Mesemondó hangjegyek

Előszó

Elképzeltétek már, milyen lenne, ha a hangok, amelyeket éneklünk vagy hangszerrel megszólaltatunk, életre kelnének? Megtörtént! Nem viccelek ám. Hét hangjegy a varázslatos hegyek között egy Hangicsa nevű kis faluban lakik, ahol különös dolog történt velük. Hogy mi történt? Azt majd Bátor, azaz a főhős elmeséli nektek. Legyen elég annyi, hogy Bátor az első lapoktól az utolsóig izgalmasabbnál izgalmasabb személyekkel ismerkedik meg, akik sorra előadják történetüket úgy, ahogyan azt ők élték át, közben pedig énekelnek, ez csak természetes. Miért fakadnak dalra? Egyértelmű, azt hiszem: azért, hogy a vidám mesén keresztül titeket is megtanítsanak arra, mi fán teremnek a hangok, milyen nagyszerű a világuk, milyen könnyen érthető a kapcsolatuk. Mire a könyv végére értek, már mindent tudni fogtok ahhoz, hogy az utolsó lapok talányait megoldjátok, sőt, amikor afféle bogyókkal telepingált lapocskát, kottát fogtok a kezetekbe, már korántsem lesz értelmetlen zagyvaság. De nem ám! Csodálatos, színes és rendkívüli világba csöppentek, amely olyan felülmúlhatatlan örömet szerez majd nektek is, mint mindenkinek, aki kicsit is szereti a zenét.

Koszorus Attila



Ajánlók

Mint két unoka – egy két és fél éves kisasszony és egy négy és fél éves fiatalúr – nagypapája, pontosan tudom, ismerem és szeretem a mese hatalmát. Azt a varázslatot, mely a fantáziájukat színesíti, beleélő képességüket erősíti, s olyan szerepjátékokra sarkalja őket, melyben szinte naponta új képzeletbeli jelmezeket és jellemeket, tulajdonságokat és személyiségeket öltenek magukra, s mindez boldog örömöt ad nekik. Mesék százait olvastam már s mindig tágra nyílt szemmel, éles füllel, nyiladozó értelemmel figyelve hallgatták. Másnap egyikük Világszép nádszál kisasszony, másikuk Ludas Matyi lett pár napra, aztán következtek egyéb mesék és mesehősök is. Az irodalom gyermekeknek szánt csodáin vándorolhatunk így végig. Mert bizony az irodalom csodák tárháza. A gyermek, ha beszélni tud, s a szövegértéssel sincsenek gondjai egész életére szóló élményt, sokszor erkölcsi, emberi útmutatót is kap. De mi van a zenével? A zene is egy fajta nyelv, melyet csak akkor értünk meg, ha a kotta szótárát használjuk, s a nyelvét megtanuljuk. Aki ezt a nyelvet megtanulta, olvasni tudja a kotta meséjét. Ez azonban nem elég! Ez csak az első lépés. Kottaolvasóból, kottaértővé kell válnia annak, aki a zene csodáinak üzenetét érteni, élvezni akarja. Mert hiába ismerem a zene betűit, írásjeleit, a hangjegyek neveit, de a zene mondanivalóját, mibenlétét ebből még nem tudhatom meg. Mint ahogyan egy nem magyar nyelven írt regényt olvasni tudok, de érteni nem, ha azt a nyelvet nem ismerem, nem beszélem. Mert mi is a zene?
„Az ösztönök irányította földi létből az embert a művészet emeli ki. Tehát az irodalom, a festészet, a szobrászat az építészet és a zene. Valamint ezek szintézise a tudományokkal. A világ legnagyobb művészete pedig, mind közül a zene. Ez a művészetek királynője. Anyagba sosem költözik, láthatatlanul is láttat, a legtöbbet mondja, s úgy jut el az emberekig, hogy közben nem ér le a földig. De mindez olyan valami, amit csak akkor látok, ha látni akarok. Ha nem vagyok rá nyitott, ha nem akarom észrevenni, akkor számomra nem létezik, életemhez semmit nem ad. Az enyémhez adott. Sokat.” – írja Szepes Mária.
A jó zenében bizony van valami földöntúli igazság, titok, ami nem engedi hétköznapivá, közönségessé, földönfutóvá válni sem a zenét magát, sem a zene értőjét. Izgalmas, érdekes, varázslatos a zene megértéséhez vezető, adományokkal teli út. Sok kaput és ajtót kell kinyitni, ha ezen végig akarunk menni. Az első kapuba illő kulcs, a „látni akarás” kulcsa ez
a mese.

Gulyás Dénes
Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekes, érdemes- és kiváló művész


„Anya, mit hallgatsz?” – kérdezi kislányom, Bibi. Mondom neki, hogy egy zenés meseregényt a zenei hangokról, és hívom, üljön mellém, nézze meg, milyen jó. Aztán már együtt nézzük, együtt hallgatjuk Koszorus Imola Dalma történeteit a hangokról. Bibi így szól: „Anya, és ezt te miért hallgatod?” Mert egy kis ajánlást írok majd hozzá, válaszolom. „De miért nem én írom az ajánlást? Ez gyerekeknek szól, és ezt én jobban értem, mint te”, reagál a kislányom. Jó, Bibi, és te mit írnál akkor? Bíborka gondolkodik, és már fogalmazza is: „Ebben a könyvben minden énekel. Tele van hangokkal. Tele van szép és mozgó képekkel. A zenét mindenkinek szeretnie kell, a gyerekeknek is, és ha kinyitják ezt a zenélő mesekönyvet, szeretni is fogják. Én szeretem.”

Csiszár Bíborka (9 éves) és Miklósa Erika
Miklósa Erika
Pro Opera Lyrica, Köztársasági Érdemrend, Liszt Ferenc-díj, Fair Play díj, Kossuth-díj,
Prima Primissima díj



Használati útmutató

Az olvasás megkezdése előtt célszerű elvégezni néhány előkészületet. A könyv függelékében található névjegykártyákat érdemes előre kivágni, hogy a történet főhősével egy időben a mesét hallgató gyermek is megkaphassa a kártyát. Szükség lesz továbbá egy olyan digitális eszközre is, amelyen keresztül a zenei mellékleteket is le lehet játszani a könyv olvasása közben.



1. fejezet

Muzsika földjén, egy mély völgyben volt egy kis falu, Hangicsa. Különleges, varázslatos település volt, melyet finom, bűbájos köd takart el az avatatlan szemek elől.

Bátor tehetséges, nagyon ügyes gyermek volt, sokat hallott már Hangicsáról odahaza. Állítólag azt, aki odalátogat és felgöngyölíti a kis település rejtélyeit, az ott lakók megjutalmazzák egy különleges képességgel. Hogy mivel? Azt csak azok tudják, akik jártak már ott, de sajnos egyikük sem hajlandó elárulni, mi az, ami bizony eléggé bosszantotta Bátort. Úgy döntött, a végére jár a dolognak. Furdalta a kíváncsiság, mi lehet az a titkos képesség, meg hát mi tagadás, vágyott arra, hogy ő is különleges lehessen.
Egy szép, meleg, őszi napon gondosan bepakolt a kedvenc táskájába, biciklire pattant és elindult Hangicsára, hisz’ nem volt messze. Anyáék csak annyit mondtak, tekerjen el a falutábláig, mert egy kedves barát fogja várni. Bátor körbenézett, mikor odaért, azonban nem talált senkit ott. Letámasztotta a biciklijét, és megállt a tábla mellett.
Tétován ácsorgott, tovább nem mert menni a falut beborító bűvös köd miatt. Már majdnem visszafordult, mikor egy furcsa ének zengett fel a közelből. Valaki egyetlen hangon kántált egy dalt. Bátor nagyon fülelt, az ének pedig így szólt:

„Gyere, Bátor, gyere erre,
Cecil apó vár reád!
Térj be hozzám,
légy vendégem,
ez az első állomás.”

Ebben a pillanatban előbukkant a ködből egy kedves kis házikó.

Gyönyörű, gondozott kertjében gyümölcsfák pompáztak, színes rózsabokrok közt egy keskeny, kövezett ösvény vezetett befelé.
…