Ineptus

1. Fejezet


– Elnézést! Foglalt ez a hely? – kérdezte Emma a buszon az egyik női utastól, aki üres tekintettel bámult ki az ablakon. A nő a kérdést hallva odafordult, nagy aranybarna szemével végigmérte Emmát. Miután végzett, felpillantott Emmára, csak azután válaszolt.
– Nem – a válasz rövid volt, és lényegre törő.
Emma nem zavartatta magát, vidáman helyet foglalt a fekete kapucnis pulóveres, fekete bőrnadrágosfehér edzőcipőt viselő morcos nő mellett.
– Egyébként én Emma vagyok, de mindenki csak Emnek hív – próbált vidáman beszélgetést kezdeményezni, de szomszédja felé fordult és csak meredt rá fekete kapucnija alól. Em tett még egy próbát, hogy szóra bírja. – És téged, hogy hívnak?
Hosszú csend következett, szomszédja még mindig bámulta csupán. Em már nem is remélt választ, amikor végre megszólalt.
– Találd ki! – vágta rá a fura kis lény úgy, hogy közben alig mozgott a szája. – Ha rám nézel, milyen név jut elsőnek eszedbe? – Emma meglepetten fürkészte őt, majd figyelme a kapucni alól kivillanó borostyánként izzó íriszére tévedt – Hát… ööö… Nem is tudom.
– Látom, a szemeimet nézed – nyugtázta az idegen teljesen érzéketlen hangon.
– Jaj, bocsánat, ha ez téged zavar, én mindig oda nézek annak, akivel beszélek.
– Nálunk ez nem szokás – vágta rá kurtán a kapucnis nő.
– Bocsánat. Egyébként tetszik a színe. Olyan érdekes. Egész pontosan milyen árnyalat?
– Borostyán – zárta rövidre útitársa.
– Szép.
– Köszönöm – válaszolta a fura kis teremtmény, majd ismét az ablak felé fordult.
Kínos csend telepedett rájuk, Emma pedig, hogy elüsse az időt, elővette az egyik tankönyvét és olvasni kezdte.
Egyszer csak az idegen felé fordult és nézni kezdte. Mikor Em feltekintett, látta, a könyvét nézi. Az idegen azt sejtette, hogy lelepleződött. Próbált nem figyelni a mellette ülő nőre. Nem mutatni semmilyen formában, hogy Em felkeltette, az érdeklődését, de meglepte annak közvetlensége, ami kíváncsivá is tette. Észlelte a belőle áradó pozitívumot, a kedvességet, vidámságot, de azt is, hogy kissé elnyomta, feszélyezve érezte magát. Az idegen felfigyelt erre és tudta, miatta van.
– Diák vagy? – kérdezte Emmától.
– Igen. Egyetemista vagyok, de már dolgozom az iskola mellett. Tanítok egy suliban részmunkaidőben – válaszolta, abban reménykedve, hogy most majd elindul valami beszélgetés. – És te?
– És most mész az egyetemről haza? – kérdezősködött tovább, tudomást sem véve Em kérdéséről.
– Igen. Most végeztem az egyik vizsgámmal – Az idegen csak bólintott, majd újra az ablak felé fordult. Emma várt még egy kicsit, hátha újra megszólal, de mikor már kezdte gyanítani, nem fog, visszatért az olvasáshoz.
– Amber – mondta a kapucnis nő némi csend után, és félig Em felé fordult.
– Tessék? – kérdezett vissza Emma.
– Ambernek hívnak – válaszolta mielőtt leszálltak a buszról.
A szeme színéről jutott eszébe ez a név. Emma azt mondta, tetszik neki a borostyánszínű írisze, ezért mutatkozott be így.
Nem igazán volt neve. Mindenki máshogy szólította. Az Ambert most találta ki.
– Hát akkor szia, Amber. Jót beszélgettünk – fordult vissza Emma még a busz ajtajából, mielőtt elsodorta volna a leszállni vágyók tömege.
– Szia… Emma – suttogta inkább már magának, mint a tömegben eltűnő Emnek.
Amikor Em visszafordult, hogy elköszönjön Ambertől, vállig érő fekete hajával felkavarta a levegőt, ami egyenesen Amber érzékeny orra felé fújta parfümjének kellemes illatát, és bár Emma végül eltűnt a tömegben, Amber még mindig érezte azt. Kifinomult érzékszervei voltak. Hihetetlenül éles volt a látása, a szaglása, a hallásáról nem is beszélve…
Miután Amber elraktározta Em illatát az emlékezetébe, megindult a városba, hogy keressen egy csendes, eldugott helyet magának. Nem tudta, hova tart és mit csinál majd ezután. De tudta, vissza nem mehet oda, ahonnan jött.




2. Fejezet


Sötét volt. Két férfi állt a járdán. Kiszúrták a feléjük tartó nőt, még mielőtt az észrevehette volna őket. Bebújtak az egyik kapubejáró árnyékába. Mikor Em már majdnem odaért, kiléptek elé.
– Szervusz, szépségem! – mondta az egyik kaján vigyorral a képén. – Hova, hova?
– Éppen hazafele tartok – próbált a nő teljesen nyugodtan és természetesen válaszolni, de a félelem halvány sugara megcsillant bájos tekintetében.
– Mit szólnál hozzá, ha elkísérnénk? – tódította a másik.
– Hát, köszönöm az ajánlatot, de hazatalálok egyedül is.
– Pedig én szívesen hazakísérnélek – mozdult felé az első. – Tetszel nekem! Megnéznélek magam alatt.
– Nekem most mennem kell – mondta Emma és próbálta kikerülni az előtte lecövekelt férfit.
– Mi van, én sem jövök be? – állta el az útját most a másik fickó.
– Van barátom, aki már vár otthon – tett még egy kísérletet a menekülésre.
– Egy nőnek nem kellene este a sötétben egyedül mászkálnia. Pláne, ha ilyen dögös – ment közelebb hozzá megint az első és megsimogatta Em hosszú, erősszálú fekete haját. – Nagyon rád vagyok izgulva…
– Nem hallottad, hogy húzz a picsába, Te barom!? – szólt egy hang a férfiak háta mögül, a sötétből. A két fickó hiába meresztgette a tekintetét, nem láttak semmit.
– Ne csak a szádat jártasd! Mutasd magad! – kiabálta az egyikük fröcsögve.
– Jobban jársz, ha most szépen fogod a haverod, és elhúztok – jött a higgadt válasz.
– Nem félek tőled! Ezek szerint te viszont igen, ha nem mered elődugni a képedet.
– Pedig jobban tennéd, ha félnél – szólt a sötétség, majd belépett az utcalámpa gyenge fényébe. Fehér edzőcipőt viselt, fekete bőrnadrággal és fekete kapucnis pulóvert. A két pasi csak egy kistermetű, vékony nőt látott. Nem ijedtek meg. Hiba volt…
A kapucni alól hirtelen két fénypont jelent meg. Olyan volt, mint két borostyánkő.
– Amber… – suttogta Emma elhaló hangon, amikor megismerte a buszon vele utazót abban a pillantásban.
– Utolsó esély, ti szemétládák. Ha most nem húztok el, azt nagyon meg fogjátok bánni. Még elfuthattok – szólt az idegen, fejét úgy fordítva, hogy az utcalámpa gyér fényénél láthatóvá váljon az arca, melyen sátáni vigyor terült el.
A két férfi röhögve szólt be neki: – Te akarsz minket móresre tanítani? Te, kis töpszli csaj?

Amber borostyán tekintetében harag villant. Visszalépett a sötétségbe és behunyta a szemét, nehogy elárulja annak fénye, hol is van. Hosszú másodpercek teltek el anélkül, hogy történt volna bármi. Amber a többi érzékszervére támaszkodott. Bemérte ellenfelei pontos tartózkodási helyét az alapján, ahogy a levegő visszaverte a házfalakról a két férfi légzését. Az utca megtelt feszült várakozással. A két pasi egyre idegesebb lett.
– A rohadt… – nem tudta befejezni mondatát a férfi, amit ijedtében kezdett el, mert hirtelen két izzó borostyán tűnt fel az arcától pár centire. Majd a következő pillanatban már a föld felett kalimpált a lábával. Amber a nyakánál fogva emelte fel. Miközben a kapálózó férfit tartotta, érzékelte a másik moccanását a háta mögül, ahogy épp készül megtámadni. Amber a megfelelő pillanatban kecsesen hátrarúgott, anélkül, hogy odafordult volna. A férfi kihasználva azt a századmásodpercet, amíg támadója figyelmét elvonta a másik pasi, cselekedett. Amber éles fájdalmat érzett alhas tájékon. Mikor lenézett, látta, hogy hasából egy éles svájci bajonett áll ki. A legközelebbi ház falának vágta markának foglyát, a másik szerencsétlen mellé, majd közvetlenül Emma elé lépett, háttal neki, szembefordulva a férfiakkal. Iszonyú haragra gerjedt, miközben kihúzta a kést testéből. Tudta, ha nem lépnek le azonnal, akkor itt hamarosan elszabadul a pokol… Szó szerint…
– Most pedig takarodjatok a szemem elől. Még egyszer meg ne lássalak benneteket, mert akkor nem engedlek el titeket élve – Kiabálta Amber a két fickó felé, dühtől izzó tekintettel. Úgy elhúztak, mintha sohasem lettek volna ott.
Amber egy pillanatra megingott, aztán térdre zuhant. A tőr mélyre ment, ő pedig sok vért vesztett. Emma leguggolt mellé, hogy megnézze mi van vele. A vállára tette a kezét, de Amber lelökte magáról.
– Ne érj hozzám! – vágta ingerülten Em felé a szavakat.
– Bocsánat. Csak tudni akartam, mi van, hiszen vérzel – kiáltott fel Em, mikor meglátta a sok vért. – Kórházba kell menned!
– Mindjárt jobban leszek – mordult egyet, majd pár perc pihenő után talpra állt. A sebből még mindig ömlött a vér. Tudta, hogy csak egy módon tudja felgyorsítani a gyógyulást és elállítani a vérzést, de ahhoz most még nem tudott hozzájutni. Illetve tudott volna, akár most azonnal, de nem akart. Ellenállt a csábításnak, pedig az iszonyat erős volt. – Nem kéne egyedül mászkálnod a sötétben.
– Most végeztem a munkával.
– Miért nem jött érted a barátod?
– Nincs barátom.
– De azt mondtad, hogy van.
– Hazudtam. Nemrég szakítottunk. Szóval már nincs. Elég csúnyán váltunk el. Csak úgy volt hajlandó kiköltözni az albérletemből, ha mindent elvisz, amit közösen vettünk.
– Mocsok egy alak lehetett – válaszolta Amber és eddig érzéketlen arcán, mintha valami halvány sajnálat futott volna végig. – Jobbat érdemelsz.
– Jaj, ne haragudj. Nem kellene rád zúdítanom a magánéletemet. Még csak nem is ismerjük egymást.
– Örülök, hogy elmondtad. Szívesen megtudnék rólad többet is.
Emma meglepődött.
– Épp lakótársat keresek. Van már hol laknod? – kérdezte.
– Akkor már nem kell keresned, amennyiben elfogadsz engem.
– Miért ne fogadnálak, ha rendesen fizetsz – vágta rá nevetve Emma.
– Te nem félsz tőlem?
– Nem. Most mentettél meg. Miért, félnem kéne?
– Csak mert van egy ilyesfajta kisugárzásom. Az emberek félnek tőlem, főleg, amikor meglátják a szememet. Nekik ez szokatlan, ismeretlen, és az emberek félnek az ismeretlentől. De te szépnek láttad. És nem félsz tőlem.
– Nem gondoltam, hogy hallok tőled egy mondatnál többet is. Gratulálok, ez már betudható tőled egy kisebb monológnak is – próbálta Emma viccesen elütni a hallottakat. Valahol belül tudta, félnie kéne tőle. Ő is érezte a rejtélyes idegen fura kisugárzását, ahogy az előbb ő maga fogalmazott, ugyanakkor mellette biztonságban érezte magát. – Amber arcán végig cikázott valami. Emma nem tudta pontosan megmondani, mit látott, de mintha egy halvány mosoly lett volna…




3. Fejezet


A levegőben dohány, alkohol és izzadságszag keveréke terjengett, mikor Amber belépett a bárba. Amúgy is érzékeny érzékszerveire ökölcsapásként hatott. Le volt gyengülve. Már majdnem egy hónap telt el azóta, hogy utoljára táplálkozott. Tudta, ha pár órán belül nem eszik, védtelenné válik. A sok kellemetlen szag elegyéből élesen és eltéveszthetetlenül emelkedett ki az a már jól ismert illat, ami a csábítás legdurvább szintjén hatott rá. Célirányosan tartott a helyiségbe, ahhoz az asztalhoz, ahol egy nőkből álló kisebb baráti társaság beszélgetett. A zene, hangosan dübörgött a lejátszóból és az emberek beszéde összekeveredett, ám ő rögtön meghallotta és megtalálta azt az édes, ismerős hangot, amit keresett. De érzékeny fülével a legtávolabbi zugból jövő hangot is meghallotta. a legnagyobb zsivaj közepén is megismerte. Hallotta, róla van szó, ezért mielőtt odalépett volna, fülelt egy kicsit.
– Kicsit fura ugyan, de nagyon aranyos. Visszahúzódó, és ha el is megy otthonról, általában este teszi. Azt mondja, ekkor tud a legjobban gondolkodni, mert ilyenkor csendes a város. Ja, és nagyon vigyáz rám azóta, hogy megmentett a támadóimtól egy hónappal ezelőtt. Ha későn végzek, akkor mindig elém jön, hogy haza vigyen. Nemsokára biztosan itt lesz már, akkor megismerhetitek ti is.
– És mit dolgozik? – kérdezte az egyik nő, aki eddig hallgatta Em beszámolóját.
– Tőzsdézek – lépett Amber az asztalhoz, mert már kezdte érezni, ahogy egyre erőtlenebbé válik. Tudta, nem késlekedhet. Elviszi Emmától a lakáskulcsait, mivel a sajátját otthon felejtette és kizárta magát. Viszont a mocija kulcsai is a házban vannak, és szüksége lenne rá, hogy felpattanhasson kedvenc kétkerekűjére és elszáguldozhasson vele a közeli erdőbe. Fáradt volt, és vérzett. Egyre jobban gyengült, így válasza mogorva volt.
– Csajok, ő itt Amber – mutatta be Em mosolyogva lakótársát barátnőinek, de mikor a nő felé fordult, mosolya hamar lehervadt az arcáról és helyét aggodalom vette át. Amber nem lepődött meg a reakcióján. Sejtette, hogy elég rosszul nézhet ki még így is, hogy alig látszott belőle valami. Fehér edzőcipője sártól és saját vérétől volt csatakos. Erősen világító borostyán szemét fekete napszemüveg mögé rejtette, ám izzása még így is észrevehető volt. Fején a már megszokott fekete kapucni, ami nem takarta el véres arcát, minek bal oldalán egy hatalmas vágás díszelgett. A sebből még mindig patakzott a vér. Pulóvere több helyen is kiszakadt, ahogy fekete bőrnacija is. Ráadásul már alig állt a lábán. – Jesszus, veled meg mi történt? – kérdezte Emma aggódva.
– Volt egy kis összetűzésem – hallotta Emma inkább a fejében, mint a fülével a választ. Mivel egy bárban voltak, a hangzavar közepette Em nem lehetett biztos ebben, hiszen a hangos zene dübörgése is sokszor úgy érződik, mintha nem is a fülünkkel hallanánk, hanem egyenesen a fejünkben tombolna. Amber már annyira erőtlen volt, hogy nehezére esett a beszéd, ezért gondolati úton küldte a választ. – A kulcsokat, kérlek! – mondta ki nagy nehezen, mert már alig állt a lábán. Mielőtt idejött már, akkor is gyenge volt, aztán pedig részt vett egy kis csete-patéban, ami felemésztette megmaradt erejét.
Emma nem ellenkezett vele. Előkereste a kulcsait és odaadta. Már éppen elég régóta laktak együtt, hogy tudja, nem érdemes vele vitatkozni.
– Nem kéne ilyen állapotban motorra szállnod – mondta el a véleményét Em annak ellenére, tudta süket fülekre talál.
– Majd bedobom a postaládába – küldte gondolatban válaszként Amber, biccentett egyet, elköszönésként, végül távozott.
Amber nem jutott messze a bártól, mert hirtelen rossz érzés fogta el. Megállt az épület előtt, behunyta szemét és összpontosítani próbált. Kizárt minden egyéb hangot, csak a bárban lévő beszélgetésekre figyelt. Sajnos szaggatottan hallotta a hangokat, túl gyenge volt a koncentráláshoz. Megpróbálta mégis kivenni, hogy milyen veszélyforrás miatt lett ilyen rossz érzése. Nyugtalanná vált… Nem, nem ő volt nyugtalan…
– Em… – jött rá a megoldásra. Emma volt nyugtalan.
Amber vámpír volt, így képes volt ráhangolódni az emberek frekvenciájára, ezért tudhatta, mit is éreznek. Egy idegen esetében ez nem működne, vagy csak pontatlanul, de ha olyan személyről van szó, akit már ismert vagy beszélt már vele legalább néhány órát, akkor képes volt rá. Minden ember egyetlen nagy frekvenciát használ, így képesek megérteni egymást. De ezen a frekvencián belül minden egyes ember másmás kis frekvenciát is használt, amin a gondolataik, érzéseik, megérzéseik tanyáznak. Amber képes volt csatlakozni erre. Emmára már a buszon ráhangolódott, így volt képes napokkal később megtalálni és ráébredni, hogy bajban van. Amikor Amber, megérezte, hogy fél, azonnal a segítségére sietett.
Az egyoldalú kapcsolat megszakadt. Amber ereje a nullán volt. Pár perce még érezte a lány félelmét és aggódott érte, viszont tudta, ilyen állapotban nem tud segíteni rajta. Eszmefuttatását egy vicsorgó bulldog morgása és ugatása szakította félbe. Ambernek nem maradt más választása. Tudta, vérre van szüksége. Előbb magát kellett megmentenie, hogy segíteni tudjon Emmán. Már nem maradt ideje arra, hogy a közeli erdőben vadásszon és onnan szerezze meg a vérszükségletét. Most kellett hozzájutnia. És tekintve, hogy embervérrel nem táplálkozott, ez az agresszív bulldog pont jókor volt jó helyen.
– Jó kutya! Nem foglak bántani, csak elveszem, amire szükségem van.
...