Könny és Ragyogás
8.800 Ft
Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 266
ISBN: 978-3-99130-657-3
Megjelenés időpontja: 2025-03-04
A Könny és Ragyogás olyan verseskötet, amely bátran ajánlható mindenkinek, aki szereti a líra rendkívül szines, de nem csak érzelmeinket megérintő műfaját. A gazdag és változatos, mély témakezelés egyedi élménnyé teszi az olvasást.
A szerző bevezető sorai
1945 májusa… A második világháborúnak vége volt, de a nyomorúságnak még nem. Más gondok szakadtak az emberekre. Olyanok, amelyekre nem volt idő fölkészülni. Jelentkezett egy új nemzedék. Egyszerűen születtek, vagy éppen előkerültek, vagy elhagyatva megtalálták őket. A béke első és a háború utolsó két-három évének újszülötteit. Egy részük még a bombázások zajában, vérengző öldöklések háttere előtt fogant.
Kik voltak ők? Gondos családtervezés eredményei? Nagy szerelmek gyümölcsei? A nyugatról keletre és a keletről nyugatra vonuló elvadult katonák erőszakának eredményei? Eldugdosott árva zsidó gyerekek, kiknek szüleit elhurcolták a koncentrációs táborokba? Újszülöttek, akiknek apja valamelyik lövészárokban maradt, vagy névtelenül elföldelték, mikor továbbhúzódott a front? Vagy szülőanyjuk a bombázások törmeléke alatt hűlt ki és a megmenekült szomszédok húzták ki mellőle síró csecsemőjét? Vagy egy doboz cigarettáért magukat odaadó utcalányok magzatai, véznák és mindig éhesek? Vagy a fasizmus és kommunizmus véres kezű fanatikusainak utódai? Vagy… vagy… vagy…?
Kik voltak ők? Ki várta őket? Örültek-e nekik?
Nem sokan voltak köztük, akik ezt elmondhatnák magukról. A válasz legtöbbször egy mély, elkeseredett sóhajtás volt: „ez már tényleg nem hiányzott!” Egy elhallgatott, megtűrt nemzedék csöpörödött fel; maga is hallgatásra kényszerített, mert a kérdésekre hallgatás és elhallgattatás volt a válasz. A Rákosi-éra meg a Kádár-rezsim nem tűrte a szabad véleménynyilvánítást még a magánéletben sem.
Kik voltak ők? Milyen volt a lelkiviláguk? Mi foglalkoztatta őket? Kik gyalázták és erőszakolták meg gyermeklelküket? Kik próbálták sérüléseiket gyógyítani?
Nyugat-Európában ezt a nemzedéket a ’68-asoknak nevezik, mert 1968-ban ez a generáció indította el – kiábrándulva Istenből és emberekből, fölforgatva a nyugat-európai fővárosokat, fölbujtva a magukat intellektuelnek nevező egyetemi oktatóktól és agitátoroktól – azt a végzetes társadalmi folyamatot, amelynek több áldozata lett a mai napig Európában, mint a második világháborúnak, beleértve többek között a magzatelhajtás gátlástalan legalizálását is, zászlajukra írva mint legfőbb prioritást az „önmegvalósítást”, amelynek hajtóereje nem más, mint a határtalan egoizmus, sok esetben értelemgyöngítőn individualizmusnak is nevezve.
Általános válaszokat ezekre a kérdésekre aligha lehetne adni, mert a serdülőkor után fölébredt bennük a szégyen-érzet sajátos formája, amikor már nem is akartak válaszokat kapni az identitásukat érintő kérdésekre, de saját maguknak kezdtek identitást faragni a még földolgozatlan és elhallgatott közelmúlt tagadásának ingoványos talaján.
A szerzőnek nincs szándékában a fölvetett kérdések vizsgálatával foglalkozni, de ennek a nemzedéknek tagjaként enged bepillantani a lírának, mint irodalmi műfajnak a segítségével abba az érzelmi- és lelkivilágba, amelynek maga is részese volt. A kötet ugyan életrajzi jellegű, de autofiktív.
Szeged, 2024. március 25.
Dr. Szabó Mihály
Prológus
A sortűz szaga
1956. október 26. csendes őszi napnak indult. Bágyadt napsugár nyalta a tintafoltokat a már nemzedékeket kiszolgált iskolapadon. Jobb híján megpróbáltam a napsugár fakító munkáját egy régi zsilettpengével meggyorsítani. A tintafoltok ugyan engem nem zavartak, de a láthatóan odaadó kapargatás hatásosan palástolta azt az izgalmat, amit egy 11 éves gyerek fejében, lelkében az elmúlt napok okoztak. Az iskolában az a hír járta, hogy még a délelőtt folyamán haza fognak bennünket küldeni. Egyébként bizonyosan örömet okozott volna egy potyán jött iskolai szünnap, de ma valahogy nem akart igazi öröm feljönni. Erőltetett közönyösség ült az osztályra, pedig az órák közti szünetek különben zajosan teltek. Csak Berta Jenci idétlenkedett, művészi piruetteket róva a padok között (később Franciaországban tánctanár lett belőle).
Pátosztalan utasítással küldtek haza bennünket. Min-denki a legrövidebb úton menjen haza, kerüljük a nagyobb csoportosulásokat. Kivételesen viszonylagos rendben hagytuk el az iskola területét. A Kálvin téri pártház előtt már sokan ácsorogtak. Időnként kinézett valaki a kapun idegesen, de a legtöbben a Takaréktár utcába igyekeztek, tüntetően pillantásra sem méltatva a pártház ablakait.
Otthon édesanyám a szokott délelőtti teendőit végezte, az ebédlőben detektoros rádió recsegett, édesapám az asztal fölé hajolva rendezgetett egy köteg papírt. Írógéppel sokszorosított versek voltak. El akarta őket valahová dugni. Végül talán a hideg kályha hamuja alá tette. Azt hiszem, Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című költeményének példányai voltak. (Évek múlva egy ilyen köteg papírt találtam a könyvszekrényben a díszes Jókai-kötetek mögött.) Már napok óta arról beszéltek szüleim, hogy apámat el fogják vinni. Nem mertem megkérdezni, miért és hová, de este mindig felöltözve, kabátban feküdt le, ha egyáltalán lefeküdt, mert, mint ahogy mondta: „ezek nem várják meg, hogy valaki felöltözzön”.
– Átszaladok Jancsihoz! – kiáltottam be az ajtóból, s választ nem várva már futottam is ki a kapun. Tudtam, szüleim azt mondták volna, ne menjek sehová. Jancsi a szomszéd házban lakott, a Takaréktár utca 3-ban. Minden fontos dolgot vele beszéltem meg, vagy náluk a pincelejáróban, vagy nálunk a hátsó lépcsőház padlásfeljárójában, ahol nem hallhatta senki. Úgy éreztem, most sok megbeszélnivalónk van.
Ahol mi laktunk, sarokház lévén csak meg kellett kerülnöm az épületet, s máris a Takaréktár utcában voltam. Minden méterrel sűrűbb lett a tömeg. Egy üzlethelyiség ajtajában állt fenn a lépcsőn Feri, egyik iskolatársam az Arany János utcából.
– Itt nem jutsz tovább – mondta pipiskedve, hogy jobban lásson előre, a Széchenyi tér felé. Beláttam, s fölálltam mellé a lépcsőre. Ebben a pillanatban fülsiketítő dörrenéssorozat szakította meg a tömeg moraját. A síri csend épülete mintha összedőlt volna. Egyetlen szó nélkül futni kezdett a tömeg. Csak a cipősarkak kopogását, a kabátok suhogását, az emberek lihegését lehetett hallani. A Széchenyi tér felől a fejek fölött fehér füst hömpölygött, s végül betöltötte az utcát. Édeskés-keserű, fojtó füst, mint sokezernyi gyufaszál ellobbant lángjának füstje. Az elégett kénpor és salétrom émelyítő, maró szaga. Feri fülemhez hajolt, éreztem, hogy ő is reszket.
– A sortűz szaga – mondta, aztán szó nélkül leugrott a lépcsőről és eltűnt a rohanó tömegben.
Szaladni kezdtem én is. A kapunkig legfeljebb száz méter volt. Mint megzavart hangyaboly, úgy hatott rám a szűk udvarban kavargó sokaság. Magasföldszinten laktunk.
A nyitott lakásajtó előtt mintha már sorban álltak volna. De nem sorban állás volt ez – gyakorlatilag nem fértek be többen. Talán nem akarta senki az ajtót bezárni a véres kilincs miatt; talán remélték az emberek, hogy bent a nyitott ajtónyíláson keresztül megpillanthatják a menekülés alatt elvesztett társukat. Anyám nem mondott semmit, amikor befurakodtam az ácsorgók között a konyhába, csak szótlan megölelt.
Az udvar felé nyitott ablakokon keresztül megtelt a lakás is a lövések fojtó füstjével. Hiába szellőztettünk, még napok múlva is ezzel a szaggal orromban ébredtem. Az előszoba parkettjén vércseppek csillogtak. A részint már eltaposott, széthordott nyom a fürdőszobába vezetett. Apám borotválkozótükre előtt egy magas őszes férfi tisztogatta a homlokán tátongó sebet.
– Szerencsére csak a bőrt hasította fel a golyó – mondta halkan apámnak, aki segédkezett neki egy tiszta zsebkendőt arcszeszbe mártogatva. Véres mosdókagylónk fölé hajolva próbálta valaki a csuklójából szivárgó vért rácsavart törülközővel elszorítani. A fürdőszoba ajtajában egy ismerős fiatalember a szemközti Református Palotából jelent meg, a futástól még szaporán szedve a levegőt.
– Miska bácsi! – szólt be apámhoz. – Meghalt…
Édesapám hátrafordult, keze megállt a levegőben az arcszeszes zsebkendővel, tekintete a véres kőpadlóra siklott a fiúról, s hitetlenül megrázta fejét.
– Akit meglőttek a Takarékpénztárnál – mondta a fia-tal-ember elcsukló hangon. Aztán megfordult, s mintha ő tehetett volna róla, lehajtott fejjel tétován az ajtó felé indult.
Síri csend uralkodott a lakásban. Tanácstalan arcok meredtek maguk elé, néhányan sírtak. Édesanyám egy kancsó vízzel meg poharakkal a kezében ment szobáról szobára.
Kora délutánra kiürült a lakás. Kisebb csoportokban mentek el az emberek, egy néma kézfogással vagy suttogott köszönömmel elbúcsúzva szüleimtől. Akkor kezdődött a némaság és a suttogás korszaka, ami az ’56-os eseményeket illeti. Szó nélkül tették rendbe a lakást, eltűntek a vérfoltok az előszobából, a mosdókagylóról, az ajtókilincsről. Szó nélkül feküdt le este édesapám kabátban, cipőben. Én sem csodálkoztam már rajta, nem kellett már semmit kérdeznem, ki, miért és hová akarja őt vinni.
Ha Ferit az utcán láttam, csak intettünk egymásnak, nem álltunk meg beszélgetni. Egy darabig Jancsihoz sem mentem át a szomszédba. A következő hetek észrevétlen eltemették ezt a napot. Egyszerre mintha vége lett volna az önfeledt gyerekkornak. Egyszerre tudatosodott bennünk, hogy vannak dolgok, amelyekről nem lehet beszélni. Úgy éreztem, erre még nincsen szókincsem, talán nincsenek is rá szavak.
1987 nyarán találkoztam Ferivel a Takaréktár utcában. Tizennégy év után először jöttem haza Németországból idős szüleimet meglátogatni. Ha nem köszön rám, nem ismertem volna meg. Hamuszürke borostás volt az arca, nehezen húzta lábát. Észrevette rajtam a megdöbbenést.
A földet nézte, majd rövid hallgatás után megszólalt:
– Hát… ez van.
Igen, ő volt az, aki a lépcsőről leugorva tűnt el a rohanó tömegben azon a napon, a sortűz napján. Mélyről szedte a levegőt, mint akinek minden légvételért meg kell küzdeni. Még mindig nem nézett fel. Lassan egy gyűrött doboz cigarettát húzott elő zsebéből, reszkető kézzel, szótlan kínálta. Én már régen leszoktam a dohányzásról, de hogy zavaromat palástoljam, számba dugtam egyet. Tenyerével a gyufaszál lángját védve adott tüzet. Most először nézett szemembe. A gyufaszál ellobbant, de nem vette el kezét arcom elől. Vékony füst szállt fel lángot védő markából.
– Érzed? – kérdezte. – Érzed?
Kérdőn néztem rá.
– A sortűz szaga… – suttogta keserű mosollyal a szája sarkán.
Memento
(1956 november 4. Ezen a napon indított a Szovjetunió katonai inváziót a forradalom leverésére)
A börtönök újra teltek
diákokkal meg tüntetőkkel,
mert szólni mertek.
A gyűlölet gyűlöletet szült,
tankok fekete füstje
kiontott vérbe vegyült,
előkerült megint
a romlott rendszer kincse
az elhallgattatás bilincse
és dübörögtek éjjel-nappal
vonuló lánctalpak alatt
a leomló égő falak...
Hazug vörös kezekbe
került a szepter
megfulladt a kiáltás:
el a kezekkel!
Nyugatról álszent urak
néztek a Kárpátmedencére
Keletre kacsintva titokban:
„na végre“
kicsit fintorogtak
a vér szagától
de a Szabad Világ
el volt telve önmagától
És kezet nyújtottak egymásnak
(természetesen hátunk mögött)
ne haragudj Iván
Hungaria már megint
a levesünkbe köpött
„Ezek tudnak ölni is,
nem csak fájnak…”
(A tűzhányó nem hal meg)
I.
Elfojtott szavak
A tűzhányó nem hal meg
A tűzhányó nem hal meg,
csak fojtó dühében
ájultan szendereg
égető tüzének
szabadon lobogni
forró vágya
ám kopár csúcsán
az örök hó alatt
állja útját
vénhedt torokban
megdermedt láva.
De majd egyszer
a hiú hazugságok havát
leolvasztják friss szelek
s a hegy gyomrában
morajlanak
a bilincsre vert szellemek
eljön az áhított pillanat
s mint robbanás törnek ki
izzó kövekként
az elfojtott szavak
Élük magmában edzett acél
és hirdetik
a vulkán mégis él –
beton fejek fölött
süvítve szállnak
halljátok végre meg!
Ezek tudnak ölni is,
nem csak fájnak…
(1967–’68)
Hajnali sorok
Mint dermedt cseppkövek,
olyan a város
(vén és kihalt az éjszakákon)
sör és lángos
szaga szálldos,
s a hajnal szelétől
most fázom.
Kémények füstje alatt
dereng a keleti ég alja.
(órám megállt)
A gyárak monoton hangja
felzokog.
Orrom
nedves a párától –
mint a múlás pora
ül rá a korom.
Kígyózó sor
a hentesüzlet előtt,
a segéd felhúzza a redőnyt,
ablakán a disznó fölé
írták a gyűlölt
NEVET…?
Ijedten oszlik a sor,
a hentes rémült arca
az ablak mögött,
mosolyra rándul
a segéd szája,
ahogy a földre köpött…
(De már el is múlt hat óra,
jobb ha megyek,
vinnyogó sziréna
hangja remeg,
egyenruhások raja
tölti be a teret…)
Újságpapírba
tekerve viszem
hónom alatt
pazarló éltem töredékét,
mi belőle maradt…
(köteg vers,
elfojtott szavak)
A képet emlékként
veri fejembe az idő,
mint a szeget.
Agyrázó
csörömpöléssel
most hozzák a tejet –
járdára dobott
fényes kannákról
gyöngyökbe
rakódott
harmat
csorog,
mint kínzott lelkem
színtelen vére,
melyen megcsillant
a kor kósza fénye.
(1967)
...
1945 májusa… A második világháborúnak vége volt, de a nyomorúságnak még nem. Más gondok szakadtak az emberekre. Olyanok, amelyekre nem volt idő fölkészülni. Jelentkezett egy új nemzedék. Egyszerűen születtek, vagy éppen előkerültek, vagy elhagyatva megtalálták őket. A béke első és a háború utolsó két-három évének újszülötteit. Egy részük még a bombázások zajában, vérengző öldöklések háttere előtt fogant.
Kik voltak ők? Gondos családtervezés eredményei? Nagy szerelmek gyümölcsei? A nyugatról keletre és a keletről nyugatra vonuló elvadult katonák erőszakának eredményei? Eldugdosott árva zsidó gyerekek, kiknek szüleit elhurcolták a koncentrációs táborokba? Újszülöttek, akiknek apja valamelyik lövészárokban maradt, vagy névtelenül elföldelték, mikor továbbhúzódott a front? Vagy szülőanyjuk a bombázások törmeléke alatt hűlt ki és a megmenekült szomszédok húzták ki mellőle síró csecsemőjét? Vagy egy doboz cigarettáért magukat odaadó utcalányok magzatai, véznák és mindig éhesek? Vagy a fasizmus és kommunizmus véres kezű fanatikusainak utódai? Vagy… vagy… vagy…?
Kik voltak ők? Ki várta őket? Örültek-e nekik?
Nem sokan voltak köztük, akik ezt elmondhatnák magukról. A válasz legtöbbször egy mély, elkeseredett sóhajtás volt: „ez már tényleg nem hiányzott!” Egy elhallgatott, megtűrt nemzedék csöpörödött fel; maga is hallgatásra kényszerített, mert a kérdésekre hallgatás és elhallgattatás volt a válasz. A Rákosi-éra meg a Kádár-rezsim nem tűrte a szabad véleménynyilvánítást még a magánéletben sem.
Kik voltak ők? Milyen volt a lelkiviláguk? Mi foglalkoztatta őket? Kik gyalázták és erőszakolták meg gyermeklelküket? Kik próbálták sérüléseiket gyógyítani?
Nyugat-Európában ezt a nemzedéket a ’68-asoknak nevezik, mert 1968-ban ez a generáció indította el – kiábrándulva Istenből és emberekből, fölforgatva a nyugat-európai fővárosokat, fölbujtva a magukat intellektuelnek nevező egyetemi oktatóktól és agitátoroktól – azt a végzetes társadalmi folyamatot, amelynek több áldozata lett a mai napig Európában, mint a második világháborúnak, beleértve többek között a magzatelhajtás gátlástalan legalizálását is, zászlajukra írva mint legfőbb prioritást az „önmegvalósítást”, amelynek hajtóereje nem más, mint a határtalan egoizmus, sok esetben értelemgyöngítőn individualizmusnak is nevezve.
Általános válaszokat ezekre a kérdésekre aligha lehetne adni, mert a serdülőkor után fölébredt bennük a szégyen-érzet sajátos formája, amikor már nem is akartak válaszokat kapni az identitásukat érintő kérdésekre, de saját maguknak kezdtek identitást faragni a még földolgozatlan és elhallgatott közelmúlt tagadásának ingoványos talaján.
A szerzőnek nincs szándékában a fölvetett kérdések vizsgálatával foglalkozni, de ennek a nemzedéknek tagjaként enged bepillantani a lírának, mint irodalmi műfajnak a segítségével abba az érzelmi- és lelkivilágba, amelynek maga is részese volt. A kötet ugyan életrajzi jellegű, de autofiktív.
Szeged, 2024. március 25.
Dr. Szabó Mihály
Prológus
A sortűz szaga
1956. október 26. csendes őszi napnak indult. Bágyadt napsugár nyalta a tintafoltokat a már nemzedékeket kiszolgált iskolapadon. Jobb híján megpróbáltam a napsugár fakító munkáját egy régi zsilettpengével meggyorsítani. A tintafoltok ugyan engem nem zavartak, de a láthatóan odaadó kapargatás hatásosan palástolta azt az izgalmat, amit egy 11 éves gyerek fejében, lelkében az elmúlt napok okoztak. Az iskolában az a hír járta, hogy még a délelőtt folyamán haza fognak bennünket küldeni. Egyébként bizonyosan örömet okozott volna egy potyán jött iskolai szünnap, de ma valahogy nem akart igazi öröm feljönni. Erőltetett közönyösség ült az osztályra, pedig az órák közti szünetek különben zajosan teltek. Csak Berta Jenci idétlenkedett, művészi piruetteket róva a padok között (később Franciaországban tánctanár lett belőle).
Pátosztalan utasítással küldtek haza bennünket. Min-denki a legrövidebb úton menjen haza, kerüljük a nagyobb csoportosulásokat. Kivételesen viszonylagos rendben hagytuk el az iskola területét. A Kálvin téri pártház előtt már sokan ácsorogtak. Időnként kinézett valaki a kapun idegesen, de a legtöbben a Takaréktár utcába igyekeztek, tüntetően pillantásra sem méltatva a pártház ablakait.
Otthon édesanyám a szokott délelőtti teendőit végezte, az ebédlőben detektoros rádió recsegett, édesapám az asztal fölé hajolva rendezgetett egy köteg papírt. Írógéppel sokszorosított versek voltak. El akarta őket valahová dugni. Végül talán a hideg kályha hamuja alá tette. Azt hiszem, Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című költeményének példányai voltak. (Évek múlva egy ilyen köteg papírt találtam a könyvszekrényben a díszes Jókai-kötetek mögött.) Már napok óta arról beszéltek szüleim, hogy apámat el fogják vinni. Nem mertem megkérdezni, miért és hová, de este mindig felöltözve, kabátban feküdt le, ha egyáltalán lefeküdt, mert, mint ahogy mondta: „ezek nem várják meg, hogy valaki felöltözzön”.
– Átszaladok Jancsihoz! – kiáltottam be az ajtóból, s választ nem várva már futottam is ki a kapun. Tudtam, szüleim azt mondták volna, ne menjek sehová. Jancsi a szomszéd házban lakott, a Takaréktár utca 3-ban. Minden fontos dolgot vele beszéltem meg, vagy náluk a pincelejáróban, vagy nálunk a hátsó lépcsőház padlásfeljárójában, ahol nem hallhatta senki. Úgy éreztem, most sok megbeszélnivalónk van.
Ahol mi laktunk, sarokház lévén csak meg kellett kerülnöm az épületet, s máris a Takaréktár utcában voltam. Minden méterrel sűrűbb lett a tömeg. Egy üzlethelyiség ajtajában állt fenn a lépcsőn Feri, egyik iskolatársam az Arany János utcából.
– Itt nem jutsz tovább – mondta pipiskedve, hogy jobban lásson előre, a Széchenyi tér felé. Beláttam, s fölálltam mellé a lépcsőre. Ebben a pillanatban fülsiketítő dörrenéssorozat szakította meg a tömeg moraját. A síri csend épülete mintha összedőlt volna. Egyetlen szó nélkül futni kezdett a tömeg. Csak a cipősarkak kopogását, a kabátok suhogását, az emberek lihegését lehetett hallani. A Széchenyi tér felől a fejek fölött fehér füst hömpölygött, s végül betöltötte az utcát. Édeskés-keserű, fojtó füst, mint sokezernyi gyufaszál ellobbant lángjának füstje. Az elégett kénpor és salétrom émelyítő, maró szaga. Feri fülemhez hajolt, éreztem, hogy ő is reszket.
– A sortűz szaga – mondta, aztán szó nélkül leugrott a lépcsőről és eltűnt a rohanó tömegben.
Szaladni kezdtem én is. A kapunkig legfeljebb száz méter volt. Mint megzavart hangyaboly, úgy hatott rám a szűk udvarban kavargó sokaság. Magasföldszinten laktunk.
A nyitott lakásajtó előtt mintha már sorban álltak volna. De nem sorban állás volt ez – gyakorlatilag nem fértek be többen. Talán nem akarta senki az ajtót bezárni a véres kilincs miatt; talán remélték az emberek, hogy bent a nyitott ajtónyíláson keresztül megpillanthatják a menekülés alatt elvesztett társukat. Anyám nem mondott semmit, amikor befurakodtam az ácsorgók között a konyhába, csak szótlan megölelt.
Az udvar felé nyitott ablakokon keresztül megtelt a lakás is a lövések fojtó füstjével. Hiába szellőztettünk, még napok múlva is ezzel a szaggal orromban ébredtem. Az előszoba parkettjén vércseppek csillogtak. A részint már eltaposott, széthordott nyom a fürdőszobába vezetett. Apám borotválkozótükre előtt egy magas őszes férfi tisztogatta a homlokán tátongó sebet.
– Szerencsére csak a bőrt hasította fel a golyó – mondta halkan apámnak, aki segédkezett neki egy tiszta zsebkendőt arcszeszbe mártogatva. Véres mosdókagylónk fölé hajolva próbálta valaki a csuklójából szivárgó vért rácsavart törülközővel elszorítani. A fürdőszoba ajtajában egy ismerős fiatalember a szemközti Református Palotából jelent meg, a futástól még szaporán szedve a levegőt.
– Miska bácsi! – szólt be apámhoz. – Meghalt…
Édesapám hátrafordult, keze megállt a levegőben az arcszeszes zsebkendővel, tekintete a véres kőpadlóra siklott a fiúról, s hitetlenül megrázta fejét.
– Akit meglőttek a Takarékpénztárnál – mondta a fia-tal-ember elcsukló hangon. Aztán megfordult, s mintha ő tehetett volna róla, lehajtott fejjel tétován az ajtó felé indult.
Síri csend uralkodott a lakásban. Tanácstalan arcok meredtek maguk elé, néhányan sírtak. Édesanyám egy kancsó vízzel meg poharakkal a kezében ment szobáról szobára.
Kora délutánra kiürült a lakás. Kisebb csoportokban mentek el az emberek, egy néma kézfogással vagy suttogott köszönömmel elbúcsúzva szüleimtől. Akkor kezdődött a némaság és a suttogás korszaka, ami az ’56-os eseményeket illeti. Szó nélkül tették rendbe a lakást, eltűntek a vérfoltok az előszobából, a mosdókagylóról, az ajtókilincsről. Szó nélkül feküdt le este édesapám kabátban, cipőben. Én sem csodálkoztam már rajta, nem kellett már semmit kérdeznem, ki, miért és hová akarja őt vinni.
Ha Ferit az utcán láttam, csak intettünk egymásnak, nem álltunk meg beszélgetni. Egy darabig Jancsihoz sem mentem át a szomszédba. A következő hetek észrevétlen eltemették ezt a napot. Egyszerre mintha vége lett volna az önfeledt gyerekkornak. Egyszerre tudatosodott bennünk, hogy vannak dolgok, amelyekről nem lehet beszélni. Úgy éreztem, erre még nincsen szókincsem, talán nincsenek is rá szavak.
1987 nyarán találkoztam Ferivel a Takaréktár utcában. Tizennégy év után először jöttem haza Németországból idős szüleimet meglátogatni. Ha nem köszön rám, nem ismertem volna meg. Hamuszürke borostás volt az arca, nehezen húzta lábát. Észrevette rajtam a megdöbbenést.
A földet nézte, majd rövid hallgatás után megszólalt:
– Hát… ez van.
Igen, ő volt az, aki a lépcsőről leugorva tűnt el a rohanó tömegben azon a napon, a sortűz napján. Mélyről szedte a levegőt, mint akinek minden légvételért meg kell küzdeni. Még mindig nem nézett fel. Lassan egy gyűrött doboz cigarettát húzott elő zsebéből, reszkető kézzel, szótlan kínálta. Én már régen leszoktam a dohányzásról, de hogy zavaromat palástoljam, számba dugtam egyet. Tenyerével a gyufaszál lángját védve adott tüzet. Most először nézett szemembe. A gyufaszál ellobbant, de nem vette el kezét arcom elől. Vékony füst szállt fel lángot védő markából.
– Érzed? – kérdezte. – Érzed?
Kérdőn néztem rá.
– A sortűz szaga… – suttogta keserű mosollyal a szája sarkán.
Memento
(1956 november 4. Ezen a napon indított a Szovjetunió katonai inváziót a forradalom leverésére)
A börtönök újra teltek
diákokkal meg tüntetőkkel,
mert szólni mertek.
A gyűlölet gyűlöletet szült,
tankok fekete füstje
kiontott vérbe vegyült,
előkerült megint
a romlott rendszer kincse
az elhallgattatás bilincse
és dübörögtek éjjel-nappal
vonuló lánctalpak alatt
a leomló égő falak...
Hazug vörös kezekbe
került a szepter
megfulladt a kiáltás:
el a kezekkel!
Nyugatról álszent urak
néztek a Kárpátmedencére
Keletre kacsintva titokban:
„na végre“
kicsit fintorogtak
a vér szagától
de a Szabad Világ
el volt telve önmagától
És kezet nyújtottak egymásnak
(természetesen hátunk mögött)
ne haragudj Iván
Hungaria már megint
a levesünkbe köpött
„Ezek tudnak ölni is,
nem csak fájnak…”
(A tűzhányó nem hal meg)
I.
Elfojtott szavak
A tűzhányó nem hal meg
A tűzhányó nem hal meg,
csak fojtó dühében
ájultan szendereg
égető tüzének
szabadon lobogni
forró vágya
ám kopár csúcsán
az örök hó alatt
állja útját
vénhedt torokban
megdermedt láva.
De majd egyszer
a hiú hazugságok havát
leolvasztják friss szelek
s a hegy gyomrában
morajlanak
a bilincsre vert szellemek
eljön az áhított pillanat
s mint robbanás törnek ki
izzó kövekként
az elfojtott szavak
Élük magmában edzett acél
és hirdetik
a vulkán mégis él –
beton fejek fölött
süvítve szállnak
halljátok végre meg!
Ezek tudnak ölni is,
nem csak fájnak…
(1967–’68)
Hajnali sorok
Mint dermedt cseppkövek,
olyan a város
(vén és kihalt az éjszakákon)
sör és lángos
szaga szálldos,
s a hajnal szelétől
most fázom.
Kémények füstje alatt
dereng a keleti ég alja.
(órám megállt)
A gyárak monoton hangja
felzokog.
Orrom
nedves a párától –
mint a múlás pora
ül rá a korom.
Kígyózó sor
a hentesüzlet előtt,
a segéd felhúzza a redőnyt,
ablakán a disznó fölé
írták a gyűlölt
NEVET…?
Ijedten oszlik a sor,
a hentes rémült arca
az ablak mögött,
mosolyra rándul
a segéd szája,
ahogy a földre köpött…
(De már el is múlt hat óra,
jobb ha megyek,
vinnyogó sziréna
hangja remeg,
egyenruhások raja
tölti be a teret…)
Újságpapírba
tekerve viszem
hónom alatt
pazarló éltem töredékét,
mi belőle maradt…
(köteg vers,
elfojtott szavak)
A képet emlékként
veri fejembe az idő,
mint a szeget.
Agyrázó
csörömpöléssel
most hozzák a tejet –
járdára dobott
fényes kannákról
gyöngyökbe
rakódott
harmat
csorog,
mint kínzott lelkem
színtelen vére,
melyen megcsillant
a kor kósza fénye.
(1967)
...
Ez is tetszhet Önnek :
