögött és sötét füstfelhőt okádott a kéményen keresztül, majd a katonák és a Kapitány őszinte megkönnyebbülésére ütemesen pöfögni kezdett. A 100 láb hosszú, roskatag teknő azonban nem akart megmoccanni.
– Túl sokan vagyunk, felültünk a tengerfenékre.
– Járassa a motort, a hajócsavar talán kidolgozza annyira a homokot, hogy el tudjunk indulni.
A katonák a fedélzeten talált hosszú póznákkal próbálták a mélyebb víz felé taszigálni a vízi alkalmatosságot. A hajó végül megbillent és nehézkesen elindult, de a homok egy darabig még surrogott a gerinc alatt. A Kapitány, aki a kormányt kezelte, tartózkodott az éles fordulóktól, hiszen a fedélzeten minden talpalatnyi helyet katonák foglaltak el, és a hajó nemcsak mélyre merült, de fejnehézzé is vált. Miután a hajó orra a brit partok felé mutatott, az ócska és túlterhelt teknőtől telhető legnagyobb sebességgel elindultak. A motor asztmásan, de viszonylag egyenletesen pöfögött hazafelé. A távolban repülőgépek keringőztek az égen. Féltávnál járhattak, amikor az egyik fiú mutogatni kezdett. A vízben egy mentőmellény sárgállott és a pilóta már integetett is. A Kapitány odairányította a hajót, és a katonák kihúzták a pilótát a Csatornából, akinek már csak a fedélzet szélén jutott hely, a lábait a víz felett lóbálta.
– Ti meg hol fenébe jártok… ? A fritzek halomra géppuskáznak minket a parton.
A pilóta először bosszúsnak látszott, majd türelmes kifejezést erőltetett az arcára.
– Ön szerint szórakozásból lubickolok a tengerben korán reggel, őrmester? – kicipzározta a dzsekije egyik zsebét, cigarettát vett elő és sikertelenül próbált rágyújtani egy elázott szálra. Valaki adott neki.
Az őrmester jobbnak látta békén hagyni a repülős hadnagyot, ekkor vették csak észre, hogy vér szivárog a sisakja alól. A kivénhedt halászhajó beszuszogott a kikötőbe, a katonák pedig megkönnyebbülten kászálódtak a partra. A Kapitány üzemanyagot vételezett és indultak is vissza. Összesen öt alkalommal tért vissza Dunkirkbe és menekített ki katonákat, végül június 1-jén lefújták a Dinamó hadműveletet. A Kapitány támolygott a fáradtságtól, az újdonsült matrózok egyike megkérdezte hogyan csatlakozhat a haditengerészethez, a szerelő-gépész egykedvűen cigarettázott a mólón, egy feldúlt idős úr pedig felháborodottan követelte vissza a jachtját. A Kapitány és társai visszavonatoztak Devonshire-be, az útról nem sok emléke maradt, egy csendes zugban végig aludta az utat. Csalódottan vette tudomásul, hogy menyasszonya megint nem írt, végül ő maga leírta az elmúlt napok eseményeit, és elküldte a levelet.




Tengerek virága


Az utolsó megmérettetések jöttek. A társai sorra kapták a kinevezéseket cirkálóra, rombolókra, neki azonban még nem jutott állomáshely. Az utolsók közt értesítették: utazzon Blyth-ba és vegye át az HMS Asteridae nevű hajó parancsnokságát. Izgalommal vegyes büszkeséggel sietett a dokkba, hogy megszemlélje a hajóját. Kisebb meglepetésként érte, hogy egy kereskedelmi hajókat építő gyárhoz irányították. Némi érdeklődés után egy dokkmunkás érkezett, aki az olajos kezét egy még olajosabbnak tűnő zsebkendőbe törölte, majd üdvözlésképp megemelte a sapkáját. Csarnokokon, komor, szutykos téglaépületek között, acéllemezekkel és gerendákkal megpakolt udvarokon vezette át, láncok között bujkáltak, pallókon egyensúlyoztak. Mindenhol munkások sürögtek: szikrafelhőt ontva heggesztettek, szegecseltek, fűrészeltek, daruk emeltek összeszerelt részeket a helyükre, mindenfelé hajók voltak születőben. Elhagyták az utolsó sólyát is, és egy móló mellett álltak meg:
– Tessék kapitány úr, a hajója!
– Hmmm… köszönöm – nyelt egyet.
A munkás újra megemelte a sapkáját, majd dolga után nézett. A Kapitány jókedve azonnal elillant, amikor megpillantotta az Asteridae-t: a hajó játékszernek tűnt, szinte nem is volt felépítménye. Az emelt orr-részen egy kerek emelvény volt. A majdnem négyzet alakú zárt kormányállás és a tetején a nyitott hajóhíd rögtön az előfedélzet után kapott helyet, az elülső árboc mögött. A felépítmény, amely szinte az emelt előfedélzet folytatása volt, folytatódott tat felé, melynek a tetején egyetlen kémény négy szellőző, egy második árboc, valamint még egy kerek dobogó látszott. A taton egymás mellett két ferde sín-szerű szerkezet, a mélységi-bomba vetők. A hajó orrán fehér betű és számok: K-21, a taton a hajó neve, Asteridae. Sóhajtott egyet, a fedélzetre lépett és megkereste az építésért felelős mérnököt. A mérnök két órán át kísérgette a fedélzeten, mutogatta a helyiségeket, gépeket, fegyvereket. Érdeklődve tanulmányozta a szonár-kezelők sötét odúját a hajó orrában a vízvonal alatt. A legénységi szállás a fém asztallal, padokkal és körben a falnál polc-szerűen sorokozó ágyakkal spártainak tűnt. A raktárhelységek még üresen tátongtak, a tatnál bekukkantottak a tiszthelyettesek szállására, ami kicsit jobbnak tűnt a legénységi szállásnál. A kazánházban a kazán még hűvösen álldogált a helyén, a gépházban a háromszoros expanziós gép dugattyúi és mennyezetig érő hajtókarjai tétlenül, olajtól csillogóan kapaszkodtak a tengelybe, arra várva, hogy valaki végre életre keltse a hajót. A kapitány kabinja a kormányállás alatt kapott helyet, mellette az első és másodtisztek kabinja. A leendő szálláshelye a többihez képest komfortos volt, az ágy mellett egy szekrény, egy éjjeli szekrény és egy asztal is elfért. Felmentek a kormányállásba, ahol a térképszoba is volt, majd a kormányállásból felmentek a nyitott hajóhídra, a fedélzeten még egy-két munkás festegetette a korlátot, a friss tengeri szél illatába festék szaga keveredett. A hajó enyhén billegett jobbra-balra a móló mellett. Utána leültek részletesen bemutatta a hajó rajzát:
– A hajó egy Flower osztályú korvett, vízkiszorítása valamivel több, mint 900 tonna, 16 csomó maximális sebességgel. A fő fegyverzet a hajó orrában található 4 hüvelykes ágyú, a felépítmény hátán található 0.50 kaliberes légvédelmi iker-gépágyú és a mélységi bombák. A hajóhídon lesz még kétoldalt 1-1 Lewis géppuska, melyeket a gépágyúval együtt csak később szerelnek fel. A fegyverzet felszerelése hamar megvan, a szonár telepítése hosszadalmasabb. Néhány hét, és ki is futhatnak. Vigyázzon a kicsikére!
A Kapitány naponta ellenőrizte a munkát, közben igyekezett összeválogatni a legénységet, tartalékosokból és önkéntesekből választhatott. Pár nap alatt összeállított egy névjegyzéket olyan tisztekből és matrózokból, akik alkalmasak voltak a korvetten való szolgálatra. A névsort reggel adta le, és már aznap délután visszakapta, teljesen új nevekkel. A kapitány káromkodott, majd végig böngészte a listát. Tíz perc sem kellett, hogy rájöjjön: ezzel a legénységgél a kikötőt sem tudná elhagyni. Újból nekiült és összeállított egy új lajstromot a legénységről. Ez alkalommal csak egy rövid elutasító üzenettel jött vissza az új javaslat. A Kapitány ezt meglátva kihallgatást kért az illetékes parancsnoktól, és két nap múlva pontosan jelentkezett. Az előszobában egy tiszthelyettes buzgón gépelt valamit. Amikor a Kapitány belépett egy kétszárnyú ajtó felé intett a fejével.
„Sir Charles Dudley-Moore parancsnok” állt az ajtó melletti táblán. Kopogtatott.
– Miből gondolja, hogy hadrafogható tengerészeket adok egy amatőrnek, hogy kapitányosdit játszhasson egy bádogteknőn?! – fogadta az üvöltés, amint benyitott.
A tágas iroda egyik sarkában egy asztal roskadozott a felgyűlt irathalmok alatt. Az asztal mögött egy tagbaszakadt, szőke, kerek vöröses arcú ember ült, a Királyi Haditengerészet uniformisában. A helyiségben sűrű pipafüst-szag uralkodott, amelyet csak valamelyest volt képes enyhíteni a nyitott ablakon beözönlő esőszagú levegő. A papírhalmok tetején néhány teáscsésze társaságában egy tányérsapka trónolt.
– Uram, az egyik legújabb hajóra…
– Nem fogok pénzt és embert pocsékolni egy játékhajóra, amit hamar elsüllyesztenek a németek.
– Az önök által kijelölt legénységgel a hajó még a kikötőben elsüllyed!
– Mutassa!
A Kapitány elé tette a papírt. A parancsnok egy darabig némán tanulmányozta azt, majd méla undorral az arcán, elegáns mozdulattal ejtette a papírkosárba.
– Dickinson! – bődült el újra.
Az írnok bejött az irodába.
– Adjon egy listát a Kapitány úrnak a D2-es tisztekről és tiszthelyettesekről, de előbb hozzon egy csésze teát, ezúttal próbáljon meg ihatót főzni.
Azt, hogy „Kapitány úr”, utánozhatatlan megvetéssel mondta. A Kapitány arca megrándult a sértő hangnemre.
– Maga pedig – mordult a Kapitányra –, előbb szerezzen érdemeket, csak utána legyenek ambíciói. Amíg idebenn mereszti a seggét, addig csak egy hétvégi hajós egyenruhában, még a kikötő körül kószáló prostik sem veszik komolyan, nemhogy én.
– Köszönöm, Uram! – válaszolta a Kapitány kényszeredetten.
– Matrózokat mi jelölünk ki. Vegye tudomásul, az igazi haditengerészek mindig elsőbbséget fognak élvezni az önjelölt tengerészekkel szemben. Takarodjon innen…
A Kapitány vörös arccal csukta be maga mögött az ajtót. Az írnok egy pár oldalas névsort adott neki.
Aznap délután elkeseredetten tért be a tisztek számára fenntartott kantinba és kért egy whiskey-t.
– Mi újság cimbora? Úgy hallottam az Öregnél járt ma délelőtt! – csapott a vállára az egyik ismerős hadnagy, egy aknarakó parancsnoka. A többiek, valamennyien a Királyi Haditengerészet tisztjei, gúnyosan vigyorogtak.
– Lehetetlen alak…
– Ne szívja mellre! Az önkéntesekkel mindig ilyen, attól maga még rendes gyerek, csak ne szóljon a nagyok dolgába.
A Kapitány inkább leült egy üres asztalhoz. Mesélték, hogy a haditengerészetnél nem tekintik egyenrangúnak az önkénteseket és tartalékosokat, de egy dolog volt hallani róla, és egy másik a saját bőrén tapasztalni.
– Nehéz mi? Kutyába se veszik. Majd megszokja… – ült le vele szembe egy másik, szintén önkéntes tiszt.
– Olyanokkal kellett volna tengerre szállnom, akik hajót se láttak eddig.
– Mindig ez a nóta. Bement a parancsnokhoz?
– Igen.
– Van vér a pucájában! Állítólag önkéntes tiszteket reggelizik…
– Nem hagytam magam… legalább használható tisztekből válogathatok.
– A matrózokból biztos, hogy a legalját kapja. Cheers! – emelte fel a poharát a másik.
A Kapitány két napig böngészte a neveket, mire kiválasztotta a tiszteket és tiszthelyetteseket. Ezt a listát – végre – elfogadták, mellé megkapta a matrózok névsorát.
Első tisztnek Soames-t választotta, aki egyszer már visszavonult a hajózástól, de a háborúra való tekintettel ismét szolgálatra jelentkezett. Másodtisztnek egy kadétot, aki az egyetem padját cserélte katonai szolgálatra. Az egyébként igen tehetséges fiatalembert Hampshire-nek hívták és nem is értette, hogy vezényelhették a korvettre. A tüzértiszt egy Andrews nevű hadnagy lett, aki rendes haditengerészeti képzést kapott, mégis az Asteridae-en kötött ki. A főgépész egy óceánjáró korábbi főgépésze, Smith lett, a fedélzetmester Pearson pedig korábban bálnavadász hajón szolgált fedélzetmesterként. Tűzszerésznek és a mélységi bombák kezelésére Thompson őrmestert választotta, aki az első világháborúban már vadászott tengeralattjárókra és a mélységi bombák első használói között volt. A háború után visszavonult, és farmerkedett, de most 60 évesen, úgy érezte, ideje ismét tengeralattjárókra vadásznia.
– Csak gyüjjenek, maj’ kapnak a pofájukba pár hordót… – mondta a kapitánynak, jellegzetes tájszólásában.
A gépházba tapasztalt, megbízható gépészeket találtak, akiket a kereskedelmi flottától soroztak be, a fegyverek kezelésére pedig kapott pár képzett tartalékos haditengerészt a Királyi Haditengerészet tartalékos állományából. Az önkéntes matrózok a huszas éveik elején jártak, egy részük alig múlt tizennyolc. Nagy részük jóformán képzetlen volt, sokan tengeren se jártak még. Nem minden fegyverhez jutott tapasztalt, képzett ember, az ASDIC operátorai is csak a tanteremben használták addig a készüléket.
– Micsoda banda… – mondta Soames, amikor Pearson, a fedélzetmester felsorakoztatta a 82 embert.
A Kapitány sóhajtott egy nagyot és munkához látott, körletről gondoskodott az emberek számára, és mindenkit beosztott a hajó fegyverrel való felszereléséhez. Még rendes egyenruhát se kaptak, a gyalogság khaki-színű egyenruháját kellett viselniük a tengeren, nehéz tengerészcsizmákat sikerült szerezni, és meleg kötött sapkákat is kiosztottak a tengerészek tányérsapkái mellé. Nem kevés kilincselés után sikerült a legénységet felszerelni hideg időben is megfelelő ruházattal, rohamsisakokkal. A vihar idején, a fedélzeten nélkülözhetetlen viaszosvászon öltözeteket Pearson szerezte be, némi ügyeskedés útján.
Miután elkészült az Asteridae, és a legénység elfoglalta a helyét a fedélzeten, megkezdődtek az első próbák. A legénység a szolgálati helyére ment majd a kapitány utasítására a fűtők felfűtötték a kazánt. A matrózók eloldották a köteleket a kikötőbakokról, visszaugráltak a fedélzetre és elrendezték azokat.
– Negyed gőz! – szólt a Kapitány, mire Soames a megfelelő állásba állította a telegráf karját, az Asteridae hajtóműve zakatolni kezdett.
...