Káprázat-siratók

I.

1.

Ült a kert árnyas sarkában, s gyönyörködött az általa rögtönzött „vadonban”. (A felesége keresztelte – a tőle megszokott ironikus gyöngédséggel – annak.) Mikor ideköltöztek, a frissen épült házat csak egy kopár telek vette körül. A gyümölcsfákat, de még a harsányan zöld, vörös, sárgás levelű cserjéket, a jácint-, japánbirs- és rózsabokrokat, a tulipánokat, az épp elvirágzóban lévő kardvirágokat, a pompázatos dáliákat mind-mind ő telepítette. A felesége városi lány volt, mit sem értett a kertészkedéshez, bár önfeledten és soha el nem mulasztott öleléssel méltányolta férje dzsungelét. A dolog kölcsönös volt, hiszen felesége viszont a lakást virágozta fel, szebbnél szebb szobanövényekkel.
A nyárutói égbolt sugárzóan kéklett. A cseresznyefa azonban a kert túloldalán néha már elejtett egy-egy sárguló levelet, melyet aztán pillangósan röptetett tova a szél.
Közben egy emlékfoszlányon töprengett, melyet már csaknem elfelejtett. Talán az őszbe hanyatló látvány hívta elő valahonnan a feledés repedéseiből.
A kilencvenes évek elején még – román-magyar szakosként – a kiegyensúlyozott román-magyar együttélés eszményének elkötelezett híve volt. Ez akkor még nem számított a romániai magyar nyilvánosság föltétlen tudatállapotának. (Nem mintha ma már az volna.)
Percekkel korábban a feleségével vitázott, aki, mióta a fiaik és unokáik miatt ide, Kolozsvár közvetlen közelébe költöztek, egyre nehezebben viselte el, hogy az egyetemi éveikből még bensőségesen ismert Kolozsvár már nem is hasonlít arra, ami volt. Ezt ugyan hősünk is látta, de mivel egyetemi éveinek jelentős részét románok között töltötte, ő ezt már könnyebben viselte el. A helyzet szülte empátiát (mielőtt véleményt alkotsz, próbálj a másik – olyan, amilyen – fejével is gondolkozni) képtelen volt már levetkőzni. Voltaképpen a felesége sem viszolygott a „másoktól”. Sőt. Minden élő románnal percek alatt összebarátkozott, de úgy vélte, hogy ha ő megpróbál román fejjel is gondolkozni, a partnerei is tehetnének némi erőfeszítést. Egyébként a románok iránti empátiához neki talán tárgyszerűbb alapja is lett volna, mint a férjének, lévén, hogy a családi hagyomány szerint partiumi ősanyái közt neki is akadt egy Florica. De talán épp ezért rókonyaitól úgymond többet várt volna el, mint amennyire kerti magányában számíthatott. A különös székely tájszóval, a „rókonnyal” a férje froclizta néha. Ő ugyanis – a családi dokumentumok szerint legalább a 16. századig visszamenően – színtiszta székely volt. Mindkét ágról.
Az asszony az évek teltével ráadásul mind gyakrabban fakadt ki: „Mindent elvettek tőlünk, mit akarnak még?” A kolozsváriak, ha nehezen is, de hozzászoktak a „világ változásához”, de neki – Székelyföldről érkezett nagyváradiként – sehogy sem akart ez sikerülni. Abba sem volt képes belenyugodni, hogy a Bánffy-palotán még mindig nincs rajta a románokkal mélyen rokonszenvező Bánffy neve. Bánffy Erdély-trilógiáját ő is románul olvasta újra (a magyar eredetit a költözködéskor valaki „megtarthatta magának”) – a háromkötetes fordítást imádott román orvosának vásárolta meg –, de aztán megvásárolt még egy példányhármast, mert minekutána az első kötetbe beleolvasott, románul sem tudta abbahagyni… Váradi lévén legalább olyan könnyedén olvasott románul, mint (akkor már) a férje. Időközben az is kiderült, hogy a könyvet egy román, de magyarul tökéletesen beszélő ismerős, félig rokon, Marius Tabacu fordította románra…


2.

De ő most erre csupán futólag gondolt. Eredetileg az jutott eszébe, hogy bár a fordulat után a hazai sajtóban ő volt az egyetlen, aki (a sepsiszentgyörgyi Háromszék első számában) arra figyelmeztetett, hogy „Ceaușescut lelőtték, de a sok kis ceaușescu itt marad velünk…”, még mindig hitt abban, hogy az „európai demokrácia” a kisebbségi kérdéseket is képes lesz – ha kínnal-keservvel is – de „lerendezni”. („Megoldani”… vetette közbe a felesége, akit – magyartanárként – mindig ingerelt a férj „sajtó-magyar” szóhasználata.)
Férje ennek a lerendezésnek a nevében és hitében írta tele – román-magyar „közeledést egyengetni szándékozó” – szövegekkel a rövid életű bukaresti Timpul, a 22 és a ma már Dilema veche címen megjelenő Dilema mellett a magyarországi lapokat is. A Magyar Hírlapot, melynek véleményrovatát a félig-meddig rétyi származású (ámbár részint francia gyökerű) Szále László szerkesztette, és a Népszabadságot, melynek véleményrovatán viszont a velejéig elfogult Révész Sándor uralkodott. (Révész az ő írásait is folyton a lap ideológiájához próbálta sokszoros levélváltás nyomán hozzáigazítani. Kapcsolatuknak egy idő után – bár a főszerkesztő engedékenyebb volt – meg is kellett szakadnia. Voltaképpen akkor döbbent rá, hogy az ő demokratikus-internacionalista meggyőződéseit az önnön – nem mindig internacionalista, s még kevésbé demokratikus – céljaik érdekében szabályosan manipulálják. Bodor Pál mondta el egyszer – s ez tényleg mellbe is vágta –, hogy „túl naiv vagy, ráadásul olcsón is adod, magad, mások sokkal többe kerülnek”. Akkor értette meg, hogy Bodor is úgy vélte, hogy őt (mármint az Erdélyből áttelepült Bodort mint a magyar sajtó egyik vezéregyéniségét) hellyel-közzel szintén manipulálják. Hősünk már kifejezetten ezért tűnt el a magyar sajtóból. A felismerés miatt, hogy őt még inkább manipulálhatják… Hiszen a magyarországi honoráriumok (bár a pénz túlságosan soha nem érdekelte, a Sapientiáig minden munkahelyén neki volt a legkisebb a fizetése) az itthoniak sokszorosai voltak. Akkor jutott eszébe, hogy az élesen „antinacionalista” Magyar Narancsban megjelenhetett egy írása a székelyföldi autonómiáról. Hogyan? Erről akkortájt a magyar sajtóban szó sem eshetett. Nyilván ezzel „legitimálták”. Hazai használatra.
Szále László – bár ez korábban volt, mert közben őt is le-lecserélték, vagy maga állt félre – gyarló helyesírását szinte már észrevétlenül javítgatta, de soha egyetlen mondatát sem írta át, még ha a lap alapkoncepciójával nem egyezett is. (S ez néha valóban meg is történt. A Magyar Hírlap Véleményrovata tényleg Véleményrovat volt. A szó legnemesebb értelmében. S ezt nem valamiféle elfogultság mondatja vele. Tény.)
S a Liget című folyóirat sem manipulált soha, szövegeit Levendel Júlia és Horgas Béla sem próbálta a saját szája íze szerint átírni. Ők adták ki talán a legigényesebb írásait. Csupán az idézeteit és a nyelvi bakikat javították ki, mert ő mindig a saját füle után írta át őket. Az erdélyi Kriterion ezt sajnos nem mindig tette meg. Egy példa. A tragikum tragédiája című kötetében József Attila Két hexameter-e hibásan jelent meg. Egy ostoba elírás szétzilálta az epigramma csodálatos zeneiségét. Magyartanár felesége (aki tanítványainak egész órát szánt a témára) ezt soha nem tudta megbocsátani. Júliéknál ez sem fordulhatott volna elő.
De az utolsó trauma nem Bodor Pál volt, hanem Lászlóffy Aladár, aki – akkor már „kissé” szeszesen (mindannyian azok voltak addigra) egy, a Nemzeti Múzeum előcsarnokában szervezett összmagyar találkozón – odaült az asztala mellé és közölte vele: „Tudod, hogy ti, Bírók áruljátok Erdélyt!” (A másik, szociológus kollégája, Bíró Zoltán volt, aki szintén közölgetett a magyarországi sajtóban is, de az összejövetelre még csak meghívást sem kapott…)
Akkor még mindenkiben nyílt sebként sajgott a marosvásárhelyi pogrom. De a magyarok többsége azért Smaranda Enachéval, a marosvásárhelyi román értelmiségivel értett egyet, aki szerint az összecsapások nem a „románok”, hanem a titkosszolgálat átmentésén munkálkodó hivatásos felbujtók számlájára írandók. S ezt Smaranda némileg visszafogottabban a román televízió nyilvánossága előtt is hajlandó volt elmondani. Igaz, a Székelyföld – a nagyvárosok mind agresszívabb elrománosítása fejében – „külön jogokkal” rendelkezett. Sepsiszentgyörgyön (ismét) egyfajta fakuló „magyar világ” volt. Onnan nézvést egészen másként festettek a dolgok, mint a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar alatt már nyílt magyargyűlölettől szenvedő Kolozsváron vagy Erdély egyéb nagyvárosaiban. (Ez volt az az idő, amikor Funar a kolozsvári főtér padjait – ülőkéstől – piros-sárga-kékre mázoltatta…)
Ahogyan évekkel korábban azt sem tekintette szégyenletesnek, amikor – szülei illegalista múltjára hivatkozva – tanárai rábeszélték a párttagságra. Ő akkor még naivan, sőt némi büszkeséggel is (ő volt az alapszervezetben a második egyetemista) el is fogadta az ajánlatot. Sőt. A friss, Ceaușescu-féle „szólásszabadság” légkörében (hatalomra jutásakor minden dörzsölt diktátor lazábban kezdi) az Egyetemi Központ évi konferenciáján – a berlini Freie Universitätre hivatkozva – a megfelelő ifjonti hevülettel azt követelte, hogy Kolozsváron is létesítsenek román és magyar egyetemi lapokat, melyekben a szerkesztők kurzuskritikákat is közölhetnének. (A hallgatóság – csupa egyetemi oktató – zavarodottan tekintgetett körbe, de ő ezt még helyeslésként érzékelte.)
Mellesleg a román-magyar szak ténybeli magyarázata is az volt, hogy hősünk Lajcsi bácsinak, a szakmájáért rajongó sepsiszentgyörgyi némettanárnak a javaslatára eredetileg német-magyarra készült, de amikor a felvételi küszöbén megismerkedett az akkor még köztük élő szászokkal, akikből úgy ömlött a deutsch, mint belőle a székely, „berezelt” és román-magyarra nyergelt át.
Az ülésről kimenet azonban Lászlóffy odasúgta neki: „Édes fiam, fogalmad sincs, miket beszélsz. Ráfázhatsz!” Alig két napjába tellett, amíg tényleg megértette, hogy a (nála már akkor jóval többet tapasztalt) költő mire is gondolhatott… A kari pártgyűlésen ugyanis román nyelvtörténet tanára a „Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra?“ szónoki lendületével esett neki: „Dragi colegi, până când tolerăm, ca niște mucoși să ne arunce cu noroi?”4
Rá ugyan nem fázott (az egyetemet végül csak elvégezte), de ahogyan magyar nyelvészet-tanára (aki eredetileg párttagnak javasolta) egy idő után immár elégedetten állapíthatta meg: észhez tért némileg…
De miközben a szél is fölelevenedett, felesége a vacsora után nézett.
Ő egy ideig még tovább keresgélt az emlékei közt, de érezte, hogy a memóriája kezd vészesen a cseresznyefára hasonlítani… Onnan is ugyanígy seprik ki őszülő életének fuvallatai a korábbi évek sárguló emlékeit, mint a kezdődő őszi szél a cseresznyefaleveleket. Azok is alálebegnek az elme fuvallataiban, hogy aztán beleolvadjanak a feledés nyálkásan oszladozó avarjába.
S miközben efféle metaforákkal szórakoztatta szórakozott elméjét, észre sem vette, hogy az ég alja is kezd sötétülni. A nyitva felejtett József Attila-kötet lapjain egyszerre néhány odatévedt esőcsöpp is landolt. De mielőtt a könyvet összecsukhatta volna, jól ismert sorokra villant a tekintete, hogy aztán rögtön el is feledkezzék róluk.


3.

Mire mindent összesepert, már zuhogott. Mit tehet ilyenkor egy – immár poszthumán – értelmiségi? Odahuppan a komputer elé. S miközben megnyitja az Outlookot, az emlékezet valamely szeszélye még visszavillantja az előbb látott sorokat: „Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda…”
Böngészni kezd az üzenetek közt, s egy régen nem látott barát nevére lesz figyelmes. Rákattint.
„Kedves Béla!
Tudom, amiről írok most neked, az nagyon kellemetlen az egész család számára!
Mégis írnom kell!
Nagyon kellene találkoznunk.
Amit sejtettem, beigazolódott: bátyád, Iván Géza a szeku ügynöke volt!
Nálam minden bizonyíték: »Ambrus Győző« néven szervezték be.
Csak feltételezem, de valószínű, igaz: a szeku zsarolása miatt élt oly bohém életet is. Ahogyan az áttelepedésében a lelepleztetéstől való rettegés is »ott munkálhatott«! Az Iván keresztnevet is a szüleid illegalista múltja miatt kaphatta.
Egészen bizonyos: az 1956. novemberi tanúkihallgatásakor azzal hitegették, hogy a szüleid visszakapják az illegalitással járó státusukat.
1956 szeptemberében bizonyos Rákóczi elvtárs (Sic! – B.B.), a Kolozsvár városi IMSZ-bizottság titkára hirtelen leváltotta Balázs Imre nagyon menő intézeti IMSZ-titkárt – aki éppen akkor jött vissza Budapestről, ahol Illyés Gyulával is találkozott –, és kinevezte Bíró Iván Gézát.
Bátyádnak nagyon imponált a cím, hiszen akkor egy IMSZ-titkár néha a rektort is ledorongolhatta.
Jött 1956. október 24-e. A Képzőművészeti Főiskola diákjai 20 óra 30 percre szűk körű gyűlést szerveztek Mátyás király szülőháza lovagtermébe, hogy megvitassák a prágai Ifjúsági Világtalálkozó döntése nyomán született országos elhatározás-félét: létre kell hozni az egyetemi diákszövetségeket.
Földes László éppen esztétika órát tartott Balázs Imrééknek, ahol megkérdezték tőle: mi az az egyetemi autonómia? És közölték, hogy estére gyűlést hívtak össze.
Földes okosan lebeszélte őket a gyűlés megtartásáról, az ötpontos követelésről.
A diákok ezt elfogadták.
A Szeku viszont ráröppent a páratlan lehetőségre! Mire visszatértek Mátyás király szülőházába, a környék, az épület tele volt idegen diákokkal.
A »nagy gyűlésszervező« egyszerre Bíró Iván Géza lett! Meg kellett tartani a gyűlést, ahol Balázs Imre este 21 óra tájt felolvasta az öt pontot. Kezelhetetlen ordítozás, bekiabálás lett belőle, egy igazi »huligán« megmozdulás vette kezdetét.
Daniel Popescu rektor – részt vett a gyűlésen! – mozgósította a belügyi egységeket! Körbezárták a főiskolát, fényképeket készítettek a résztvevőkről.
Másnap, 1956. október 25-én reggel fél 9-kor letartóztatták Balázs Imrét, Tirnován Videt és Walter Frigyest.
Waltert hónapok múlva szabadon engedték, Balázs Imrét és Tirnován Arit – bolgár származású volt! – 7-7 évre ítélték! A vád koronatanúja Bíró Iván Géza és Angi István lett.
Azt ma már nem lehet tudni, hogy Anginál a moszkvai posztgraduális képzés milyen szerepet játszott.
Mindenesetre röviddel Balázs Imréék elítélése után megkapta az ösztöndíjat a Lomonoszov Egyetemre!
Sajnos nagyon nyomasztó a bátyád tanúvallomása! Koronatanú volt a főtárgyaláson is. Beszervezték. Saját kezével írta meg a beszervezési kötelezvényt, és vállalta, hogy minderről senkinek sem beszél!
Ugyanezt tette Bartis Ferenc – kettős ügynök volt! – és… és… és… (nota bene: a beszervezettek nevének további felsorolását a narrátor hagyja el, az utódok iránti tapintatból – B.B.)
Mindeniknek megvan a besúgói dossziéja, csak Szilágyi Domokosnak nincs. Ezt a CNSAS nemrég nekem is elismerte! Tovább is van, mondjam még…? (Azaz a narrátor által kihagyott nevek sorolását – B.B.)
Bátyád rövidesen rájött, hogy mindig zsarolható marad! Nem volt hajlandó jelenteni. Átlátszó hazugságokkal vágta ki magát. Ki is zárták a hálózatból.
De minden lépését követték.
Ez a dosszié még nincs meg! Sajnos a CNSAS aláírat egy kötelezvényt, hogy az ilyen dokumentumokat senkinek nem lehet átadni. Ketten megírhatunk egy kérvényt, hogy adják ki neked mint testvérnek a dokumentumokat! Veled ugyanúgy szeretném mindezt megbeszélni, mint Bartis Attila kiváló prózaíróval. Nagyon nehezen megy! Én már csak azt veszem figyelembe, ki ártott és ki nem! Bátyád ügynökként nem ártott, de a vád koronatanújaként – sajnos – igen! A párt és a hatalom narratíváját igazolta.
Balázs Imréék ítélete már Bukarestben megszületett! Az az igazi dráma, hogy még Balázs Imre sem emlékezett később pontosan az általa leírt, felolvasott öt pontra. Az emberi memória véges! Nagyon kérlek, olvasd el alaposan a levelemet, és találkozzunk. Brassó mellett, Hosszúfaluban vagyok, innen járok kutatni! Egész nyáron próbálok itt lenni! Kérlek, válaszolj! Szeretettel és nagy megértéssel:
Tófalvi Zoltán”

Kint már villámlott. A liláskék villanásokat kisvártatva öblös dörgések rebbentették tova. S mindannyiszor ugyanaz a másfél sor szólal meg benne. „Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda…” Rosszullét környékezte. A villanások közben mintha előtte is lepergett volna immár az egész élete. Olyan mozzanatokkal, melyekről korábban azt hitte volna, hogy már nem is léteznek. Számára legalábbis. Mintha örökre elfújta volna őket életének nyolcvanadik évtizede.


II.

1.

Igen, az édesanyám! Kezd összeállni a kép… Ámbár nekem, e történet első személyű elbeszélőjének, a fiatal mamáról nem lehettek emlékeim.
(Engem, kései gyereket ugyanis a szöveg hátterében lappangó szerző, s ekként – mint előbb is – a harmadik személyű narrátor, aki maga is a hús-vér szerző alkotása, fokozatosan önnön emlékképeiből, sejtéseiből, értelmezéseiből és a kortársak visszaemlékezéseiből gereblyézget össze…)
Van ugyan édesanyámról is egy fényképem, derékhoz simuló, vastag gyapjúkabát, vaskos válltömésekkel. Még mindig fekete haj, középen kettéválasztva, felül kontyszerű hajkoszorúval, sötétbarna, meleg szemek, a szem alatt barna árnyék… Az arcon még egyetlen ránc sincs. Mosolyog, hiszen vállunkon (az enyémen és az öcsémén) ott a keze, de a mosoly alig old arca keménységén. Fiatalon is tiszteletet parancsoló jelenség lehetett. 45 éves volt, amikor én megszülettem. Éledező elmém egy szintén kontyba font hajú, középkorúnak tűnő, családjának élő és mégis távoli világokban tanyázó asszonyt láttat, a fényképen finom ujjú kezekkel szorítja magához gyerekeit. De a hétköznapokban ritkán ült le közénk. A képen is mintha magába nézne. Én lehetek olyan öt éves, az öcsém kettő. A bátyám, Géza (Blankának, az unokanővéremnek, még mindig Iván) hiányzik a felvételről. Ő tizenöt évvel idősebb nálam is, s ha jól számolom, a felvétel idején éppen Marosvásárhelyen járhat a képzőművészeti szakközépiskolába.
Szüleim minket, kettőnket (mármint engem és az öcsémet is) az immár rájuk virradt szép új jövő mámorában nemzettek. (Közelebb az ötvenhez, mint a negyvenöthöz). A bátyám akkortájt már egyetemista volt. Talán őt is a mozgalom melléktermékeként hívták életre, hiszen – amint az a rokonságban gyakran elhangzott, s a szüleim sem tagadták – házasodni is pártutasításra házasodtak össze. A ’30-as évek közepe táján. Újabb utódokat – a letartóztatások folytonos árnyékában – már nem kockáztathattak. Kisvártatva ugyanis a román Királyi Állambiztonság (magyarosan a Sziguranca) szemmel tartotta őket. Édesanyám bátyja a Köpeci Bányavállalat szakszervezeti aktivistája volt. Az ő közvetítésével kerültek össze apámmal is, aki a román vasutaknál épített kemencéket. Így aztán folyton úton volt, s ekként ideális konspirátornak bizonyult. Ő tartotta a kapcsolatot a köpecbányai sejt és a brassói alapszervezet között. Valami sajnos mégis kitudódott…