Mira maharani

– Üdvözlöm önt, Mr. Rodmell – lépett a férfi mellé az előkelő teremben egy öltönyös férfi.
– Hát ön az, Mr. Wolf! – fordult csodálkozó tekintettel a másik férfihoz, miközben kezet fogtak egymással.
– Örülök, hogy itt tisztelhetem az éves eseményünkön az aukciósházunkban. Remélem, ahogy eddig is, úgy most is eredményes lesz az aukciósházunk és az ön drágakőbányái közötti kapcsolat – folytatta.
– Mindig csodálom – nézett az ékszerészre a bányatulajdonos Mr. Rodmell –, hogy az én bányáimból származó drágakövekből önök milyen briliánsokat tudnak varázsolni. Itt, az önök városában, a Sotheby’s-ben az önnek szállított drágaköveim értéke mindig szerencsésen alakul – mosolygott elégedetten a bányatulajdonos. – A katalógust átnézve – folytatta –, a hírességek között egy-két előkelőség megunt ékszerei is kalapács alá kerülnek. Így a sok gazdag ember, ha kedveskedni akar a feleségének, kénytelen mélyen a pénztárcájába nyúlni – nézett a partnerére a bányatulajdonos.
– Mint ön is tudja, Mr. Rodmell, az ékkövek értékét nagyban növeli az a tény, hogy melyik híres ember viselte ezeket a briliánsokat. Biztosan most ön is Diana hercegnő ikonikus ékszerére, a nagy keresztre, az „Attallah Cross” medálra gondol.
– Vajon igaz lehet, Mr. Woolf – nézett az ékszerészre a bányatulajdonos –, hogy a négyzet alakúra csiszolt fekete gyémántok nem is földi eredetűek? Sajnos ezt a gyönyörű követ nem az én bányáimban találták, pedig szívesen dicsekednék vele.
– Most jut eszembe – szólt az ékszerész –, küldtem önnek egy levelet az aukciósházunk nevében. Mint ön is tudja, a királyi családban változások történtek. A gyermekek felnőttek, és újabb és újabb igények lépnek fel az ékszerekkel kapcsolatban. Ezért fordulunk önhöz, Mr. Rodmell, mert az ön indiai drágakőbányáiban a minőségi kövek nagyon gyakoriak. Hozzá kell tennem, ami még ön mellett szól, hogy az áraival, a kövek minőségével, a szállítás pontosságával mindig elégedettek voltunk – mosolygott az ékszerész. – Ezért kérjük, hogy állítson össze részünkre egy minta-katalógust, hogy a nyers, nagy, vágott drágakövekből ízlésünk szerint választani tudjunk.
– Örömmel, Mr. Woolf. Tudja, épp jövő héten szándékozom Új-Delhibe utazni, és onnan sorban felkeresem a bányáimat. Ígérem, Mr. Woolf, hogy a minőséggel és az árakkal kapcsolatban is megtaláljuk a közös hangot – mosolygott a bányatulajdonos.
Ekkor a teremből, ahol Diana hercegnő fekete gyémántos keresztjét árverezték, hangos csodálkozás moraja hallatszott.
– Elkelt, látod, elkelt – hangzott bentről.
Ekkor egy kijövő ismerőse szólította az ékszerészt.
– Képzelje, Mr. Woolf, Diána keresztjét most vásárolta meg a híres színésznő, Kim Kardashian. Három jelölttel szemben sikerült egy vagyonért megkapnia – magyarázta egy férfi.
– Hát igen – mosolygott Mr. Woolf a férfira. – Erre mondják az angolok, hogy „Ez a világ egyeseknek nagyon szép, mert arra törekednek, hogy legyen mivel széppé tenni”.
– Az itt kiállított kollekciókat végignézve ez a mondás önt igazolja, Mr. Woolf – nézett az ékszerészre a bányatulajdonos. – Ha megengedi, még kicsit szétnéznék a kiállított darabok között.
– Ha ön valóban ritkaságot akar, kérem, a terem végében talál egy nagyon ritka kiállított tárgyat.
– Az is valamilyen új drágakő-kollekció? – kérdezte Mr. Rodmell.
– Nem, nem, az egészen más jellegű, egyedi darab. Látom, kíváncsi lett, Mr. Rodmell. Ott azoknak a textíliáknak, amiket ön lát – mutatott a sarokba az ékszerész –, a mintázata kagylóselyemből készültek.
– És az mi? – kérdezte csodálkozva a bányatulajdonos.
– Menjünk ki, és nézzük meg – indult az ékszerész. – Tudja, Mr. Rodmell, kevesen tudják, hogy az igazgyöngyöt termelőn kívül van olyan kagyló Szardínia szigetén, amely vékony selymet állít elő. Ez a Pinna nobilis kagyló. Ennek az életciklusát, lelőhelyét és a selyemszál feldolgozását csak egyetlen család ismeri. A feldolgozás titkát családon belül adják tovább a fiataloknak.
– Ez gyönyörű, Mr. Woolf!
– Ezt a csodálatos textíliát kár lenne elveszíteni. De csak remélhetjük, hogy az egyetlen örökös, ha meg is tartja a titkot, átadja, vagy folytatja ezt az értékes családi hagyományt.
– A remény valóban fontos, Mr. Woolf, és köszönöm az értékes tárlatvezetést. Most mennem kell, de ígérem, nemsokára újra találkozunk.
– Én is ezt remélem, Mr. Rodmell – mosolygott az ékszerész.

A London és Új-Delhi közötti repülőjárat gépén már elfoglalták a helyüket az utasok. Mr. Rodmell a gép törzsében, az ablak mellett kapott helyet. Egy légiutas-kísérő hölgy állt meg a bányatulajdonos mellett. A háta mögött egy lány várakozott.
– Ez az ön helye, kisasszony – mutatott a bányatulajdonos mellé a stewardess.
– A csomagját felteszem ide – tette hozzá, miután a fej melletti csomagtartóba tette a fiatal nő utazótáskáját.
A lány szótlanul leült Mr. Rodmell mellé, becsatolta az övét, lassan lehajtotta a fejét, miközben az arcát a két kezébe temette. A bányatulajdonos csodálkozva nézett rá. Ápolt, csinos teremtés volt.
A gép motorjai felzúgtak, és a repülő lassan a kijelölt felszállócsíkra gurult. Lassan elindult, majd a gyorsulás után felemelkedett. Mr. Rodmell a lány felé fordult, aki arcát a tenyerébe temette, és a vállai remegtek a zokogástól. Nagyon mélyről jöhettek az érzelmek, mert a lány határozott, magabiztos fiatalnak tűnt. A gép a meghatározott légifolyosóba repült.
– Kicsatolhatják az öveket – hallották az ülés mellett megálló légiutas-kísérőtől.
– Kérem, szóljon, ha önnek vagy a kisasszonynak valamire szüksége van – nézett Mr. Rodmellre, és lassan továbbment. A lány még mindig nem nézett fel, arcát továbbra is a két kezébe temette. Lassan elcsendesült minden, csak a gép monoton zúgása hallatszott halkan. Ekkor Mr. Rodmell csendesen, de érthetően megszólalt:
– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte szinte tagoltan –, volt egyszer egy kislány. Szép volt, okos, és persze akaratos is. A sok barátnő nagyon irigyelte a sikerei miatt. Fejébe is szállt a dicsőség, és inkább a külsejével törődött és a tanulást is kicsit hanyagolta. Otthon is követelőzött a szép ruhákért és divatos ékszerekért. A fiúk versengtek, hogy vele járhassanak. Egy csúnyácska barátnője volt, akit megkért, hogy figyelmeztesse őt, ha már nagyon nagyképűen viselkedik. Ezért volt ő okos lány. Az egyik buliban a fiúk bedrogozták és megerőszakolták. A lány otthon nem merte megmondani, mi történt. Azt vette észre, hogy terhes. A csúnyácska barátnője azt mondta:
– Te szép vagy, okos vagy, előtted az élet. Most olyan történt veled, ami súlyos következményekkel járhat, és tönkreteheti az egész életed. Ráadásul a bajoddal egyedül is maradhatsz. Mivel nem a szerelmedtől vagy terhes, hanem megerőszakoltak, ezt az állapotot törvényesen meg tudod szüntetni. Ha megtartod a gyermeket, olyan élet vár rád, amit nem te választottál, hanem felelőtlen fiatalok tettei tennék tönkre a jövőd. Most törvényesen szüntesd meg ezt az állapotot, hogy továbbra is te irányíthasd az életedet. Ezután is sorban jönnek olyan események, amiket magadnak kell megoldani. Akármilyen fájó eseményről kell döntened, egyet ne felejts el: a saját sorsod mindig te irányítsd! Ha majd egyszer társat keresel, csak hideg fejjel válassz. Nevezd el ezt „okos szerelemnek”, és rejtsd el jó mélyen a nagyon-nagyon féltett bugyrocskádba.
A lány felemelte a fejét, sóhajtott, kisírt szemmel a férfira nézett. A szája még remegett, de így szólt:
– Köszönöm ezt a tanulságos mesét. Jólesett, hogy nem faggatózott, hanem példával próbált tanácsot adni, Mr… – nézett kérdőn a férfira.
– Mr. Rodmell. De önnek, kisasszony, legszívesebben Mr. Élettapasztalatot mondanék.
– Igen, ez találó lehet, Mr. Élettapasztalat – nézett rá a lány. – A meséből gondolom, hogy ön mellőzni szereti a bajokat, és csak utána kezelni. De én csak most már kezelni tudom, ami velem történt. Tudja, Mr. Rodmell, hogy a legfrissebbel kezdjem, tegnaptól én lettem a mi családunk egyedüli élő tagja. A szüleim tegnap autóbalesetben meghaltak. Se testvérem, rokonaimat is csak fennmaradt családfámról ismerem. Egyedül maradtam ebben a világban.
– Elnézést, és részvétem, kedves kisasszony – vágott közbe a férfi –, vagy hogyan is szólíthatom önt – nézett a lányra.
– Mira vagyok. Deol Mira. Most Új-Delhiből Bombaybe utazom, a szüleim pici lakásába. Ők mindent pénzzé tettek, hogy Angliában tudjak tanulni. Azzal háláltam meg az odaadásukat, hogy mindig kitűnő tanuló voltam. Ők úgy gondolták, hogy sikeres tanulmányaim miatt mindig esélyes vagyok egy szép, boldog jövőre. Hálás vagyok ezért nekik, és mindent megteszek, hogy megadjam azt a tisztességet, ami jár nekik – mondta lehajtott fejjel a lány.
– Ez alatt a rövid idő alatt – kezdte a férfi – látszik az ön tudatos gondolkozása, kedves Mira. Úgy látom, ön képes a további életével kapcsolatban komoly döntéseket hozni. Egyelőre az útjaink egy irányba vezetnek – folytatta. – Én is először Bombaybe utazom. Onnan majd le, az ország déli részére. Várják önt Új-Delhiben? – nézett rá a férfi.
– Nem, nincs, aki várjon – nézett rá a lány.
– Akkor, ha nem zavarja önt, kisasszony, folytassuk együtt közös utunkat – mosolygott rá Mirára.
– Örömmel, Mr. Rodmell. Ne vegye tolakodásnak, de a várható hosszú utunk során mesélne arról, miért fog ön végigutazni egész Indián? – nézett a lány a férfira.
– Tudja, kedves Mira, a válaszom régmúlt időkre vezethető vissza. Az őseim tevékenysége is Indiához kapcsolódik. Persze nem a származásom miatt, hanem a nagybetűs történelem okán.
Mira csodálkozó szemmel nézett a férfira.
– Az őseim Angliában bányászok voltak. Mint tanulmányaiból ön is tudja, az európai nagyhatalmak, élükön a portugál hajós nemzettel, elindultak felfedezőútra. 1498-ban Vasco da Gama megkerülte Afrikát és eljutott Indiába is. Mi angolok 1600 végén, I. Erzsébet uralkodása alatt felfedezőútra indultunk. Most mondhatnám, hogy a többi hozzánk hasonló nemzettel együtt, amit találtunk aranyat, fahéjat, gyapotot, nemesfémeket, mind-mind az anyaországba szállítottuk. A nemesfémbányákat aprópénzért megvettük, és a mi hasznunkra tovább bányásztak nekünk az őslakosok. Az én őseim négy ilyen drágakőbányát vettek. A dolgozók annyi fizetést kaptak, amennyi drágakövet találtak. Szerencsére ezek a bányák értékes, jó minőségű drágaköveket adtak.
– És az ön családjának van itt az ország déli részén négy ilyen bányája? – szólt közbe a lány.
– Úgy pontosabb, kedves Mira, hogy nekem van négy drágakőbányám itt önöknél – nézett a lányra. Mira bizonytalanul kérdezte:
– A családjával történt valami?
A férfinak megremegett a szája és halkan annyit mondott, hogy „igen”. Pár másodperc hallgatás után folytatta:
– Igen, de persze ez is hosszú történet – tette hozzá szomorúan.
– Bocsásson meg, Mr. Rodmell, a tapintatlanságomért, nagyon sajnálom – mondta Mira.
– Nem történt semmi – nézett a lányra. – Honnan tudhatnánk, ki milyen sorsot élt már meg az eddigi élete során? – tett hozzá.
– Valóban – nézett Mira a férfira. – De ön, Mr. Rodmell, már elég sok dolgot és történetet ismer. Mesélne még valami érdekességet? Mindegy, hogy mit, csak jó volt hallgatni, ahogy szépen, ízlésesen szövi egyik mondatot a másik után – nézett a férfira mosolygósan a lány.
– Köszönöm, hogy ilyen okosan témát váltott. Dicséretes ez a tulajdonság – felelte mosolyogva a bányatulajdonos.
– Köszönöm – szólt Mira pironkodva.
– Igen – kezdte a férfi. – Van egy idevágó történetem. – Ismeri azt az anekdotát, hogyan került a kínai teacserje a messzi Angliába? – nézett rá kérdően a férfi. – Nagyon egyszerű – folytatta. – Ellopták az angolok.
A lánynak tágra nyílt a szeme.
– Méghozzá így, Indián keresztül – tette hozzá a férfi. – De nincs ebben semmi kivetnivaló, mert mindenki mindenkivel üzletelt, és vittek az anyaországba, amit lehetett. Bár ez a kínai teacserje egy nagyon jól megszervezett szállítást igényelt. Tudja, kedves Mira, I. Erzsébet angol királynő 1600 végén jóváhagyta a Kelet-Indiai Társaság megalakulását, kizárólagos kereskedelmi tevékenységgel. Mint köztudott, Kína Angliától messze van. Hajón a leszüretelt teafű szállítási ideje hosszú hónapokig tartott. De az angolok otthon délutánonként teázni akartak, és sok pénzt fizettek a jó minőségű teafűért. Az angol kereskedők megkeresték Kínában a teaültetvényen dolgozók vezetőjét, hogy angol vendégmunkásokat is vegyen fel dolgozni. Nagyon védték a teacserjék termesztésének és ápolásának titkát, ezért csak 2-3 embert engedtek ott dolgozni. Az egyik ilyen személy, akit az angolok odaküldtek, nem volt más, mint egy holland botanikus. Azzal bízták meg az angolok, hogy ahogy lehet, szervezze meg, és Indián keresztül lopjon el 100-150 cserjét. Azért Indián keresztül, mert India már angol gyarmat volt. Itt átcsomagolták egyenként a teacserjéket, és gondosan Angliába szállították. Évek alatt elszaporodtak Angliában a teaültetvények. Megcsappant a Kínából importált teafű-szállítmány. Az angolok jól járnak, a kínai ültetvényesek közül pedig sokan tönkrementek. Látja, kedves Mira, ez a történet is azt bizonyítja, hogy az ember gyarló és mindenki arra törekszik, hogy övé legyen mindenből a legszebb, legjobb, akármilyen árat is kell fizetni érte.
Mira ránézett a férfira, és huncut mosollyal a szája szélén így szólt:
– Most mi, Mr. Rodmell, Angliából Indiába utazunk. Egy üzleti úton egy angol kereskedő a haszonra, a különös értékekre és az értékeinek növelésére gondol. Mi Indiában másképp gondolkodunk az emberekről, állatokról és az értékeinkről. Mi nem csak az ember tanult tudására törekszünk, hanem az emberi elme, lélek és test harmóniájának összehangolására is. De mivel kettőnk közül nem én vagyok a bölcsebb – mosolygott Mira a férfira –, és a gép is mindjárt leszáll Új-Delhiben, valószínűleg később fogjuk folytatni a beszélgetést, Mr. Rodmell.
– Valóban – szólt a férfi, mikor a pilóta kérésére mindenki elkezdte becsatolni az övét.
Az átszállás a Delhi–Bombay járatra gyorsan ment. A repülőgép ajtajában két légiutas-kísérő népi viseletben, vörös tónusú száriban köszöntötte az utasokat. Érdekes volt a derékig fedetlen felső és a szoknyaként használható, díszes anyagból készült alsórész. A papucs, a „csapi”, egy talpból és két pántból állt. Imára összekulcsolt kéz, amely főhajtáskor „namaste” üdvözlés kísért – felemelő volt. A gondoskodó meglepetés tovább folytatódott. A légiutas-kísérő kisasszony gőzölgőn forró szalvétát tette csipesszel a pici asztalra.
– Ez az arc felfrissítésére és kézmosásra szolgál – mondta.
Ezután vegetáriánus és normál étlapot nyújtott át. Egy kis üvegcséből indiai illatnövény édeskés, émelyítő illata érződött. Mindez egyetlen szó nélkül, tiszteletteljes mosollyal történt.
Mira a férfira nézett, és láthatóan büszkén meg is jegyezte:
– Ahol a gondos, nagy lélek jelen van, ott nincs szükség szavakra – mondta mosolyogva.
– Nehéz a csodálkozástól megszólalni – szólt Mr. Rodmell.
– A céltudatos angol bányatulajdonosból egy érző lelkű indiai bányatulajdonos formálódik. De gyorsan elnézést is kérek, mert nem minősíteni akartam, Mr. Rodmell.
– Értem én, értem – szólt nyugodtan a férfi. – De azt tudnia kell, kedves Mira, hogy a kereskedéshez és egy tulajdon vezetéséhez nem árt egy kis határozottság – mosolygott a férfi. – Viszont az is igaz – folytatta –, hogy néha szét kell választani a kemény kereskedőt és az érző embert. Tudja, kisasszony, volt is erre lehetőségem, hogy bebizonyítsam. Aki rászolgált a bizalmamra, az meg is kapta tőlem. Hadd mondjak el önnek egy történetet, ami engem is nagyon megfogott – mondta kissé izgatottan a férfi. – Kedves Mira, a bányában van egy nagyon szigorú szabály. Amit ott dolgozó talál, az mind a tulajdonost illeti meg. Az ott dolgozók között van jó ember, és van, aki esendő. A tulajdonosnak ezt érezni kell. Történt egyszer, hogy az egyik dolgozóm családjában az egyik gyermek sokat volt beteg. Az apa megbízható ember volt. Mindenki úgy gondolta, hogy soha nem nyúlna ahhoz, ami a bánya tulajdona. A gyermek rosszul lett, kórházba került.
– Műtét nélkül a gyermek ezt a betegséget nem éli túl – mondta az orvos.
Ez a férfi bejött hozzám az irodába. Rám nézett, és így szólt:
– Mr. Rodmell. Vége a munkaidőmnek, most megyek haza. Megmotoztak, de nem találtak nálam semmit, amit haza akartam volna vinni.
– És? – néztem rá kérdően.
– Pedig van nálam egy kis gyémánt, amit ma itt a bányában találtam.
Csak néztem rá, és vártam, mit mond.
– Tudja, Mr. Rodmell, az ember a családjáért megtesz mindent, amit lehet – folytatta. – Én is megtennék mindent, amit lehet, de az én problémámra ez sem elég. Nem tudok összegyűjteni annyi pénzt, ami a gyermekem operációjára elég volna. Ezért akartam ezt a gyémántot hazavinni és az üzéreknek eladni, hogy napról napra lassan összegyűjtsem az operációra a pénzt. De tisztelt Mr. Rodmell, eddig öntől én egy gramm gyémántot haza nem vittem. Ez az én értékrendembe nem fér bele. És nem akarok hazardírozni azzal, hogy nap mint nap kockázatot vállaljak, hogy az operációt ki tudjam fizetni. A munkám és a munkahelyem többet ér annál, rám süssék a bélyeget, hogy hozzányúltam a mások értékéhez. Ezért én most önnek szeretném visszaadni ezt a pici gyémántot és megkérdezni önt, hogy tudna-e nekem abban segíteni, hogy a kisfiam meggyógyuljon – és a férfi kérdően nézett rám.
A kemény arc mögött egy őszinte, nyílt, reménykedő férfit láttam.
– Megtenné, uram, hogy segítene az én családomon? – kérdezte csillogó szemmel. – És akkor, kedves Mira, magamat láttam abban a férfiban, hogy ott áll, segítséget kér, és én neki meg tudom adni, hogy a család egyben maradhasson, egészségesen. Összeszedtem magam, és azt mondtam:
– Kérem, kérje el a kisfiát operáló orvos nevét és címét. Meglátja – folytattam a férfi szemébe nézve –, az operáció után fog még az ön kisfia boldogan mosolyogni.
A férfi csak áll remegő szájjal.
– Köszönöm, Mr. Rodmell. Nagyon köszönöm.
Ekkor felém indult, és az asztalomra tette a pici gyémántot.
– Tartsa meg, kérem – mondtam neki.
– Nem, Mr. Rodmell. A fiam az enyém, a gyémánt az öné. Ez így tisztességes – mondta.
Ekkor Mr. Rodmell Mirára nézett.
– Azóta is büszkén gondolok arra az emberre.
– Ön valóban nagyon tisztességes volt emberként, és úgy is, mint bányatulajdonos, Mr. Rodmell. De kérem, ne vegye megint tolakodásnak – nézett rá Mira –, hogy értette azt, miszerint a férfi helyében érezte magát? Talán hasonló helyzetben volt ön is? – nézett kérdőn Mira a férfira.
Mr. Rodmell egy szót sem szólt, csak nézett maga elé, majd ki a repülőgép ablakán. Mira megszeppent. Ekkor ért oda a légiutas-kísérő hölgy.
– Enni- vagy innivaló? – kérdezte tőlük.
A férfi csak megrázta a fejét. Mira is így tett bizonytalanul. Pár másodperc múlva a lány felemelte a fejét és oldalra nézett. Mr. Rodmell továbbra is csak ült szótlanul. Ekkor Mira megszólalt. Szépen, tagoltan kezdte:
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer itt Indiában egy maharadzsacsalád. Mikor eljött az idő, az uralkodó maharadzsa hívatta a két fiát. Advik volt a rangidős, és Amey a fiatalabb.
– A családunk és a családi vagyonunk erős és gazdag – kezdte az idős uralkodó. – A sok munka és a hozzáértő emberek tették naggyá a birtokainkat. Azért, hogy továbbra is ilyen erős legyen a családi gazdaságunk, döntöttem a jövőnkkel kapcsolatban – nézett a két fiúra az idős maharadzsa. – Advikot, mint elsőszülött fiút, illeti az öröklés joga. Ő viszi tovább családunk vezetését. De azért, hogy ne essen darabokra a gazdag birodalmunk, mindkettőtöknek igazságosan, egyformán elosztottam és pontosan a közepén elfeleztem értékeinket. Így ha azt akarjátok, hogy az egybetartozó kincsek, ékszerek, birtokok újra egy családban legyenek, egymáshoz kell fordulni, hogy megállapodjatok, ki mit ad vissza cserébe. Így egymást segíthetitek, és egyben maradhat birodalmunk.
...