Dimenziócsúszkálás

Dimenziócsúszkálás

Kler Klára



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 230
ISBN: 978-3-99131-332-8
Megjelenés időpontja: 2022-04-07
Hátborzongató, ugyanakkor rendkívül tanulságos, hullámvasút-szerű utazás a valóságok, dimenziók között egy skizofréniában szenvedő szerző tollából.
2. Egy sorsdöntő találkozás

2007. június

A történetem 2007-ben kezdődött. Szoros kapcsolatom volt az angyalokkal, rengeteg választ kaptam meg belülről az ő segítségükkel. Tudtam, hogy nincsen egyetlen véletlen találkozás sem, valamit mindenki ad neked, akivel találkozol. Van, akivel egyetlen találkozás van megírva; van, akivel egy életen keresztül egymás életében lesztek. Amikor találkozol valakivel, megérzed a másik lényét, e miatt lehet valaki szimpatikus avagy ellenszenves.
Építgettem magamat testileg, lelkileg és szellemileg. Azt gondolom, hogy megvolt a belső békém, de valami mégis hiányzott: hogy azt az életet éljem, amire leszülettem, hogy segíthessek másoknak, hogy gyógyítsak. Azokból az emberekből válnak a legjobb segítők, akik maguk is megjárták az élet nehézségeit, és nekem ebből volt bőven. Rengeteget olvastam, és természetesen továbbra is látogattam a spirituális előadásokat. Az auralátóval is több előadás keretén belül találkoztam, azt éreztem, hogy egy nagyon jó lelkű ember, aki segít másoknak. Eljött az idő, hogy elmenjek hozzá egy személyes konzultációra. Erre nyár elején, júniusban került sor. Azt reméltem, hogy ő majd irányt ad nekem azzal kapcsolatban, hogy előrébb léphessek az életben az életfeladatom felé. A változások állandó részei az életnek, és szükségesek is. Ahogy haladsz, fejlődsz az életben, hozol meg döntéseket, melyek hatására változtatsz munkahelyet, lakhelyet, kezdesz új kapcsolatokba. Többet akarsz kihozni magadból, és ezek a változtatások ideális esetben a javadat szolgálják.
Júniusban egy szerdai napon volt az időpontom az elemzésre az auralátóval. Úton hozzá azt éreztem, fordulóponthoz érkeztem az életemben, ez mindent meg fog változtatni. Valami nagyon jó dolog fog történni velem, és nem kell tovább keresnem az életben, mert most megtalálom az életem értelmét, és hogy hamarosan belép az életembe a nagy Ő is. Az elemzés alatt nem kellett semmit sem mondom magamról, csak behunyni a szememet, és ő eközben kiolvasta az aurámból az információkat. Érdekes érzés volt: fuvallatokat éreztem a testem körül, és a szemem is REM-elt egyet, mint mikor alszol. Ezután elmondta, hogy mit látott az aurámban, és hogy hogyan változtathatok az életemen. Azon kaptam magam, hogy mosolyogva néztem bele a szemébe, miközben beszélt; olyan érzés volt, mintha ismerném valahonnan, de nem ebből az életből. A szemünk nem változik az életeink során. A testünk igen, de a szemünk nem. A szem a lélek tükre. Az elemzését diktafonnal rögzítettem, melyben elmondta, hogy az alsó csakráim blokkoltak, de a felsők nagyon szépen nyitottak és harmonikusan működnek, de ahhoz, hogy az életben is működjenek a dolgaim, ne csak a „fejemben”, ki kellene tisztítani az alsó csakráimat is. Valamint elmondta, hogy eredetileg hogy lett megtervezve az életem, csak gyerekkoromban kezdtem magamra aggatni a gátakat, melyeket a mai napig hordozok magamon. Valamint azt is elmondta, hogy „ez a szülők hibája”. Eredetileg én egy nagyon nyitott, színes személyiség vagyok, rengeteg érdeklődési körrel és határtalan lehetőségekkel. A változáshoz egy saját maga által készített meditációt ajánlott, valamint csakratisztítást ott nála, pár héten keresztül, heti egy alkalommal, az egyik alkalmazottja segítségével. Pár nap múlva volt egy előadása, amire szintén meginvitált, melynek témája többek között ez is volt, hogy hogyan működtessük az auránkat és éljük meg a nemiségünket, valamint pár hét múlva, vasárnapi napon tartott egy energiaátadás-szertartást, és azt mondta, az szintén hasznos lehet számomra. Megköszöntem neki, annyit mondva, hogy megcsinálom, és eljöttem. Ekkor már hónapok óta vegán étrendet folytattam, melynek hatásásra kiélesedtek a megérzéseim és könnyednek éreztem magamat, valamint pár nappal azelőtt kezdtem megint egy hosszabb böjtkúrába.
Az auralátó előadása kezdetekor egy enyhe mosolyt küldtem feléje, amit ő nem viszonzott, ennek ellenére azt éreztem, hogy az előadás alatt végig figyel rám, és ezt főiskolai Nóra barátnőm is alátámasztotta, aki eljött velem ide a párja kíséretében. Arról is szó esett, hogyan ismerkedjünk és vessük le magunkról a gátakat, ehhez kaptunk hasznos gyakorlati technikákat. Arra is adott tanácsokat, hogyan, milyen apropóval menjünk oda valakihez, akivel ismerkedni szeretnénk. Azt éreztem, ez nekem épp kapóra jön. Valamint beszélt arról is, hogy a közeljövőben rengeteg nagy egymásra találásban lesz része az embereknek párkapcsolati szempontból. Pont, amit hallani szerettem volna: nagyon vágytam már egy igazi társra. Az egész előadást magaménak éreztem, olyan volt, mintha az elemzésemhez szorosan kapcsolódna minden, amit itt elmondott.
Kezdett változni az életem e módszerek hatására – csak nagyon gyors és hirtelen volt a változás. Ahogy alkalmaztam a technikákat, a meditáció és a csakratisztítás is kifejtette hatását, egyre inkább pozitív fordulatot vett az életem mindenféle szempontból, és rengeteg súlyt is veszítettem a böjt hatására. Ez a nagy változás mindössze 2 hét alatt zajlott le. Olyan volt, mintha az egyik életemből, egyik dimenzióból hirtelen átléptem volna egy másikba. A csakratisztítás alkalmával mélylégzést végeztünk, és én ezt a meditáció alkalmával is alkalmaztam. Éreztem, ahogyan szakadnak le a gátak rólam, omlanak le a falak, több évtizedes megkövülések, és energia önti el a testemet. Napról napra nyitottabb lettem a világra, ezt a kapcsolatokon is láttam, az embereken, akikkel napi kontaktusban álltam. Teljesen máshogy kezdtem el látni őket – pozitív értelemben. Az angoltudásom is kimagasló lett, a valaha legmagasabb szinten beszélt állapotot értem el. A második hét végére azt éreztem, hogy magamhoz tudnám ölelni az egész világot, a szeretetenergia áramlott át rajtam nagyon intenzíven, és ezt meg akartam osztani másokkal is. Nagyon izgatott voltam és azt éreztem, a valódi életem kapujába érkeztem, oda, ahova mindig is vágytam, s hogy végre élhetem azt az életet, amire eredetileg leszülettem. Mindig is éreztem, hogy egyszer eljön ez a pillanat, mindig hittem abban, hogy a jó győzedelmeskedik a rossz felett. Az életfeladatod minden esetben a szeretet, hogy megtapasztald. Azért vagy itt, hogy szeress. Mindenkinek megvan, hogy ez miben nyilvánul meg, mindenkinek más, hogy mi teszi boldoggá. Számomra ez a spirituális pálya, valamint az emberek segítése, motiválása.
Egyre türelmetlenebb lettem, hiszen 25 éve vártam erre az érzésre, hogy megélhessem, azt éreztem, hogy MOST akarom megélni azt az életet. Kihoztam magamból a magabiztos nőt, előtte önbizalomhiányos lány voltam, de hirtelen ez mind megváltozott, mintha hirtelen az érme másik oldalát éltem volna meg. Ahol a leggyengébbnek tűnsz, ott vagy valójában a legerősebb. Itt mutatkozik meg legjobban, hogy a szeretetet vagy a félelmet éled-e meg. Ha szembenézel a félelemmel, szeretetté változtathatod.

2007. június 27, szerda

Tehát megfogadtam az auralátó tanácsát ismerkedés terén és odamentem a kiszemelthez, hozzá. Mindig nagyon jók voltak a megérzéseim emberekkel kapcsolatban is, és azt éreztem, ezt meg kell lépnem. Persze a szimpátia nem mindig jelent feltétlenül vonzódást is, bár könnyű összekeverni a két érzést. Megléptem. Odamentem hozzá és mondtam neki, hogy beszélni szeretnék vele. Azt mondta, persze. Bementünk az irodájába, leültünk ugyanoda, ahol az elemzést elmondta nekem, és annyit mondott: „Parancsolj”. Azt mondta, hogy letakarja a harmadik szemét, de közben észrevettem rajta, hogy néz valamit az aurámon vagy a csakráim állapotán. Én meg kertelés nélkül elmondtam neki, hogy mit szeretnék: vele lenni. Ekkor ő udvariasan elutasított, arra hivatkozva, hogy ő már megtalálta a nagy Őt. Azt is mondtam neki, hogy megvilágosodtam, mire a válasza az volt, hogy az egy nagyon szép dolog. A rövid beszélgetés alatt, ami lezajlott közöttünk, mindenre volt válaszom a spirituális bölcsességekből, amelyeket addigra magamba szívtam az évek során. A változásnak köszönhetően olyan spontán lettem, hogy minden pillanatban emlékeztem arra az információra, amit épp mondanom kellett. A beszélgetést az auralátó zárta le, arra hivatkozva, hogy neki nincs ideje ilyenekre, mire én azt válaszoltam neki, hogy az Univerzumban nincs idő. Eljöttem. Utána iszonyatosan égőnek éreztem ezt a szituációt, de az új énem hamar túllépett mindenen, egyik pillanatról a másikra képes voltam változni. Elengedtem ezt a ciki érzést és éltem tovább, mintha mi sem történt volna.
Ekkor még mindig angolt tanítottam cégeknél, és aznap délután is voltak még óráim. Ez a szárnyaló hangulat csak tovább fokozódott a nap folyamán. Minden annyira a helyén volt, szárnyaltam, tündököltem, határtalanul boldog voltam. Eszembe jutott, hogyha ennyire jól mennek a dolgok, akkor abban is igazam lehet, hogy az auralátó szimpatizál velem. Azt éreztem, mintha élném a MOST-ot; leírhatatlan érzés volt. Ugyanazt tapasztalod kívül, amit belül megélsz, ezt jelenti az, hogy a külvilág tükör. És ekkor nekem a külvilág nagyon is jól működött, belül meg egy olyan fajta boldogságot éltem meg nagyon intenzíven, amelyet még sosem.
Az utolsó tanítási órám után nem volt kedvem hazamenni: az új, pörgős énem eseményre, történésre vágyott. Miután beültem az autómba, azt gondoltam, visszamegyek az auralátóhoz és meggyőzöm az igazamról. Ez a mondat jutott eszembe: „Az Univerzumban nincsen idő!”. És azzal a lendülettel kihajítottam a karórámat a kocsi ablakán. Engem az idő dimenziója ne kössön sehova, én a MOST-ot akarom megélni, nem várok tovább, eleget vártam. Visszaértem az auralátóhoz. Voltak nála, hát leültem a váróban. A titkárnő megkérdezte, hogy segíthet-e, mire csak annyit mondtam, hogy szeretnék egy kicsit leülni. Azt felelte, rendben van. Leültem egy fotelba, elkezdtem a mélylégzési technikát, amit a csakratisztítások és a meditáció közben alkalmaztam. Becsuktam a szemem, mély meditatív állapotba kerültem, azt hajtogattam magamnak, hogy MOST… a MOST-ot akarom megélni. Egy ideig még érzékeltem a környezetem történéseit – rólam beszéltek a körülöttem lévő emberek, azt mondták, mentőt hívnak hozzám. Már nem volt semmi hatással rám, már nem ebben a világban voltam. A testem ott ült a fotelban, de én már valahol máshol lebegtem. Olyan volt, mintha elaludtam volna. Próbálták megfogni a jobb kezemet, de már nem engedelmeskedett nekem, aztán valaki megfogta a bal kezemet, megszorítottam annak a valakinek a kezét, de egy pillanat múlva megint valahol máshol lebegtem. Az a valaki tovább fogta a kezemet, mire egyszer csak egy halk, lágy férfihangot hallottam, amint a bal fülembe suttogott, azt mondva „Ne félj!”, majd az arcomhoz ért, a hajamhoz, de nem emberi érintés volt, annál sokkal gyengédebb, könnyedebb.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire egyszer csak magamhoz tértem. Kipattant a szemem és elkezdtem keresni azt a valakit, aki hozzám szólt. Olyan volt, mintha az a valaki egy másik valóságból való lett volna. Oda, ahova az elmémmel elutaztam. Azt a földöntúli érzést kerestem, amit általa tapasztaltam, nem voltak gondolataim ekkor már, egyszerűen megszűntek. Az auralátóhoz kötöttem ezt az élményt, őt kerestem, de ő elmenekült előlem. Több ember volt ott ekkorra, de nem emlékszem rájuk, hiszen már félig egy másik világban, egy másik valóságban voltam, és közben részben megszakadt a kapcsolatom ezzel a világgal.
Kimentünk az udvarra, az auralátó elkezdett kérdéseket feltenni nekem, de mindenre elutasító választ adtam. Majd hirtelen a testem megint megállt, mintha odafagytam volna, mintha belefagytam volna a dimenzióba, de ezúttal a szemem nyitva maradt. Farkasszemet néztem az auralátóval. Ott állt velem szemben, de nem tudott a szemembe nézni hosszan. Nem csoda, hiszen elszálltam ebből a világból, és ez látszott a tekintetemen is. Az idő megszűnt telni, megéltem az időtlenséget, érzékeltem a körülöttem zajló történéseket, vagy legalábbis töredéküket, de reagálni nem tudtam rájuk. Jöttek újabb emberek, és az összes ingerből egyvalami ragadta meg a figyelmemet: valaki azt mondta, hogy „Sziasztok!”. Olyan volt, mintha egy már régebben megtörtént esemény ismétlődött volna meg más személyekkel, de mintha visszarepültem volna az időnek arra a pontjára. Az előadásra, amikor a Mester mondta, hogy „sziasztok”! Olyan volt, mintha egy másik dimenzióba csúsztam volna úgy, hogy közben a testem itt maradt. Nem tudom, mennyi idő telt el, de órák lehettek, majd egyszer csak apránként elkezdtem visszatérni ebbe a világba. A mereven magam elé bámulás is kezdett fellazulni, az auralátó cipőjére pillantottam, majd vissza rá. Összekulcsoltam a karjaimat magam előtt és behunytam a szememet. Ezután elkezdtem hallani azt, hogy mit beszélnek körülöttem. Csak bizonyos információk jutottak el hozzám; olyan volt, mintha azok fontos mondattöredékek lennének. Hallottam, hogy valaki azt mondja: „nézzétek azt a kis zöld Citroënt” – az autómat –, és ekkor azt gondoltam, hogy fényküldöttekkel, segítőkkel vagyok körülvéve, és hogy most azonosítják be, hogy ki is vagyok én. Ki vagyok én itt a Földön, és miért vagyok itt, mi a küldetésem. Felismertek. Az autóm hallatán visszajött a mimikám, szélesen mosolyogtam erre az információra. Aztán megint eltelt valamennyi idő. Csak vártam, nem tehettem mást. Egyszer kinyitottam a szememet egy dudaszóra, már sötét volt, és egy nagyobb autó állt velem szemben, világított meg és dudált rám. De csak egy pillanat volt, míg ezt láttam, mert vissza is csukódott a szemem magától egy másodperc múlva.
Egy idő múlva mindkét tenyeremben energia kezdett áramolni nagyon intenzíven, mintha azt kérte volna, kövessem. Felemeltem a karjaimat és el is indultam csukott szemmel, mintha valamit követtem volna. Olyan volt, mintha egy energiaszál húzott volna valamerre, talán vissza ebbe a földi dimenzióba. Mintha valakit követtem volna. Ekkor valaki azt mondta hangosan: „Baszd meg!”. Mintha valamit el akartam volna kapni – talán az energiaszálat –, aztán megálltam, ledobtam a papucsaimat és mezítláb maradtam. Ekkor az emberek segítettek, valahova vezettek engem, majd felemeltek, hogy betegyenek a mentőbe. Én eközben azt gondoltam, hogy most emelkedek fel a mennyekbe, majd hanyatt vetettem magamat: tudtam, hogy biztonságban vagyok, és a fényküldöttek vigyáznak rám. Ők el is kaptak.
Ezután valahol ültem, már bent az autóban, mire valaki megkérdezte tőlem, hogy jól ülök-e. Mire átültem egy másik ülőhelyre, még mindig csukott szemmel, de tökéletesen érzékelve a körülöttem lévő tárgyakat. Ezután hallottam, hogy cseng a telefonom – megismertem a csengését –, valamint az autóm riasztója is működésbe lépett. Erőteljesen jött az utasítás gondolatban, hogy „Nyisd ki a szemedet!”. Majd újra: „Nyisd már ki a szemedet!”. De a testem nem engedelmeskedett; nem én irányítottam. Ezek után hanyatt estem: hallottam, hogy a fejem koppan valamiben. A következő élményem, hogy a nagy sötétségben jön a fény, a homlokomhoz ér. Megragadtam mindkét kezemmel és követtem. Szorítottam, nem engedtem. Közben elindultunk valahova. Valaki volt mögöttem, próbált megfosztani a fénytől. Egy villanykörte volt az. Nagyon erős vagyok, szorítom a fényt teljes erőmből, de az a valaki mögöttem még erősebb és lehámozta a kezeimet a fényről, közben annyit mondott: „bocsánat, de muszáj”. Megfosztottak a fénytől. Még mindig csukva van a szemem, és közben jön egy gondolat: „Nézd meg, ki fosztott meg a fénytől!”. Azzal a lendülettel megfordultam és kinyitottam a szememet; egy fiatal mentős srác volt az, mögöttem. Belebámultam a szemébe, keresve, ismerem-e őt ebből a világból, de nem ismertem. Rámosolyogtam, majd tovább bámultam a szemébe, firtatva, ki is lehet ő, de nem tudta állni a tekintetemet. Majd pedig ismét a fény vonta el a figyelmemet a srác mögött: egy autó jött a távolban, annak a fényszóróját láttam.
Egy kis idő múlva megérkeztünk valahova. Még mindig nem tudtam beszélni, de együttműködő voltam. Visszaadták rám a papucsaimat és elhagytuk a mentőt. Indultunk be a kórházba, a mentős srác átkarolt, úgy vezetett engem. Mielőtt beértünk volna az épületbe, valami elvonta a figyelmemet: egy hajléktalan feküdt a bejáratnál. Én továbbra is kerestem azt a valakit, aki azt a földöntúli élményt adta nekem, és azt gondoltam, a szem alapján fogom felismerni. Elhagytam a mentősöket és odamentem a hajléktalanhoz, aki a földön feküdt. Felkeltettem és azt vártam, hogy majd kinyitja a szemét és meglátom, őt keresem-e. Beszélni ekkor még mindig nem tudtam. Az emberek körülöttem azt mondták, hogy ez a hajléktalan mindig itt van, és hogy most leszállt egy angyal, hogy megmentse. Ezt rám értették – én akkor, abban az állapotomban ezt el is hittem. Hogy egy földre szállt angyal vagyok. Nos, a hajléktalanban sem találtam meg azt a lelket, akit kerestem, de tovább nézelődtem, mindenkinek a szemébe belebámultam továbbra is. Már bent voltam a kórházban és keresgéltem folyamatosan, de egyetlen ismerős lelket sem találtam. Senki nem állta a tekintetemet; még mindig el voltam szállva. Mászkáltam ide-oda, jött megint a mentős srác, akit már felismertem, dobtam neki egy hatalmas mosolyt, amit ő viszonzott, majd be kellett mennem egy szobába, ahol elkezdtek kérdéseket feltenni nekem. Ekkor már valamennyire kezdett visszajönni a beszédem, de csak szavak formájában. Kérdezgették, hogy van-e családom. A válaszom igen volt. Van-e férjem? Igen. Vannak-e gyerekeim? Igen. Hány gyerek? Kettő, feleltem. Hogy hívják őket? Na, ezzel a kérdéssel megfogtak, mert addig olyan válaszokat adtam, amik nem ebből a valóságból valók voltak, és azt érzékeltem, hogy ez az egész történés a megvilágosodás folyamata, így rezgek át abba a másik dimenzióba. Tehát nem tudtam megválaszolni a gyerekeim nevét… Egy kicsit el is bizonytalanodtam, hogy akkor most mégis mi van. Arról kezdtek el beszélni a körülöttem lévő nővérek, hogy le fognak nyugtatózni. Azt gondoltam, én itt egy percig nem maradok tovább, nem erre szerződtem, engem többet senki sem zárhat be, és elindultam kifele az ajtón. Ahogy kinyitottam, a nővéremet és a barátját találtam a túloldalon. Azzal a lendülettel el is kaptam a nővérem jobb kezét és szorítottam, el nem engedtem. Belenéztem a nővérem vörös, kisírt szemébe és azt gondoltam: álljunk csak meg, itt valami nem stimmel. Ők hogy kerültek ide? Őket ismerem, ők nem lehetnek a dimenzióváltás résztvevői. Ahogy fogtam a nővérem kezét, egyre inkább jöttem vissza ebbe a világba, szinte egy pillanat alatt realizálódott minden, hogy hol is vagyok valójában, és mi történik. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy „ugye tudod, hogy nem vagyok őrült?”. Mire Dóri annyit mondott, hogy „hát, nem tudom”. Ez nagyon ledöbbentett. Elkezdtem neki mesélni az élményemet a fényről, hogy milyen közel voltam hozzá. Azonnal el akartam hagyni a kórházat, de nem engedték; azt mondták, megfigyelés alatt kell tartaniuk. Próbáltam meggyőzni őket, hogy jól vagyok, és saját felelősségre távozom, de nem engedték. Próbálkoztam azzal is, hogy akkor a tesóm felelősségére, de azt sem engedték – túl messzire mentem. Közben végig szorítottam Dóri kezét, így kísértek át minket a zárt osztályra. Azt mondták, várjunk a kanapénál. Leültünk. Kis idő múlva jött egy ápoló és kérdezte, hogy ki az érintett, akit be kell kísérni. Itt nincs – feleltem. Elpoénkodtam volna, és az ápoló is elhitte, hogy itt mindenki ép és egészséges: nem úgy néztem ki, mint egy zárt osztályon lakó. De aztán csak bevallottam, hogy én vagyok az, így bekísértek, éjszakára bent tartottak. Már nagyon késő volt, mikor beértünk oda, mindenki aludt. Kértem fogkrémet az ápoló fiútól, elmentem lábat is mosni – tiszta kosz volt az udvaron való rohangálástól –, aztán aludni tértem. Éjfél körül járhatott az idő. Előtte megbeszéltük, hogy másnap a szüleim jönnek értem. Nagyon korán ébredtem, hajnali 5 óra körül, és folyamatosan az időt néztem. Tudtam, hogy hány órakor érkeznek a szüleim és még mennyit kell várnom, hogy elmehessek innen. Megérkeztek, de még mindig várnunk kellett az elmenetellel, mert előtte egy orvossal is beszélnem kellett, hogy elengedjenek. Közben jöttek-mentek az emberek. Volt egy ott dolgozó, aki ledöbbenve kérdezte meg tőlem, hogy hát én meg hogy kerültem ide be? Behoztak, válaszoltam. Megérkezett a doki végre, megkérdezte, hogy leülhet-e az ágyamra. Azt feleltem, persze. Megkérdezte, hogy mi történt velem az este, én meg gondolkodás nélkül kiböktem neki, hogy ez egy nagy-nagy figyelemkeltés volt, hogy engem senki nem szeret. Nem tudom, honnan jött ez a mondat, mintha nem is én mondtam volna, hanem a tudattalanom. Azt tanácsolta a doki, hogy keressek segítséget, de elengedett.
A kórház parkolójában nagyon megörültem az autómnak, amit a szüleim közben elhoztak az auralátótól. Elmentünk az albérletembe összekészülődni. Ekkor rám tört egy érzés: mintha akkor jutott volna el a tudatomig, hogy mi is történt. Felhívtam Dórit telefonon és elsírtam neki magamat, mondván, hogy „úristen, a szakadék szélén voltam, ugrottam, de te az utolsó pillanatban visszarántottál”.

Ez is tetszhet Önnek :

Dimenziócsúszkálás

Pillár Csaba

Nehéz idők

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők