Noémi regénye

Noémi regénye


Bevezetés

Beléptem az Álmok álmodóinak csapatába. Nagy emberek – tudósok, orvosok, felfedezők – álmai, amelyek valóra váltak és megrengették a világot. Szerény álmom a Noémi-trilógia. Jelen – múlt – jövő felépítésben, elrendezésben.
Ők is mertek nagyot álmodni, én miért ne tehetném?
Alapvetően csupa közhely, csupa klisé következik, de az ismétlés a tudás atyja, ezért megpróbálom élvezetessé, élményszerűvé tenni az élet ismétlését a saját példámon keresztül, amit bárki megtehet, ha van egy kis ideje, affinitása az íráshoz. Nekem most lett.
Összegyűlt bennem annyi mondanivaló, hogy már nem csak a barátnőimmel szeretném megosztani, hanem mások számára is elérhetővé tenni, hátha valaki profitál belőle, belőlem.
Vakmerő cél – nem tagadom, beismerem. Lehet óriási bukás is az egész, túlértékelése önmagamnak, de ha ki sem próbálom, soha nem tudom meg, mi az igazság. Tehát ez egy visszajelzés számomra, ami csak az olvasó együttműködésével lehetséges.
Bízom Önökben!
Jövőd csak akkor lesz, ha tudod, honnan jöttél és ki vagy. Ezért van létjogosultsága a múltnak, mert a gyökerek ismerete nélkül nem érthetjük meg magunkat, a létezésünket, a jelenünket. És hát a jövő, a jövőkép meglátása is fontos, különben csak lógunk a levegőben, nem értjük, miért tesszük azt, amit ma teszünk, a cél ad értelmet a mai tetteinknek, ami a jövőbe vezet minket.
Mi késztetett? Mi minden?
Ó, hát csak annyi, hogy fogalmam sem volt, miért vagyok a Földön, épp most, épp itt. Mi a dolgom, feladatom? Mi közöm a körülöttem lévő emberekhez? Talán sikerül válaszokat találnom ezekre a kardinális kérdésekre, de legalább elgondolkodom és valamire jutok.
A legnagyobb biztatást barátnőmtől kaptam, szárnyakat adott, aki a vázlat elolvasása után ezt írta nekem:
„Elolvastam, többször is. Érdekes, értelmes, sokatmondó. Címszavak, amik mögött sokaság van, ami kibontásra vár. Látom benne a sokszínűséget, hisz’ egy élet eddigi összegzése, magvas gondolatokkal, konklúzióval, de szerencsére még nem lezártan.
Hú, nagy a fa, de megvan a fejszéd :)”

Miért lehet érdekes az olvasónak?
Most egy ütős könyvajánlót kellene rittyentenem, de csak annyit garantálhatok, hogy mozgalmas életem nem unalmas, számomra legalábbis nem. Rendkívül szórakoztató, s bízom abban, hogy akikkel interakcióba kerülve élem az életem, szintén élvezetesnek, élménydúsnak, fordulatosnak, rejtélyesnek találják azt.
Egyszer volt, hol nem volt, volt két tehetős család…
Zanzásítva: apám és anyám összeházasodott, születtem én, és még boldogan élek, hisz’ nem haltam meg.
Picit bővebben: Noémi a nevem, ’65-ben láttam meg a napvilágot és…
És most én jövök.
50 felett kezdődik az élet, nem hittem, most már tudom.
Mottóm:
Mindig lépj ki a komfortzónádból, feszegesd a határaidat, ezáltal fejlődsz, ez az ára a fejlődésednek!




NOÉMI kalandos élete


1. rész
(lopkodásaim és nyomhagyásaim)

Mindig hallgattam a „súgókra”: tárgyak, növények, állatok, emberek és mindig hagytam nyomot én is bennük – ez a kölcsönhatás törvénye.
Nomen est omen:
Miért lettem Noémi Zoltán helyett, és mi a jelentése?
Kezdjük a jelentésével: gyönyörűségem. Héber eredetű.
Majdnem Tímea lettem, de amikor anyám már a terhessége vége felé a néven gondolkozott, jelent meg a Tímea szappan, s nem akarta, hogy egy szappan legyen a lánya, ha lánya születik. Akkoriban olvasta újra Az arany embert, látta színházban a Pécsi Ildikó alakította Noémit, gyönyörű volt, és a hideg-rideg Tímea vagy a melegszívű Noémi között vacillált.
Apám kizárólag fiút várt, annyira kizárólag, hogy a szülésszel közölte, nyugodtan írja be a Zoltánt előre, mert fiú lesz. Lesápadva ment ki az orvos és alig hallható hangon közölte apámmal, hogy egészséges gyermeke született, csak nem Zoltán, hanem Noémi.
Nos, apám agyán, ha bele lehetett volna látni, az futott át, hogy „egy lány már van otthon, másfél éves Mónika, mit kezdjek egy újabb lánnyal?”. Elég jól indult tehát a kapcsolatunk, apa-lánya viszony ideális kezdete. Ennek sorsdöntő a jelentősége, de haladjunk csak sorjában!
Skorpió. A kínai horoszkóp szerint kígyó. Érzékeny, túlérzékeny mimóza. Hát, ez is igaz, nagyon is. Kezdve a darázscsípés-allergiámtól a lelki érzékenységemig. Erről bővebben szintén később…
Kedvenc számom a 8, mert elfordítva a végtelen jele.

Alapszabály: nálam mindenki azt csinál, ami jólesik neki. Én is.
A vendégeim pontosan tudják, hogy tényleg ez a fő szabály nálam: aki elfárad, mehet aludni, megágyazok számára, de ha én elfáradok, felállok az asztaltól, hagyok enni-innivalót és nyugodtan folytassák a beszélgetést nélkülem, mert én bizony, ha eljött az idő, lefekszem aludni.
„Ki korán kel, tényleg aranyat lel – vagy ezüstöt, vagy kincseket –, és nagyon elfárad estére.
Én korán ébredek, hisz’ korán is feküdtem le – megtanultam csendben elfoglalni magam, hogy a körülöttem még alvókat ne zavarjam, hisz’ ők még pihennek, amin én már túl vagyok. Büszke vagyok ezen alkalmazkodási képességemre. Azért nekem is évekbe telt ennek kidolgozása és alkalmazása. Mára tökélyre fejlesztettem, volt férjem, fiam és az ottalvós vendégeim tanúsíthatják. Az arany, ezüst és kincsek témákra még várni kell, de ami késik, nem múlik, ez is jön, csak türelem – egyben motiváció, az érdeklődés fenntartása céljával írtam direkt így.
„Éjt nappallá téve dolgozom.”
Na, nem kell megijedni, nem vagyok mazochista és sztahanovista sem, csak egy szürreális élményem volt a bölcsességfogam elvesztése kapcsán.
Minap fosztottak meg a második ilyen fogamtól és viccelődött a doktornő, hogy már elég bölcs lehetek, ezért nincs szükségem rá, kihúzza. Nem ért váratlanul, teljesen felkészülve érkeztem hozzá, éreztem, hogy márpedig ma eggyel kevesebb foggal hagyom el a rendelőt. 20 másodperc volt az egész, profin, egyben kapta ki, könnyű esetnek bizonyultam. Persze, aki már esett át hasonló műveleten, pontosan tudja, hogy mi vár rá az elkövetkező 3 napban.
Lüktetés, éhség, láz, egyebek. Felső fog esetén javasolják az ülve alvást, hogy tisztulhasson az üreg, gyerekjáték az egész, csak néha csúztam le a párnákról, amire rögtön fel is ébresztett a lüktetés stb. És akkor éreztem, éltem át az időutazás élményét.
Felébredtem 2-kor, megittam a szokásos reggeli kávémat tej nélkül, mert tejet, tejterméket nem szabad 3 napig inni-enni, összeírtam a bevásárlólistámat, rendet tettem a konyhában, elmosogattam a bögréket, amiből próbáltam inni úgy, hogy ne folyjon ki a számból a tea – több-kevesebb sikerrel. Az érzéstelenítő hatásának csodája, hogy nem fáj a húzás, s még utána sem. Inni érdekes ez idő alatt, viszont amikor elmúlik a hatása, na, akkor jön a haddelhadd.
Majd ebben el is fáradtam, visszafeküdtem a párnákra. Ismét lecsúsztam, fél 4-kor újra felébredtem, megittam a szokásos reggeli kávémat, ezúttal a mosógépet indítottam el, közben a fürdőszobában letöröltem a polcot, ha már ott voltam. Megint elfáradtam, rutinos párnacsata következett, sikerült ismét aludnom kb. 1 órát, majd a szokásos kávé, kiteregettem a gépből, ekkor már 6 óra volt, és konstatáltam, hogy még csak most indul a nap, de már mennyi mindent megcsináltam. Hát nem egy időutazás ez? Az éjt nappallá tettem – éjszakaiműszak-érzésem volt, hm!
Bevillant egy vicc. Ami nem is vicc, hanem a valóság.
Ötye napra készül 2 barátnőjével Juliska. Nem szeretne semmit se elfelejteni, ezért ír egy listát. Első pont: kávét megfőzni, behozni. Második pont: sütit felvágni, bevinni. Harmadik pont: üdítőt kitölteni és tálcán bevinni. Megérkezik Bözsike és Mariska. Kellemesen beszélgetnek, eszébe jut a cédula, kimegy a konyhába, elolvassa. 1. pont: kávét megfőzni, bevinni. Megcsinálja, megisszák, beszélgetnek tovább, megint eszébe jut a lista, kimegy. 1. pont: megfőzi a kávét, beviszi, megisszák, pletyi tovább, megint eszébe jut a cédula, kimegy, kávé, beviszi stb.
Már későre jár az idő, elbúcsúznak tőle a barátnői. Mennek hazafelé, megszólal Mariska:
– Milyen jól éreztük magunkat, jót beszélgettünk, csak azért legalább egy kávéval megkínálhatott volna minket Juliska.
Erre megszólal Bözsike:
– Neked teljesen igazad van, de ki az a Juliska?!
Hát már valahol én is itt tartok – 3 kávéval indítom a napot, majd bevillan egy kérdés:
Ittam ma már kávét?
És ki az a Noémi?
Hát nézzük, ki is?!
Valaki (konkrétan egy ügyvéd, akivel időnként összesodor az élet – ezt is lentebb kifejtem, talán, ha nem felejtem el!) azt mondta rólam a minap:
Rendelkezem a csodavárás képességével, ami azt jelenti, hogy pozitívan, kellő humorral megáldva nézek a jövő elé. A nehézségek csak megoldandó problémák számomra, kellő távolságból intézem ezeket, érzelmileg megfelelően elhatárolódva, mint szükséges rossz, teszem az ezekkel kapcsolatos teendőket, vagyis nem merülök el bennük, hanem látszatra kicsit érzelemmentesen állok az élet nagy dolgaihoz. Igaza van.
Tényleg megtanultam helyesen hozzáállni a dolgokhoz. Úgy tűnhet, mintha elbagatellizálnám az engem érintő fontos kérdéseket. De ez nem így van, hanem picit távolabbról, kívülről szemlélem az eseményeket és így sokkal könnyebb reális, jó döntéseket hozni.
Aki belemerül saját magába, nem látja a fától az erdőt. Én ezért kicsit kiálltam az erdő szélére, és onnan mérem fel a helyzetet. Sokkal jobban átlátom azt. A végéig is tisztán tudok látni, ami azért érdekes, mert azt hihetnénk, hogy az erdő közepétől lehet mindent jól fókuszálni, de ez valójában optikai csalódás.
Kialakult egyéniségem még mindig nem végleges, folytonosan változik, alkalmazkodik a jelenhez. De vannak már szilárd jellemvonásaim, ami nyilván korfüggő.
Fiatalon szélvészkisasszony voltam, gyors, már-már kapkodó. Az érzelem döntött minden esetben az ész felett. Fokozatosan változott az arány.
30 fölött már egyre több ész alapú döntést hoztam, de akkorra már férjhez mentem, szültem és a válókeresetet is beadtam, új kapcsolatba kerültem, férjhez mentem.
40 éves koromig rengeteg dilemma foglalkoztatott – hogyan is kell élni, egyáltalán, mi az élet célja, jól csinálom, amit? Van értelme ennek a mókuskeréknek? Ez lenne a nagybetűs ÉLET? És ebben nekem mi a jó? Hol vagyok ÉN?
50 éves koromig ebben a bizonytalanságban vegetáltam, vergődtem, próbálkoztam kitörni a monotóniából, a szürke, állandó mindennapokból, kísérletet tettem erre-arra, de tulajdonképpen szenvedtem mindentől. Semmi nem volt megfelelő, örömteli, jövőképet adó, biztató, reményt keltő.
S közeledett az 50. szülinapom, ami mindenki számára elgondolkodtató, hisz’ az élete fele már biztosan elszállt, már biztosan kevesebb van előre, mint a hátunk mögött.
Ilyenkor jön a számba vétele annak, hogy mit értem el, mire vagyok büszke, megérte-e, hogyan tovább stb.
Hát nekem ez a leltár elég gyászos képet mutatott. Nem voltam elégedett. Nem fogott el az a jó érzés, aminek el kellett volna öntenie, hogy igen, a sok küzdelem megérte, mert… és csak így tovább.
Ehelyett még mindig a cél, az út keresése érzése volt bennem. Semmi megelégedettség mindennel, csak részterületek voltak, amivel valóban elégedett voltam, de összességében az egésszel nem voltam kibékülve.
Megfogadtam, hogy nem keseredem el, hanem korrigálok addig még, amin csak tudok.
A kezdet a válás volt (már megint). Tiszta lappal, elölről kezdeni mindent – gondoltam, ez lesz a jó. Fogalmam sem volt, hogy tényleg ez lesz-e a jó. Beleugrottam a nagy semmibe, mindenki hülyének nézett, a „miért nem tűrsz még, eddig is jól csináltad?” kérdésektől idegbajt kaptam. A dafke nem tűröm tovább, már csak azért is megmutatom, hogy egyedül is és sokkal jobban is meg tudok élni, mint… érzésekből nyertem erőt és táplálkoztam a tovább éléshez.
Voltak „Könnyű neked” kezdetű mondatok. Na, ezektől szintén erőre kaptam, és csak annyit válaszoltam: „Te is nekikezdhetsz az életed rendbetételéhez, senki nem akadályoz meg. Csak és kizárólag te magad.”
A „Jó neked, hogy ilyen bátor vagy!” – mondat is olaj volt a tűzre. „Minden csak elhatározás kérdése” – volt a viszontválasz.
Onnantól kezdve tervszerűen, tudatosan kell megtenni, amit meg kell tenni. Itt érik egybe az értelem-érzelem döntés és megvalósítás gyönyörű kettőse, kerek egésze.

A River Cottage-dzsal kezdődött az egész, tehát Hugh tehet mindenről. Addig ugyanis lövöldözős akciófilmeket néztem a TV-ben, meg némi Jessicát (Gyilkos sorok) az izgalmak miatt, esetleg Monkot szakmai továbbképzés gyanánt.
De Hugh megváltoztatott mindent bennem. Én is vágytam egy River Cottage-ra, amit én hozok létre. És sikerült is a családi telken. Vagy legalább is szeretném azt hinni, hogy sikerült, egyedül semmiképp nem, és a késztől még nagyon messze vagyok, de elszánt.
A semmiből megteremteni a csodát – ez Hugh, a nulláról eljutni a Kánaánba önerőből, a magunk keze által, a barátok segítségével újra a természetben élni, a természettel élni, ahol kellett volna idáig is. Faltam a sorozatot.
Majd az ő tanítványa sorozatát is, az ausztrál Paul Westet, és csak olyan sorozatokat voltam hajlandó nézni ezután már, aminek értelmét láttam. Pl. Kastélyból álomotthon vagy A kertész kertje vagy az Emlékműhely vagy a Restaurátorok Drew Pritcharddal vagy a Szabás-varrás mesterei, A kerámia mesterei, Pékek a viktoriánus korból.
Az alkotás, a régi megmentése, ez az, ami érdekel.
Aki ismer, tudja rólam, hogy bár keveset tévézek, de azt a keveset is 2-3 csatorna teszi ki. Képes vagyok az ismétlések ismétlését nézni, mert mindig egy fontos mondat ugrik elém – ezért nézem újra és újra.
Az is lehet ennek az oka, hogy keveset utazom mostanában, de régebben annál többet, és azokra a helyekre visznek ezek a csatornák, ahol már jártam, illetve ahova szeretnék elmenni. És kifejezettem szórakoztat az az érzés, hogy már nem kell repülőre ülnöm, kényelmetlen, drága utakat megtennem, olyan, mintha mégis ott lennék. Ez a két csatorna nem az utazásos műsorok, hanem a gasztrokalandok csatornája.
Nekem a konyhaművészet művészet – ha azt művészi szinten űzik. Ezért szelektálva nézem, de már 20 éve követem néhány jelentős képviselőjét, akik nagy hatással voltak, vannak rám.
Ilyen James Martin és Paul Hollywood. Kb. 20 éve volt egy közös, több részből álló sorozatuk. Sütött a képernyőn át a feszültség köztük, nem is értettem, hogy ki erőltette a közös munkát.
Szóval 2 csinos, fiatal séf, pék, cukrász – akik a maguk módján profik a területükön – egy rettenet sorozatban. Az ezüstróka Paul (akkor még nem volt ősz) profin sütött, a jóképű-nagyképű James profin főzött-sütött édességeket és én éreztem kellemetlenül magam mint néző, mert ordított a szakmai féltékenység, a rivalizálás köztük.
Nem csak nekem tűnhetett fel ez, mert ez volt az első és egyben utolsó közös tevékenységük – szerencsére. Külön utakat kezdtek járni – hál’ Isten, és mindkettő gyönyörű karriert futott, fut be azóta is.
Imádom, hogy ezüstróka a kedvencemmel Merry Berryvel szerepel.
Ő nekem olyan, mint Hantos néni, aki a szomszédom volt és mintha a nagyim lett volna, a sütés, főzés, kötés, varrás, takarítás csínját-bínját tanította meg nekem. Kedvenc mondása volt: „Lányom, nekem egy molnárhoz és vagy egy margaringyároshoz kellett volna feleségül mennem, annyit sütök a családomnak”. Ez tényleg így volt.
Másik mondása: „Nem a vendégek előtt kell takarítani, hanem utánuk”. Hm, persze, mert nála mindig steril tisztaság uralkodott, így a vendégek által behozott koszt takarította csak. Nem is értem, hogy csinálta, pedig akkor még dolgozott, de mindig rend, tisztaság és süteményválogatás volt nála.
Imádom Nigellát. Az olasz virtus, ami belőle árad, rabul ejt.
Nigella az életét, élete fontos eseményeit (rosszat és jót) kifőzi magából.
Aki ecsetet vesz a kezébe, festő lesz, aki vésőt és kalapácsot, az szobrász, aki tollat, az író, aki fakanalat, az séf.
Mindig mesél családjáról, neki is fontosak az ősei, a nagyija receptjei és híres mondata: Az ételt ünnepelni kell, meg a főzést magát is.
Sokszor emlegeti: „életem jelenlegi szakaszában”, és már indokolja is, miért épp ezt a receptet osztja meg velünk, hogyan várja a barátait, miképp készül egy vacsorapartira. Imádni való a természetes ösztöne vezérelte élete. Pedig nem volt fenékig tejfel.
Amúgy is vonzanak az olasz ételek, városok, férfiak – minden, ami olasz –, cipő, ruha, film, zene, illat, képzőművészet, de még a mosószer is…
Kétszer voltam Velencében, Márk a fiam (Szent Márk tér). Madonna di Campiglio-ban síeltem. Szicília is a szívem csücske és a második válásom után azonnal elmentem Rómába, annyira vonzott, hívott – hiába kértem volt férjemet, oda bezzeg nem vitt, máshova gavallér módjára igen. De végül is érthető: Rómába férfi kísérő nélkül kellett mennem, barátnőmmel utaztunk és maga volt a gyönyörűség!
Profizmus: ugyanilyen nagy hatással van rám Rick Style. Imádom hallgatni a történeteit, nézni a mozdulatait.
Tisztázzuk: nekem séf, aki elülteti a palántát és elmosogat maga után, miközben valami finomat főzött.
Sztárséf, aki csipesszel kavargat előre gondosan julienne-re és batonra felvágott minimum 20 alapanyagot, majd legalább 32 olyan fűszerrel ízesíti elegáns mozdulatokkal a kamera előtt, aminek még a nevét sem tudom kiejteni, nemhogy megjegyezni.
Jamie Oliver. Karizmatikus egyéniség. Lenyűgöz, mi mindent tesz a fenntartható élelmiszergazdálkodásért, a pazarlás ellen, a brit közétkeztetés megreformálásáért.
Simon Hopkinson. A precízség maga, a tapasztalatok tárháza.
Michael Rue. A francia elegancia megtestesítője, huncut szeme árulkodik a férfiúi mindentudásról. Hát persze, hogy levesz minden nőt a lábáról.
Gino d’ Acampo. Szikrázik, vibrál, nála nagyobb nőcsábászt – aki tényleg döglik a nőkért, miközben tiszteli azokat – keveset ismerek. Laza, természetes, humoros, az életet nem veszi komolyan, igazi showman. Imádják a kamerák, ott van elemében igazán.
Gennaro Contaldo. Ikon. Az olasz konyha minden bugyra a kezében. Amit mond, mindent elhihetünk neki, mert egész életét a gasztronómiának szentelte. Igazi barát, fiatal, idős, nem számít, csak a közös konyhanyelvet beszélje vele.
David Rocco (az olasz név már önmagában borzongást vált ki belőlem, főleg, hogy egy volt kolleganőm ismeri személyesen Davidet. A mázlista!) Fejlődését nyomon követhetjük, ő is megtalálta a helyét az olasz ételek világában.
Martha Stewart a „két lábon járó szakácskönyv”. Fejből, bármit, könnyen és érthetően. Amit ő nem tud, az nem is létezik. Tökéletesen felépített üzletasszony, mindent tud a vendéglátásról, precíz, alapos. Hibázott, újra felállt – az adóhatósággal volt nézeteltérése –, kitartása követendő.
Anna Olson az örök optimizmus, vidámság, kiegyensúlyozottság. Minden mozdulata indokolt, a helyén van. Igazi tanító egyéniség, ezért is van főzőiskolája.
...