Messenger

1. Pataki Benjámin


Mint óriási pillangók bágyadt szárnyai, lustán lebbentek a fehér organza függönyök a hatalmas ablakok előtt. A koradélutáni fény melegen özönlött be a csendes terembe. Ebédszünetben mindenki elment a városba, apró kis dolgokat intézni. A negyvenes éveinek a vége felé járó Pataki Benjámin, a „szerencse fia” állt a tervezőasztala előtt és éjt nappallá téve vetette papírra a megálmodott új Duna-híd tervét, rengeteg aprólékos munkával járt ez, együttműködve a statikusokkal. Sokszor újra kellett részeket tervezni, mert az anyag nem bírta volna ki a terhelést.
Talán kéne inni egy jó erős kávét, gondolta. Persze még nem is evett semmit. Amióta a lánya, Matilda elutazott, azóta nem vezetett rendes háztartást. Itt-ott evett valamit. Szikár, magas alakja talán mintha még vékonyabb lett volna az utóbbi időben. Kezével végigsimított dús haján, ami már kétoldalt őszülőbe fordult, mintha akaratlanul el akart volna hessegetni valamit. Azután kezdte érezni, hogy megfájdul a feje. Gondolta, hogy még pár dolgot ott befejezi, és utána csinál egy friss forró kávét, hogy újra felfrissüljön. De a fájás egyre erősödött a fejében, már nem tudott a munkájára koncentrálni.
A gondolatai messzire elkalandoztak. Ilyen fejfájást utoljára akkor érzett, amikor Emivel összeházasodtak. Még az egyetemen ismerkedtek össze. Mindketten szerették a vizet, a tengert, a búvárkodást. Együtt töltötték minden szabadidejüket. Nagyon szerették egymást, el is határozták, hogy összeházasodnak. Nem akartak szokványos nagy esküvőt rengeteg vendéggel, hanem valami különlegeset, ami csak róluk szól, egy életre szólót. A legjobb választás egy víz alatti esküvő lett. Így aztán elutaztak Barbadosra, a földi Paradicsomba, a Kis Antillákra. Hófehér homok, pálmák, beach, bárok, függőágyak, virágok színek, illatok, ritmusok csoda országába és ott megtervezték a víz alatti esküvőt. Emi esküvői ruhája úgy lebegett a vízben, mint valami földöntúli káprázat, csodálatossá téve az amúgy is gyönyörű lányt. A hely a kristálytiszta, átlátszó, türkizkék vízben leírhatatlanul sok színű korallzátonyok között a rengeteg vidáman úszkáló narancs- fekete-fehér színű bohóchalakkal, csápjaikat mozgató színes virágállatokkal, porceláncsigákkal, a mázsásra nőtt kagylókkal, káprázatos hátteret biztosított a boldogító igenükhöz. Az esküvői fotókhoz légzőkészülék nélkül merültek le. Ez nem okozott nekik, gyakorlott búvároknak gondot. Nem kellett túl mélyre, csak 4-5 méterre merülni, ahol a fotós elkattintott pár képet. Előtte mindig megbeszélték, hogy hogyan, hol mozogjanak, és 1-2 percnél tovább nem maradtak a víz alatt. Ezért aztán sokszor kellett lemerülni. Időközben a szervezetük kezdte érezni a sokszori merülés miatti oxigénhiányt és elkezdett nagyon fájni a feje.
A nyomás egyre nagyobb lett. Úgy érezte, hogy valami vasabroncs szorítja a koponyáját, pontosan úgy, mint most. Kezdte azt érezni, mintha belül az agyában mászkálna egy bogár, hatalmas rágókkal. Érezte, amint belevág a puha masszába és kitép belőle egy darabot. Hallotta, ahogy rágcsál, érezte, amint folyt a nyála és érezte az éles, meglepő fájdalmat. Szinte látta, amint borzalmas tapogató csápjával újra előre nyúl, nyitja a bűzös száját és belemar élő, védtelen agyába. Olyan erős és éles volt az elviselhetetlen fájdalom, hogy üvöltenie kellett, mintha attól jobb lett volna. Aztán látta szemei előtt, hogy valahonnan elkezd hömpölyögni egy sötétlila köd. Egyre vészjóslóbban, gonoszul, mindent beborítva. Még hallotta a csattanást, még látta a szikrákat a szeme előtt, aztán érezte, hogy süllyed egyre lejjebb és lejjebb a sötét, sűrű, lila, átlátszatlan masszába.




2. Fenyvesi Dávid


Lehetett hallani amikor kettőt ütött a toronyóra, Fenyvesi Dávid a kedvelt építész akkor lépett be a terembe. Vidám, kötelességtudó, nagyon pontos ember volt, másodpercre pontosan betartotta az ebédidőt. Göndör fekete haja vidáman keretezte mindig jókedvű arcát. Makovecz Imre, a híres építész tanítványa volt, amikor meghalt a szeretett mestere, akkor ő, mint aki a legjobb tanítvány, fejezte be a megkezdett felcsúti Pancho Aréna építését Dobrosi Tamás csapatával. A stadion a nevét nemzetünk nagy focistájának Puskás Ferenc spanyol becenevéről kapta, mégpedig úgy, hogy amikor a gólkirály kint játszott Spanyolországban a Real Madridban, Ferencet Franciscónak fordították, ennek a becézett változata volt a Pancho, így szólították a csapattársai kedveskedve a futballkirályt is.
Dávid tehetséges volt, nem csoda, hogy jobbnál-jobb pályázatokat nyert el. Éppen a Városliget újjáépítésén, dolgozott amikor a Makovecz Imre Alapítvány megalakult, és akkor vált lehetővé más országokban tanulmányutakra. Mesterével együtt nagyon érdeklődtek a ma népének számára ősi módszerek átvitele iránt. A régi Perzsiában már használtak természetes légkondicionálást az épületekben, azt szerette volna a helyszínen tanulmányozni, nem beszélve arról, hogy tudta, hogy Matilda – akit mindenki csak Metnek hívott és archeológus – most éppen oda tart, egy ottani ásatásra, ahol szükség volt a sumér-szkíta régészeti tudására, jól beszélt angolul és az arámi akád ősi perzsa nyelvet is ismerte. Dávidnak nagyon tetszett a csinos, okos, életrevaló lány, úgy gondolta, ha megkapja a lehetőséget, akkor már rohan is, és két legyet üt egy csapásra: ott találkozhat Mettel, jót tehet az eszének és a szívének is, mert édesapjával is nagyon jó volt a kapcsolata, együtt jártak teniszezni, már ha volt idejük a munka mellett. Amint Dávid belépett a terembe, szemével rögtön Benjámint kereste, de nem látta sehol. Olyan még sosem volt, hogy ne lett volna időben az ebédszünet végéig a helyén, és inkább előbb érkezett mindenkinél. Dávid azt gondolta, valami közbejött és hirtelen el kellett mennie valahova, talán írt is egy kis cédulát, amit az asztalán hagyott. Dávid elindult Benjámin asztalához, hogy kiderítse, mi történt. Amit látott, az bizony nem volt kedvére való. A kedves kollégája ott feküdt a földön eszméletlenül, a fejéből vékony kis csíkban csordogált a vére. Már régen ott fekhetett, mert elég sok vér egy kisebb tócsában gyűlt össze a feje körül. Dávid első ijedtségéből felocsúdva, rögtön hívta a mentőket. Nem tudta, mi történhetett, de egy fejsérülés nem játék, azt komolyan kell kivizsgálni. Időközben a többiek is megérkeztek, mindenki tanácstalanul tördelte a kezét, és találgatták, hogy milyen balesetet szenvedhetett Benjámin. Szerencsére a mentő 10 perc múlva megérkezett, és Benjámint nagy óvatossággal hordágyra emelték. Infúzióra kötötték, oxigén maszkot helyeztek az arcára. Arra a kérdésre, hogy mi történt, senki sem tudott válaszolni, így aztán gyorsan elvitték betegüket, hátrahagyva a kórház nevét, ahová viszik. Mivel hozzátartozója Benjáminnak nem volt, illetve nem volt elérhető, ezért mint munkahelyi megbízott, Dávid kapta a feladatot, hogy érdeklődjön a kórházban a fejlemények után. Úgy felzaklatták az események, hogy érezte, a nap hátralévő részében nem lesz képes tovább dolgozni, ezért szabadságot vett ki aznap délutánra. Be is ment a kórházba, hogy érdeklődjön. Benjámint éppen akkor tolták be a szobájába az MRI vizsgálat után a. Fején fehér kötés volt, kis piros foltot hagyott rajta a sebből még szivárgó a vér. De már mosolygott, és még ő vigasztalta az aggódó Dávidot, hogy nincs semmi baja, ez csak egy kis horzsolás a fején. Holnapra elmúlik és pár nap múlva elfelejtheti az egészet Ekkor jött Egedi professzor és hozta magával a leleteket.

A professzor úr különös jelenség volt őszülő hajával, teljesen sima, ránctalan, engedelmességet parancsoló, ezüstös kékes szürke arcszínével. A különleges bőrszín egy argéria nevű betegség jele. Elvileg egy szer is okozhatja, az ionos ezüst házi előállításával, egyéb anyagok hozzáadásával a készítmény vírusölő, baktériumölő gombaölő tulajdonságokkal bír, jó az artritisz ellen, fiatalít. Az a hír járta, hogy a nagy tudású professzor saját magán kísérletezett, és valamiből sokat juttatott a szervezetébe, ezért változott meg a bőrének a színe. De különleges arca és fehér köpenye még impozánsabban hatott, amikor belépett a szobába. Hozta magával a leleteket és a felvételeket, megkérte Dávidot, hogy hagyja magukra a betegével, de Benjámin jelezte, azt szeretné, ha Dávid maradna, hiszen nincs titkolni valója, így ketten hallgatták a professzort.




3. Egedi professzor, Rózsakeresztes Kovács Aurél, a tatai Átrium Nagymestere


A napfényes Kaliforniában, San Jóséban, a Rózsakeresztes Rend székhelyén Christian Bernard imperátor, a rendvezető a planetáriumban ült kifogástalanul feszülő öltönyében. Vakítóan fehér inge a mesterséges világításban túlvilági fénnyel világította meg szigorú, ellentmondást nem tűrő arcát. A szokásos éves összejövetelük végén, ahol elhangzottak a beszámolók az elvégzett munkákról, magához hívatta a tatai átrium nagymesterét, Kovács Aurélt. Aurél jóvágású, élénk tekintetű férfi volt. A rendbe 18 éves kora után lépett be, majd 12 év kemény tanulás után érte el a negyedik fokozatot, az illuminátusit, ezután Indiában sajátította el a paracelzusi tanokat, és itt lett beavatva. Fejlődésében kitűnő eredményeket ért el, ezért választották meg a tatai imperátornak. A rend a perzsa mágusoktól, akik a hét méd törzs egyikét alkották, származtatja magát. Zarathustra a nagy mágus, természetfeletti eszközökkel, a természet erejével csodálatos dolgokat vitt végbe. Mezopotámiából származott még az időszámításunk előtti harmadik évezredből. Csillagpapnak is nevezték, a sumér királynak asztrális jóslatokat mondott. Az orvoslásban a perzsák szintén a mezopotámiai eljárásokat megtartva fejlődtek tovább. A perzsa orvostudomány atyja Avicenna fő célja az egészség megtartása és annak visszaállítása volt. A rózsakeresztesek mindig a világ kiválóbb iskoláiból tanultak.
A megtanult témákat mindig megbeszélték és egymásnak adták tovább. Az előző témakör az ókori Egyiptom, az esszénusok tanításai, a Delphoi jósda rejtélye, a Kabbala és az alkímia volt.
Ez egy hatalmas anyag volt, és mindenki hozzátett a kutatásai alapján egy kicsit. Az új témakört is közzé tette éppen ezért hívatta magához Aurélt, mert érezte, tanulni vágyó és jó eredményei vannak.
A tatai imperátor tisztelettel várakozott, hogy a nagymester megszólítsa. Kis várakozás után, mintha révületéből ébredt volna, megszólalt a Nagymester.
– Láttam a sikeres örömteli előre menetelét, kedves Aurél, ezért egy nagyon fontos és szép feladatot szeretnék önre bízni. Mégpedig a témánkhoz híven a gyógyítás, sumérok, perzsák általi metafizika misztikus, spirituális erők kutatását, a szuggesztiót, a mentális teremtést, az ősi módszerek ez irányú felkutatását a kozmikus tudat elérését. Tudom, hogy óriási a feladat, de összefüggenek egymással. Az ön tudásával lehetséges olyan utakat nyitnia előttünk, amelyeken még nem jártunk. Természetesen az utazások kutatások költségeit az organizáció a rendelkezésére bocsátja. Kérem, ne felejtse, a mi álmunk az emberiség jólétének egészségének tudásának emelése.
– Minden szükséges iratot, bankkártyát előkészítettünk az ön számára – fejezte be –, kérem igyekezzen, ne kelljen csalódnom a munkájában. Egy év múlva itt találkozunk.
Ezzel felállt és kivonult a teremből. Aurél szótlanul nézett utána. A fejében csak úgy zsongtak a gondolatok. Hirtelen nem is tudta, hogy hol kezdjen hozzá egy ilyen átfogó, érdekes feladathoz.




4. Japánok, Taita és Akina


A két japán úgy hasonlított egymásra, mint két tojás, pedig nem voltak ikrek, még csak testvérek sem. Ketten egy pár voltak. Mindenhová együtt jártak és mindent megbeszéltek és mindenben egyet is értettek. Hirosimából jöttek. 1945-ben, amikor az atombomba egy perc alatt 100 000 ember halálát okozva letarolta a várost, az életben maradottak még sokáig szenvedtek az utóbetegségek miatt. A szülők ezért, hacsak tehették, a gyermeküket, unokáikat mind külföldre küldték. Két és félmillió japán él ma külföldön. Ezért aztán nagy késztetést éreztek megtalálni a gyökereiket. Yamamoto Taita, a hegy és barátnője, Akina, tavaszi virág is a kutatással foglalkozott. Dr. Shokotu Faisi, japán őstörténeti kutatóprofesszor, aki Argentínában él, felfedezte a magyar és japán nép rokonságát. Írt is egy könyvet az „Igaz magyar történelem” címmel, mert nem értett egyet az erőltetett finnugor rokonsággal. Igencsak vissza kellett mennie a történelem hajdani korába, mert rájött, hogy az ősi sumérok, szkíták, hunok, pártusok, magyarok, a mezopotámiai népek és az óperzsák rokonságban állnak a japánnal. Annak idején ezek a népek arámiul beszéltek, mert ez volt a diplomácia tudomány irodalom nyelve. A két kis japán úgy gondolta, mindent meg kell tanulniuk a kezdetekről. Így jutottak el Argentínába, a Buenos Aires-i jezsuita egyetem sumerológiai tanszék professzorához, a briliáns Badiny Jós Ferenc sumerológus őstörténész professzorhoz, aki a sumér nyelv, az ékírás, a mezopotámiai kultúrák és vallások legkiválóbb ismerője volt. Hallgatták a csodálatos előadásait, úgy szívták magukba az ismereteket, mint a szivacs. Egyre jobban meg voltak győződve a magyar és japán nép rokonságáról. Közben szorgalmasan tanulták az arámi nyelvet, mert ez volt abban az időben az írásos dokumentumok nyelve. A professzortól megtudták azt is, hogy a magyar világ legnemesebb nemzete és a legidősebb nyelv elemeit a sumérét ma is megtartó nyelv az a magyar. Jónak látták, hogy elmenjenek Magyarországra és ott magyar tanuljanak. Így jutottak el Pestre, ahol magyarul tanultak nagyon sok hasonló szót találtak a magyar és japán kifejezések között, például a hon, mint érdekesség, illetve ami csak a japánoknál és a magyaroknál fordul elő, hogy a családnév van elől, és aztán jön a keresztnév. Itt tanulták az ékírást is, ami Magyarországon 34 000 éves kárpát-medencei múltra tekint vissza. Egy érdekes dokumentum jutott a kezükbe, ahol ismertetik, hogy 1964-ben egy japán csoport ásatást folytatott Iránban, Marlik városánál, a Selyemút egyik ágánál, és rengeteg arany, illetve ezüst tárgyat találtak, aminek a mintázata, díszítése nem iráni eredetű. Az öveken a három levélke motívum, az indás díszítés, a szív minták avar eredetre vezethetők vissza, onnan pedig természetes, hogy a magyarság elődei készítették őket – Magyarországon nagyon sok ilyen lelet található. Japán expedíció bukkant olyan sírokra is ezen a vidéken, ahol üvegpoharak, korsók, pikkelyes díszítésű magas sisakok is előkerültek a kutatók nagy örömére. Az avarok a Tigris, Eufrátesz folyó környékéről jöttek, majd a központjuk a Dunántúlon lett, a mai Magyarországon, ugyanúgy, mint Árpád fejedelem törzsei. Taita és Akina lába alatt égni kezdett a talaj. Nem volt tovább maradásuk. Nekik is feltétlenül oda kellett menniük. Nem volt sok holmijuk, egy-egy nagyméretű hátizsákban belefért egész kis vagyonkájuk. Az egyetemen felvették a marliki ásatás vezetőjével a kapcsolatot, hogy szívesen csatlakoznának a feltárási munkálatokhoz. Ott örömmel fogadták ajánlkozásukat, mert minden kézre szükség volt a tárgyak felkutatásához és kiemeléséhez és katalogizálásához.




5. Met, az amulett, az anyja és a jósnő, a búvárprogram előestje, a vacsora


Met amikor ideges volt, akkor automatikusan babrálni kezdett a nyakában lógó amulettel. Az anyjától kapta még tíz évvel ezelőtt, amikor Barbadosszon nyaraltak. Ők ketten, a két ellenállhatatlanul szép nő, céltalanul nézelődtek a tikkasztóan meleg Bridgestone utcáin az angolos hangulatú város tele volt látnivalóval, rengeteg kis üzlettel, bárokkal, hívogató fagyizókkal, rengeteg strandkendő, szalmakalap, szebbnél szebb fürdőruhák, strandkosztümök invitálták az arra járókat. Vérpezsdítő karibi zene hallatszott mindenfelől. Az egyik régiségboltnál is megálltak, nézegették magukat a kirakat üvegében. Parányi, rojtos sortjukkal, a lenge, könnyű blúzzal, árnyékot adó széles karimájú szalmakalappal és kifogástalan alakjukkal nagyon bájos látványt nyújtottak. Met akkor észrevett egy csomó nyaklánc között egy különös formájú meg-megcsillanó medált. Szinte azonnal beleszeretett. Érezte, ezt meg kell vennie, mintha megtalálta volna elveszett kedvencét, olyan érzés kerítette hatalmába. Azonnal be is mentek az üzletbe, hogy megvegyék. Az öreg, nehezen mozgó kis kereskedő szeretettel tette eléjük a különös amulettet, ami egy bőrszíjra volt felfűzve. Az alakja egy egyiptomi ankhra hasonlított, csak ennek három lába volt, talán valami kulcsra emlékeztetett. Az anyaga pedig valószínűleg holdkő lehetett, ami az opálok családjába tartozik, fantasztikus kék fehér, néhol átlátszó színkeverék, és ha megmozdították, akkor apró villanások ezüst, arany, vagy éppen a szivárvány színeiben váltak láthatóvá. A kis öreg kereskedő szép színes dobozt készített elő hogy abba csomagolja a medált. Met gyorsan tiltakozott, hogy köszöni, ő ezt most rögtön szeretné a nyakába tenni, ezért nem szükséges a csomagolás. De felajánlotta, hogy természetesen kifizetik az árát, de nem viszik el a dobozát. A hálás kiskereskedő viszonozni akarta a nagylelkűséget, és kérdezte, hogy adhat-e egy jó tanácsot cserébe. A két szép szimpatikus hölgy természetesen elfogadta, mondván, a jó tanács, az mindig jól jön. Ezzel a kereskedő egy prospektust nyomott a kezükbe, amin egy híres jósnőnek a címét lehetett látni, le is volt rajzolva rá az utca térképe is. A kereskedő kérte őket, hogy menjenek el hozzá, hiszen itt van a környéken. Met a nyakába akasztotta a nyakláncot a medállal, amitől aztán sohasem vált meg, és megígérték, hogy felkeresik a jósnőt. Miután semmi dolguk nem volt és a kis térkép is tökéletes volt, elindultak a jósnőhöz. Két sarkot mentek előre, majd befordultak egy kis, apró kövekkel kirakott, zeg-zugos, kanyargós sikátorba. Egy-két kanyar után megérkeztek a jelzett házhoz. Egy cseléd nyitott ajtót. A fogadtatásból úgy tűnt, mintha várna volna őket. A belső udvar nagyon barátságos volt, a pálmák és a buganvillok színes levelei között apró madárkák röpködtek, egy mesterséges sziklákról alácsorgó kis patak frissítette a partján elhelyezett kényelmes halványkék rattanból készült bútort, vendégek fogadására berendezett teret. Az asztalon két aranyszínű kristálypohár és egy kancsóban frissítő jeges kókuszos citromos mentás smoothie várta őket. Kényelembe helyezték magukat és megkóstolták az ízletes frissítőt.
...