Függőségek Bankrablások Rehab

(a félelem börtönében)

Tegnap pingpongoztam a fiammal a rehabon.
Utoljára akkor szórakoztunk ilyen jól, amikor tollaslabdáztunk.
A börtönudvaron…

…sivár börtönudvar.
Napi egy óra séta. Nem kötelező. Jobb, ha mész.
Jobb az egy óra kétszáz négyzetméteren, mint a huszonhárom haton. Úgy érzed van lábad, meg tüdőd, sőt valahol talán egy élet is vár.
Ez nem az.
Ez csak létezés.
Pontosabban túlélés.
Túlélni az időt. Abból pedig van elég. Adott a bíró.
Meleg van. Fülledt meleg.
A levegő az épületek közé szorult. Félmeztelenül sétálunk. Nem szabályos, de ma laza az őrség.
Árnyékba húzódva üldögélnek. Rabok ők is. A parancsok a négy fal, a rácsok és a felesküdött szolgálati idejük rabjai. Foglyok. Fogva tartja őket döntésük. Egyenruhás rabok.
Legfőképp vidéki gyerekek, kiket vonzott a viszonylagosan magas fizetés, a szolgálati lakás és a karrier lehetősége. Foglyok. Az állandósult fásultság és a börtönben uralkodó agresszív létezésmód rabjai. Ritkán nevetnek, ritkán boldogok. Foglyok.
Én három év múlva szabadulok, ők lehet, hogy húsz év múlva is itt lesznek. Nem cserélnék velük. Nem cserélnék az őrökkel.
Nyár van. Forró, fülledt. Hőségriadó.
Jó a dolgunk. Az egyik fal mellett felhúztak egy ideiglenes tusolót. Minden második körben aláállok. Jó dolgunk van. Mint a strand.
Egy óra séta.
Egy óra nyaralás.
Megyek egy kört, húzódzkodom egy keveset, még egy kör s lenyomok egy széria toloncot.
Tolonc.
Itt így mondják. Sosem hallottam előtte.
A kör végén a nyakamba engedem a hideg vizet.
A negyven fokos hőség egy újabb kör alatt felissza testemről a vízcseppeket.
Húzódzkodom.
Toloncozom.
Szabad vagyok.
Keveset beszélek.
Fogynak a szavaim s már nem szeretem pazarolni őket.
Falak vesznek körbe, rácsok, őrök s olyan fogvatartottak kikkel kint nem kerestem volna a kapcsolatot. Itt nem kell keresni. Körbevesznek.
Mára már mindenkivel jóban vagyok.
– Jó minden bátya?
– Sose volt ilyen jó.
Megyek tovább.
Nem engedem, hogy a köröttem lévő börtön belém költözzön.
A húzódzkodó állványnál két fiatal srác ordibál egymással. Igazi szájkaratésok. Itt sok van belőlük.
Továbbmegyek, nem az én dolgom.
Egyre hangosabbak.
Nem engedem, hogy a köröttem lévő börtön belém költözzön.
Guggolok párat, majd toloncozom egy szériát. Jól bírom. Kigyúrtam magam. Nyolcvan kilósan jöttem be, most kilencvenöt kiló vagyok. Ezt a többiek is látják. Békén hagynak.
Mért ordibál ez a két gyerek?
Egyre zavaróbbak.
Minek balhézni?
Mitől lesz jobb?
Huszonévesek. Jóvérűek. Ők így mondják.
Észérveik – mikből alapból sem rendelkeztek nagy készlettel – elfogyhattak, mert az egyikük váratlanul megindult. Kezei s lábai mint a cséphadarók kaszálták az üres levegőt, mert vitatársa – valószínűleg számítva az események ilyetén fordulatára – ügyesen hátrált mintegy tíz métert, s aztán – észlelve a köröttük állók ordibálásából a nemtetszést – ellentámadásba lendült.
Két éretlen hülyegyerek.
Két szegény szerencsétlen, huszonéves fiatal, kik a maguk teremtette körülményeik helyett egymásban vélték felfedezni az ellenséget.
Ordibálnak, kapálóznak.
Nem képzett harcosok.
Ütéseik, rúgásaik pontatlanságát a vehemenciájukkal igyekeznek korrigálni.
Gyerekek. Huszonéves fiatalok. A felgyülemlett agressziójuk a szociális hálójuk és a tesztoszteronszintjük rabjai.
Egy két perc is eltelhetett mire a kommandósok megérkeztek. Az őrök szóltak nekik walkie-talkie-n. Legalább tízen voltak. Nagydarab, fekete ruhás srácok, maszkkal az arcukon.
Bárcsak én álcáztam volna ennyire felismerhetetlenné magamat.
Az egyikük lábával berúgta a rácsos ajtót.
Végre akcióban!
Kiélvezték minden pillanatát.
– Földre mindenki.
Tulajdonképp feleslegest mondta. Tudtuk.
Hason feküdtünk, kezünk a tarkónk felett összekulcsolva. A termetes német juhászok szájkosárral pofájukon ugatták vadul az ellenségeiknek gondolt fogvatartottakat.
Csak a két harcos volt még talpon. Nem sokáig.
Pár pillanat, és betonon koppant kemény fejük.
Térd a hátra, bilincs kézre és már vitték is őket.
Ezek a kommandós srácok értik a dolgukat…


Budapest, nyolcvanas évek

– Fiam – emelte fel hangját, s fenekét a kanapéból apám – azt azonnal vedd ki a füledből.
– Nem veszem – hátráltam kissé.
Tizenöt lehettem.
Jó bulinak tűnt, akkor még kissé lázadásnak is talán.
Emlékszem volt egy kitűzőm: én vagyok a család fekete báránya. Úgy is éreztem magam.
Kifúrattam a fülem.
Nem nagy dolog.
Nem fáj, egy pillanat az egész.
Vagány voltam, bevállalós.
– Vedd ki a füledből.
– Nem veszem.
– Itt biztos, hogy nem hordhatod.
– Akkor elmegyek.
Tizenöt voltam.
Komolyan gondoltam.
Láthatta rajtam.
– Gyere, megyünk a kocsmába.
Megragadtam a kiutat és vele tartottam. Útközben nem beszéltünk.
Korsó sör egy feles barackkal, pohár kóla.
Az első két korty megnyugtatta annyira, hogy megossza velem a számára nyilvánvalót.
– Fiam, fülbevalót a buzik hordanak.
– Ők is, de mások is.
Egy újabb korty meghozta a kérdést, melyet az akkori kor félelme diktált.
– De ugye te nem vagy buzi?
– Nem.
– Akkor mért jelzed azt, hogy buzi vagy?
– Nem jelzem. Apa, nem így van már ahogy mondod.
– Hanem hogyan?
– A punkok is hordanak, meg a csövesek.
– De te nem vagy csöves.
– Nem vagyok, de a rockerek is hordanak, meg a szkinhedek is. Különben meg az is fontos, hogy melyik füledben hordod.
– Mért?
– Jelzése van. A jobb fülükbe a homokosok rakják.
– Neked a bal füledben van – nyugodott meg kissé.
– Igen apa, mert én nem vagyok buzi.
– Akkor jó.
Elfogyott a korsó sör, kért még egyet. Lassan szerette kortyolni, kiélvezte minden pillanatát. Lecsúszott még egy barack és én is kaptam egy kólát.
– Nem értem minek ez neked.
– Elég ha én értem.
– Mért kell feltűnősködni? Nem vagy te rocksztár.
– Nekik lehet?
– Az más. Náluk más.
– Mért? Én is ugyanolyan ember vagyok. Nekem is lehet. Nem bántok ezzel senkit. Mért nem akarod megérteni apu, hogy nekem ez fontos?
Meghökkent.
Úgy emlékszem, meghökkent az öreg.
Jó ember volt. Rámnézett hosszan.
– Jól van fiam, döntsük el.
– Én már eldöntöttem. Ha nem engeded akkor elszököm.
– Várj. Menjünk haza és sakkban döntsük el.
– De te jobban sakkozol.
– Ha fontos neked, akkor szedd össze magad. Engedek én is, de neked is engedned kell.
Biztosra ment az öregfiú.
Éreztem akkor is, de megragadtam azt a felém kínált lehetőséget, amivel apám bölcs rafináltsággal áthidalni készülte a, generációnk közötti szakadékot.
– Menjünk.
Erős játékos volt. Tudta is magáról.
Öcsém is jól játszott, óriási türelemmel kiseggelte magának mindig a következő lépést.
Értettem én is a játékot, de a koncentrációval mindig is voltak nehézségeim.
Most koncentráltam.
Emlékszem, minden egyes lépést megfontoltam. Nem hibázhattam. Tudod, a sakkban egy jó játékos ellen egyetlen kis hiba is elég a vesztéshez.
Koncentráltam, mint még soha.
Győzni akartam.
Megverni apámat sakkban, megtartani fülbevalómat és az önbecsülésem. Megragadni a lehetőséget saját státuszom növelésére önmagam és apám szemében.
Többről szólt e játék mint egy ezüst kis ékszerről.
Győzni akartam.
– Matt.
Hitetlenkedve nézett.
Erre nem számított.
Még sosem győztem ellene.
– Matt – ismételtem diadalittasan.
– Látom.
Önkéntelen mozdulattal megsimogattam a bal fülembe lőtt, lépcsőfokká nemesedett ékszert. Győztünk.
– Dupla vagy semmi? – kérdezte apám, rafináltan abban reménykedve, hogy saját nagyszerűségem tudatától részegülve még megcsíphet egy visszavágóval.
– De apa, én azzal nem nyerhetek semmit, csak veszíthetek.
– Igaz – ismerte el végül és kezet nyújtott. – maradhat a fülbevaló.
Emlékszem a szorítására.
Szép keze volt.
Arányosan hosszú, férfias szorítású, művészin zongorista ujjak.
Meleg kézfogás volt az.
Hamar elment. Sokat betegeskedett. Hamar itthagyott minket. Szerettem őt. Álmomban évekig visszatért.
Azóta sokszor, sokat időzött eszemben a jelenet mikor apám sakkozott velem.
Az okos, tapasztalt, rutinos játékos a győzni és érvényesülni akaró új generációval szemben.
Én tudom, ma hogyan játszanék ebben a helyzetben fiammal.
Én mára már értem, hogy édesapám mért hagyott nyerni…

…vádlott álljon fel. A bíróság bűnösnek találta magát a négyrendbeli fegyveres rablásban, amiből az egyik megállt sikertelen státuszban. A BTK világosan fogalmaz. A három csapás törvény értelmében háromrendbeli erőszakos bűncselekmény elkövetése esetén a büntetendő tétel felső határát meg kell szorozni kettővel, s ha ez az érték túllépi a húsz évet a bíróságnak automatikusan életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabnia. A bíróságnak nincs lehetősége mérlegelni. Az ön esetében a fegyveres rablás az öttől tizenöt évig terjedő büntetési tételben van. A felső határt, azaz a tizenöt évet megszorozzuk kettővel, az harminc év, ez tehát meghaladja a húsz évet. Automatikusan életfogytig tartó börtönbüntetésre kell ítéljük, melyet huszonkét éves feltételes szabadonbocsájtás lehetőségével állapítunk meg. Vádlott feleljen, megértette az ítéletet?
Megértettem.
Ez az ő ítéletük.
Amit élek az pedig az én életem.
Tizennyolc éves koromtól harminckilenc éves koromig adófizető vállalkozó voltam, annak minden áldásával s terhével együtt. Volt két hét az életemben, amikor négyszer vétettem az írott törvény ellen. Bankokat raboltam egy töltetlen gázpisztolyt szorongatva.
Most azt mondják: életem végéig börtönben kell ülnöm.
A bíró megkérdezte, megértette az ítéletet?
Igen.
Megértettem.
Csak elfogadni nem tudom s nem is fogom.
Az a törvény ítélete, ez pedig az én életem.
Ki fogok jönni.
Meg fogok szabadulni, méghozzá nagyon hamar.
A fiamnak megígértem, hogy negyvenöt éves koromra újra szabad ember leszek. A fiam és a lányom vár engem.
Szabad leszek.
Ez a ti ítéletetek, ez pedig az én életem.
A szabadság állapota olyan lelki igényünk, amit pár nap fogvatartás után rögtön megértünk.
Soha senkit – sem állatot, sem embert – ne tartsunk fogva…

…túl lehet élni a börtönt. Több millió embernek már sikerült. Túl lehet élni a börtönt, de megsérülsz itt belül.
Azt mondják – olvastam – nincsen olyan ember, ki pszichésen ne sérülne öt év fogvatartás után. Valamiért öt év a határ. Szerintem ennél kevesebb is elég a tartós problémák kialakulásához, de logikailag és ésszel megértem azt a vágyat s elvárást, hogy ki a törvény ellen vétkezik, szenvedjen csak minél többet s minél hosszabban. Megértem, de nem fogom magaménak tekinteni ezt a gondolkodásmódot.
Már nem.
Már nem, hiszen megéltem saját bőrömön, hogy mit jelent fogvatartottnak lenni és azt is láttam, mily keserves s nehezen kikerülhető életutak vezethetnek a rácsok mögé. Azt mondják, a börtönben mindenkinek megvan a maga téglája, tehát mindenkinek van helye, bárki bekerülhet.
Ezt a bent töltött hat év alatt láttam s tapasztaltam eleget.
A „civil” élet minden szegmenséből s nációjából akadtak fogvatartott társaim, kikkel volt „szerencsém” beszélgetni.
Kevés az oly ember ki gonosznak született.
Megkockáztatom: senki.
Körülmények, gondolkodásmód, történelmi helyzetek, jó s rossz tulajdonságok, iskolázatlanság, kilátástalanság, szokások, tudatlanság, tudatlanságban tartás és végtelenségig sorolható tényezők játszanak szerepet abban, hogy ki lesz törvénysértő és ki törvénytisztelő. Meglehet az erkölcsnek is van ehhez köze – jó lenne ebben hinni – de ha igen, akkor az a meggyőződésem, hogy viszonylag kevés. Ismerjük a történelmi tényeket, hogy mikor éhínség volt, egymást falták fel azok az emberek, kik jólét idején békében éltek egymással s korántsem mutatkoztak rajtuk a kannibalizmus jegyei.
Ezen logika és megfigyelés mentén gondolom azt, hogy a körülmények, s a gondolkodásmód megváltoztatása hosszútávon sokkalta nagyobb s üdvösebb eredményt produkálna, mint az ezerszer bizonyítottan nem működő retorziók. Mindeközben persze egyetértek azzal, hogy e pillanatban a börtönökre – mint egy sebtapaszra – szükség van, de azt állítom, hogy törekedni kellene egy olyan állapotra, míg ez a lélek és sorsromboló kényszerintézkedés szükségtelenné válhatna.
Dosztojevszkij négy évet töltött Szibériában, mélyértelmű üzenete szerint: ha már lennie kell bolondokházának s fegyháznak, hát csak kell ülnie benne valakiknek…

…fiam ebből pofon lesz.
– Na gyere, gyere – ordította magából kikelten, és én mentem…

…emlékszem meg akartam zabálni, imádtam a fiamat.
Angyal volt.
Én már akkor is hülye voltam, de ezt még nem diagnosztizáltam magamon kellőképpen.
Emlékszem mikor apa lettem (márhogy azokra a percekre, órákra, mikor született). Emlékszem, hogy semmit sem éreztem, a tompaság vert csak bennem ütemet.
Apának lenni tán érni kell.
Talán mind értelmileg, mind érzelmileg felfogni a csodát, mely önnön s párunk életének hosszabbodása.
Én vágtam el a köldökzsinórt – későbbekben kislányomnál is – bátran, határozottan, majdhogynem gépiest.
Mikor megkapta kis karperecét és bebugyolálták apró testét, én öleltem először magamhoz és én adhattam át édesanyja védő karjai közé. Csodálatos pillanatok voltak ezek, én mégis tompán, majdhogynem érzéketlen éltem át.
Talán túl „sok” ez az élmény nekünk, az érzelmeikben önnönmagunk által korlátozódott férfiaknak.
Talán „tanulni” kell az apa-szerepet, esetleg felnőni hozzá.
A későbbiekben sokat gondolkodtam ezen, s arra a megállapításra jutottam, hogy a nőknek „könnyebb”, vagy pontosabban s korrektebben fogalmazva, más.
Más. Egészen más. Kilenc hónapjuk van míg felkészülnek az anyaszerepre. Kilenc hónap a fogantatástól, míg testük jelzései, változásai, figyelmeztetései felkészítik őket. Kilenc hónap, míg nap mint nap az érzelmeik hangolódnak a bennük növekvő élet fogadására.
Nekünk is ennyi idő van, de szerintem ezt az időt másra használjuk.
Túlélésre.
A túlélési ösztön élesíti a férfi energiákat, a megvalósítást a teremtést, miközben ezzel egyidejűleg „tompítja” látásunkat a szemünk előtt zajló csoda iránt.
Persze nem általánosítani szeretnék, csupán önmagam s viselkedésem megfejteni.
Tudtam, hogy fiam fog születni. Feleségem is tudta s mindketten örültünk, hogy fiú lesz az első. Éreztük így lesz, vizsgálatokra sem volt szükségünk a bizonyossághoz.
Tudtam, vártam, izgultam, ám a szülése óráiban mégis, csak tompaság uralt engem. Egyfajta érzelmi blokk, mely még másnap délelőtt is kitartott.
Délután beléptem a kórházi szobába, hol feleségem és kisfiam feküdt. Ébren voltak. Rám vártak.
A tágas – függöny nélküli – ablakon beragyogott a fény, és ekkor történt a csoda.
Kisfiam babahaján megcsillant a napnak sugara és vöröses árnyalatot varázsolt göndörködő fürtjének.
Vörösest.
Pillanat alatt oldódott fel bennem az érzelmi blokk, és átjárt az érzet: ez az apró kis életke az én vérem.
Édesanyám és öcsém vöröses haját láttam magam előtt egy szemfényvesztő pillanatra.
Az én vérem.
Én vagyok az apja.
Ő az én fiam. Édesanyja s az én csodám.
Új élet kezdődött…

…de jó lenne újra boldog lenni!
Tisztán, hittel élni.
Megöl a szürkeség, az unalom és az embertársaim felé érzett fásultság, a folyvást önmaga farkába harapó kígyóhoz hasonló élethelyzetek.
Megöl a magány és megöl a depresszió.
Állandóan fáj a hasam.
Felpuffadok a saját teszetoszaságomtól.
…