Tizennyolc évvel később

Bevezető

A világ népessége különböző embertípusokból áll. Vannak, akik szerint a körülöttünk zajló események mind a véletlen művei. Ők nem keresnek válaszokat, összefüggéseket, egyszerűen csak sodródnak az élet tengerén. Mások azt mondják, minden egy bizonyos felsőbb hatalom műve. Ez lehet Isten, az Úr, vagy akár egy őrangyal is, de van, aki csak annyit mond: „a sors akarta”, „ez volt megírva”, „így kellett lennie”. Ők azok, akik feltétel nélkül hisznek a „jótett helyében jót várj” szólásban, és természetesen ugyanez igaz a negatív, rosszindulatú cselekedetekre is, vagyis a KARMA utolér mindenkit. Végül léteznek olyanok, akik szerint minden velünk kapcsolatos eseményt a gondolkodásmódunkkal teremtünk meg. A vonzás törvénye ismert, évszázadokra visszanyúló technika, sokan csak úgy emlegetjük, „A Titok”. Ez a tananyag egyértelműen kimondja, hogy mindenért, ami az életünkben történik, mi magunk vagyunk felelősek, mert megteremtettük a gondolatainkkal. Legyen szó pozitív vagy negatív eseményről. Egyesek szerint minden találkozásnak oka és értelme van. Bizonyos személyek meghatározott céllal válnak életünk részévé a bevonzásaink által, vagy épp anélkül. Van, aki azért jön, hogy tanítson, nyomot hagyjon, és van, aki akarva-akaratlanul nehezíti meg az életünket. Ezeknek a kapcsolódásoknak általában hosszú idő után fedezzük fel a valódi okát. Miért is fontos ez most? Rengetegen vagyunk ezen a világon, és mind más-más szemlélet szerint fejtegetjük életünk nagy kérdéseit. Ez a sorozat azoknak szól, akik erre a látásmódra fogékonyak, vagy csak kacérkodnak a gondolatával. Bizakodva remélem, hogy eljut azokhoz is, akik letértek az élet ösvényéről, netán félbehagytak valamit, ami számukra fontos, és most nem találnak vissza. Továbbá azoknak is, akik nagy döntések előtt állnak vagy változtatni szeretnének az életükön, ezáltal a gondolkodásmódjukon is.
Regényem eme egyben első kötetében nem tárok fel újabb titkokat, csak szeretném, ha az esetemből tanulva másokban is hasonló fejlődésre való késztetést indítanék el. Jogosan merülhet fel bennetek, hogy melyik típusba tartozhatok. Rendkívül jó és összetett kérdés. Vannak olyan időszakok, amikor pontosan tudom erre a kérdésre a választ, de olykor még én is megingok, elgyengülök, és nem feltétlenül találom a helyemet ebben a világban. De ez csupán egy röpke átmeneti állapot.
Egyvalamiben biztos vagyok. A nevem Kovács Gyula Gergő, a továbbiakban Jules Gregory Smith. 1988. január. 17.-én láttam meg a napvilágot a Bak csillagjegyében.
Elmesélem nektek, hogyan változott meg az életem, miután másképp kezdtem el gondolkodni. Ezt a történetet egy olyan találkozás ihlette, amelyet talán csak filmekben láthattunk vagy könyvekben olvashattunk, és amelynek köszönhetően egy olyan úton indultam el, melynek hála ma az lehetek, aki vagyok. A legtöbb ember számára hihetetlen, mert keveseknek adatik meg, hogy átéljék. Minden kételyeteket tegyétek félre az olvasás közben, hiszen ez a regény egy igaz történet alapján készült. Az én történem.
Vesszetek el soraiban, érezzétek át, és lássátok meg benne, amire éppen szükségetek van.



Prológus
A Wörthi-tó partján

A szívem a torkomban dobogott. Nehéz volt minden lépés, mintha el akart volna nyelni a föld. A szikrázó nap fénye takarta be a Wörthi-tó teljes egészét. Meleg volt, igazi tavaszi, gyönyörű idő, mégis úgy reszketett a testem, mintha csak kocsonya lenne. Legalább tizenöt alkalommal sétálhattam körbe a tó melletti kis parkot. A kajakosok versenyét bámultam, el akartam terelni a figyelmemet. De ez lehetetlen volt, bárhogyan is igyekeztem. Végül egy kényelmesnek tűnő kövön ülve várakoztam. Ülhettem volna akár a padokra is, de így közelebb lehettem a vízhez. A félelmem továbbra sem enyhült. „Talán hagynom kéne ezt az egészet, és elmenni szó nélkül, vagy esetleg elmerülni a tóban… De életem legnagyobb hibáját követném el, ha így tennék. Én akartam ezt, bár sosem mondtam ki. Hibáztam, és nem először. Mi van, ha felkavarom a régi érzéseket!?” Heves eszmefuttatásom közepette fedeztem fel a tó vizén lebegő kacsát, ahogy felém úszott. Szokatlan volt, mivel az ember közeledtével általában elrepülnek. De ő bátrabb volt, nem félt, és nem távozott miattam. Mintha engem jött volna bátorítani… vagy csak egyszerűen éhes volt, és azt hitte, élelmet kap tőlem. Furcsamód megnyugtatott a jelenléte, teljes nyugalmat azonban nem hozott számomra. Tíz perc volt hátra az érkezéséig. A telefonom szorongatása közben másra sem vágytam jobban, mint bárkit felhívni azon kevés emberek egyike közül, akikben mindennél jobban bíztam. De semmi értelme nem lett volna, hiszen a pillanat csupán karnyújtásnyira volt. „Nemsokára megérkezik, és újra láthatom őt. A lányt, aki könnyekkel áztatott szemekkel hagyott magamra azon a gyönyörű reggelen. Már közeledik, érzem. Nem vagyok még készen rá…”
Mély levegőt vettem, és behunytam a szememet.
Eszembe jutott, hogyan is kezdődött… Tisztán emlékeztem az érzésre, pontosan úgy, mint tizennyolc évvel ezelőtt. Bár akkor még csak nem is sejtettem, hogy életem leghihetetlenebb és legcsodásabb vakációja vár rám. Hirtelen megint tizenhat éves voltam…
„Fuoco nel fuoco”, avagy „Tűz a tűzben”. Eros Ramazzotti 2000-ben megjelent Stilelibero albuma szólt az autóban…



Első fejezet
A tenger hívó szava

Fuoco nel fuoco, avagy Tűz a tűzben. Eros Ramazzotti 2000-ben megjelent Stilelibero albuma szólt az autóban. Felhőtlen, tiszta, kék égbolt és szikrázó napsütés kísért utunkon. A családommal immáron negyedik alkalommal tartottunk Olaszországba, a szokásos nyári vakációnkra. A csapatunkat anyukám, nevelőapám, tesóm és én alkottuk. 2004. július közepén jártunk, és ahogy mindig, akkor is a kora hajnali órákban indultunk el Magyarországról. Célunk egy Lido di Jesolo nevű kisváros volt az északi tengerparton. Számomra ez már a sokadik alkalomnak számított. Régen, még a szüleim válása előtt egyszer már meghódítottuk ezt a csodás helyet, azonban az emlékeimben egyáltalán nem szerepelt egyetlen képkocka sem, mivel nem voltam több, mint kettő éves csupán. Az igazi első alkalomra 2001 nyarán került sor, amikor ismét visszatértünk az új családommal. Egy olasz turistaközpont, amely híres a tizenöt kilométer hosszú strandjáról, élményfürdőjéről, gyönyörű partmenti szállodáiról, és az igazi olasz vendégszeretetről. Továbbá a mindennapos rutin, amely különösen hangulatossá tette, hogy a késő délutáni órákban az utak egy bizonyos szakaszát elzárták a forgalom elől, sétálóutcává alakítva őket. Ez leginkább azokat a szakaszokat érintette, melyek közel voltak a parthoz, s persze ahol a legtöbb pizzéria, szórakozóhely, kisebb bolt, fagylaltozó, vagy bármely más célt szolgáló üzlet voltak fellelhető. Emlékszem az első jesolói nyárra, és arra a megmagyarázhatatlan érzésre, ami akkor átjárta a lelkemet. Az első olyan családi nyaralásunk volt az 1997-es, horvátországi vakáció óta, amikor a tesóm elég nagy volt már ahhoz, hogy ne kelljen amiatt aggódnunk, miszerint négykézláb mászva elszökik, vagy leesik valahonnan, esetleg lenyeli a földön talált kavicsokat vagy bármi mást. Addigra már az anyagi helyzetünk is sokat javult, így többet engedhetünk meg magunknak, mint azelőtt. Ennek tudatában készültünk ismét elmerülni a tengerparti város mesés pompájában. Nem igazán terveztünk akkoriban más helyet is meglátogatni, mert Jesolo minden nyáron azt nyújtotta számunkra, ami a legjobb, és amire szükségünk volt. 2002-ben tettünk csupán kivételt, amikor Cesenatico vendégszeretetét is kiélveztük egy hétig. A leghosszabb vakációnk volt, és talán a legemlékezetesebb is. Bár az én szívem – amióta csak az eszemet tudtam – inkább húzott Amerika felé. Mégis ebben a kisvárosban fedeztem fel az olasz hangulat iránti szerelmemet, ami három év alatt teljesen átjárta a lelkemet. Vegyes érzésekkel bámultam kifelé az autóból, miközben Eros lemeze szépen lassan a végére ért, majd újraindult.
Szerettem Ramazzotti dalait, de anyukám még jobban, ahogy az olasz embereket is – igazából ő szerettette meg velem az énekes stílusát, mert minden alkalommal elhozta a nyár ízét a számba, ezért elengedhetetlen volt a számtalan alkalommal történő meghallgatás az útjaink során. Persze voltak más albumok is a tarsolyunkban, például Lorenzo Jovanotti, nevelőapám nagy kedvence. Mivel a közel nyolcszáz kilométeres út rendkívül hosszúnak tűnt, így szükség is volt rájuk a hangulatos utazáshoz. Akkoriban az autópálya még nem volt teljesen kész. A Balaton déli partjának közepétől rengeteg apró településen mentünk keresztül, főleg a határt elhagyva Szlovéniában, ahol még javában zajlott az A1-es pálya építése. Az a pálya, mely a tervek szerint az utunkat keresztező hegyek sokaságán át vezetett volna. Két hegy között, egy Trojane nevű szlovén település híres fánkozójának teraszán töltöttük az egyik leghosszabb pihenőt. Ezek után már csak az olasz oldalon álltunk meg egy Autogrill étteremnél, ami egyben az utolsó megálló is volt a cél előtt.

***

Trieste felé haladva Sezanánál léptük át a határt, s ahogy közelítettünk az utazás végéhez, mint minden alkalommal, akkor is elhangzott nevelőapám szájából a jól megszokott mondat:
– Aki először meglátja a tengert, az kap egy fagyit!
Tizenhat éves kamasz srác voltam, szégyenlős, visszahúzódó és csendes. A hajam szinte teljesen le volt nyírva, akárcsak a tesómnak, s ilyenkor kifejezetten hasonlítottunk egymásra, továbbá jobban viseltük a pokoli hőséget. Mint ahogy a legtöbb kortársamnál, úgy nálam is állandó tiszteletét tette a gyakori hangulatingadozás. Ilyenkor a legtöbben ebben az időszakban érezzük, hogy a világ összes terhe a mi vállunkat nyomja, és minden erőnkkel hadakozunk minden és mindenki ellen, vélt vagy valós okok alapján. Hároméves voltam, amikor szüleim elváltak, aminek következtében az életünk fenekestől felfordult, és ezután egyik helyről a másikra költöztünk.
Egy gyorsétterem asztalánál ültünk hárman. Anyukám és nevelőapám az újságokat lapozgatták, hogy az állásajánlatok között megtalálják a számukra megfelelő munkát. Édesapám látszólagos önzősége és – a sértett – büszkesége elfedte a csúf valóságot: mindent ő rontott el. A válás utáni sötét időszak meglehetősen hosszúnak bizonyult, s a szegénység hullámai szüntelenül csapkodtak a fejünk felett. Talán így kellett lennie, hogy ők ketten külön utakon járjanak.
Ekkor lépett az életünkbe nevelőapám, akit sosem tudtam apának szólítani, amire tulajdonképen nem is volt szükség. A sors, vagy nevezhetjük akár szerencsének is, úgy hozta, hogy ez a kapcsolat sokkal több pozitívumot hozott az életünkbe, mint azt várthatuk. Ahogyan kezdtem felnőni, úgy lett egyre világosabb számomra, hogy a nála jobb párt nem is kívánhattam volna édesanyám számára. Mindketten mesterei voltak a vendéglátás különböző területeinek. Anyukám profi üzletvezető és csapatirányító volt – e mögött rendkívül nehéz, agresszív gyerekkor rejtőzött, amit irigylésre méltó jellemmel és határozottsággal ellensúlyozott. Puszta tekintetével, vagy hangszínének halvány elváltoztatásával képes volt rendet és fegyelmet teremteni a környezetében. Nem csak a munkában, hanem az élet minden területén. Nevelőapám cukrászként – majd idővel cukrászmesterként – volt elismert, azon felül pedig végtelennek tűnő türelméről és energiájáról híresült el a szakmai berkekben. Édesapám bérelt cukrászdájában ismerkedtek meg, nem sokkal a születésem után. A viszonyuk kezdetben nem azt tükrözte, hogy egyszer majd házasok lesznek.
Apám nem törődött semmivel, csak saját magával, s az önzősége vezette a házasságát a szakadék szélére. Anyukám döntött a válás mellett, hiszen úgy érezte, egyedül maradtunk, mindenfajta segítség nélkül. Nem tervezett gyerekként jöttem a világra, de mégis boldog volt, és a születésem csak erősebbé tette. Apám nem igazán volt a nagy szavak embere. Jobban belegondolva sosem ismertem meg igazán. Első házasságából született gyermeke, a nővérem is csak annyira volt jelen az életemben, mint ő. Az egység, amit egykor családnak hívtak, kettévált. A válás után anyával maradtam, mert neki egyetlen dolog volt fontos: hogy ő hozott a világra. Az ő fia vagyok. Nem igazán emlékszem azokra az időkre, néha bevillan egy-egy gyermekkori emlék, mint például, amikor az egyik ideiglenes lakóhelyünkön a fürdőszoba hiánya miatt egy melegített lavórban fürdetett meg. Vagy egy másik, amikor lerobbant az autónk egy sietős napon, és a benzineskanna, amivel a legközelebbi benzinkútig gyalogoltunk anyával, hogy telitöltve azt megtankoljunk. Csupán annyi pénz volt a zsebében, hogy a kannát félig fel tudta tölteni. Egyik sem zavart – kisgyerekként játéknak fogtam fel mindent –, mégis akarva-akaratlanul tanultam is belőlük. Soha nem panaszkodtam, és nem vertem magam a földhöz, amiért nem kaptam meg azt, amire épp gyermeki szívem vágyott. Anya mindig azt mondta, csendben voltam, figyeltem, és sodródtam az árral. Persze, mint minden kicsi gyereknek, úgy nekem is megvoltak a többiekhez hasonló extra igényeim. De elfogadtam, ha valami nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Csendben bólogattam, és elfogadtam mindent. A költözéseink során rengeteg új embert ismertem meg. Némelyikkel komolyabb barátságot is kötöttem, s naivan hittem az örökkévaló létezésében, ha róluk volt szó. Azonban rendszerint elveszítettem őket a folytonos vándorlás miatt. Fájdalmas volt, néha sokkal jobban fájt, mint az állandó költözés – főleg azért is, mert általában mindig én képeztem az adott társaság egyik kiemelkedő alakját. Igencsak jó voltam a programok szervezésében, az összetartásában és a kommunikációban. Volt azonban negatív oldala is a „kisugárzó” egyéniségemnek, ami kezdetben lelki, majd később tettlegességig fajuló bántalmazások sokaságát vonzotta be – leginkább az általános iskolai éveim felénél. Ekkor kerültem be a vidéki, megszokott, barátságos közegemből egy teljesen ismeretlen és nem éppen befogadó – vad budapesti – közösségbe, ahol már az első nap fenyítettek pusztán azért, mert tudták, új vagyok. A helyzet idővel csak rosszabbá vált, s végül már nem csak az osztálytársaim, de a tanáraim is kivették a részüket a sorozatos bántalmazásból. Ezek az iskolásévek keményen meghatározták és megformálták a személyiségemet. Nem szívesen emlékeztem vissza rájuk, mégis rendszeresen kísértettek, akár a kóbor szellemek. Mondhatni, én voltam az akkori Peter Parker, vagyis Pókember, csak engem – sajnos – nem csípett meg semmilyen génmanipulált pók. Ezen felül a külsőm sem éppen azt a karaktert tükrözte. Rendszeresen küzdöttem az elhízás okozta problémákkal. Ha nem is voltam túlsúlyos, akkor is annak éreztem magam szüntelenül. Éppen ezért a kecsegtető fagylaltos ajánlat nem igazán tudott lázban hozni. Soha nem is szerettem. Ellentétben a tesómmal, aki a fagyi mellé még két eurót is megpróbált kicsalogatni szüleink zsebéből az első tengeri pillantásért.
– Ha én látom meg elsőnek, adsz két eurót? – kérdezte vékony hangon anyától.
– Persze, hogy adok! – felelte mosolyogva.
Nyolc és fél éves voltam, amikor ő megszületett. Természetesen a körülményeink akkoriban már lényegesen kedvezőbbek voltak, mint az én időmben, s mivel ő már egy – mondhatni – csendesebb időszakban nevelkedhetett, jóval többet kapott, mint én akkor. Ez is meghatározta a köztünk lévő különbségeket.
Kilábaltunk a szegény időszakokból, köszönhetően annak, hogy szüleink minden idejüket és erejüket a munkának és a vállalkozásuknak szentelték teljes erőbedobással, hogy mi ne szenvedjünk hiányt semmiben. Volt, amikor két éven keresztül még karácsonykor is húzták az igát, s olyankor szinte egyáltalán nem találkoztunk velük. Kézről kézre jártunk a tesómmal, mert valakinek vigyáznia kellett ránk. Egy idő után a család minden tagja megbízhatatlanná vált, és én maradtam az egyetlen, akire számítani lehetett. Sosem tettek különbséget kettőnk között. Nevelőapám saját fiaként nevelt és szeretett. Ami tagadhatatlan, hogy a lehető legjobb és legtisztességesebb nevelést kaptuk egy tisztességtelen alapokra helyezkedni készülő világban. De akkor ezt még nem sejtettük. Példaképnek tekintettem őket, és büszkén néztem fel rájuk. A rokonságon belül számtalanszor ért olyan vád, hogy nem fogom soha megérteni az értünk hozott szülői áldozatokat, csak mert néha kieresztettem a hangomat egy rosszabb pillanatomban. Elkényeztetett gyerekeknek neveztek minket a hátunk mögött, akiknek fogalmuk sincs az élet keserves oldaláról. Pedig ha tudták volna, amit én! Kezdetben fájtak ezek az interakciók, viszont az idő múlásával már annál kevésbé. Tisztában voltam a gondolataimmal, az érzéseimmel és a tényekkel is egyaránt, még ha nem is mondtam ki őket soha.

***

Az utazásaink leginkább akkor teltek nyugalomban, amikor a család legifjabb tagja a hátsó üléseken elterülve szundított, anya combjaira téve a fejét. Addig sem püfölte szeretetből a fejemet, és nem énekelt torka szakadtából valami keverékdalt a fülembe, amit az akkori slágerekből rakott össze, minden logikai összefüggést mellőzve.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a tengert mindannyian egyszerre fogjuk megpillantani a triestei kikötőnél, de ilyenkor közösen átengedtük ezt az érdemet a legkisebbnek. Sosem irigyeltem tőle, már csak azért sem, mert nekem akkorra más gondolatok jártak a fejemben.
– Nézzétek, milyen gyönyörű! – szólalt meg hirtelen anya, amire mindenki laza egyetértéssel helyeselt.
– Tényleg az, még így, negyedszerre is! – tette hozzá nevelőapám. Én inkább csak csendben, szótlanul vetettem rá a tekintetemet az akkor már teljesen jól kivehető tengerre. Minden alkalommal ugyanaz az érzés fogott el a szemem elé terülő látványtól, amely úgy hatott a lelkemre, mintha csak újjászülettem volna. Tudtam nagyon jól, hamarosan megérkezünk, s egy teljes hétre megkönnyebbül a szívem és a lelkem. Távol az iskola monoton, végtelennek tűnő napjaitól. Távol az otthon depresszív hangulatától és a szürke hétköznapoktól. Nem készültem nagy változásokra. Pontosan ismertem a szokásainkat, de még így is vártam, hogy ismét a tengerben tölthessem a napjaim javarészét. Sosem tartoztam azok közé, akik szenvedélyesen imádtak hajnalban ébredni, azonban ezek az alkalmak mindig kirángattak a komfortzónámból és az ágyból is. A hosszú út kimerített; alig vártam a megérkezésünk pillanatát.
…