Hold, vér, csillagok

I. fejezet


Az angyalok erénye, hogy nem hanyatlanak;
hibájuk, hogy nem fejlődhetnek.
Az ember hibája, hogy hanyatlik, erénye, hogy fejlődhet.
(Közmondás)


Damián

Csend volt, és sötét. Tudta, hol van, csak azt nem, hogy hogyan került oda. Pár lépéssel hátrébb ébredt fel, mintha elkábították volna. Ahogy észhez tért, tudta, hogy bajban van, mert kihalt, senki által nem látogatott területen találta magát. A város szélén elterülő, kihalt gyártelep közepén. Egy lámpa halványan megvilágította a romos épületeket és a körülöttük lévő sivár és kopott környezetet. A dohos szag, ami vegyült a por és a penész szagával, felkavarta a gyomrát.
Hogy ne csapjon zajt, levette a cipőjét és megpróbált észrevétlenül közelebb osonni. A közeli kis épület mögött megállt, és kikémlel mellőle. Halkan odalopódzott az egyik omladozó fal mellé, és próbálta kivenni az előtte mozgó alakot. Nem vették észre, így hozzásimulva a falhoz nézte az elé táruló eseményeket. Ott állt ő, fehér ing volt rajta és sötét nadrág, mezítláb a hideg talajon. Roppant magas volt, legalább másfél fejjel a körülötte állókhoz képest, testalkata erős, csupa izom, koromfekete haja az arca körül lebegett, tartása félelmet keltő, vérfagyasztóan fenyegető. Azonnal megismerte. Damián az. Előtte legalább tíz ember, akik ugyancsak álltak, némán, mozdulatlanul. Mintha megbénultak volna, nem mozogtak, csak néztek rá, mintha éppen egy érdekes történetet mesélne nekik. Látta, hogy mondott valamit az előtte állóknak, de túlságosan távol volt tőlük, nem hallotta.
Körülnézett, olyan menedéket keresett, ami mögött megbújva jobban látja és hallja, mi történik. A kis épület mellett volt egy üres csille, elég közel, hogy lásson, halljon mindent. Úgy dobogott a szíve, majd’ kiszakadt a mellkasából, de hajtotta a kíváncsiság. Megiramodott, ügyelve arra, hogy az apró kövek és törmelék ne csapjon zajt, ezért gondosan kikerülve őket a járműhöz sietett és elbújt a mögötte.
– Értetek küldtek. Van bármi, ami felment benneteket?
Nem ismerte meg a hangját. A máskor oly bársonyos, simogató, mély orgánum eltűnt, helyét reszelős, már-már horrorfilmbe illő vicsorgás vette át. Azok meg csak bámultak rá, mint valami istenségre, mozdulatlanul, megbabonázva meredtek a férfi gyönyörű arcára. Csend. Senki nem válaszolt. Érthetetlen volt számára, hogy ezek az emberek meg sem rezdültek. Mintha hipnotizálták volna őket, pedig a levegőben érezhető volt a rájuk leselkedő veszély. Ekkor Damián megragadta a hozzá legközelebb állót. Egy nőt. Egy kézzel, a nyakánál fogva magasba tartotta, fejét felemelte, és közel húzta magához. Látta, ahogy a férfi szeme színe kivilágosodik, a lába alatt a föld megremeg, és előtör világoszöld árnyalatban valamiféle erő, ami körül ölelte egészen a derekáig. Újra megszólalt:
– Felmenthet téged valamilyen indok? – A hangja idegen, mély és színtelen. Elakadó lélegzettel nézte a férfit, akiről azt hitte, hogy ismeri.
Nem válaszolt, erre hátrahajtotta a fejét és az égre nézett. A szeméből kiáramló kékes fény felkúszott az égre, és elnyelte a sötétség. Villámlani kezdett, majd ahol az energiájuk összpontosult, az irányukból a fény eszméletlen sebességgel visszaáramlott egyenesen a mellkasába, és szinte ezernyi szikrára szétrobbant. Az arca elváltozott, szinte láthatatlan lett, lába alatt a zöld örvény pulzáló forgásba kezdett.
A mozgó, vibráló energia lassan a lábaihoz kúszott, érezte a talpai alatt megmozduló köveket, mindene libabőrös lett, hosszú haja megemelkedett. Tudta, hogy el kellene mennie; veszélyben volt, hiszen ezt soha nem engedték, hogy bárki is lássa. Reszketve kapaszkodott meg az oltalmat adó csillében, hátát nekitámasztva vadul igyekezett összeszedni magát. Ha most megiramodik, azonnal elkapja és megöli. Kezét a szája elé kapta, hogy még véletlenül se árulja el magát, majd újra feléjük fordult.
Mint valami rongybabát, felemelte a nőt, akinek a mellkasából vörös és kék fénycsóva tört elő, a közepén fellüktetett. Nem állt nagyon közel, de hallotta, hogy a bőre felszakad, bordái hangos reccsenéssel eltörnek, szegycsontja kettéreped és megnyílik a teste, hogy látható legyen a benne dobogó szíve. Damián a szabad kezével benyúlt a mellkasába, amitől a nő teste megfeszült, majd hangosan felsikolt. Úgy tűnt, kiemelt belőle valamit. A nő megvonaglott, majd lógó végtagokkal a földre esett, ahogy a férfi eldobta. Az inge, az arca vérben úszott, de ez szemmel láthatóan nem zavarta, sőt. Kezében ott dobogott a nő szíve, körülötte ugyanolyan fény, mint Damián teste körül. Elengedte, de nem esett a földre: lebegett előtte. A mellkasából kiáramló, színes energia felerősödött, ettől a szív apró vörös szikrákra szakadt szét, majd a fehér kinyúlt érte, megragadta és elnyelte. Ahogy az ereje csillapodott, kicsit megemelkedett, egész alakja felragyogott. Amikor földet ért, egy újabb embert ragadott meg – egy fiatal fiút.
– Felmenthet téged valamilyen indok? – Megismétlődött az előbbi jelenet.
Végig nézte, ahogy végez az összes emberrel, akik között voltak fiatalok, férfiak és nők. Kezét a szájára szorította, hogy visszafojtsa a feltörni akaró sikolyát. Kihunytak a fények, a férfi erőtlenül rogyott térdre. Lehajtott fejjel nézte a szétterülő testeket, melyek hamarosan elhamvadtak és eltűntek az éjszakában. Előrehajolt, majd felállt. Mindene vörösben úszott, a keze, amivel kiemelte a lelkeket, a válláig vörös volt, ujjairól hagyta, hogy a hideg betonra csöpögjön a gőzölgő vér.
Kezét még mindig a szájára szorítva nekitámasztotta a hátát a csillének, és hang nélkül zokogott. Hogyan iszkoljon el, hogy Damián észre ne venné? Ha meglátja, őt is megöli érzelmek és könyörület nélkül, ahogy azokkal a szerencsétlenekkel tette. Hiszen ez a dolga, ezért van itt, az emberek között. Gyilkolni, takarítani.
Nagyon óvatosan kikémlelt és figyelte, nem vette-e észre. Damián még mindig ott állt, nézett maga elé, majd, mint egy varázsütésre, ránézett, lassan, fáradtan felé fordult és elindult. Fehér inge elöl csurom vér volt, úgy tapadt a testére, nadrágja piszkos, arca eltorzult, szemei helyén fehér fény világított. Egyenesen a rémült arcába nézett, és mintha vicsorgott volna, úgy közelített. Nagyon megijedt. Mint egy eszelős, rohanni kezdett, hátrahagyva a cipőjét, nem foglalkozva a hideggel, az éles kövekkel, elszórt szögekkel.
A sötét miatt nehezen tájékozódott; szinte vakon szaladt, talpait szúrták a kövek és az aszfalt. Rohant, nem akart meghalni. Megbotlott valamiben, amitől elvesztette az egyensúlyát és hasra esett, egyenesen rá a telefonjára. Gyorsan feltápászkodott és futott tovább, hogy már a tüdeje alig bírta. Néha megállt egy kicsit, hogy levegőt kapjon, remegve megkapaszkodva egy fában, hogy ne essen össze, de mindenfelől neszt hallott, úgyhogy futott tovább, nem foglalkozva az arcába csapódó faágakkal, a ruháját elszakító gazzal.
Egy parkba ért, ahol a lámpák halványan megvilágították a környéket. Itt egy kicsit biztonságban érezte magát. Odabotorkált egy padhoz, és leült. Remegett, mint a nyárfalevél, kapkodva szedte a levegőt. Valakit fel kell hívnia… de kit? Megemelte a telefonját, és majdnem sírva fakadt. Ahogy ráesett, ripityára tört. Remegő ujjaival próbált életet lehelni a készülékbe, de reménytelenül. Végignézett magán. A ruhája több helyen elszakadt, piszkos volt, izzadtságtól csatakos. Arcát remegő kezeibe temette.
„Most mit tegyen? Hova mehetne? Ki lenne, aki meghallgatná? Egyedül csak ő. Hiszen pont az ő parancsára van mellette. Majd megszánja? Nem. Odalökte neki, és ebből nincs szabadulás.” Mélyen felsóhajtott.
Halk neszt hallott a háta mögül. Felpattant és megfordult. Hosszú haja nedvesen tapadt a hátára és az arcára, annyira remegett, hogy a lábai alig tudták talpon tartani. Nagyot nyelve nyugtázta, hogy nincs ott senki, csak egy macska sétált el mellette. Próbált úrrá lenni a páni félelem felett, mely lassan elnyelte. Leült a padra, ripityára ment telefonját szorongatva lázasan gondolkodni kezdett.
Nem jutott másra, haza kell mennie. Újra végignézett magánt. Mindene csurom izzadtság, a ruhája koszos, rongyos. Cipőjét otthagyta, haja csapzott, tiszta víz. Így nem állíthat be egy motelbe sem. Barátait sem akarta megrémíteni. Mit is mondhatna nekik? Egyedül maradt, senkije, semmije nincs. Ő is cserbenhagyta, kijátszotta. Összetört megadással felsóhajtott. Ruhája sarkával megtörölgette arcát, felállt, és elindult haza.
Halkan elnevette magát. Mi a fenének rohant annyira, hiszen számára nem teljesen mindegy, hogy ott, a kihalt területen, vagy otthon öli meg? Ha elé áll, azonnal végez vele, előle nem lehet elbújni. Előle, előlük senki nem menekülhet. Megvonta a vállát, és reménytelen megadással lassan sétált a biztos halál felé.

***

Gyönyörű augusztusi meleg volt, a délelőtti napfény már kíméletlenül melegítette a levegőt. A parkban nagy volt a nyüzsgés: mindenki, aki tehette, a szabadban élvezte a hétvége első napját. Két férfi ült a nagy, hosszú asztalnál, amelynek a mellette álló hatalmas fa biztosított árnyékot. Beszélgettek, nézték a hétvégi vidám sokaságot, és élvezték a jó időt. Előttük pár doboz sör, és szemmel láthatóan a szabadidejüket verték el egy kellemes beszélgetés mellett.
Az emberek elkerülték őket, mintha szándékosan távol tartották volna maguktól a kíváncsi tekinteteket. Ez szemmel láthatóan nem zavarta őket; megszokták, ha rájuk bámultak, csak nyugodtan ücsörögve szívták magukba a nyári levegőt, a vidám társaságok önfeledt kikapcsolódását.
Pedig az emberek szerették legeltetni rajtuk a szemüket, de csak titokban, hogy ne vegyék észre. A hosszú szőke hajú alak magas, hihetetlenül széles vállú, rendkívüli testfelépítésű, jóképű férfi volt. A társa szintúgy, csak félhosszú, hollófekete, enyhén hullámos haja vonta körül az arcát. Mindkettőnek hideg, mélykék szemeiben ott ült a lenézés és megvetés, amit még tagadni is képtelenek voltak. Festményre illően szép arcukon tükröződött tekintetük flegma kifejezése. Mégis, ha valaki merészelt vetni rájuk egy óvatos pillantást, nézhette volna őket ikreknek, pedig borzasztóan különböztek, mert a szőke férfi barátságosan, kedvesen reagált, ha valaki vette a bátorságot, hogy ránézzen. Az öltözékük szintúgy erősítette ezt a benyomást, mert fekete póló, és ahhoz illő sötét farmernadrág takarta a testüket.
Itt azonban volt egy pont, amiben elütöttek, mert a sötét hajú, kevély tekintetű fickó csuklóit két széles, keményen szoros sport védő fonta körbe, amit rendszeresen megérintett, vagy csak szórakozásból igazgatta. Egy szép fiatal nő éppen rámosolygott, ő azonban rávillantotta jéghideg tekintetét, arca érdektelenségről árulkodott, testtartása megfeszült, mondhatni fenyegető lett. Mégis, akármilyen elutasító volt is, a nők tekintetét vonzotta: nem volt olyan lány, asszony, aki ne küldött volna felé jelzéseket. Görög szobrokat megszégyenítő teste és megjelenése mint a mágnes, úgy vonta magára a gyengébbik nem figyelmét.
Szóval láthatóan arra születtek, hogy a másik nemet elcsábítsák, vágyaikat felkorbácsolják, hogy a végén senki ne tudjon nekik nemet mondani. Pedig a hálójukba kerülni hatalmas hiba volt, hiszen az ilyen lusta beszélgetések, pihentető társalgások nem szóltak másról, mint a szép és számukra vonzó nőket, lányokat elcsábítani, használni, majd eldobni, ahogy éppen a kényük-kedvük szolgálta. Ritka esetben akartak adni; fő céljuk a saját élvezetük, kielégülésük hajszolása, nem a másik számára való örömszerzés volt. Mit várhatott volna tőlük egy esendő ember, amikor a két pasas csak annak tűnt? Hiszen ez volt a cél: elhitetni mindenkivel, hogy közülük valók. Ha tudták volna, hogy valójában kik és mik, biztosan nem nevettek, mosolyogtak volna rájuk.
A szőke férfi hanyagul a társához beszélt, aki kedvetlenül bámulta az asztalt, ujjaival türelmetlenül dobolt.
– Honnan veszed, Damián, hogy ma itt lesz?
Az megvonta a vállát.
– Megérzés. A lány mindig itt lebzsel.
A szőke megrázta a haját és felnevetett.
– Ha ennyire nincs ínyedre a dolog, minek jöttünk ide? Tudod, hol lakik, keresd fel és közöld vele, amit akarsz.
– Itt egyszerűbb lesz, és kényelmesebb.
– Kényelmesebb. Adj jelet a szándékaidnak.
A másik felemelte a fejét és mély unalommal egy családot nézett, akik vidáman nevetgéltek. A szokásos formáció: apa, anya és két gyermek. Kifejezéstelen arcát feléjük fordítva nézte az idillt.
– Ma azt fogom tenni. Baszottul unom az egészet. Két hete folyamatosan felbukkan ott, ahol vagyok. Ha akar tőlem valamit, közölje, ne kerülgessen, mint macska a forró kását. Ezt utálom bennük a legjobban. Miért nem lehet kimondani, amit akarnak?
Az ivott a dobozból, és kíváncsian nézett a másikra.
– Szeretné felhívni a figyelmedet. Ez nem bűn. Tetszel neki, akar tőled valamit, de nem mer lépni. – Gonoszul ránevetett. – Elnézve sokszor a kifejezéseidet, nem is csodálom. Neked kell lépned, ő nem fog.
– Van, aki ki meri mondani, amit szeretne. – Szemében megjelent a rá nem jellemző réveteg kifejezés. Uriel egy pillanatara megrökönyödött, de nem szólt. Nem volt értelme. – Leszarom, mit akar nekem jelezni. Mondja ki, nincs kedvem barkochbázni.
– Annak ellenére, hogy tapadnak rád, kurva patkány vagy velük, ugye tudod? Kelletlenül megvonta a vállát és a társára nézett.
– Minek tököljek? – Jóízűen megitta a doboz tartalmát, egyetlen szorítással kis gombócot csinált a dobozból, és a tőlük legalább tíz méterre lévő szemetesbe dobta. – Közlik, mit akarnak, én pedig teljesítem, ha akarom.
– Emberek, Damián. Kiszámíthatatlanok, érzékenyek és törékenyek. Ezt nem árt, ha szem előtt tartod.
– Úgy lesz. Te meg azt, hogy nem érdekel a véleményed. Szarok arra, hogy mit akarnak az emberek. Itt vagyok, mert nincs más választásom. Élem az életüket. Miért ne kaphatnám meg azt, ami a legtöbbet ér bennük? Élvezet, ennyi.
Ránevetett, szeme hidegen csillogott. Ilyenkor kedve lett volna Damián szép arcába mászni.
– Akkor mi a fenének hajszolod őket? Bettinél minden vágyadat teljesítik.
Kényelmetlenül mozgolódni kezdett a helyén, és türelmetlenül dobolt az asztalon.
– Lehet, de néha kellemesebb megkapni anélkül, hogy fizetnék érte. Nézz rájuk, a hétköznapi emberek között a legjobb válogatni.
– Értem. Egyetértek, de akkor mi a picsát akarsz a lánytól? Ennyire tetszik?
Damián kibontotta a másik dobozt, és elfintorodott.
– Voltaképpen nem. Túl alacsony, túl gömbölyű. Formásnak formás, de semmi nincs rajta, amit én azonnal megkívánnék. Más helyzetben simán elmennék mellette.
– Hm. Akkor minek pazarolod rá az energiádat? Nem szoktál te ennyire körülményes lenni.
Ránézett, arcán a tőle megszokott türelmetlenséggel, lemondással. Megnyalta a száját, és tett egy önkéntelen mozdulatot.
– Magam sem tudom. Van benne valami különös, megmagyarázhatatlan. Egyébként nekem mindegy milyen, a lényeg, hogy ember legyen. Azokkal jobb.
– Ismerlek, Damián. Egy időben a megcsalt, gyermekes feleségeket befolyásoltad. Még rájuk sem vesztegettél ennyi időt. – Ivott pár kortyot, és jólesően hátradöntötte a fejét. – Arról nem beszélve, hogy a mostani áldozataid mind kivétel nélkül kirakatba való plázacicák.
– Az üresfejű szépségekkel könnyebb; azok nagyon könnyen térdre kényszeríthetők. A férjes asszonyokkal több a gond, több energia kell hozzájuk. Velük egyébként jobb is volt, több bennük az érzelem, a szenvedély, amit otthon már nem kapnak meg. Minden apró mozdulatért hálásak. Sőt, együttléteink során már nem kellett elvennem az akaratukat.
– Tudom, Demetrius sokat mesélt erről. Sokukat hetekig magatok mellett tartottátok, voltak, akiket nehezen engedtetek el.
– Nem becsülték meg őket, mi viszont igen. Rohadt jó volt velük, de vissza kellett engednünk a családjukhoz. Felháborító, hogy addig, amíg nem szívódtak fel, nem tartottak rájuk igényt, ám amint kiszakadtak a családból, égre-földre keresték őket. Demetrius szerette figyelni a családokat, amikor az anya visszakerült hozzájuk; nem akartuk, hogy bántsa a férj őket, ő az ilyesmire allergiás.
Összenevettek.
– Manapság a hírességekre specializálódtál. Mióta egyedül csíped el őket, nem láttalak, csak híres üdvöskékkel.
Damián kiegyenesedett, tekintete jéghidegen meredt rá. Ez a téma mindig kedvére való volt, imádta boncolgatni a nőket, a viselkedésüket.
– A nagyképűségük, túlzott magabiztosságuk teszi izgalmassá a dolgot. Jól feldob, ha megalázhatom és térdre kényszeríthetem, miközben akaratuk ellenére használom őket. Azt hiszik, övék a világ, mindenki értük rajong, a lábuk előtt hever. Ha velem találkoznak, ők könyörögnek, ők térdelnek, ők szolgálnak, és ez nekem nagyon tetszik. Némelyiknek annyi akarata nincs, hogy egyedül öltözzön fel… különös, mennyire kiszolgáltatják magukat, én pedig minél jobban szenvednek, annál jobban élvezem az együttléteket. Ez ilyen egyszerű. Bebizonyítom nekik, mennyire semmit érők, és azok is. Nincs értékük.
– Veszélyes vagy, tudod?
– Próbáld majd ki. Ő könyörög, kínlódik, te pedig már nem tudod, hol a határ. Tökéletes eksztázis.
– Én nem megyek ilyen messzire. Nekem elég, ha látom az örömüket.
Kedvetlenül megvonta a vállát. Nem tudta megérteni, miért ilyen elnéző velük a társa. Az emberek alantas érzései soha nem hatották meg a kemény lelkét. Uriel azonban foglalkozott velük, amihez neki nem volt türelme.
– Ha a lány itt lesz, magammal viszem és kiderül, megéri e rá pazarolnom az időmet. Mindent meg fog kapni, de csak akkor, ha én is megkapom, ami nekem kell. – Abbahagyta a dobolást, érdektelenül körül nézett. – Vannak igényeim. Ha teszi, amit kell, akármi is lehet belőle. A haja az tényleg szép, tetszik a szeme színe, de ennyi.
Damián szeme megváltozott. Ivott egy kortyot, az asztalra könyökölt és a barázdákkal játszott az ujjaival – úgy nézte őket, mintha egy komplett regényt rejtettek volna közéjük. Nagyot sóhajtott, és a társára nézett.
– Láttad az éjszakai égboltot?
– Igen. Szép nyári idő van, ilyenkor jó kint lenni éjjel.
– Néztem az eget, a csillagokat. Az éjjel észszerűtlenül ragyogtak. A holdfény szinte szikrázott.
Uriel nézett rá, s nem értette, miért hozta ezt föl. Valóban csodaszép volt az éjszakai égbolt, de sűrűn ilyen. Semmi említésre méltó nem volt benne az éjjel. Damián forgatta a dobozt és elgondolkodott. Nagyot sóhajtva lehunyta a szemeit, fejét hátradöntötte.
– Nem mindig ilyen az ég éjjel. Vannak különleges éjszakák, amikor jobban ragyognak. Forró a levegő, ragyognak a csillagok és vakítóan világít a hold… úgy érzed, ott vagy köztük, folyik rólad a víz, és nem látsz mást, csak a fényüket. Elveszel köztük.
Uriel előredőlt. Meglepetten vizslatta a másik arcát, amiről semmit nem tudott leolvasni, csak vágyat, mérhetetlen nagy vágyat, amit hosszú földi létük során soha nem tapasztalt nála.
– Ez most hogy jutott eszedbe? Mit akar ez jelenteni?
Nagyot nyelt, kinyitotta a szemeit és ránevetett. Hideg tekintete most más volt.
– Egy könyvben olvastam. A címére már nem emlékszem, de jó könyv volt. Romantikus regény. Uriel hitetlenkedve elkuncogta magát, majd hangosan felkacagott. Megrázta hosszú szőke haját, és önfeledten hahotázott.
– Te és a romantika! Annyi közötök van egymáshoz, mint kerti budinak a lehúzó lánchoz. – Tovább nevetett. Figyelmét elkerülte, hogy a másik nem nevet; tekintete elréved, és arca megváltozik. – Majdnem megvezettél.
Damián újra ránézett, hideg szemei megvillantak.
– Örülök, hogy feldobtalak.
Vadítóan szép, vörös hajú lány közeledett hozzájuk. Nézte az asztalt, és a telefonját szorongatva odalépett melléjük.
– Elnézést, sajnos nincs több hely. A többiek nemsokára megérkeznek, leszünk egy páran. Elfoglalhatom az asztal másik felét?