Lélekdokim

1. fejezet


Bútorokban hiányos, hatalmas lakás ablaka előtt dermedten áll egy erőteljes férfi. A szürkület fényében ernyedt kezében tartva nézi telefonját, miközben bontja a hívást. Rozsdabarna függönybe kapaszkodva nekidönti fejét az ablaknak, és hirtelen rosszullét fogja el. Felgyűri a már amúgy is gyűrött inge ujját, hátha ezzel hőhullámai elmúlnának, de az émelygése tovább erősödik. Gyors léptekkel a mosdó felé veszi az irányt; kínok között vágyik arra, hogy hideg vízbe márthassa arcát, és nagyot kortyolhasson belőle, hogy leküzdhesse a rátört légszomját. Szemüvegét a kagylóra téve a hűs folyadékból tenyerébe merít, erősen megdörzsöli arcát, és a tükörrel szembenéz. Nyirkos borostájáról csöpög a víz ajkára. Nyalogatva mély levegőket vesz, és farkasszemet néz önarcképével. Hosszasan kémleli testén a vizes inget, ahogy az rátapadva kemény izmaira nyugtatja felhevült bőrét. Résnyire nyitott szájjal, lélegezve rátámaszkodik a mosdóra, majd szemüvegét feltéve, kémlelve önmagát visszatér gondolatai világába a hangpostára.
Tenyerébe vett halántékát szorongatja, és kisiet az ágyra dobott telefonért hangosan gondolkodva.
– Ezt nem hiszem el! Hogy történhetett ez? Csak miattad tettem! És most? A rohadt életbe! Minden elromlott. Nem történhet meg újra! Nem, nem hagyhatom! – ezzel felkapva telefonját, a kocsikulcsért zsebébe kotorva elhagyja lakását, tempós léptekkel a kocsijáig rohan.
Hatalmas volt a forgalom a városban, de őt nem érdekelte semmi. Nem látott, nem halott a belső hangon kívül semmit. Vaknak és süketnek érezte magát. Zúgott a feje, szinte lüktetett a homlokán kitüremkedő ér a dühtől. Zavartan vette, kapkodta a levegőt, mint aki elmerülni készül tehetetlenként az óceán mélyére. Vágtatott a kocsik között jobbra és balra előzve, hátha hamarabb ér a célhoz. A hatalmas városi fényár csak jobban beszűkítette a gondolatait. Nem volt olyan állapotban, hogy tudjon elmélkedni az adott helyzeten. A házak által visszhangzott zaj hirtelen csöndesebbé vált, és a folyó felett a szél zúgása váltotta. A vízben visszaverődtek a város és a híd fényei, de Hektor csak a Citadella fényeire koncentrált. Kereste több kilométer távolságból, hátha meglátja őt. Egy józanabb pillanatában rájött, hogy hiába keresi, nincs oly hatalmas, mint amekkora kínt okoz most számára. Ahogy megragadt tekintete a dombon, hirtelen lelassult a világ is. Végre egy éles jobbkanyarral ráfordult a Lánchídra, mely elválasztotta őt Rose-tól. A híd két oldalán fekvő szelíd oroszlánokra nézett, és szinte érezte éhesen vicsorgó szándékukat, kő szemükből sugárzott a ragadozó vadállat. Nem úgy haladt, ahogy azt szükségesnek érezte, s ettől szinte elvesztette fejét, úgy kiabált.
– Menj! Menjetek már! – A dudát folyamatosan nyomta, tudatva mindenkivel, hogy számára mennyire sürgős átjutni a túlpartra. Majd hirtelen könyörögve folytatta:
– Kérlek, várj meg, Rose!
Eszébe jutott és újra megpróbálta tárcsázni, de ismét csak az őrületbe kergető hangposta kapcsolt.
– Ne! Nem! Ez nem lehet! Rose, ezt nem teheted magaddal! Velem! A franc essen bele! Hogy tudtam volna többet tenni érted? Én… én megpróbáltam mindent, hidd el! A legjobb tudásommal kezeltelek. Nem lehet erősebb nálad a pánik… bassza meg!
Olyan vészesen kétségbeesve ordított, hogy a hangja is elment, olyannyira fojtogatta a torkát a félelem. Az őrület határán érezte magát.
– Nagy levegő, Hektor! Kész téboly… Te, te vagy a pszichomókus, mi? Ez egy kurva nagy vicc! Nem vagy racionálisabb az érzéseidnél! Szedd össze magad! – Erősen, teli haraggal nyomta a dudát. Haragudott a helyzetre; arra, hogy Rose előhívta barlangjából azt a becses, féltve őrzött titkát, hogy ő is tud valóban érezni, félni. Ezen felül egyben láncszemként hasonlítottak: Hektor is rabja volt valamikor az ördögi játszmának, mi fogva tartotta tiszta elméjét és félelem foglalta el lelke bástyáját. Okosan, céltudatosan megtanulta a családi tragédiát követően, hogyan kell elnyomni, felülkerekedni az érzéseken. Ahogy ő nevezte, felesleges eszközök. Úgy élt hosszú éveken át, mint egy kimért, határozott, de csendes önkontroll torkában, borotvaélen táncoló pszichiáter. A betegeivel való beszélgetések során általuk megélt bizonyos élethelyzeteket, azonban fegyelmezetten elhatárolódott az elérzékenyüléstől. Késleltetett felismeréssel ütötte fejbe az a tény, hogy a Rose-zal lezajlott terápiák közben valahol ő is elvesztett – talán párhuzamot vont a korábbi érzéseivel. Cikázó gondolatok után csupán pár másodperc volt az út hátra a szerpentinen felfelé. Próbálta magát összeszedni, de feje továbbra is zúgott. Egy szikla mentén parkolt le, és az ajtót feltépve rohanni kezdett. A dombtető központi helyén nem volt egy lélek sem, csak a város színjátszó fénye és a halk zaj, ami a mélyből szűrődött fel.
– Rose! Rose! – kiabált fájdalmasan tehetetlenségében. – Itt vagy?
A kegyetlenség ítéletének látszata fogta markába. Tépelődése közben halk zörejre lett figyelmes, mire máris sietett tovább: egy keskeny földesúton szaladt a hangot követve, majd végre elöntötte a magasztos érzés, hogy megtalálta őt épen. Rose háttal ült a padon, de a zilálásra felfigyelt. Meg sem fordulva szólalt meg:
– Áh, dokikám! Csak nem lejárt a műszak? Mi olyan sietős?
Továbbra is csak a sebes folyót bámulva, magát átkarolva, mozdulatlanul ült. Ezen a padon kereste mindig a megnyugvást hozó szentet. Innen fentről próbált szembenézni azzal a világgal, ami odalent várja, úgy, hogy közben könnyáztatta arcát nem látta senki sem.
– Hagyd ezt, Rose! – förmedt rá Hektor, és folytatta. – Mit keresel itt? Mi ez az egész? Hogyan jutottál… jutottunk ide? Beszélj már!
Dühösen kiabált; feltört a torkán, mint gejzír a fájdalom, és hörgésként csapódott le. A választ meg sem várva kiabált tovább:
– Meg se próbáld! Hallod?! A pokolba is, mi a franc ütött beléd?
Rose végignézte a kitörését, majd bepróbálkozott egy alázatos-gúnyos hangnemmel.
– Ugyan, dokikám, csak nem aggódsz? Hova tűnt, mondd, édes, a józan ítélőképességed? A minden körülmények között nyugodt, megfontolt Hektor? – kacagott élesen, de Hektor továbbra sem zökkent ki, riadt tekintette ugyanúgy kétségbeesve kémlelte őt.
Nem ezt várta a lány; azt hitte, ezzel visszahozza azt az embert, aki miután meglátta, jól van, felfogja, és sarkon fordulva elsétál jó éjszakát kívánva. Nem is értette, mi történik, csupán próbált tapogatózni.
– Mi van veled? Mitől vagy ilyen állapotban? Mi történt?
Nem érkezett válasz.
– Hallod, Hektor, nézz már rám! – próbálkozott azzal, amire a másikat kérte, de az pillantását zavartan el-elkapkodta, a nő azonban összpontosítva igyekezett a szemébe nézni. Rose számára világossá vált, amit lát.
– Hektor, te félsz!? Azt gondoltad, hogy én…?
Hektor zavart pillantását elfordította, s dülöngélve, csípőre tett kézzel meredt a szikár földre. A lány megpróbált közelebb lépni hozzá, és lassú, gyengéd érintéssel nyugtatni őt, de Hektor hirtelen kibillent egyensúlyából, és térdére támaszkodva végre felnézett rá, mélyen a szemébe. Csodálkozva, kérdőn nézte a lányból sütő határozottságot, és szédülve eszmélt rá, hogy szapora szívverése jóvoltából fogytán a levegője.
Rose a kínt látva magyarázkodni kezdett:
– Hinned kell nekem, hogy én nem akartam semmit tenni! Csupán búcsúzni jöttem ide a várostól; a helytől, ami néha menedékként szolgált. De azt látom a szemedből, te jobban félsz a halál gondolatától, mint én valaha. Az isten szerelmére, én nem készülök meghalni, csak abba az átkozott szerelembe, ami mindennap egy hatalmas tőrrel a szívembe vájva emlékeztet, hogy te képtelen vagy szeretni, dokikám. De most mégis itt vagy, és a félelemtől remegsz. Hektor, beszélj már hozzám! Jól…
De mire folytatni tudta volna kérdését, hirtelen egy nagy levegővétellel lavinaként dőlni kezdett az érzelem Hektorból.
– Hogy jól vagyok-e? Ezt akartad kérdezni? Hogy a fenébe lennék jól? A hangpostád! Szétestem a gondolattól, Rose, ami lejátszódott, mint egy rossz vetítés a fejemben. Az őrület határán állok, és azt kérdezed, hogy jól vagyok-e? Nem! Kurvára nem vagyok jól! A rohadt életbe! Igazad van! Emlékszel, hogy kerültél a rendelőmbe? Milyen állapotban voltál? Nem volt egy ép mondatod, nem tudtál a lábadon sem megállni, mert a fejedben a pánik a fizikai állapotodat is totál hazavágta. A pulzusod hatványozódására kitágult pupillád miatt még csak látni sem láttál engem, Rose! Hát persze, hogy megrémítettél! Mert féltelek!
Ezzel a beismeréssel térdére rogyott, mint akinek kihúzták a talajt a lába alól. Elismerte azt, amit hónapokon keresztül képtelen volt: nem az az ember, akinek reggel a tükörben be tudta magyarázni, hogy ő mindenen keresztüllép, és nem hagyja, hogy megérinthesse a világ. Szemellenzőn látta az őt körül vevő történéseket, jól megszűrve az impulzusokat.
– Félek! Valóban féltelek! – ismételte úja megvilágosulva, és magának is bizonygatva, hogy csupán erről van csak szó.
– Azt hittem, azzal, hogy elküldtelek és arra kértelek, menj és keress mást, akivel tudod folytatni a terápiád, újra visszaestél. Amikor először láttalak és odaléptem a kórtermi ágyadhoz, azt súgtad, hogy „kár a gőzért, inkább a halál, mert ez nem élet, dokikám”. Érted már?
Rose-ból kitört a zokogás; egyszerre sírt a fájdalomtól, és a tudattól, hogy Hektor valóban lehet, hogy csak féltette, mint betegét, de neki a szerelmére van szüksége, ami számára mindent jelentene. Viszont még mindig látta a szeretett férfi szemében a kétségbeesést, ami rádöbbentette, hogy miért is fél ennyire.
– Hektor! Tudod, mi az én piszok szerencsém? Az, hogy azokat a szavakat akkor neked mondtam. Hogy te álltál az ágyam mellett. Te nem csak megmentettél, de tőled értelmet nyert az életem. Soha nem jutna eszembe kárt tenni magamban. Érzem, attól félsz, hogy arra az útra tévedek, mint Melanie. De számára sajnos nem volt segítség, ami határozottan nem a te hibád. Szinte gyerekek voltatok, kamaszok. Mit tudtál volna tenni azon kívül, mint hogy kiállsz mellette, és szereted, óvod, mint ahogy egy báty teheti? Hektor, hidd el, ha ő látja, hogy azóta te mindent feladtál és magunkfajta embereken segítettél, büszke lenne rád. Kifogástalan orvos vagy! Engem is valóban megmentettél a halál torkából. A gyógyszereid mindenre hatottak, de egyet nem gyógyít, ami tényleg halálos: a szerelmem irántad.
Könnyein keresztül nézte őt, a férfit, aki neki a megváltást jelentette, a gyógyulást egy ördögi játszmából, és remélte, hogy valóban hisz neki, miszerint soha nem adná fel életét – ha másért nem, azért, hogy ha távolról is, de szerethesse őt élete végéig.
Hektor kócos hajába túrt, és borostás arcán végighúzva kezét megfogta arcát, mint aki nem hiszi el, ami történik vele. A doki, ahogy a lány fogalmazott, eltűnt ebben a pillanatban, és Hektoron talán férfi mivolta vette át az uralmát. Közelebb lépett, és félve fogta meg kezét.
– Tudom, hogy nem ő vagy! Talán még hiszek is neked, hogy nem tennél semmit magaddal. De az átkozott hangpostád! Mondd, miért tetted ezt!? Felfordult a gyomrom is. A gyászt, amit akkor éreztem, mikor őt elveszítettem, most újra átéltem. Kurvára utálom ezt a helyzetet, érted?! Mit akartál elérni ezzel? Miért búcsúztál el? Miért nem érted meg, hogy attól, ha más kezel, jobb lesz neked? Mivel a kontrollvesztés szakaszában én voltam veled mint biztos pont, ezért nem tudsz ettől elvonatkoztatni. Olyan dolgokban hiszel, amik nem léteztek soha. Soha, érted!?
Amint ezeket kimondta, görcsbe rándult a gyomra is. Tényleg így érez? – kérdőjelezte meg magát is. Valahogy mégsem érezte most a határozottságot kimondott szavaiban. Talán ezért is kiabált Rose-zal, hogy mind a kettőjükkel elhitesse, valóban csak ennyiről van szó?
A lány sírása apadni kezdett a hallottak után. Fejét rázva nézte Hektor szemét. Kitépte kezét erős szorításából, majd hátrébb lépett, fájdalmas arccal mindvégig nézve őt.
– Te azt hiszed, bolond vagyok, és hogy csak elképzeltem, az együtt töltött idő alatt mi minden változott meg? – váltott újra gúnyos hangnemre. – Rendben, mondjuk ki azt, hogy beteg vagyok. Hogy mindaz, amit megéltem, hazugság volt, és hogy csak az agyamban lejátszódó képzeletem szüleménye. Hogy te, aki meggyógyítottál engem, csupán orvosi esküd miatt tettél oly sokszor félre miattam mindent. S hogy attól vagy ennyire rosszul, mert felismerted az érzést, amit Melanie halálakor éreztél. Csupán csak ezért rohantál rémülten, eszed vesztve, a saját pánikod fogságában hozzám. – Fájdalmasan felkacagva folytatta: – Tudod, ha jól emlékszem, nem skizofrénia tüneteivel kezeltél. Soha nem volt paranoid tünetem. Te, Hektor! Te bizony tényleg beteg vagy! Olyannyira félsz tőle, hogy felborítom biztos, rendezett életed azzal, hogy érzelmet vinnék a napjaidba, hogy eltaszítasz magadtól arra hivatkozva, hogy te mint orvos tudod, hogy csupán beteg az elmém, és ennél nincs többről szó. Tudod mit? Ezzel a tudattal valóban szívesebben menekülök el ebből a városból, jó messzire tőled. Megalázó, ahogy bánsz most velem. Soha nem hittem volna…
Ezzel a megvilágosodással elfordult a lány. A könnyei hullani kezdtek ismét, és elindult a földesúton tovább, elhagyva Hektort. Hirtelen egy pillanatra megtorpant, és egy utolsó mondatott még elejtett:
– Sajnálom, Hektor, ha bajt okoztam. Menj! Neked nem való az érzelem, mert, tudod, arra nem tudsz vényt felírni. – Ezt kimondva elindult a lejtőn lefelé, és Hektor szótlanul nézte, magában dühöngve, ahogy kicsúszik a kezéből minden. Nem tudja irányítani már a helyzetet. Lábai elgyengültek, ezért sietve a padhoz lépett. Leült, arcát ismét elzárva tenyerébe, s könyökét térdeire téve dülöngélt előre-hátra. Szétszakadt belülről az indulattól, ahogy Rose szavai visszhangzottak a fejében, és ezzel a könyörtelen érzéssel újra felidézte magában, ahogy egy évvel ezelőtt ügyeletesként riasztották egy fiatal lányhoz, aki öngyilkosságot próbált megkísérelni…

***

Halvány fény derengett, amikor odaért a kórtermi szobába, talán azért nem látta őt a lány. Hektor közelebb lépve nézte, hogy valóban milyen gyenge, ám egyben milyen gyönyörű. Az jutott eszébe, vajon miért akarják egyesek ilyen fiatalon eldobni az élet adta lehetőségeket maguktól. Nem tudta a választ rá, de akkor és ott már elhatározta: megmenti őt. Gondolataiból kiszakadva lépett közelebb, és csendesen szólította meg.
– Jó estét, Rose! A nevem Hektor Soul. Azért jöttem, hogy segítsek önnek…




2. fejezet


Az emlékképet magától akaratosan ellökve megrázta fejét, és úgy nézett körbe Hektor. Ott ült egyedül, és Rose-nak már léptei visszhangja sem hallatszott. Nem látta előre a találkozás végkifejletét. Egyáltalán, hogy megtalálja-e. Hogy szót értenek-e, és hogy a lány képzeletbeli vágyai tovább hajtják-e tetteit.
Zavart tekintettel merült el az esti fényben, kémlelve a földes utat, amit oly rögösnek látott. A pad is hűvössé, és mintha még tüskéssé is vált volna, úgy pattant fel róla. Tétován lépett Rose útja felé, és kémlelte, hogy látja-e a lányt, aki pár perccel ezelőtt haladt el, métereket nyújtva közéjük. De már nem látott senkit. Valóban elment azt a csalódást cipelve lelkében, hogy nem érez, nem is érzett semmit iránta.
De hisz’ ezt fel kellett ismernie, gondolta Hektor. Ő csak menedék volt számára, mint bármely szokás, ami levezeti a szorongását. Ördögét távol tartva biztonságot jelentett számára. Ezen túlmenően messze rossz következtetéseket vont le mindebből a lány, de hisz’ nem csoda, mikor labilis érzelmileg szegény. Most úgy látszott, erőssé tette a küzdelem a belső civódása közben, mert úgy viharzott el, mint aki nem csak csalódott, de egyben dühös is a beismerés miatt. Hektor önmagát nyugtatva folyatta gondolatmenetét, miszerint csak búcsúzni készült a helytől, és voltaképpen ígéretet is tett, hogy nem okoz kárt önmagában. Még talán hihet is neki. Lehetséges, hogy valóban csak egy új életre készült, amiben kizökkenthette megjelenésével, hisz’ a lány azt hitte, jelenthet neki valamit. Ezért ment volna oda, mert félelme vezette a szerelme veszteségétől? Azonban, tudva a valóságot, újra visszatért korábbi tervéhez, mely szerint most már még inkább elvágyott a városból. Biztosan keres egy specialistát, aki szintén mellette lesz és óvni fogja a szorongás rabságától.
Elképzelve, hogy valóban tervében volt egy új élet, Hektor elindult, hátat fordítva annak az ösvénynek, mely elvitte félelmét és önmagával vitatott kétségét. Sietett a kocsijához vissza, miközben még mindig pásztázta a helyet. Rossz érzés fogta el magától a közegtől. Eddig szeretett ő is kijárni néhanapján, mikor Rose-zal sétáltak ide hosszas beszélgetések alkalmával, amelyek sokszor csilingelően hangosak voltak a lány kacajától. De most olyan érzelmi vihar játszódott le benne, amitől undorérzést váltott ki még a szikla is, ami mellett parkolt. Beszállt kocsijába, s mély sóhaj közepette fejét a kormánykerékre hajtotta. Tenyereit egymásba fonva dörzsölgette, majd állkapcsát masszírozta vele tovább. A középső visszapillantóba pillantva megnézte szemét, hogy ellenőrizze nyugalmát, vissza tért-e pupillájába. Közben a kulcsot elfordította, és elindult lefelé a kanyargós úton. Az idő elteltével valamivel kevesebben voltak már a közúton, ő mégis úgy döntött, már nem néz még egyszer szemébe a vadállatnak, mely a hatalmas láncszemek végét őrzi. Továbbhajtott, megkerülve a várost. Amikor a ház előtti parkolóhoz ért, még mindig járt keze-lába az idegességtől. Nehezen dolgozta fel a történteket. Érezte jéghideg ujjbegyeit a tarkóján, mikor azt gyűrni kezdte.
Felment a lakásába, lehúzta a redőnyöket és lezuhant a kanapéra. Innen indult a téboly, gondolta végig, most itt mégis nyugodtabb, mint az úton hazafelé. Megnézte telefonját, hogy érkezett-e üzenet, e-mail, de semmi. Butaság is lenne, ha keresnék egymást. Hiányolni fogja, ez biztos, de valamit rosszul csinálhatott, hogy Rose nem érzékelte a viszony milyenségét közöttük. Hektor nyugalomra vágyott, a gondolatait kicsit kizárva. Fürdőjébe zárkózva lefejtette magáról ruháit, majd meleg tus alá lépett. Hagyta, hogy ölelje testét a meleg sugár karja. Erős izmainak domborulatai megtörték a víz egyenletes folyását. Kezével a csempének támaszkodva döntötte előre fejét, és ahogy a csordogálás alól homályosan látta a tusoló üvegfalát, úgy látta maga előtt, ahogy Rose kétségbeesve zokog a tus alatt, tiltakozva a nővér kérlelése ellen, hogy lépjen ki hozzá a hideg víz alól, hiszen megfázik.


– Jöjjön, kérem, hadd töröljem meg! A doktor úr hamarosan visszatér, és egy újabb infúziót fog kapni. Kérem, fogadjon szót! Ígérem, semmi baj nem lesz. Vegyük le a jéghideg, átázott ruháit – lépett volna Katie nővér közelebb, de Rose a kezét eltolva kiabált vele, hogy hagyja békén, mert az erei sütik belülről és csak a hideg kell most neki. Katie hátrálva a szeme sarkából észrevette, hogy ott áll az ajtó mögött, és köszöntötte az orvost.
– Dr. Soul, próbáltam kikönyörögni a hideg víz alól, de nem fogadja el a segítségem.
– Semmi baj, Katie, menjen! A szomszéd szobában már várják.
A nővér zavartan kisétált.
– Katie! Kérem, az ajtót csukja be! Köszönöm.
Ezután vissza is fordult a lányhoz. Nézte, ahogy összeszorított szemmel felfelé tartja a fejét, és közben néma, kétségbeejtő sírással áll, markolva a rézszínű kapaszkodót.
– Rose! Dr. Soul vagyok. Ma már találkoztunk, de lehet, hogy nem emlékszik rám. Nem akarom megijeszteni, de szeretném kivinni a tus alól, hogy megszárítkozzon, és meg tudjam vizsgálni. Ezt követően szeretnék önnek pár kérdést is feltenni. Rendben?
...