Sorsunk hídja

I. fejezet


A lakásunk sötét folyosóján sétáltam, anyámat kerestem, mivel már több órája nem láttam. A húgomnak pedig, aki akkor még kis baba volt, rá lett volna szüksége. Titokban féltem, hogy talán elszökött, és az agresszív apámmal itt hagyott minket. Benéztem újra a konyhába, a szobájába, végül pedig a fürdőszobába, ami be volt zárva. Szólítgattam, de nem jött válasz. Elkezdtem rugdosni az ajtót, de nem nyílt ki. A legnagyobb erőfeszítéssel próbáltam kinyitni, amit egy 15 éves kislány megbír, de nem jártam sikerrel. Teljesen kétségbeestem. Újra megpróbálkoztam, és az ajtónak rohantam. Hallottam, ahogy az ajtóból kiesik a kulcs, és a földre pottyan; ekkor eszembe jutott, hogy anyámék szobaajtajának kulcsa kinyitja a fürdőszobáét.
A kulcsért rohantam, majd vissza. Bingó! Kinyitottam az ajtót, a nagy párától és gőztől szinte alig láttam valamit, de azt kristálytisztán, hogy anyám a kádban fekszik, amiben szinte teljesen elmerült. Vörös színű víz vette körbe meztelen testét, mindkét karja kilógott a kádból és hosszában fel volt vágva, patakokban csörgedezett a karjaiból a vér. A szemei pedig a plafont bámulták, de nem pislogott. Nem volt eszméleténél, nem lélegzett. Szinte egy másodperc alatt felismertem, mi történt: meghalt. Megölte magát! Úgy éreztem abban a pillanatban, mintha kitépték volna a szívemet a helyéről.
– Anya! ANYAAAAAAAA!
Térdre rogytam, és a könnyeim utat törtek maguknak. Miután nem reagált, megrángattam, de semmi reakciót nem produkált.
– Mit tettél, anya?
A könnyeim épp úgy folytak patakokban a szememből, mint anyám ereiből a vér. Nem tudtam elhinni, hogy ez történt… abban a pillanatban csak egy dolgot tudtam: hogy többé már nem vagyok gyerek. Igaz, előtte sem voltam, de most fel kellett nőnöm. Ott, abban a pillanatban. Hiszen a húgom is anya nélkül maradt.
Féltem; ijesztő volt, ahogy minden csupa vér, és a fennakadt szemeivel meredten nézett bele az enyémbe. De láttam a tekintetén, hogy már csak egy testet rángatok, a lelke azonban nem tükröződött vissza rám a szemeiből.

***

– ANYAAAA! – kiabáltam, miközben ziláltan felültem az ágyból és lerúgtam magamról a takarót.
Léna éppen ekkor szaladt be a szobámba és bújt be mellém az ágyba, majd magához ölelt.
– Életem, csak újra rémálmod volt. Nincsen semmi baj!
Sírni kezdtem. Az utóbbi időben nem volt jellemző, hogy ezt a szörnyűséget újra átéljem álmomban, felszakadt a seb minden egyes alkalommal.
– Cssss. Sírj csak, drágám, itt vagyok – vigasztalt Léna, a legjobb barátnőm, és nagyon hálás voltam neki, amiért itt volt nekem.
Hozzá bújtam, és még sokáig nem tudtam megnyugodni: olyan érzés volt ez ilyenkor, mintha én is újra meg újra meghalnék.

***

Az előadóterembe lépve azt hittem, hogy ki tudom kapcsolni az agyam és teljesen átadom majd magam a tanulásnak, és az információt, amit Simon professzor áraszt magából, mint egy szivacs, szívom majd magamba. Ehelyett körülbelül negyedóra múlva azon kaptam magam, hogy tompán hallom a körülöttem lévő zajokat. A hang a fejemben egyre hangosabb volt. Mit képzelsz, ki vagy te? Hozz valami zabálnivalót! Soha nem a rózsaszín fátylak közé kalandoztam el, hanem a zord valóság és a keserű múlt kacsingatott vissza rám az elmém rejtett zugából. Mellettem Léna duruzsolt a fülembe – ő volt az, aki visszarántott a földre.
– Kira! – suttogta a nevem már sokadjára, bár én nem is nagyon figyeltem rá, mert nem tudtam különbséget tenni a valóság és a fejemben lévő hang között.
– Kira! – szólt újra, bár ezúttal kicsit hangosabban, és a karomat is megrángatta.
– Mi az, Léna? – förmedtem rá, miközben elhúztam a karom, és dörzsölni kezdtem az érintett ponton.
– Óra után eljössz velem valami csini rucit nézni? Holnap olyan jóképű pasassal találkozom, hogy…
– Ismét egy új pasas? – sandítottam rá gúnyosan, és félbeszakítottam a sóvárgását.
– Ő más, már hónapok óta beszülünk a neten. Kérlek, kísérj el, egy barátja is vele jön!
– Hát ez fantasztikus!
A szememet kezdtem forgatni, mert semmi kedvem nem volt vele menni, és pláne nem akartam dupla randit. De mivel ő a legjobb barátnőm, nehezen tudok neki nemet mondani, bár néha megpróbálok kibújni az akarata alól.
Engem pedig egyébként sem igazán győz meg azzal, hogy „dupla randit” szervez. A legkevésbé sem érdekelnek a férfiak, van nekem elég problémám rajtuk kívül is.
Léna egy gyönyörű lány, égszínkék szemeinek és szőke fürtjeinek nincs az férfi, aki ellen tudna állni. Őt pedig a pénztárcájuk babonázza meg. Prostituált. Volt idő, hogy egy helyen táncolt, mára viszont kivált onnan és saját maga űzi az ipart, és azon van, hogy gazdag férfit találjon magának. Talán túl sokszor nézhette meg a Pretty Women című filmet… Nem csoda, hogy a szülei kitagadták, én viszont nem ítéltem el. Rengeteg hasonló nő vett körbe gyerekkoromban, és voltak történetek, amik meghatottak, és megértettem, hogy néhány nő miért választja ezt az utat. Bár Léna álma, hogy gazdag férjet találjon magának, ezáltal pedig létrejönne a házassági mobilitás, amiről mindig is álmodozott. Nem arról híres, hogy dolgozna, ennek ellenére imádom. Ő mindig jó volt hozzám. Mindig olyan ruhákat hord, amelyek éppen a legdivatosabbak, és jól kihangsúlyozzák az adottságait.
Viszont az őrületbe kerget, hogy minden héten más emberrel randizgat… nem mintha zavarna, hiszen nem az én dolgom, de a lakótársam is. Sok néha ezeket hallgatni. De túlzottan kedvelem és nem szeretném megbántani, így nem mondhattam nemet.
Lénát az egyetemen ismertem meg, az első félévben lettünk jóban. Én zárkózott voltam, nem mentem el hétvégente bulizni a többiekkel, mivel sokkal nagyobb gondjaim voltak. Vágytam rá, de a múltam miatt nem mertem senki felé közeledni, féltem nyitni az emberek felé. Pont ezért nem voltam közismert. Léna is zárkózott volt – nem akarta, hogy fény derüljön a titkos életére. Talán éppen ezért lettünk jóban. Én is próbáltam titokban tartani a múltam. A nagynéném, Elza akkoriban költözött vissza Spanyolországba, mikor én elkezdtem az iskolát, Lénát pedig kitagadta a családja. Szegény családból származott, de mindig nagy volt az igénye. Vágyott a luxusra, és imádta a pénzt. Azért, hogy tudja fizetni az iskolát és a kiadásait, prostituált lett. Egy bárban dolgozott, ahol táncolt és pénzért feküdt le férfiakkal. Én nem ítéltem el érte, mert mindig is azt vallottam, hogy mindenki a saját életének a kovácsa. Ráadásul Léna mindig is gyönyörű volt, az évek alatt pedig még gyönyörűbb lett, és a rengeteg pénzt, amit összeszedett, magára költötte, ezáltal a szépségét az egekig repítette. Csak kihasználta az adottságait. Akinek van ehhez elég lelki ereje, hogy ezt a munkát végezze, akkor miért ne? Az ő élete, az ő teste és az ő lelke.
Lénának köszönhetem, hogy egy modern, igényes lakásban lakhatok vele, mindig megoldja, hogy az a rengeteg lakbér ki legyen fizetve – volt is ebből vitánk régebben, mivel nem szeretném ha eltartana. Így jelképesen én is mindig adok bele a közös kasszába. A nagynéném tisztességesen nevelt fel – már amikor velem volt, mert rengetegszer hagyott magamra. Bár néha azt hiszem, a tisztességet sokkal inkább tanultam magamtól, mint tőle. Volt, amikor hónapokra eltűnt, munkára hivatkozva. Soha nem kértem őt számon, hiszen nem volt kötelessége vigyázni rám és a húgomra. Hálás voltam neki, amiért nem hagyta, hogy nevelőotthonba kerüljünk a tragédiánk után… Ő mindig azt mondta, hogy becsülettel kell dolgozni, és mindent, amit szeretnék, nekem kell megteremtenem, mert akkor nem veheti el tőlem senki. És tőle tanultam meg azt is, hogy nem szabad túlságosan hinnem a jóban, mert az élet mindig gondoskodik arról, hogy újabb és újabb pofonokat adjon.
Becsülettel és alázattal dolgozom is. Kimaradt egy pár évem, miután elment: össze kellett, hogy szedjem magam anyagilag. Éjt nappallá téve dolgoztam, hogy magam és a húgomat is eltartsam. Reggeltől Tom pizzériájában dolgoztam, éjszaka pedig irodaházakba jártam takarítani. Az álmaimat követve abbahagytam az éjszakai munkát és Tomnál maradtam az étteremben: ő rugalmasabb beosztással volt, mint az irodaházakban. Mindig is az volt az álmom, hogy ügyvéd legyek és segítsek az embereken. Láttam ártatlan sorsokat. Tudat alatt mindig is éreztem: az a hivatásom, hogy védjem az igazságot, vagy hazudjak a védtelen emberekért. Mindig is jó érzékem volt az igazság megítéléséhez. Így a nappalokat az egyetemen töltöttem, a délutánokat éjszakába nyúlóan pedig az étteremben. Szabadnapjaimat viszont a húgom mellett töltöttem, a szanatóriumban. Hamar fel kellett nőnöm, miután a nagynéném végleg visszaköltözött Spanyolországba. Egyedül maradtam a húgommal ezen a hatalmas kontinensen, és néha úgy éreztem, hogy ezen az egész világon is csak egymásnak vagyunk. Éppen ezért védtem őt mindentől foggal-körömmel. Hálás vagyok Lénának, amiért ennyit segített rajtam, mikor a nagynéném elment. Úgy volt, hogy egy kollégiumba költözöm, de Léna menten megsajnált és magához vett. Boldog voltam. Nem hagyta, hogy magányos legyek. Talán azért, mert ő is pont a magánytól félt. Hiába esik rengeteg férfi a bűvkörébe, a lelke mégis társtalan.
Egy évvel ezelőtt az egyetemről pár srác elment abba a bárba, ahol Léna dolgozott, a Mad Angels-be, és észrevették őt. Mindenki róla beszélt az egész kampuszon. Felmondott, és el akart tűnni a környékről is, de én visszatartottam őt. Mindig a könnyebbik utat választja; míg én vért izzadtam a vizsgaidőszakban, ő az egyetemen összeszűrte a levet az egyik professzorral, így sikerült befejeznie az utolsó félévét is. Mindig beveti a bájait a céljai érdekében.
Bár a férfiakkal nem volt szerencséje, ahogy nekem sem. Az egyetem leghelyesebb srácára sikerült szemet vetnem: Liam Eliotra. Liam fölöttünk járt. Az egyik előadást együtt látogattuk, mert rendszeresen megbukott belőle. Osztályelső voltam mindig, hittem abban, hogy az alázatos munka meghozza a gyümölcsét, Liam pedig megkért, hogy korrepetáljam őt. Egyáltalán nem volt ellenemre, mert nagyon tetszett nekem, és másképp soha nem állt volna velem szóba. Ám nem sok reményt fűztem hozzá, mert nagyon jól tudtam, hogy egy szoknyapecér, és semmi komoly nem lehetne közöttünk. Mikor elhívott engem és Lénát egy egyetemi bulira, életemben először ott részegedtem le annyira, hogy önként vallottam be neki az érzelmeimet. Félrevonultunk, smaciztunk, ezen kívül más nem történt. Ő mégis azt híresztelte, hogy megdugott, mint egy olcsó kis kurvát. Nem jó embereknek mondta el, ugyanis épp azoknak a senkiháziaknak hencegett, akik rajtakapták Lénát is a Mad Angelsben. Így rólam is az a hír járta, hogy prostituált vagyok, Liamnek hála. Léna pedig pont azon az estén ismerkedett meg Jake-kel, Liam jó barátjával, aki nem hozzánk járt, hanem az orvosira. Jake pont olyan srác volt, akit minden normális lány megérdemelne. Humoros volt, vicces, segítőkész és nagyon helyes, csak éppen szegény családból jött. Bár a nagy visszhang ellenére Jake-et nem érdekelte Léna múltja. Hiába lobbant kettőjük között tűz, Léna alig 3 hónap elteltével szakított vele, mondván, hogy nem felel meg az igényeinek. A pénzt választotta a szerelem helyett. Elmondta nekem, hogy a szüleit látta maga előtt. Nem akart ő is úgy megöregedni, hogy nincs semmije, csak egy férj, akit valaha szeretett. Abból nem lehet megélni.
Pedig szerintem akkor vagy gazdag, ha melletted van az, akit szeretsz. Rengeteg gazdag ember van, aki szegényebb, mint egy koldus! Nem apróért, csak egy kis szeretetért kuncsorog.
Miután Léna és Jake szakítottak, Jake Európába költözött – talán Németországba –, ott folytatta az egyetemet és dolgozott egy ismerősével. Léna talán a mai napig bánja azt a lépését, de soha nem vallaná be még saját magának sem. Liammel megszakadt közöttünk a kapcsolat, hiába próbáltam még utána én megalázkodva felvenni vele a kapcsolatot.
– Persze, elkísérlek, de maximum két órát tudok rád szánni, utána mennem kell dolgozni.
– Oh, két órát? Az alatt azt sem találom ki, hogy milyen bugyit vegyek fel! – esett pánikba.
– Hölgyeim, ha unalmasnak tartják az előadást, akkor ki is fáradhatnak! – szidott meg minket Simon professzor
– Elnézést kérünk, uram, csendben maradunk – motyogtam, miközben nagyon elszégyelltem magam, mert minden szempár a teremben tüzet hányva minket pásztázott
– Morton kisasszony, főleg magától nem várnám ezt, hogy megzavarja az előadásomat! – Éreztem, ahogy az előadóteremben mind a 120 fő felém fordította a fejét, én pedig nyakig vörösödtem kínomban.
– Mehetünk holnap délelőtt is! – súgta nagyon halkan nekem Léna, mikor a tanár elfordult, nekem pedig kezdett visszatérni az arcom színe.
– Nem fog menni. Holnap be kell mennem a szanatóriumba a húgomhoz, és egész nap vele szeretnék lenni.
– Rendben, megértem, akkor menjünk el ma. Megelégszem a két órával.
Az előadás után elmentünk Lénával a közeli plázába és majdnem az összes üzletet bejártuk. Kevesebb, mint két óra is bőven elég volt neki, mire megtalálta a tökéletes ruhát, hiszen minden jól áll neki.
Egy babarózsaszín ruha mellett tette le a voksát, aminek elég kivágott volt a háta.
– Gyönyörű szép ez a ruha, Léna. De nem sok ez egy randira? Vagy hova mentek, esküvőre? – értetlenkedtem.
– Látom, nem érted, miről van szó! El kell adnod magad ebben a szakmában, érted, csajszi? A boltban is azt veszed meg, aminek jobb a csomagolása, nem igaz? Pontosan olyannak kell lenned, mint egy árunak; a legjobb árunak!
– Szerintem így is kényelmetlenül fogom érezni magam, hogy egy ilyen olcsó göncben jelenek meg! – sopánkodott miközben magához mérte a ruhát és a tükörbe nézve sóhajtozott.
– Olcsó? Ez a ruha annyiba kerül, mint egyhavi fizetésem a pizzériában, mikor túlórázom! – kerekedett el a szemem az árcímkére pillantva.
– Az árral ne törődj, a végén mindegyik pasit úgy leveszem a lábáról, hogy még ők könyörögnek nekem, hogy fizethessék a kiadásaimat! – kacagott, miközben lazán legyintett egyet.
– Fogalmam sincsen, hogy csinálod – ráztam meg a fejem értetlenül.
– Ebben van a vonzerőm, Kira! Kísérj el holnap, neked is felszedünk egy pasit! Nagyon rád férne már!
– Léna, tudod, hogy holnap megyek a húgomhoz. És egyébként is tudod jól, hogy nem akarok senkit… Ráadásul, ha te kényelmetlenül érzed magad ezekben az „olcsó göncökben”, akkor én mit szóljak? Nekem nincsen egy normális ruhám sem, amit felvehetnék!
– Na, idefigyelj, elegem van abból, hogy állandóan csak a könyveket bújod, ha pedig éppen nem, akkor dolgozol, és már undorodom a pizzától, mert mindig kajaszaggal állítasz haza. Mondd, mikor szórakozol már egy kicsit? Mikor van egy kis énidőd? – mutogatott fenyegetően az ujjával, majd a vállamba bökött.
– Mikor a húgomhoz megyek, akkor kikapcsolok, és örülök, hogy láthatom – vágtam rá reflexszerű védekezésből a választ.
– Kira, az, hogy ápolod a beteg húgod, nagyon szép dolog, viszont egy ilyen fiatal, szép és okos lányt nem csak ez kéne, hogy boldoggá tegyen.
– Boldog vagyok!
– Mégis mitől? Ne nevettess! Egy jó dugástól az lennél!
– Pszt. Maradj már! – csitítgattam a cserfes barátnőmet, és éreztem, hogy lángba borul az arcom.
– Most miért vörösödtél így el, mint egy szűz kislány?
Szótlanul lecsaptam a fejem. Nem tudtam megérteni, hogy ezt a párbeszédet miért épp egy bevásárlóközpontban kell átrágnunk.
– Te még…?
– Léna, hidd el, tudnál róla ha megtörtént volna!
– A kurva életbe, nekem ez új. Azt hittem, csak nem akarod az orromra kötni, és biztos már voltál valakivel.
– Hát nem! Elengedhetnénk ezt a témát?
– Nem! Akkor már csak ezért is el kell jönnöd velem holnap! Vagy tudok jobbat: eladjuk a szüzességed! Vannak olyan kultúrájú férfiak, akik egy vagyont fizetnek érte.
A ruhák mögé próbáltam rejtőzni, Léna mégsem halkított a volumenen, és szembetalálkoztam egy pár értetlen arckifejezéssel. Szégyenemben el tudtam volna süllyedni!
– Nincs most ehhez kedvem, Léna! Nincs sem időm, sem pedig energiám a férfiakhoz!
Csak szótlanul nézegettem a ruhákat, és próbáltam nem figyelni a barátnőmre, miközben felhúzta az orrát.
– Pedig jó pénzt keresnél vele!
– Elvagyok én az étteremben is, és remélem, a diploma után munkát is találok, amivel többet fogok keresni.
– Azt tanácsolom, hogy hagyd az egészet a francba! Szedjünk fel egy gazdag pasit neked. Szeretnék veled koktélozgatni a Bahamákon!
– Álmodozz csak, életem, én ott soha nem leszek! – nevettem jóízűen.
– Lazíts egy kicsit. Túl feszült vagy. Mindent túlagyalsz!
– Tudom, de mit csináljak? Muszáj finanszíroznom Nora kezelését és a lakbért is fizetnem, szerencsére a sulira nem kell költenem az ösztöndíj miatt. És te is rengeteget segítesz! De nem várhatom el tőled is, hogy mindig segíts rajtam. Az az álmom, hogy ügyvéd legyek, összeszedjem magam anyagilag, és a húgom rendes ellátást kapjon, és mindent meg tudjak adni neki! Így is szenvedés szegénynek az élete, nem szeretném, hogy a jövőben bármiből is hiányt szenvedjen. Ha úgy vesszük, az egész élete egy nagy nélkülözés!
– Köszönhető az idióta szüleidnek! És még a nagynénéd is itt hagyott a szarban – motyogta halkan Léna, de pont olyan hangszinten, hogy hallottam.
– Igen, köszönhető nekik. Igazad van, elbántak velünk. Végig sem gondolták, hogy a gyerekeikkel mi lesz. Önzőek voltak. De én nem vagyok az! Nekem a húgom az első, és soha nem fogom feladni! Amíg csak élek, vigyázni fogok rá – töröltem le egy könnycseppet az arcomról, miközben éreztem a megújult erőt magamon.
– Ez a beszéd! Ez az én erős csajszim! Na, ilyennek akarlak látni mindig! – ujjongott Léna, és örvendezésében rácsapott a fenekemre.
– Szóval nézzünk neked valami szép ruhát és cipőt! Holnap pedig, ha végeztél a húgodnál, érted megyek, és megcsináltatjuk a hajad és a körmeidet. Azután szépen elkísérsz engem a randira.
– De mondtam már, hogy nekem sem pénzem, sem időm nincsen erre! – ellenkeztem, és közben próbáltam a kijárat felé venni az irányt, de Léna visszahúzott.
– A pénzzel ne foglalkozz, én állok mindent: nagyon szeretlek, te vagy az egyetlen igaz barátnőm. Legalább ennyivel szeretnélek segíteni, ha pedig még sikerül is felszednünk neked egy gazdag hapsit, az már csak a grátisz! – kacsintott rám Lána izgatottan.
– És az idővel mi lesz?
– Nem leszel úgysem egész nap a szanatóriumban. Reggel elmész, négyre pedig érted megyek. Tanulnod pedig nem kell, úgyis tudsz mindent – csapta rá a kifogásomra a választ, majd karon ragadott és behúzott egy újabb üzletbe.
Végül egy testhezálló, halvány barna, spagettipántos ruha mellett döntöttem, aminek nincsen kivágása és térd alá ér. A cipőt viszont Léna választotta, ami szerintem is gyönyörű volt, bár az ára miatt ellenkeztem, hiszen a ruha sem volt olcsó, de végül a kasszához rohant vele. Egy gyönyörű szép arany, strasszos, fűzős magas sarkú!
Léna hazavitte a megvásárolt gyönyörű holmikat, engem pedig kidobott a munkahelyemen.

***

– Kira, késtél! – szólt rám a műszakvezető és egyben az étterem tulajdonosa, ahogy befutottam a bejárati ajtón.
– Hiszen csak két percet, Tom!
– Ja, hogy még feleselsz is! Na, akkor ezért megkapod ma gazdagékat. Kibérelték a helyet, és most szóltak ide. A pasasnak most jutott eszébe, hogy szülinapja van a feleségének! Másfél óra múlva készen kell lenni a kajának, és romantikussá kell varázsolni az egész helyet! Lufikkal, tortával meg mindenféle faszsággal. Én ehhez nem értek, szóval rád bízom.
– Tom, lehetetlen másfél óra alatt itt bármit is csinálni! – pánikoltam be.
– Megoldod, Kira. Annyit fizettek, hogy ha egy hétig nem nyitjuk ki az üzletet, akkor is pluszban leszünk, szóval kapkodd a lábad! Ráadásul, ha ügyes leszel, neked kivételesen megháromszorozom a mai béredet. Tudod, hogy te vagy a kedvencem – suttogta a mondat végét halkan, mintha amolyan szövetséget kötöttünk volna.