Lélekfogytig

Itt és Most
1993–2000




Születésnap


Kétszáz lépcsőfoka liheg a reménynek,
kulcsra zárt ajtótól
paráznán kitárt kapualjig,
s félúton
szürkén, illedelmes csendben,
ott vár a postaláda.
Alaszka, avagy Borneo,
netán Nevenincsfalva
lesz-e, talán még
nem döntötte el,
de álmaimban
tétován címzett levelek
hullnak zizegve lábaim elé:
meghívók a Jóisten születésnapjára.




Őszi dal


Utaim vakondjáratok:
Az időt túrom fekete rögökben,
s mind nehezebben,
egyre nehezebben…
A város csavargó, tarka, nagy kutya,
lefetyelve issza már az őszt,
a zsírarany párában úszó nyárutót,
s én néma áhítattal töpörödöm Hozzád:
homlokom gyűrődései
álmomban betöltik kezed árkait,
leheletem épp tenyerednyi-elég.
Gondolataim elpattannak,
mint szivárványvedelő esőcseppek
az utolsó korty napsugártól,
ha öntudatlan pillantásod rámveted,
s úgy hallgatnék szavadra,
akár tavaszra a kristálykörmű fák,
bár négy éve már, hogy elvesztettelek.
Semmi sem őrzi nyomodat.
Színévé szippantott az ég,
illatukká a gőgös szállodák,
s irigyelték parázsló jelenléted
a füstben izzó pályaudvarok.
És mégis,
bár hódolatomat,
mint sárban sziszegő cigarettát,
a józan értelem bakancsa eltiporta,
a nyomor kalapácsa kaviccsá zúzta
szikla-akarásom,
úgy hull rám bánatod,
mint négyszögletnyi fény
a bérház gyombarna udvarára,
s akár héjában a komoly kis dióbél,
a néma szerelem érik bennem.




Itt és Most


Itt és itt és itt…
Megvakult jelzőlámpák útvesztőin
tanácstalanul, egyre keserűbben
botorkál a Sátán
Elektromos zörejek szögesdrótja
szimatolja az angyalokat körbe
Egy lány a Szabadság-híd korlátjáról
a gyermekkorba visszahullt
Csak kölcsönkapta ezt a testet –
mint gyufaskatulyában szentjánosbogár,
kapirgált benne a lelke
Nem látta meg a koldus
arcában az arcát,
visszhangnak vélte árva kiskutyák
nyüszítését
Mit sem tudott a vérbefagyott pillanatról
Hogy m’ért ölelik egymást a csontvázak
hiénaszemű etióp hold alatt
Miért vet nyoszolyát színtelen virágból
a sivatag az éhhalálnak
M’ért sütnek kenyeret
a pokol tüzénél Szerbiában
Miért ír verset tömlöce falára
vaksin, hernyóként, szétroncsolt kezével
araszolgatván Chílében a rab
Most és most és most…




Ki tanítja majd meg nekik…?


Ki tanítja majd meg nekik,
hogy öröme a kenyérnek
íz és illat is,
és nem csupán a lét, a létezés?
Hogy a búzaszemben szunnyad a jövő,
mely nem csak a holnap,
de évek, életek?
Hogy nincs olyan erős kézfogás,
mely lelkeket forraszthatna eggyé,
s csaló, gyilkos század a huszadik,
mely gépfegyvert adott
a kőkorszak kezébe?
Hogy a sivatagi homok szürkéjében
lássák meg a napfény összes színét?
A kiapadó-kút szeműeknek,
a sors-rágta húsú
borda-emberkéknek,
a Harmadik Világ
koncentrációs táborának –
ki tanítja majd meg nekik,
ha nem te és én,
akik már nem csak tudjuk – éljük is?




Vagyok


Sima és sötét a hajam,
mint kendő mészkő homlokán
krétai asszonyoknak,
kik szülnek, temetnek, újra szülnek-
hirtelen törnek ketté,
elfagyott szőlővenyigék.
Én sosem szültem,
csak temettem
Újjászülettem, mindig voltam.
Takarót varrok aranybársony,
lehulló nyárfalombból
az idő fáradt vándorának,
ha csak egy éjszakára…




Erzsébet könyörgése


…és megőriznek az én szemeim,
örökmécsként ágyad fölött égnek,
szikla peremére én előbb fölérek,
mintsem a szándék benned megfogan.
Uralkodj, szolgálj, amint írva van:
kelyhedből az első korty enyém;
árnyékom tapossa, ki küszöbödre lép,
a tolvaj, bérgyilkos oltsa ki elébb
csillagaid fényét, hisz bennük olvasok.
Szent vagy előttem, mint kereszten a rózsa,
és áldott, mint a kézben a kenyér,
királyom,
de szánd meg a szegényt,
mert ma más özvegye sír várad előtt:
holnap tán már tied,
s mint árvái, éppúgy
apját vesztett árva
lehet hajnalra gyermeked.
Selyempárnáid közt még ki sem hűlt a tested,
már elűzetnek mind, kik éltedben szerettek.
S ha könnyek oltják ki szemem mécsesét,
hosszú lesz az út, göröngyös, sötét,
mely az üdvösségig elvezet




Kis karácsonyi dal


Csendes éj. Túl csendes éj.
Fáj, mint az aluljáróban kuporgónak
a tüdőgyulladás.
Fojtogat, mint rejtőző menekültet
az ártatlanság –
maréknyi sötétség egy kamionban:
ennyi a része a világból.
Éget, akár a láz
a fegyvert elbírót,
akit védeni – ölni –
küldtek
egy idegen szagú vidékre;
és odahaza pislognak a gyertyák –
jut eszébe,
ahogy fölötte tovavillog egy szatellit,
mely őt közvetíti közönyösen.
Itt csak a hó világít,
ahol nem lepte be még a korom,
és égő város
az angyalok karácsonyfadísze.
Holnap tán gyilkolni kell.
Csendes éj, szent nyugalom.
Lovak mezítelen feje gőzölög a fagyban –
távol, a Göncöl rúdja alatt.
Az agyagházat lerombolták
pusztító szerelemek –
honvágy építi újra
decemberéji ködből.
Kényszerű utaim kibélelve
létezésed bársony-tudatával,
de nélküled-illatúak a körúti bódék
érthetetlenségbe hervadt rózsacsokrai.
Hová lett a karácsonyból szemed kékje?
Lélegzeted a védtelen éjszakákból?
A hatmilliárd arcú Föld
valahány arca egymásra vicsorít.
Hiányzol… Hiányzunk?
Csendes éj, szentséges éj.
Mindenek álma mély.




Hová…?


A fagy mankója kopog a kövön
Némává dermedt gyökerek között
pufajkás tajga-szelek pusmorogják:
valakit ma éjjel elragadnak innen
Gyémántszemével néz szemembe
sínágyáról egy villamos
Hova tovább az örökbe keringőző télben…?
Hová, az évszakok maskaráját elhullajtó,
csillagarcú, csontléptű nyomán…?
...