Képzelt valóság

…Előzárás…

Remegő kézzel nyomta meg a hívásgombot és a füléhez préselte a telefont, mert annyira rázkódott egész testében, hogy attól félt, elejtené a készüléket. Nem tudta, mit tehetne, ki mást hívhatna, hova mehetne. Egy bő hét telt el azóta, hogy hazament, s ez alatt a kicsivel több, mint egy hét alatt porrá zúzódott minden, amit ő gránitszilárd valóságnak vélt.
A vonal búgott, minden egyes búgás között egy végtelenség terült el, s minden egyes búgással tovább Melánia egyre komolyabban bánta, hogy ezt az embert hívja éppen. Mégis hívta, mert volt valami, amit ennél sokkal jobban bánt, és amihez ő maga már kevés volt egyedül.
– Igen – szólt bele Axel a telefonba, a háttérben valaki ordibált.
Melánia azonban nem válaszolt. Valami elhaló, sóhajhoz hasonlatos, kihallhatatlan próbálkozás jött ki a száján, és Melánia elszédült, már azt sem tudta hirtelen, kit hívott. Most érezte meg igazán a történtek súlyát, ebben a pillanatban zúdult rá, a lába pedig összecsuklott a nyomás alatt és a lány a padlóra roskadt.
– Melánia? – próbálta értelmezni a túloldalon a hívást Axel, majd rárivallt az ordítozókra – Fogjátok már be, a kurva életbe! Nem hallom, hogy kivel beszélek!
Valaki visszakiabált: – Akkor mondd meg neki, hogy tegye le, ha a saját nevét se tudja!
– Ó, hogy… – Axel káromkodva arrébb vonult, hallani lehetett, hogy a hangzavar lejjebbment, ajtó csapódott, aztán a túloldalon váratlan csend állt be – Lánia? – Axel várt.
– Lex – tért magához kábulatából Melánia. A fürdőszobapadlón ült, a falnak támaszkodva. Már alkonyodott, és ahogy beszélt, a csempére ragasztott üvegfesték halacskán hullámzó utolsó napsugarakat nézte. Nem is emlékezett a szavakra, amiket kimondott. Csak úgy jöttek, maguktól, és úgy is mentek tova – El kell jönnöd. Tudom, hogy úgy volt, hogy nem keressük egymást. De nincs más, akihez fordulhatnék most. Csak te.
– Mi történt? – Axel hangja vibrált az aggodalomtól.
Melánia mondani akarta, próbálta formálni a szavakat, de némán sem hagyták el a száját. Ezért annyit mondott csak:
– Meghalt…
Aztán kinyomta a telefont és a csempén a fényben úszó halacskát nézte, amíg ki nem vesztek az utolsó színek is belőle és a matrica egy torz, sötét folttá nem vált a szürkületben.