Félálom blues
9.100 Ft
Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 154
ISBN: 978-3-99185-226-1
Megjelenés időpontja: 2026-07-30
Új versműfajt ismerhetnek meg mindazok, akik Reinitz Zoltán kötetét választják olvasmányul.
Előszó helyett
Hitvitáim után
Muszáj komédiáznom önmagammal,
ha szinte kényszerít egy ős erő,
bolond spirálkörökre egyre sarkall
valódi maskarám, a szenvedő.
Mohó, elégedetlen ösztön áltat,
reális értelem hiába int,
hiszek tudathasadtan új csodákat,
belátom, ösztövér e balga hit.
Ma már világosabban érzem álmom,
de persze félhomály a nyers való,
habár önáltatásul eltalálom:
a zsenge verssorok közül mi jó,
marad megunhatatlan új talányom:
elég-e mérceként a hetyke szó?
Siheder-sirató
Hetyke kamaszként éltem a verseim ízét,
halk fuvolától sztentori trombitaszóig;
bennem az éjfél bársonya szállt le a tűzhöz,
s őszi avarfüst árnyaival paroláztam.
Csorba magányt enyhíteni – ennyit akartam,
s mély szakadék szélére sodort ez a mámor,
vágytam az örvény poklaiban tovaszállni –
s már csak az ösztön lánca feszült derekamra.
Volt egy utolsó tétje a létnek: a fészek,
a szürke napok sodrába utána lebuktam;
gyöngye a mélynek kapzsi erővel eláraszt,
s fénye a téboly démonait leigázta.
Mint a talizmánt, óvtam a gyöngyöt igaznak;
vak tüze torz hétköznapok útjain át vitt
összeszorult kézzel csak azért is előre –
s oszlik a mélység, messze a furcsa kamaszkor.
Tíz-valahány év telt el azóta a csendből,
egyre fakóbb már gyöngye a szép nevetésnek;
fojtogató kéz ujjai tépik a szívem,
vad, nevenincs kín ostora hajszol a ködben.
Játszi varázslat bódulatára riadva
röppen a főnix szárnya a nyári egekbe –
rőzsehalomból száll fel a szikra virága
ily’ hevesen, megsemmisítő lobogással.
Kései tájfun – zápora csendes eső már,
illata elszáll, könnye kiszárad a szemből.
Tétova szívű versfaragó sihederként
néz a tükörből vissza reménytelen arcom.
Szürke homályban csillagok úsznak az égen:
végzetük ellen vágyaim oly haloványak.
Sorsom a kényszerpálya vezérli az útján,
mégis a szívem mélye örökre kamasz már.
Halandó, hetyke szó
Önarckép
(Kvantum dal)
Nukleon vagyok. Proton, neutron.
Csepp anyagcsomó a végtelenben.
Lám, parányi fénybe burkolódzom,
hadd maradjak árva, észrevétlen.
Nyughatatlan ős erők sodornak
vágyak, álmok, ösztönök terében;
foglya furcsa, csorba fájdalomnak –
önmagam lidérceit sem értem.
Súlytalan, hideg, sötét a kozmosz;
míg sikoltva vágyok új világra,
hang se pendül, éhe egyre kínoz,
megkopott a csillogás varázsa;
s legbelül, hiszen kihunyt a fárosz,
kisfiú szorong remegve, fázva.
Tavaszi önarckép
Jambusaim bús bódulatával
ringatom álomnyárba magam;
messzi mocorgó vágya vigasztal –
szürcsölöm ízét ájtatosan.
Fogvacogó köd jégpizsamáját
ölti magára márciusom;
csalfa csodával szittya kavalkád
kedvem előáll táltosomon.
Bennem a minden szép tüze lángol,
északi fényt hisz büszke szemem;
szürrealista forgatagából
kajla kamaszként ébredezem.
Szinte mosolygok, könny se bolondít,
így ragyogásom elhihető;
hallga, e jókedv úgy muzsikál, mint
májusi éjben csendes eső.
Tapogató
El ne aludj most még.
Érzed? az éj oly zöld,
mint odalent a kövér fák
kánikulába fagyott levele:
csak tudom – és ennyi elég már –, hogy zöld.
Így gomolyog bennem a csend is,
avagy én úszom a csendben? – mindegy.
Hömpölygök tétova szívvel, az éjfél ring.
Misztikus, távoli, sápadt lények
várnak a holnap kábulatában –
hitedre hát vigyázz!
Húszmillió perc miért nem elég,
hogy a csendből,
akár az őshal a partra,
végre kimássz?
Pengető
Egy-egy hang
cseng belül –
apró, halk
bronzharang,
megzendül.
Mormolom
csepp dallam –
monoton
hajnalom
elpattan.
Dúdolom,
csend lebben
utána –
bús gordon,
mint versem
fúgája.
Poézis
Zsongjatok,
szép szavak –
csend csacsog,
ballagok
hallgatag.
Zsibbadó
bódulat –
halandó,
hetyke szó
fogva tart.
Bármi bánt,
bús szárnyam
meglobban –
csepp ábránd,
mint lázban
hűs balzsam.
Ég
Tintakék
alkonyok
ködén át
mint a tűz,
nyargalok.
Fekete
éjjelek
gomolygó
bársonyán
lépdelek.
Pirkadó
hajnalon
megállva,
szépség ring
csendjébe
bezárva.
Csikorgató
Gyűlölni?
könnyű, lásd:
kívánni
megannyi
pusztulást.
Szeretet?
csalfa méz:
elérned
végzeted
oly nehéz.
Mit sem ér
könny s a vér:
nagy szavak;
a halál
erre vár:
hallga csak…
Szobi személy
Robogok,
fut a sín –
kikopog,
belezsong
ez a rím.
Monoton
palotás –
csiholom
mosolyom,
semmi más.
Egyedül
hagy e hang,
ha remegsz –
kiköpül
nosza halk,
csoda perc.
...
Hitvitáim után
Muszáj komédiáznom önmagammal,
ha szinte kényszerít egy ős erő,
bolond spirálkörökre egyre sarkall
valódi maskarám, a szenvedő.
Mohó, elégedetlen ösztön áltat,
reális értelem hiába int,
hiszek tudathasadtan új csodákat,
belátom, ösztövér e balga hit.
Ma már világosabban érzem álmom,
de persze félhomály a nyers való,
habár önáltatásul eltalálom:
a zsenge verssorok közül mi jó,
marad megunhatatlan új talányom:
elég-e mérceként a hetyke szó?
Siheder-sirató
Hetyke kamaszként éltem a verseim ízét,
halk fuvolától sztentori trombitaszóig;
bennem az éjfél bársonya szállt le a tűzhöz,
s őszi avarfüst árnyaival paroláztam.
Csorba magányt enyhíteni – ennyit akartam,
s mély szakadék szélére sodort ez a mámor,
vágytam az örvény poklaiban tovaszállni –
s már csak az ösztön lánca feszült derekamra.
Volt egy utolsó tétje a létnek: a fészek,
a szürke napok sodrába utána lebuktam;
gyöngye a mélynek kapzsi erővel eláraszt,
s fénye a téboly démonait leigázta.
Mint a talizmánt, óvtam a gyöngyöt igaznak;
vak tüze torz hétköznapok útjain át vitt
összeszorult kézzel csak azért is előre –
s oszlik a mélység, messze a furcsa kamaszkor.
Tíz-valahány év telt el azóta a csendből,
egyre fakóbb már gyöngye a szép nevetésnek;
fojtogató kéz ujjai tépik a szívem,
vad, nevenincs kín ostora hajszol a ködben.
Játszi varázslat bódulatára riadva
röppen a főnix szárnya a nyári egekbe –
rőzsehalomból száll fel a szikra virága
ily’ hevesen, megsemmisítő lobogással.
Kései tájfun – zápora csendes eső már,
illata elszáll, könnye kiszárad a szemből.
Tétova szívű versfaragó sihederként
néz a tükörből vissza reménytelen arcom.
Szürke homályban csillagok úsznak az égen:
végzetük ellen vágyaim oly haloványak.
Sorsom a kényszerpálya vezérli az útján,
mégis a szívem mélye örökre kamasz már.
Halandó, hetyke szó
Önarckép
(Kvantum dal)
Nukleon vagyok. Proton, neutron.
Csepp anyagcsomó a végtelenben.
Lám, parányi fénybe burkolódzom,
hadd maradjak árva, észrevétlen.
Nyughatatlan ős erők sodornak
vágyak, álmok, ösztönök terében;
foglya furcsa, csorba fájdalomnak –
önmagam lidérceit sem értem.
Súlytalan, hideg, sötét a kozmosz;
míg sikoltva vágyok új világra,
hang se pendül, éhe egyre kínoz,
megkopott a csillogás varázsa;
s legbelül, hiszen kihunyt a fárosz,
kisfiú szorong remegve, fázva.
Tavaszi önarckép
Jambusaim bús bódulatával
ringatom álomnyárba magam;
messzi mocorgó vágya vigasztal –
szürcsölöm ízét ájtatosan.
Fogvacogó köd jégpizsamáját
ölti magára márciusom;
csalfa csodával szittya kavalkád
kedvem előáll táltosomon.
Bennem a minden szép tüze lángol,
északi fényt hisz büszke szemem;
szürrealista forgatagából
kajla kamaszként ébredezem.
Szinte mosolygok, könny se bolondít,
így ragyogásom elhihető;
hallga, e jókedv úgy muzsikál, mint
májusi éjben csendes eső.
Tapogató
El ne aludj most még.
Érzed? az éj oly zöld,
mint odalent a kövér fák
kánikulába fagyott levele:
csak tudom – és ennyi elég már –, hogy zöld.
Így gomolyog bennem a csend is,
avagy én úszom a csendben? – mindegy.
Hömpölygök tétova szívvel, az éjfél ring.
Misztikus, távoli, sápadt lények
várnak a holnap kábulatában –
hitedre hát vigyázz!
Húszmillió perc miért nem elég,
hogy a csendből,
akár az őshal a partra,
végre kimássz?
Pengető
Egy-egy hang
cseng belül –
apró, halk
bronzharang,
megzendül.
Mormolom
csepp dallam –
monoton
hajnalom
elpattan.
Dúdolom,
csend lebben
utána –
bús gordon,
mint versem
fúgája.
Poézis
Zsongjatok,
szép szavak –
csend csacsog,
ballagok
hallgatag.
Zsibbadó
bódulat –
halandó,
hetyke szó
fogva tart.
Bármi bánt,
bús szárnyam
meglobban –
csepp ábránd,
mint lázban
hűs balzsam.
Ég
Tintakék
alkonyok
ködén át
mint a tűz,
nyargalok.
Fekete
éjjelek
gomolygó
bársonyán
lépdelek.
Pirkadó
hajnalon
megállva,
szépség ring
csendjébe
bezárva.
Csikorgató
Gyűlölni?
könnyű, lásd:
kívánni
megannyi
pusztulást.
Szeretet?
csalfa méz:
elérned
végzeted
oly nehéz.
Mit sem ér
könny s a vér:
nagy szavak;
a halál
erre vár:
hallga csak…
Szobi személy
Robogok,
fut a sín –
kikopog,
belezsong
ez a rím.
Monoton
palotás –
csiholom
mosolyom,
semmi más.
Egyedül
hagy e hang,
ha remegsz –
kiköpül
nosza halk,
csoda perc.
...

